KOSZTOLÁNYI ÉS A TÁRSASÁGOK
2007 július
VAN-E SZÜKSÉG KÖLTŐ-AKADÉMIÁRA?
[A Literatura körkérdése 1928-ban] Németországban, ahol az egész nemzeti szellemet áthatóan intenzív irodalmi munka folyik, amely decentralizálta az irodalmat, mintegy másfél éve a mértékadó körök elérkezettnek látták az időt egy új akadémia, a költő-akadémia (DichterAkademie) megalapításához. Az új költő-akadémia egyrészről jellemző a német szellem költő-tiszteletére, másrészt megmutatja, hogy Németországnak vannak olyan költői, akik tiszteletet tudtak gerjeszteni a költészet iránt. Ilyenek: Gerhardt Hauptmann, Franz von Unruh, Dehmel, Werfel stb. Ezenkívül a német költészetben mindenféle, a legszélsőbb költői irányzatok központi tengelye mégiscsak egy nemes értelemben vett konzervatív klasszicizmus volt, s így a német költészet sokkal inkább engedhette meg magának a formák szétbontását, mert a középpontban és a csúcson mindig voltak olyan őrszemek, akik biztosítékul szolgáltak ahhoz, hogy a túláradó német szó visszatérjen örök medrébe.
nem képviseli kellőképpen
A német költők akadémiája mindössze hat taggal indult. Gerhardt Hauptmannt szólították fel elnökül, ő ezt a megtiszteltetést visszautasította. Az akadémia sok támadásnak volt kitéve. Azzal vádolták, hogy nem képviseli kellőképpen a mai irodalmat. Ekkor kibővült a tagok száma, ma már húszan vannak ezek az új akadémikusok, köztük Heinrich és Thomas Mann, Alfred Döblin, Wassermann stb. És ebben a kibővült formájában, Wilhelm von Scholz elnöksége mellett, már Gerhardt Hauptmann is ott van a tagok sorában.
A Literatura ankétra hívott össze tíz magyar írót, mondják meg véleményüket egy magyar költői akadémia létesítéséről. A tíz magyar írót ötletszerűen, kapásból állítottuk össze, rendszertelenül, hogy az ankét minél szélesebb skálájú legyen;
Kell-e magyar Költők akadémiája, vagy nem? Csinálják-e meg, vagy ne? Mert ha megcsinálják, akkor bizonyos, hogy kellett. De ha nem csinálják meg? Vajon akkor bizonyos, hogy nincs rá szükség? És ha megcsinálják az Akadémiát, viseljenek-e a költő-akadémikusok – külföldi mintára – uniformist? Erre óhajtott választ kapni ez az ankét, maguktól az íróktól, akik mégiscsak a legmértékadóbbak ebben a kérdésben.
Balassa József dr, a Magyar Nyelvőr szerkesztője: Nem tartom szerencsés gondolatnak a költők akadémiájának megalkotását. Az ilyen intézmény válogat, és szavazással dönt arról, hogy ki legyen az Akadémia tagja. Márpedig a költő értéke műveinek értékétől függ s a közönség megbecsülésétől, nem pedig attól, hogy hány másik költő akar vele a halhatatlanság dicsőségében osztozni.
S minden akadémia, mint hivatalos intézmény, maradi, nehezen halad; a költő, az igazi költő ellenben előretör, új utakat, új formákat és új gondolatokat keres. S a tervezett tizenkét költőfejedelem aligha tudná képviselni a magyar irodalom igazi értékét.
A költőt nem szabad semmiféle korlátok közé szorítani!
Minden igazi költő tiltakoznék az ellen, hogy egyenruhát adjanak rá azért, hogy rögtön fölismerhető legyen az utcán, mint a rendőr vagy a katona. A francia akadémikusok frakkja történeti hagyományon alapszik, de ma ilyesmit csinálni; nevetséges lenne.
Földi Mihály: Alig hiszem, hogy a genus irritabile vatum nálunk különösképpen ingerlékeny, egymással szembenálló egyedeit egy költő akadémiában lehetne valamely közös nevezőre hozni. Hiszen a meglévő irodalmi társaságok úgynevezett irodalompolitikája szomorúan bizonyítja, hogy minden irodalmi csoportosulás előbb-utóbb klikkek apró játékává fajul, ami végre is megbocsátható, ha ezekben a klikkekben tehetséges művészek csoportosulnának, de – legyünk őszinték – ilyenre csak ritkán akadunk. Elég, ha magára Gerhardt Hauptmannra hivatkozom, aki kezdetben nagyon határozottan utasította el nemcsak a Dichter-Akademie neki felajánlott elnökségét, hanem a költőakadémia gondolatát is. S csak utóbb, bizonyos politikai és presztízsszempontok hatása alatt, változtatta meg álláspontját. Ma az irodalmi társaságok, akadémiák stb. nem nőnek olyan szervesen, mint például a francia akadémia, aligha rendelkeznek annyi szuggesztív erővel, hogy utóbb valamely okvetlenül fellépő sznobizmusnak igazi céljuk áldozatul ne essék. Az irodalom él, halad, vagy legalábbis szüntelenül mozog, ezt a mozgást – az irodalom legtermékenyebb princípiumát – még a legdíszesebb piramisba sem lehet bezárni, mert hiszen a piramisokban múmiák laknak…
Ha már azonban minden elvi kifogásom ellenére a költő-akadémia elnökévé választanának (a közönséges tagsággal ugyanis nem elégszem meg), természetesen pontos szabályzatot dolgoznék ki az akadémiai tagok, illetőleg tagság külsőségeiről is. Szemben a francia akadémia pálmaleveles zöld frakkjával, javasolnám a sarkantyús csizmát, az abaposztó-szűrt és a fokost. A zsinóros huszárnadrágot ünnepélyesebb díszülések alkalmával lobogó gatyával lehetne felcserélni, amelyhez a babérkoszorúval övezett cilinder különösen jól állana. Azt hiszem, ez az akadémiai uniformis nagyon megfelelne kelet és nyugat közötti szellemi szituációnknak, s a pusztulással küzdő magyar szűrszabóipart is talpraállítaná.
Füst Milán: Valaha meg voltam győződve, hogy a művészeknek mindenképpen tömörülniök kell! A tömörülés elvének minden különösebb meggondolás nélkül, már indulatból is híve voltam. S létre is hoztam hazánk legnagyobb egyesületét, az Alkotóművészek Szövetségét.
