KÉPZELT KÍN
1999 április
Képzelt fotóalbumomat nézegetve — s ahogy szokás: picit félrebillent fejjel, összehúzott szemmel, némelyek (én is) beharapott szájjal, afféle végrehajtós-becsüs pózban — nem mondhatom, hogy valaha is naivan, gyanakvás nélkül fogadtam be a világ jelenségeit. S persze jókora naivitást mégiscsak megőriztem, átmentettem az éveken, évtizedeken, annyit mindenesetre, hogy most lássam: gyerekkorom óta milyen keveset változtak az eszményeim. Állok például valamely egyetemi katedrán vagy ülök egy szemináriumi szoba hosszú asztalának végén, és olyan hevülettel olvasom fel, szavalom a mondatokat a Temps Modernes Beköszöntőjéből, mintha én írtam volna, mintha újra meg újra alkalmat találnék a kinyilatkoztatásra, holott a kinyilatkoztatásokat, és mindenféle vátesz- és fáklyavivő-szerepet — ezt nem győzöm emlegetni tanítványaimnak — korszerűtlennek, hamisnak érzek. Látom most a képzelt képeket és hallom a saját tíz, tizenöt, húsz évvel ezelőtti hangomat is: „meg vagyunk győződve, hogy nem lehet kiszállni a játszmából. Hallgathatunk és lapíthatunk, mint a kő — passzivitásunk is tett lesz. Egész életét is arra szentelheti valaki, hogy regényeket írjon a hettitákról: félrehúzódása önmagában is állásfoglalás. Az író szituációban van a korában: minden szó visszhangot kelt. A hallgatás is.” Hirdettem ezt a szöveget akkor is, amikor ezt-azt már tudtam — ahogy Steiner 1991-ben fogalmazta — „Sartre önző mulasztásairól a kínszenvedés óráiban”. Mert Sartre életében és nem sokkal halála után tudható volt, hogy akármilyen ügyesen őrizte is viszonylagos függetlenségét a francia és a különböző keleti országok kommunista pártjaitól, ez a függetlenség is — már akkor! — ellentmondásos kokettálás lett: a vasfüggöny keleti oldalán mégiscsak Sartre volt az egyik leginkább elfogadható „nyugati” személyiség, akit igyekeztek hivatalosan is megnyerni, s egyáltalán nem hatástalanul tömjénezni, miközben nevének puszta emlegetése, műveinek idézése a forradalmas tett varázsával ajándékozott meg bennünket. Amikor elegendő volt a pártközpontban vagy egy könyvkiadóban annyit határozni valakiről, hogy „egzisztencialista”, s a jelzőt máris egzisztenciális ellehetetlenítés, művek ki nem adása, kritikai megbélyegzés követte (de már nem börtön, és nem fizikai bántalom!), hogyne jelképezte volna Sartre a szabad gondolkodást, az autonóm alkotást. Szakosított kultúrpolitikusok finoman vállon veregették, gyógypedagógusi szelídséggel bírálgatták még tökéletlen nézeteit és állásfoglalásait, de — s ezt nem értettem, gyanútlanul csak élveztem — hagyták, hogy ismerjem. Így aztán számomra a kilencvenes évek „lelepleződéseikor” nem csalódást éreztem, pillanatra sem tűnt úgy, hogy illúziót vesztek, ábrándjaim foszlanak szét, de az amúgy is gyötrő kétségeim a Sartre-történettel még súlyosbodtak.
