KERÉK, PALATETŐ, ERDŐSÁV
[„AZ ÉJJEL HAZAFELÉ MENTEM"]
J.-nek
A kerékre gondolok, ami a nagyszülők kertjében hevert,
habár nem is kerék volt, jobb híján neveztük csak így,
valójában méretes fa kábeldob vesztegelt ott, az előző
tulaj hagyta hátra, mi persze kisajátítottuk arra a nyárra,
ültünk rajta, megosztottuk egymással élet-tapasztalásainkat,
miközben hallgattuk, ahogy nagyapa a műhelyben barkácsol.
A palatetőre gondolok, szürke hullámaira, ahogy magába
szívta a sűrűsödő napsugarakat, elfedve az ormótlan garázst
a szerelőaknával, mellette sárgabarackfa, onnan másztunk
fel a tetőre unalmas júliusi napokon, felvettük a hullámok
alakját, belezsibbadtunk a fénybe, míg lehunyt szemmel
füleltük a baromfiól lakóinak szorgos csipkelődését.
Az erdősávra gondolok, a keskeny határvonalra, egyik felén
vadnyulak lucernaföldön, másik felén reptér, kifutópálya,
a két világ közt amorf akácfák lombjai alatt húzódó mély
árnyék, akár lövészárok, ahová a forróság elől bújtunk el,
hogy eldöntsük, hazafelé melyikünk legyen, aki majd
a földutat övező agyagfalba vájt rókalyukak mellett halad.
Az otthonra gondolok, és mindenre, amit ilyenkor hallanál,
a kerékre, ami forgott, majd őszre eltűnt, ahogy apád is a válás
után, a városra, ami később felzabált és visszahányt egy még
nagyobb városba, amellyel most is emésztitek egymást, ahol nincs
palatető, barackfa, sőt park is alig, és a galambok szárnysuhogása
elől elképzelt rókalyukakba menekülhetsz csupán.