Mikor életem e baklövését pirulás nélkül idézem, egyszersmind szeretettel és meghatva gondolok arra a körülményre vissza, hogy komoly, idős, kitűnő urak, nagy művészeink akkor rövid idő alatt mily lelkes híveivé lettek az egyesülés eszméjének s magának a Szövetségnek is – ami persze szintén amellett szól, hogy a művészek, már naivitásuknál fogva is, mily alkalmasak mindenféle egyesületek létrehozására.
Azonban hát, tapasztalásom szerint, az ilyféle egyesületekben – kivéve azt, hogy megalakulnak – rendesen nem is történik semmi egyéb. Már azért sem, mert az emberek együttese csak nehezen képes megegyezni akármiben is – főként pedig azért nem, mert ember nem hinné, miféle dolgokat képesek kiváló művészlelkek összehordani, ha úgy komolyan összeülnek tanácskozás végett. Ilyféle tanácskozások emlékezetétől mélyen áthatva, úgy érzem, hogy jobb nekem, ha nem kívánok magamnak és írótársaimnak semmiféle további egyesületet.
S még akkor sem, ha annak ülésein zöld frakkot lehetne hordanom!
Karinthy Frigyes: Költőakadémiák ezelőtt mindig voltak. Vajon kell-e manapság is költőakadémia? Az a kérdés, van-e költőakadémia? Mert ha van költőakadémia, akkor nyilván kell költőakadémia, miután, ha nem kellene, akkor nem lenne, vagyis megszűnt volna, ami van, miután már nem kell senkinek.
De költőakadémia igenis van! Van Franciaországban és Németországban. Hogy Franciaországban és Németországban nyilván azért van, mert kell, hogy legyen, az abból is kiderül, hogy külön-külön minden igazi német és francia költő, ha megkérdezzük, azt felelné, amit bizonyára minden igazi magyar költő is – felelne, hogy nem kell akadémia, mert a költő egyedül a legerősebb – ezt felelik, és mégis van akadémia, bizonyságául annak, mennyire kell, hogy legyen, ha annak ellenére is van, hogy nem kell.
Magyar költőakadémia nincs. Ez nyilván azt jelenti, hogy a magyar költők igen erősen érzik azt a paradox igazságot, hogy a költő annyiban és annyira van, amennyire különbözik másoktól, vagyis amennyire alkalmatlan rá, hogy közös erővel, együtt harcoljon a szépség és igazság közös eszméjéért. Ez ellentmondásnak látszik, de csak az előtt, aki abból indulva ki, hogy öt nagy költő együtt ötször akkora, mint egy, tehát, ha például egy Az én lelkem című lírai verset öt költő együtt írna meg, mint ahogy színdarabokat szoktak együtt írni társszerzők, akkor ez a vers ötször olyan jól sikerülne. Ez azonban nem igaz, tehát a logika szabályai szerint azért nincs nálunk költőakadémia, mert nálunk nem kell költőakadémia.
Különben is, most jut eszembe, hiszen van. Hát a Petőfi, meg a Kisfaludy?
Na, ugye?
Zöld frakk, tölgyfalevéllel?
Azt igen. Azt szeretnék. Azt helyeslem, akadémia nélkül is. A szó szentségének szent ornátusát látom benne – lám, az egyetlen madár, amely beszél: a papagáj is zöld frakkot hord!
Kárpáti Aurél: Nem kell népgyűlölőnek lenni, hogy az ember elfogadja Ibsen igazságát: Akkor vagy legerősebb, ha egyedül állsz! Mit adhat egyik költő, író vagy művész a másiknak? Ami igazán erő benne, az belül van, s külső, idegen segítséggel nem gyarapítható. Mire való lenne hát a költők akadémiája?
Az alkotó lélek mindig magányos.
Egyenruha? Ruha nem teszi az embert. Költőt, írót, művészt még kevésbé. Akinek a lelki habitusa egyéni, akár uniformisban is járhat. A lényegen a köntös mitsem változtat. A fontos úgyis az marad: őt magát milyen bordában szőtték? – nem a köpenye posztóját. A tehetség hadseregében a generálisok belül viselik az aranygallért. A közkatona mégis meglátja és tiszteleg előtte.
Kassák Lajos: A magyar költőakadémia megcsinálásának gondolatát elvben helyesnek tartom – a megvalósítását azonban időszerűtlennek s így keresztülvihetetlennek gondolom. Az alkotó-költők ilyen összeszervezését irodalompolitikai szempontból szükségellném, azt hiszem azonban, hogy Magyarország mai kül- és belpolitikai atmoszférájában inkább pártpolitikai, semmint irodalompolitikai jellege lenne az akadémiának. Politikai és gazdasági előfeltételei vannak az érdemes művészeti munkálkodásnak, s csak ilyen érdemes, szabadon fejlődhető művészet érdemli meg az akadémiát, azt a külső reprezentatív formát, amely a művészeket és művészetüket viszszahelyezi vezető társadalmi pozíciójukba. Ma az életünknek és költészetünknek erjedésszakaszában vagyunk. Úgy érzem, minden megkötő egyesülés nélkül hagyni kell, hogy az alkotó erők és különböző művészeti irányok szabadon kutassák formájukat és kidomboríthassák mondanivalójuk legbensőbb lényegét. Az akadémia, bárhogyan is gondoljuk el, csak egy megállapodott időszak képződménye lehet. Én úgy érzem, egy újabb és bizonyosan bekövetkező alakulás kezdetén állunk, s így a magam részéről benne sem lehetnék egy költőakadémia (és semmilyen akadémia) megteremtésében.
Kosztolányi Dezső: Őszintén szólva, én nem látom az értelmét egy költői akadémia megalakításának. A költészet egyéni működés, nem társadalmi vagy társasági. Sohase tartoztam semmiféle csoportosuláshoz, tömörüléshez, nincs és nem volt közöm az iskolákhoz. Még azzal se törődtem, hogy hova soroztak be. A költő egyedül él, egyedül énekel, mint ahogy egyedül halunk meg.
Az egyenruha értelmét még kevésbé látom. Költői egyenruhát nekem? Nem kell. A költő le akar vetkőzni, kitárulni, megnyilatkozni, nem felöltözködni és begombolkozni. Játsszák ezt a parádét azok, akiknek rejtegetnivalójuk van!