George Steiner szívszorító pontossággal írja, hogy Sartre esetében az igazi probléma nem szépirodalmi műveinek értéke, maradandósága körül keresendő, mert az igazi probléma az emberrel van. S még csak nem is azzal, hogy talán „bedőlt” olyan ideológiáknak vagy diktatórikus gyakorlatoknak, amelyeknek nem kellett volna (Mao nyílt támogatása például!), hogy ízetlenül taktikázott (a megszállás idején a német cenzúrával!), hanem hogy narcizmusa, önérvényesítése miatt ellentmondásba került saját elveivel. Hogy esete „nyugtalanítóbb Heideggerénél. Heidegger demokrácia iránti ellenszenve, mély filozófiai elkötelezettsége egy ’halálba tartó egzisztencialitás’ iránt nem menti náci korszakát, sem 1945 utáni gyáva hallgatását. De némi logikát kölcsönöz magatartásának: a tévedés bizonyos koherenciáját”. Sartre viszont mintha előreszaladva, saját korát is megelőzve, a mai korszerűség követelményei szerint megvonta volna tőlünk ennek a logikának, valamilyen logikának, a tévedés koherenciájának érvényesülését, és visszamenőleg is odalökött volna az elviselhetetlen önostromlásnak: ha ugyanis nem narcisztikus, nem ilyen mindent elsöprően vezérkedő személyiség, már én sem ismerhetem, és nem szavalhatom szépséges mondatait az írói elkötelezettségről — de vajon ugyanúgy érvényesek-e ezek a szépséges mondatok, ha már teremtőjük is csalt velük. Ma — évtizedekkel korábbi szituációkra pillantva — nyilván élesebbnek és egyértelműbbnek tűnnek a választóvonalak, még világosabban kitetszik, hogyan lophatta át magát valaki a vasfüggönyön, s ugyanakkor a szabadságra, a felelős függetlenségre áhítozók szívébe-agyába; hogyan és mennyire kellett lojálisnak meg kritikusnak lennie — egyszerre, miképpen lavíroznia támadások és dicsőítések között. A vasfüggöny (valóságosan és jelképesen is) durvábban akadályozott mindenféle szellemi áramlást, de puszta létével — éppen vaskos valóságával — provokálta és doppingolta is az áramlást igénylőket és segítőket. A szellem egyik eredendő kínja, hogy hát persze: képzelt kín, mint József Attila írta a Juhász Gyulát búcsúztató furcsán hideg, mert önmagával szembeforduló, önleszámoló versben: „Sehol írt / nem leltél arra, hogy ne fájjon / a képzelt kín e földi tájon” — a szellem kínja, mindennapos kínos tapasztalatunk ez: megsokszorozódott, de mintha periferikusabbá is vált volna ebben az ál-globalizálódó, ál-szabad, kétes-hamis gazdagságával oly magabiztosan kérkedő világban. Sartre beköszöntő mondatai számomra ma is igazak, de szavai mögött veszedelmes szakadékok sejlenek, és ma már csak úgy merném idézni a „kiszállni a játszmából” vagy a „félrehúzódás” fogalmakat, ha elvihetném hallgatóimat a szakadékok széléhez, ha jönnének, ha belenézhetnénk azokba jó sokáig — szédülésig? Meglehet.
jaj, meg ne érintsen igazán
A szellem — bizonyos fokig mindig képzelt és „dramatizált” — kínja ma azért is sokszorozódott (vagy azért érezzük nem is egyszerűen mennyiségileg többnek, hanem sokszorosan összepréselt masszának), mert eltűnni látszik a tér- és időbeli kiterjedés, ahol és amikor méltó megformáltságában mutatkozhat ez a kín. A jelenvaló pillanatba nyomorított és az illó pillanattal nyomban fel is zabáltatott mindenfajta „szellemi” termék, éppen mert csak gyorsfogyasztásra szánt, valóban „terméknek” nevezhetőt kíván — és jobbára tűr meg — a „világ”, mert a riadalom, hogy jaj, meg ne érintsen igazán egy mű, jaj, nehogy mélyre hatoljon gondolat és indulat — a riadalom akadályozza, hogy a szellem normálisan, természete szerint kínlódjon, s hogy például hírt adva magáról a jövőhöz folyamodjon. Régóta felháborít (hisz velejéig hazug) az oly gyakran hallható, nagyképűen tájékozottságot mímelő károgás, hogy ma nem születnek korszakos művek, nem teremtődik nagy líra, nem íródik nagy regény, és így tovább, mert persze születnek, teremtődnek, íródnak, de mintegy a korkívánalom — például a károgók — ellenében.