Peterdi Andor: Ami azt illeti, akadémiákban nincsen hiány Magyarországon. Vannak tudományos, művészeti, társadalmi akadémiák, s az ember önkénytelenül arra gondol első pillanatra, hogy fölösleges ezeket a tekintélyes testületeket egy újabbal szaporítani. Minek ebben a megszűkült kis országban? Mégis azt kell mondanom, hogy a költők akadémiájára szükség van! Igaz, hogy kemény vihart vetnék, ha őszintén megokolnám, hogy miért? – nem is okolom meg ezúttal. Csak rámutatok a tényre, hogy az új magyar irodalom legjobbjai kívül vannak a meglévő akadémiákon. A Kisfaludy Társaság választott be az utóbbi esztendőkben egy-két reprezentáns egyéniséget, de azok is idegenebbül érzik magukat, mint akár Tahitiben…
Én egy olyan akadémiára gondolok, amely az új magyar szellem kiválóságait gyűjtené egybe, legyen az az elevenek, a maiak, teremtőerejük teljében levők grandiózus pantheonja!
És az akadémiai frakk is jelentőséget nyerne! A szerkesztő urak erről talán végre felismernék az igazi költőt!…
Schöpflin Aladár: Költő-akadémiára nálunk nincs semmi szükség, mert van költő-akadémiánk, több is egynél. A berlini tudományos akadémiának nincs olyan osztálya, amely az írókat, költőket is magába foglalná. Ezért látták jónak a költő-akadémia megszervezését. A mi Tudományos Akadémiánk azonban eredeténél fogva nyelvművelő társaságnak létesült, írókat is felvesz tagjai sorába, nekik tartja fenn a nyelvészekkel és filológusokkal együtt 1. osztályát, irodalmi ügyeket is intéz, irodalmi pályázatokat dönt el stb. Ezenkívül megvan a Kisfaludy Társaság és megvan a Petőfi Társaság is, amelyek körülbelül megfelelnek a német költő-akadémia rendeltetésének. Mire való lenne még ezenkívül egy költő-akadémia? Csak eggyel több súrlódási felület lenne az akadémikusság és a szabad irodalom között. Hogy a meglévő akadémikus jellegű szervezetek irodalmi pártszervezetekké váltak, az nem lényegükből folyik, hanem személyi összetételükből. Nincs semmi biztosíték arra, hogy egy újonnan alakítandó akadémia nem válnék azonnal, vagy idő múltával szintén párt-akadémiává.
Fekete atilla és alul a szélén zsinórozott pantalló, a kiegyezés ideje táji magyar úri viselet, ez lenne a stílusos magyar akadémiai egyenruha. Gyulai Pál mindvégig ilyet hordott ünnepélyes akadémiai alkalmakra. Beöthy Zsolt ilyenben elnökölt a Kisfaludy Társaság ünnepén. Olyanforma egyenruha, mint a francia akadémikusok pálmás zöld frakkja, a mi ízlésünkkel és hagyományainkkal ellenkezik. Mi magyarok különben is irtózunk az egyenruhától, hacsak nem katonai egyenruha, s igazunk van. A mi akadémiáink nem testi, hanem szellemi egyenruhába szeretnék bújtatni az irodalmat.
Surányi Miklós: Ma szokás irodalomról beszélni. Legkevesebbet irodalomról az írók beszélnek. Amennyiben beszélnek, nem irodalmi szempontok szerint beszélnek. Félek, hogy a költő-akadémiát sem irodalmi szempontok szerint állítanák össze, akár a kormányra, akár a már működő hivatalos irodalmi és tudományos egyesületekre, akár a Nyugatra, vagy a futuristákra, vagy a zsurnaliszta irodalmi fórumokra bíznák ezt az összeállítást. Ennélfogva elméletileg nagyon helyeselném, de gyakorlatilag kivihetetlennek tartom, sőt, attól tartanék, hogy ez is csak újabb alkalom lenne az ellentétek kiélesítésére. Tehát az egész ideát eltenném arra az időre, amikor Magyarországon kialakul az igazi irodalmi szempontok szerint érző és gondolkozó irodalmi közvélemény, aminek, őszintén szólva ma még halvány körvonalait sem látom.
Mindettől eltekintve nagyon szeretném, ha a költők akadémiája megalakulna. Mert Tersánszky Józsi Jenő barátomat zöld frakkban látni, az még volna egy kis élvezet ezekben a keserű időkben… (Literatura, 1928, 253–255)
[Idézett nyilatkozata ellenére Kosztolányi az 1910-es évektől kezdődően számos irodalmi társaságnak, szövetségnek, körnek, klubnak volt tagja.]
A PETŐFI TÁRSASÁG
(…) A tagok, talán Herczeg Ferenc kezdeményezésére, 1917 szeptemberében egymás közt köröztek egy „tagajánlási ív”-et Babits esetleges felvételéről. Ezen az iraton tizenkilencen jelezték előzetes támogatásukat, köztük (aláírási sorrendben) Herczeg Ferenc, Pakots József, Peterdi Andor, Palágyi Menyhért, Ábrányi Emil, Váradi Antal, Zempléni Árpád költő és műfordító, aki maga 1902-től volt a Társaság tagja, novemberben külön körlevélben próbálta felmérni, lehet-e számítani Babits (és Kosztolányi) esetében esetleg szélesebb támogatói körre is. Mindezek után a Petőfi Társaság közgyűlése 1917. december 15-én – pontosan két évvel a korábbi elutasító határozat után – a rendes tagok sorába választotta Biró Lajos, Csathó Kálmán, Kosztolányi Dezső és Surányi Miklós mellett Babits Mihályt is. (Sipos Lajos, Babits Mihály, 2003, 77–78.)
ÓDA
Székfoglaló a Petőfi Társaságban
E dobogón roppant neved köszöntőm
Petőfi Sándor, én, az új poéta
szegényes kincseim lábadhoz öntöm,
s hívom emléked, mely ma újra néma.
(…)
(Új Idők, 1918. március 31.)
A VÖRÖSMARTY AKADÉMIA
[Kosztolányi Dezső] Részt vett a Vörösmarty Akadémia létrehozásában, lelkes cikkekben ünnepelte a forradalmak szociális, kulturális vívmányait, tagja volt a Marx műveit fordító bizottságnak, s a Tanácsköztársaság bukása után az ellenforradalmi-nacionalista Új Nemzedékhez szegődött. (Kiss Ferenc, Az érett Kosztolányi, Bp., 1979, 73.)
(…) A Vörösmarty Akadémia 1918. december 1-én alakult meg. Akkor már forradalom volt, a háború rettentő rázkódással összeomlott, Magyarország katasztrófájának körvonalai élesen bontakoztak ki a fullasztó ködből. A magyar írók egy kis, de súlyos és tehetségre nem jelentéktelen csoportja, amely éppúgy szenvedett a nagy nemzeti szerencsétlenségtől, mint mindenki, talán még jobban is, mert világosabb ítélettel látta az elkövetkezendő végzetet, kötelességének érezte, hogy munkába lépjen annak megmentésére, ami még megmenthető volt. (Schöpflin Aladár: A Vörösmarty Akadémiáról, Nyugat, 1925, II., 4.)
A Vörösmarty Akadémia sokkal komolyabb meggondolások alapján és komolyabb céllal indult el ezeknél az önvédelmi egyesületeknél, s mégsem tud tevékenyen megállni az életben. Amilyen szomorú volt a megindulás, ugyanolyan szomorú és kilátástalan a további működése is. Jelen voltam néhány ülésén, de csak egyszer hallottam olyan indítványt, amit érdemes lett volna komolyan megbeszélni és meg is valósítani. A Centrál Kávéház szuterén helyiségében üléseztünk, és Molnár Ferenc vetette föl az ötletet:
– Határozza el a Vörösmarty Akadémia, hogy a progresszív magyar irodalom termékeiből egy antologikus kötetet, esetleg több kötetet szerkeszt, azzal a célzattal, hogy ingyen vagy nagyon olcsó áron a magyar nép minden rétegében elterjeszti. Uraim, ennek a kötetnek vagy köteteknek az lenne a hivatása, hogy a nép életében azt a szerepet töltse be, ami ezelőtt a Biblia szerepe volt. A polgárság, a városi munkásság, s a falu népének is nagy része elfordult már a vallásos iratoktól, s most a mi gyűjteményes antológiánknak kellene megadni számukra az erkölcsi nevelést. Lenne egy könyv, amiben a kis cselédlány úgy lapozgathatna, mint ahogy ősei a mestergerenda alól előhúzott Bibliában lapozgattak.
kilépő nyilatkozat
A gondolat határozottan szép, s kellő kitartással, munkaáldozattal talán meg is lehetne valósítani. De sajnos, az indítvány helyeslésén túl semmi egyéb nem történt ezen az összejövetelen. A következőn sem. Úgy látszik, ezt az Akadémiát sem a legmélyebb belső szükségletek hívták életre. Így gondolkodtam, és a főtitkárnak elküldtem kilépő nyilatkozatomat. (Kassák Lajos: Egy ember élete. Bp., 1983, II. 481–482.)
Közben még az történt, és ez nevezetes, hogy megalakult a Vörösmarty Akadémia. A Petőfi Társaságból elszakadt modern írók és mások, harminc író, Ady, Babits, Móricz vezetése alatt. A harminc legjobb író, és engem nem vettek maguk közé. Köztük van Laczkó Géza, Kassák Lajos, Füst Milán, Juhász Gyula stb. stb. Balázs Béla és Lesznai Anna nincs közöttük. Voltak, akik proponálták. Állítólag Babits maga is „rám szavazott”, de nyilván Hatvany Lajos terrorjára (ő adja a pénzt) leszavazták. Örültem neki, hogy keserűségem csak egy fél napig tartott. (Balázs Béla: Napló 1914–1922, Bp., 1982, 341.)
A Károlyi-forradalom alatt még néhányszor találkoztam vele (Szabó Dezsővel), és ő sohasem volt megelégedve a helyzettel. Mindenkit gyávának és megalkuvónak tartott. De én már tudtam, hogy nem a külvilág bántja, hanem belső sebei fájnak. Számított rá, hogy Károlyiéktól katedrát kap, szerintem, joggal számíthatott erre a megtiszteltetésre, és félretolták őt a sorból. (…) Nem fogadták be tagnak a Vörösmarty Akadémiába (…) (Kassák Lajos: Egy ember élete. Bp., 1983, II., 535.)
(…) A Vörösmarty Akadémia szervezkedésének és terveinek a proletárdiktatúra kitörése vetett véget. A népbiztosok csak úgy bántak el vele, mint a többi irodalmi szervezetekkel: működését eltiltották (…) (Schöpflin Aladár, i. m. Nyugat, 1925, II. 5.)
A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG ALATT ÉS UTÁN
A direktórium tanácskozásra hívta össze a választmányt, s mielőtt az ülés tárgyára rátértünk volna, Szabó Dezső előlépett, és azt mondta:
– Barátaim, engedjék meg, hogy szót emeljek olyan gyalázatos zsidó törekvések ellen, amelyek engem és még sok derék embert ebben a városban módfölött irritálnak. Úgy tudom, ez az ország sohasem volt zsidómenhely, köpködő pajeszosok zsinagógája, s most egyszerre minden a zsidók kezébe került.
Osvát kopogtat a ceruzájával, rendre akarja utasítani, de eredménytelenül. Szabó Dezső fejét már elöntötte a vér, olyan az arca, mint valami fölfújt, vörös luftballon, és ömlenek belőle a nyers, gyalázkodó szavak.
– Ide nézzetek! – kiabálja, és föllendíti a kezét, amelyben egy Múlt és jövőt lobogtat. – Azt mondjátok, hogy nincs papír ahhoz, hogy a becsületes irodalmunkat kinyomtathassátok, és ez a zsidó sajtpapír továbbra is akadálytalanul megjelenhetik. Tiltakozom az ellen, hogy ennek az országnak a javait a zsidók kisajátíthassák!
Elképesztő handabanda, olyan durva támadás ez, hogy a jelenlevők az első pillanatban szóhoz sem tudnak jutni meglepetésükben.
Osvát rendreutasítja, de ő beszél tovább.
még nekivadultabban folytatta
Kosztolányi válaszol neki néhány szóval. De talán helyesebb lett volna, ha csöndben marad. Visszautasítja Szabó támadását, de mintha az ő beszéde sem lenne egészen helyénvaló. Elítéli az antiszemitizmust, de látszik, hogy benne is vannak elfojtott elégedetlenségek, vagy legalábbis nincs bátorsága ahhoz, hogy szembehelyezkedjen a faji elégedetlenségekkel. Szabó türelmetlenül hallgatta végig, aztán még nekivadultabban folytatta a saját tirádáit. (Kassák Lajos: Egy ember élete, Bp., 1983, II. 587–588.)
[Szabó Dezső] (…) az irodalomban továbbra is ott tudta a tehetséget, ahol volt, s számtalan nyilatkozatában mondotta ki, hogy Ady Endre mellett Móriczot, Juhász Gyulát, Babitsot, Tóth Árpádot, Kosztolányit tartja az élő irodalom legnagyobb és legtöbbet ígérő erőinek.