Dante pokolbeli, és még inkább, bár más hangsúllyal, purgatóriumi útján többször is hallja az ottaniak könyörgését, hogy visszatérve majd, itt hírt adjon róluk. Ez a nyomasztó… mi is? már minden volt, már mindent utálunk: feladat, küldetés már minden, lejáratódott minden, de a keserves görcs azért maradt, csak a vágy, a suta sóvárgás lett nevetséges, sőt mintha el is töröltetett volna, hogy a kényszerűség valami — talán képzelt, ráfogott, némiképp talán megnyugtató és az egzisztenciát legalizáló — értelemmel társítható. Mert hírt adni — úgy, ahogyan például Steiner szerint az Antigonéban történik, méghozzá egyetlen jelenetbe, Kreón és Antigoné összecsapásába sűrítve mindazt, amit emberi konfliktusként ismerünk — évezredeken át nemcsak nyilvánvalóan értelmes tett volt (s így a kérdés, hogy miért ír valaki, értelmetlen), hanem az emberi létezéshez nélkülözhetetlen is. Dürrenmatt közel fél évszázada lényeglátóan megjegyezte — Steiner is hivatkozik erre —, hogy manapság „Kreón titkárai intézik az Antigoné-ügyet”, a jelenség nem csupán a tragédia halálát siettette, pontosabban a tragédiák lefokozását és deformálódását, hanem — s ez csak most, az ezredvégen, a kapitalizmus világméretű győzelme után és a győztesekre mindig jellemző önkontroll nélküli tombolás idején érzékelhető — a hírt adók eddig nem volt kínját hozta.
Mit jelent ma „kiszállni a játszmából”, amikor mintha mindenkitől — írótól és analfabétától, milliárdostól és éhezőtől — megvonatott volna a játszma?
az abszurditás foglyai
Úgy tűnik, az író nincs szituációban, és szava (hát még a hallgatása!) nem kelt visszhangot, legfeljebb mímelheti magának és a világnak azt, ami valaha szituáció volt, képzelt megbízatás akár, imperativus, amiért kínlódott. A mai író éppen visszhangot keltő szituációt nem teremthet, szituációt, amiben egyáltalán tétje volna a szavainak, ezért aztán a legigényesebb alkotók eleve az abszurditás foglyai, és szüntelenül kérdezniük kell magukat — Steiner szavaival —, hogy „lehetséges-e értelmes beszéd, mely kívül helyezkedik az időn”? Mert akárhogy is igyekszünk körülírni, akármelyik szakma vagy szempont felől közelítünk, az emberi világ bármelyik történeti változását nézzük, az ember és az ember alakította idő viszonyának minden értékrendet érvénytelenítő felfordulását tapasztaljuk. Ez többé-kevésbé közhely, de megkerülhetetlen, ha mindennapi létünk keserveivel, ha akár fortyogó indulattal az indulatainkkal és a magunk részével-felelősségével fordulunk szembe, és megkerülhetetlen akkor is, ha mint a szembefordulásoknál, a nagy leltározásoknál és leszámolásoknál általában, az ember tudja, hogy végül nemcsak semmit sem old meg, de nem is enyhíti a keserveit. Számomra például ilyen rádöbbenés, hogy ebben a században is éppen akik a legfrissebb-felvilágosultabb szellemben alkottak, akiknek munkái a legközelebb állnak szívemhez, indirekt és valami furcsa, előre kiszámíthatatlan „nehézkedési erő” (mindig diabolizáló erő volna?) hatása miatt jócskán ludasok az idő összepréselésében.