Be is akarta őket vonni a Magyar Írók Szövetségébe. De erre közülük csak az akkor jobbfelé nem nagyon finnyás Kosztolányi volt kapható, aki a „Pardon”-rovat mellett buzgón szervezte a Szövetséget is.
Együtt kérték fel Rákosi Jenőt is a Szövetség díszelnökségére, s az először el is fogadta (…), azután nyíltan megtagadta (…) (Nagy Péter: Szabó Dezső, Bp., 1964, 251.)
[Kosztolányi a tisztogatások, felelősségre vonások idején levelet ír Ferenczi Zoltánnak:]
Budapest, 1920. április 22.
Igen tisztelt Alelnök úr!
Tisztelettel bejelentem, hogy a Petőfi Társaságból kilépek.
Újabban a társaság a tagfelvételnél olyan tág mértéket alkalmazott, melyet sem az irodalom, sem a magyarság érdekében nem helyeselhetek. A nemzeti szellem nem szegénységet és szürkeséget jelent, de gazdagságot és eredetiséget. Minthogy érzésem szerint a régi keretben irodalmi célokért küzdeni lehetetlen, a harcot a társaságon kívül vívom majd, és leköszönök eddigi tagságomról.
Vagyok nagyrabecsülő híved: Kosztolányi Dezső
(Kosztolányi Dezső: Levelek – Naplók, s. a. r. Réz Pál, Bp. 1986. 435. A továbbiakban: Levelek.)
[A levélhez a kötet szerkesztője, Réz Pál a következő jegyzetet fűzte: „Bársony István javaslatára – a forradalmak alatti tevékenységük miatt kizárta tagjai sorából Babits Mihályt és Móricz Zsigmondot: velük vállalt közösséget Kosztolányi”. Levelek i. m. 951.]
Juhász Gyulát tagul ajánlja a Petőfi Társaságba, 1920. március 14-én ezt a levelet küldi Juhász Gyulának:
„Kedves Juhász, a Petőfi Társaság mai ülésén tagjának választotta meg. Én jelöltem Önt, Horvát Henrikkel együtt és kérem, a tagságot fogadja el, bármi is volt a politikai meggyőződése, ne utasítsa vissza ezt az irodalmi koszorút, melyet az egész nemzet nyújt Önnek. Selejtes és értéktelen emberek is viselik, de ez kell, épp, hogy sarkalja az értékeseket: Nem szabad elhagyni a magyarságot semmi körülmények között”.
Közben azonban a Petőfi Társaság Móricz Zsigmondot kizárja tagjai sorából, Kosztolányi Dezső ebben a kizárásban irodalomellenes magatartást lát, és ő is bejelenti kilépését a Társaságból. Májusban a következőket írja Juhász Gyulának:
„Kedves Juhász, annak idején levelet írtam önnek és kértem, fogadja el a Petőfi Társaság tagságát, melyre én ajánlottam s egy szégyenletes gyűlésen, melyen Kiss Menyhért 30 szavazatot, ön pedig – Juhász Gyula – 7 szavazatot kapott, meg is választották.
Ez a mérték.
A mérték betelt s én, mint olvashatta, kiléptem a társaságból, melyet se irodalminak, se nemzetinek nem tartok, sőt kárát látom benne a nagy jövőre hivatott magyar műveltségnek. Ma már csak kis irodalmi apró szentek küzdő porondja.
ifjúkori szent céljaink
Kérem, ha érez velem közösséget és az ifjúkori szent céljainkkal, egy szűkszavú levélben utasítsa vissza a tagságot, melyet úgyis szabódva fogadott el. Mi majd a magunk módján alkotjuk meg a magyar irodalmat. De spanyolfalul ne használjanak bennünket semmihez. Petőfi társasága ne legyen a kis és nagy politikusok kaszinója, hanem a magyar tehetségek gyülekezete.
Még egyszer: írja meg a levelét és értesítsen róla engem is, hogy hírt adhassak a lapokba várt kilépéséről.
Igaz szívvel.”
Juhász Gyula nem mond le a tagság megtiszteltetéséről. Pedig nem Móricz Zsigmond az, akivel Kosztolányi közösséget vállalt, hanem a magascélú, nemes irodalom. Az írás becsületéért állt ő ki ezzel a Petőfi Társasági sorból való kiállással. Az elbeszélő író neki nem barátja, még csak nem is fegyvertársa. (Kosztolányi Dezsőné: Kosztolányi Dezső, Bp. 1938. 237–238.)
MÓRICZ ZSIGMOND KIZÁRÁSA A KISFALUDY TÁRSASÁGBÓL
Riedl azt mondja nekem egy napon:
– Az emberek meg vannak veszve. A politikai szenvedély erősebb a nemi szenvedélynél is.
A Révai-intézetben találkozom a reakciós tudomány egyik fő képviselőjével, Császár Elemérrel. Bemutatkozik – már vagy harmadszor. Csodálatos, hogy sohasem ismerem meg. Arra kér: szóljak Apámnak, hogy okvetlenül jelenjék meg a Kisfaludy Társaság legközelebbi zárt ülésén, amikor a „forradalmár” tagtársak (többek közt Móricz Zsigmond és Alexander Bernát) ügyét tárgyalják.
– Nem hiszem – mondom –, hogy Apám az önök kedve szerint szavazna.
– Az mindegy – feleli Császár csak határozatképesek legyünk. Essünk túl ezen, hogy munkához láthassunk.
Apám el is megy. Jól mondta Riedl: az emberek meg vannak veszve. Hiába minden érv. Alexandert és Móriczot kizárják a társaságból. (Benedek Marcell, Naplómat olvasom, Bp., 1985, 318–319.)
LA FONTAINE TÁRSASÁG ÉS A VAJDA JÁNOS TÁRSASÁG
[Az 1920-as évek elején egyre-másra alakultak irodalmi társaságok, melyek a Nyugattal és Ady örökségével szemben álló konzervatív nemzeti eszmeköröket támogatták: Magyar Irodalmi Társaság, Auróra Kör, Magyar Ifjúsági Irodalmi Társaság stb. Kosztolányi neve azokban az akkortájt szerveződő irodalmi társaságokban szerepelt, melyek ellenkezőleg, a Nyugat által képviselt elvek és irodalmi értékek szövetségesei voltak. Ilyen volt az 1920–ban létrejött La Fontaine Társaság, ennek 1933-ban alelnöke is lett, és az 1925-26-ban megalakult Vajda János Társaság.]
A Vajda János Társaságéval csaknem közös pályát futott be az 1920-tól 1951-ig működő La Fontaine Társaság. A haladó jellegű, nemes törekvésű egyesület főleg a nemzetközi együttműködés, a külföldi kultúrával és irodalommal való kapcsolatok ápolásával vívott ki maradandó érdemeket. Bokor Imre, Gisswein Sándor és Vikár Béla voltak alapítói, míg tagjai sorában ott találjuk Babits Mihály, Bartók Béla, Benedek Marcell, Kodály Zoltán, Kosztolányi Dezső, Schöpflin Aladár, Supka Géza és Szabó Lőrinc nevét. A Társaság könyvkiadói tevékenysége lényegesen hozzájárult a külföldi irodalom megismeréséhez. (Szalai Imre; A Vajda János Társaság. Bp., 1975, 21–22.)
A Vajda János Társaság közvetlen elődje a húszas évek elején alapított Madridi Társaság volt, amely eleinte a Csengery utcai Vasúti és Hajózási Klub szobájában tartotta vasárnap délelőttönként üléseit, (uo. 24.)
Kosztolányi is az alapítók között szerepelt, sőt az egyik újság elnökként említi. Vita döntötte el, hogy a megújuló társaságot Madáchról vagy Vajdáról nevezzék el. Kosztolányi Madách mellett kardoskodott, Rubinyi Vajda nevét javasolta. Az idősebbek a Madách név mellett voltak, a fiatalabbakból álló többség Vajda mellett döntött. (uo. 30.)
A VÖRÖSMARTY AKADÉMIA ÚJJÁALAKÍTÁSA
[Az évtized közepén, 1925-ben a Nyugat írói, élükön Babits Mihállyal, elérkezettnek látták az időt, hogy fölvessék az 1918-ban egyszer már megalakított és 1919-ben megszüntetett Vörösmarty Akadémia újjáalakításának tervét.]
Néhány kiváló íróbarátom keresett föl nemrégiben, s fölvetették előttem a kérdést: nem volna-e itt az idő arra, hogy a Nyugat megállapodott írógenerációja auktoritatív testületté tömörüljön, s e tömörülés erejével próbáljon irányítóan hatni a mai magyar irodalmi anarchia között?
E beszélgetésből sarjadt ki a Vörösmarty Akadémia fölújulásának gondolata. Ma már kipattant a napilapokban is, s a közönség méltán vár az ellenőrizhetetlen hírekről illetékes magyarázatot (…) (Babits Mihály: A Vörösmarty Akadémiáról, Nyugat 1925, 1., 433.)
visszatérés
1925 nyarán újjáalakult a Vörösmarty Akadémia. (A belügyminiszter persze nem hagyja jóvá az alapszabályait.) Az újjáalakulást Babits vezércikke jelenti be. Irodalmunk igazi középhadseregét a Nyugat nemzedékében látja, mely forradalmat csinált az előtte jártak elsekélyesedett, sablonokba fúlt, látókör nélküli, zsurnalisztikus irodalma ellen; de az a forradalom Babits szerint inkább visszatérés volt az ősök szabadabb, bátrabb, magasabb, európaibb szelleme, mélyebb, önismerőbb, fájdalmasabb magyarsága felé. Mert az Ady nemzedékének költészete tisztán formailag is közelebb áll a Vörösmarty lázas, dús, izgatott, komplikáltabb és idegesebb költészetéhez – „melyben klasszikus és dekadens zamatok egyesültek” – mint bárki máshoz magyar elődei közül. S a Vörösmarty Akadémia olyan tagokra támaszkodhatik, kiknek súlyát s műveik vitathatatlan magasrendűségét az bizonyítja, hogy az Akadémia bölcseje fölött Ady állott, „s melynek ügyeit ma Móricz Zsigmond vezeti”.
A Margitszigeten tartott újjáalakuló közgyűlésen Babits elnököl. Móricz a felesége halálát gyászolja. Betöltjük a közben elhalt Ady, Bródy, Gárdonyi, Kaffka Margit és Kiss József s a kilépett Kassák Lajos helyét. Az Akadémia tagjainak száma 31.
Új tagok: Elek Artúr, Fenyő Miksa, Nagy Lajos, Nagy Zoltán, Osvát Ernő és Tersánszky J. Jenő.
Én előterjesztem a Nyugat szerkesztőségének kérését: küldjön ki az Akadémia három-három bírálót a Nyugat novella- és kritikai tanulmány pályázatára. Az Akadémia a novellapályázat bírálóiul Gellért Oszkárt, Kosztolányi Dezsőt és Osvát Ernőt, a kritikai tanulmány pályázat bírálóiul Babits Mihályt, Osvát Ernőt és Schöpflin Aladárt küldötte ki. (Babits helyét később Fenyő foglalta el, mert a pályázatra három olyan mű érkezett be, mely Babits költészetével foglalkozott.)
Ugyanakkor a Vörösmarty Akadémiát a sajtó jobb- és baloldalról ért támadásaira a végrehajtó bizottság nyilatkozattal felel. „Tagjainak névsora, mely a legellentétesebb világnézetű írókat foglalja magában, bizonyítja, hogy a politika a Vörösmarty Akadémiából elvileg ki van zárva.” S ugyanerről ír Schöpflin is vezércikket a Nyugatnak abban a számában, mely hírül adja a folyóirat 20 milliós pályázatát. (Gellért Oszkár: Egy író élete. I., Bp., 1958, 463–464.)
magyar gondokkal teli évek
(…) A Nyugat írógenerációjának tömörülése megtörtént annak idején a Vörösmarty Akadémiában, mely szabályszerűen megalakult, s már megtette első lépéseit, mikor a kommün kitörése miatt kényszerült működését megállítani. Bús, magyar gondokkal teli évek következtek: az ország szétszakadása, az írók egy részének elszéledése, a politika előtérbe nyomulása s a kulturális csüggedés megmagyarázzák talán, hogy ez a megállás ily sokáig tartott. (…)
A Vörösmarty Akadémia szomorú napokban létesült: a háború átélt iszonyai és rettenetes veszteségeink színeztek akkor minden gondolatot: az emberi és a magyar keserűség egyformán túláradt. S elődeink közül annak a neve tolult ajakunkra, aki egyszerre volt legnemzetibb költőnk, s az Emberiség vallásának leglázasabb hangú hirdetője: elvitathatatlanul hazafi és elvitathatatlanul pacifista. A Vén cigány költőjének neve hitvallás a béke és a kultúra hite mellett, de egyúttal a magyarság hite mellett is.