Nicolai Hartmann filozófiájában, a halála után megjelent Esztétikában például elbűvölően növeli a jelenben élő ember értelemadó szerepét-felelősségét, mondván, az élet értelmének kérdése nem jelentkezik addig, amíg hiszünk felsőbb hatalmakban, amíg úgy véljük, egy lényegében már születésünk előtt elrendezett világba csöppenünk. Ám ha nincs többé vallásos hitünk, szellemi csapás lehet az értelem nélküli világ és élet, holott ,,a magában véve értelemmentes világ értelemmel való megtöltése” óriási emberi lehetőség. ,,Ha az ember a maga erőivel — írja Hartmann 1945 nyarán a lerombolt Potsdam-Babelsbergben, felesége szűkszavú közlése szerint „az általános éhínség, bizonytalanság és zűrzavar” idején —, értékérzésével és alkalmankénti értékmegvalósításával képes az értelemadásra, akkor a világnak mint egésznek épp az értelemnélkülisége nyer számára értelmet: épp ekkor jut osztályrészéül az, hogy ő lehet a világban az értelemadó. Egy értelemellenes világnak nem tudna értelmet adni… viszont nagyon is tud egy csupán ’értelem nélküli’ világnak, amely magában véve értelemközömbös lévén, tökéletesen nyitva áll az értelemadás előtt.” Ez a finom és logikailag is ép érvelés, a mindvégig visszafogott pátosszal kísért gondolatsor (tanúsíthatom: éppúgy szavalható, mint a Temps Modernes Beköszöntője) tökéletesen alkalmas egy korszerű, huszadik századi új világnézet — szellemi magatartás —megalapozására, noha innen nézvést jól látható, miért nem alapozott meg semmit, legalábbis miért nem lett széles körben ismert, dicsőített és hevesen támadott filozófus Hartmann. Miért nem lehet világképéből ideológiát, és az ideológiára támaszkodó mozgalmat kreálni — nem azért, mert túlságosan elvont. Inkább mert differenciált. Századunkban szokatlan az a bölcs rezignáció, amely ugyanakkor szenvedélyes is, az a nagyvonalúság és tágasság, amely örökké nyitott a másságra, a sokféleségre, amelyik nem agresszív, nem írja elő senkinek, mit és hogyan kell tennie, de kérlelhetetlenül kemény ontológiai premisszái és etikai követelményei vannak. „Az emberismeret — írja az Élethűség és szépség című fejezetben — nagyon józan és kijózanító valami. Éppen nem a pillantás nyitottságának, a behatoló pillantásnak a kísérője, hanem a bizalmatlanságé, amely rossz tapasztalatokból ered. Az emberismerő szkeptikusan — sőt sokszor pesszimista módon — szokta nézni a világot… Az emberismeret negatív beállítottságú. Mégpedig gyakorlati okokból. Mert feladata azt megállapítani, hogy mire számíthatunk másoktól… Ehhez szeretet nélküli pillantásra van szükség. Ez az, amit a költészet nem tanít… A költészet, mint a művészet általában, pozitív beállítottságú. Nem arra tanít bennünket, hogy elutasítsunk, hanem arra, hogy pozitívan értékeljünk, és szemlélés közben szeretettel mélyüljünk el a látottakban. A költészet szemlélési módja a behatoló, odaadó, szerető pillantás.”
Az ember elképzeli a hatvanhárom esztendős Hartmannt a lerombolt Potsdam-Babelsbergben, amint bezárkózva iszonyatos tempóban írja az Esztétikát — képzelt kínra váltva vagy azzal is súlyosbítva a való világ kínjait? — még rengeteg feladata van, a logikai előadások kézirata például elégett, újra kell írnia; „egész életében követett munkarendjének megfelelően” hajtja hát magát, a munkába, meg persze a munkarendbe kapaszkodik is, bizonyára; és az innen képzelgő azt is látni véli, hogy miközben erőfeszítése — tudva vagy nem tudva — mélyen hat a század második felében alkotókra, az érzelmes konstruktivitáshoz hűséges hermeneutikusokra különösképp — gondolom, George Steinerre is —, s hogy persze Hartmannt is foglalkoztatja ez a hatás, bár még kézirata utolsó lapjain, A művészetek történetiségéről szólva is szemérmesen csak általában a művek hatásáról és az ember teremtő erejéről ír, és meggyőződéssel veti papírra, hogy a művészet „képes meggyőzni az embert ott, ahol semmiféle demonstrálás és filozofálás sem tudná meggyőzni; sőt az a hatalma, hogy a pillantást legelőször állítja be arra, amit meg kell látni”, és miközben jegyzetei közt keresgél és írja ezt — már a szeptember is beköszöntött —, talán fel sem villan benne, hogy munkája, munkarendje, a saját szituációja mennyire periferikus, s ami ennél keservesebb: tünékeny, mert többek között ő maga — szebb, értelmesebb szerepet látva az emberi létezésben —, szándéktalanul vagy épp szándéka ellenére, megfoszt seregnyi, csakis a jövőtől remélhető gyógyírtól.