E hit mellett akart tüntetni a Vörösmarty Akadémia már puszta megalakulásával is éppen abban a szomorú időpontban: hangosan kiáltva, hogy a vad erőszak rémei közt megtépett és megcsonkított ország kultúrájában látja és akarja igazi létét, elrabolhatatlan kincseit, megnyeshetetlen magyarságát. Centrumot és egységes ellenőrzést akartunk adni a politikamentes és mégis nemzeti kultúrának, mely büszkén kiálthatja minden erőszak, háború, forradalom s pusztító politika szemeibe: nem törődöm veled! én élek és gazdagodom tovább! (…) (Babits i. m. 435–436.)
A szélsőjobboldali sajtó dühödt támadásokat intézett Babits programot adó cikke ellen. A Budapesti Hírlap 1925. jún. 16-i számában ezt írta: „Úgy látszik, ez a feléledés hozzátartozik a radikalizmus rohamszerű előretöréséhez, aminek minden vonalon tanúi vagyunk. Szinte feltűnő volna a megszokott összműködés tökéletlensége, ha ez az irodalmi felvonulás nem történt volna meg.” Az Új Nemzedék vezércikkben (1925. jún. 16.) „a forradalom éneklő madarainak” nevezi a Vörösmarty Akadémia tagjait, és felelőssé teszi őket az ország „páratlan összeomlásáért”, s azt javasolja, hogy az új irodalmi társaságot Vörösmarty Akadémia helyett nevezzék egyszerűen Vörös Akadémiának. Cikkek, hírlapi glosszák tömege rohant ki az új alakulás ellen, s bár a támadásokból bőven kijutott Móricz Zsigmondnak és Kosztolányinak is, a támadások elsősorban Babitsot érték; hazafiatlansággal vádolták, többek közt azzal is, hogy örvendett a területvesztésnek, s részt vett az ország kiárusításában, továbbá, hogy teljesen behódolt az úgynevezett zsidó szellemiségnek. Az újjáélesztett Vörösmarty Akadémia sem volt életképes – néhány ülés után abbahagyta működését. (Belia György jegyzete. Babits Mihály: Esszék, tanulmányok, Bp., 1978 I., 775.)
A PEN KLUB
A Pen Klubot egy irodalomszerető angol asszony, Missis Dawson Scott alapította 1921-ben, amikor még kövér lánggal lobogott a nemzetközi gyűlölet. Emlékezzünk. Az antant-országok tudós társaságai még nem fogadták be a középállamok legnagyobb tudósait. A három esztendő előtt még ellenséges országok népeinek irodalmai is még farkasszemet néztek egymással.
Abban az időben a Pen Klubok nemzetközi egyesülésének alapítása még utópiaszámba ment. Mert először csak a londoni anyaklub alakult meg John Galsworthy elnökletével, H. G. Wells és George Bernard Shaw közreműködésével. Az irodalmak nemzetközi parlamentje, ahol előbb volt meg az elnökség, mint a tagok gyülekezete.
Most már negyvenhárom Pen Klub működik. A Pen Klubok nemzetközi egyesülésének működése ma már nemzetközi misszió. (…)
A Pen Klubok nemzetközi asszociációja, melybe ugyan a nagy kultúrnépek képviselői a mögöttük álló kultúrbirodalom szellemi kisugárzásai folytán kiváló szerepet visznek, mégis tulajdonképpen a kis népek irodalmainak javára szolgál.
Azért pedig, mert a nagy népek irodalmaira a Pen Klub működéséből semmi olyan előny nem származik, amit egyébként is könnyűszerrel el nem érhetnének. A kis népek irodalmai azonban olyan propagandát folytathatnak a maguk érdekében, melyet egyébként nem lehetne, vagy pedig csak a legóriásibb fáradsággal és költséggel. (…)
A Magyar Pen Klubot Radó Antal kezdeményezte 1926 tavaszán. Az alakuló ülés, melynek elnöke Berzeviczy Albert volt, a magyar irodalmi koncentráció első jelentős eseménye. Rákosi Jenő és Herczeg Ferenc indítványozta a tisztikart, benne a konzervatív legértékesebb egyéniségein kívül Babits Mihályt, Heltai Jenőt, Karinthy Frigyest, Kosztolányi Dezsőt, Móricz Zsigmondot is.
irodalompolitikai indítvány
Radó Antal ügyvezető alelnök és ifj. Bókay János titkár vezetésével már eddig is sokat dolgozott Pen Klubunk, erős propagandát folytatott a kongresszusokon és azokon kívül. Az ügyvezető alelnöknek a magyar könyvterjesztés akadályozásai ellen fölhozott irodalompolitikai indítványai mindig nemzetközi elismerést találnak. Több hasznos magyar indítványt fogadtak már el a kongresszusokon.
A Magyar Pen Klub, amelynek első elnöke Rákosi Jenő volt, a magyar írók részéről még mindig nem találkozik azzal az érdeklődéssel, azzal a hévvel, melyet ügye körül ki kellene fejteniök.
Kívánatos volna, ha a magyar írók megéreznék, hogy a Pen Klub, mely a magyar irodalom egyik legfontosabb kirohanási kapuja a külföld felé, nekik legszemélyesebb ügyük. (Mohácsi Jenő: A Pen Klub jelentősége, Nyugat, 1930, II. 874–875.)
A Pen Klub minapi bécsi kongresszusán (mellesleg mondom, hogy én az osztrák Pen Klubnak vagyok tagja; odavaló írótársaimnak tudniillik jutott eszükbe, hogy beválasszanak, a magyaroknak nem) – a kongresszuson, egyszóval, a francia csoportban, ott volt az a híres Julien Benda, kinek La trahison des deres könyvéről annyi vita folyt volt itt a Nyugatban is. A forgatagban nem volt az a szerencsém, hogy megismerkedjem vele, de egy másik társaságban, elég jóeszű emberek közé, éppen akkor kerültem, mikor az ő könyve fölvetette témát vitatták. S abban egyeztek meg, amit én kezdettől fogva vallok s nem is titkolom, hogy az írónak sem más, sem maga nem diktálhatja, mi legyen meggyőződése, mi kapja meg, mitől hevüljön, tehát tolakodás bár azt is eléje írni, hogy lelkiekben élje ki magát s nemes törekvésekben fáradjon.
(…) Lehet, hogy gyönyörű volna s jobb és haladottabb volna a világ, ha minden művész forradalmár és aktivista volna. De ha nem az, hát nem az, – ezen nem lehet változtatni, legkevésbé azzal, ha megkövetelik. S a tehetetlenség, melynek soha nem jut eszébe egyéb, mint ami valakinek valahol egyszer már eszébe jutott, hiába próbál azzal fontossá lenni, hogy a tehetséget elvtelenségben marasztalja. (Ignotus: Regénytárgy, Nyugat, 1929, I., 67.)
KOSZTOLÁNYI FELOLVASÁSA A MAGYAR ÍRÓK EGYESÜLETÉNEK KÖZGYŰLÉSÉN
[1930. február 2-án]
(…) Európa nem idegen tőlünk. Néha visszafáj szívünk ázsiai emlékeink után, melyeket csak sejtünk, de nem ismerünk, s elképzeljük, hogyha a rovásírással, a boncok bűvölő igéivel, a hársfaháncsba öltözött regősök énekeivel annyi kincsünk nem megy veszendőbe, s hogyha ott, a műveltség bölcsőjében fejlődhetünk, a természetes, régi keretek között, esetleg oly különváló irodalmunk sarjadhat, mint a japán vagy a kínai. Csakhogy ez ábránd. Nagy költőink, íróink, azóta végzetesen eljegyeztek bennünket az európai szellemmel. Európaiak vagyunk, Európa és a világ írói. Csak azt fájlalhatjuk, hogy ma távolabb vagyunk Európától, mint őseink, s ezáltal távolabb vagyunk a magyarságtól is. Ez ellentmondásnak rémlik, de nem az. Az az úttörő nemzedék, melyről előzőleg beszéltem, közelebb esett az európai szellemhez és ezáltal a magyarsághoz is. Írónak nem lehet kisebb becsvágya, mint hogy meghódítsa az egész emberiséget. Az irodalom rendkívül tág, minden embert egybeölelő valami. Csak ezt, a legnagyobbat érdemes akarnunk. Meg is kell hódítanunk nyugatot, de nem magunknak, hanem népünknek, keletnek. Így mozgunk mi is, az inga lengésével, nyugat és kelet között, soha-el-nem-pihenően. Ez a nomád nyugtalanság, ez az ősi, titkos kettősség a mi örökségünk, szellemiségünk mély mivolta. Hódításunk azonban csak belső lehet. Itthon kell versenyre kelnünk a világ nagy szellemeivel. Ne áltassák magukat azok a kiválóbbak vagy szerencsésebbek, kiknek könyvei esetleg külföldi piacokon is futnak, hogy ott buzogányukkal beverhetik a dicsőség érckapuit. Különlegességek maradnak arrafelé, örökre, szívesen vagy nem szívesen látott vendégek. Nem is az a fontos, ami ott künn történik velük. Az a fontos, ami itthon történik. Ha mégoly mesterkéz ültette át idegen idiómába verseiket, rímeik bágyadtabban csengenek, párbeszédeik lötyögnek, célzásaik fele elsikkad. Boszorkányos mesterségünkben a forma a lényeg, az árnyalat. Mindnyájan messzire visszanyúló, tétova emlékekből táplálkozunk, víziókból és hallucinációkból, egy-egy szó hallucinációjából, mely évszázadok sziklabarlangján sejtelmes ekhót ver. Sajnálom, hogy nem mondhatok eredetibbet, de minden irodalom csak a nyelv lelkéből lelkezhet. (Kosztolányi Dezső: Lenni vagy nem lenni, Nyugat, 1930, I. 256–257.)
A KISFALUDY TÁRSASÁG TAGJA
1930 – Új tagok: Babits Mihály, Gyallay Domokos, Kosztolányi Dezső, Sebestyén Károly, (lelölve még: Lampérth Géza:) – A Greguss-jutalom harmadik zeneművészeti évkörének nyertese: Dohnányi Ernő. – Elhunytak: Szabolcska Mihály, Szemere György – A tagválasztásokkal kapcsolatosan Milotay István feltűnést keltő vezércikket írt a Magyarságba: „A Kisfaludy Társaság, a nemzeti hagyományok s a konzervatív nemzeti irodalom testületi képviselője az irodalom nemzeti egységének demonstrálására három olyan írót választott tagjai közé, akiket eddig nemcsak művészi, de politikai felfogásuk dolgában is egy világ választott el tőle. Azt mondják, ez nem politika, ez tiszta irodalom. De ha politika volt a különállásban, hogyne volna politika az egyesülésben. Azt is mondják, örülni kell neki, mert az egyesülés mégiscsak a nemzeti irányzat jegyében történik. Eddig az volt a baj, hogy ezek az írók a baloldalon voltak; miért. Baj, ha most a jobboldalra mennek? Azért, mert nem mennek oda, mert ez az átcsoportulás nem őszinte. Ki tudná elhinni, hogy ebben az irodalmi koncentrációban föl fog olvadni minden különbség Kassák Lajos feketeinges kommunizmusától Berzeviczy Albert óliberális nemzeti irányzatáig, Móricz Zsigmond ősparaszt népiességétől Pekár Gyula ellenforradalmi romanticizmusáig, Babits Mihály Szózat-gyűlölő idegességétől Vargha Gyula komoly, feketezsinóros hazafiságáig. Az irodalomban és a művészetben nem lehet ilyen mesterséges egységet teremteni. A művészet nem tűr meg ilyesmit, legfeljebb a politikai számítás. Az a természetes, hogy a hasonszőrűek tömörüljenek. Természetes volt, hogy Berzeviczy Albert, Vargha Gyula, Herczeg Ferenc a Kisfaludy-Társaságot alkossák; és természetes volt, hogy Hatvany Lajos, Ignotus, Babits Mihály vagy Móricz Zsigmond a Vörösmarty Akadémiát. De hogy mindezek együtt, egy kalap alatt a lelki vagy politikai azonosságot színleljék, ez természetellenes. Mert itt senki sem akar semmit feladni, de még ha akarna, akkor sem tudná ezt megtenni. Babits Mihály nem fog megváltozni, nem is változhat meg. Ha új idők jönnek, újra az lesz, aki 1918-ban volt. Móricz Zsigmond is az lesz, Kassák Lajos is az lesz, Berzeviczyék is azok lesznek. Ha tehát mégis megférnek egymás mellett, nem elvi alapon férnek meg. Mindennél nagyobb baj, ha minden elv megszűnik, és együtt rothad az egység nevében, ilyen vagy olyan számítások miatt, egy közös fazékban. Mert ez megtéveszt kifelé, még jobban megront befelé.” (Magyarság, 1930. február 9.) (Idézi: Pintér Jenő: Századunk magyar irodalma, Bp., 1940., 130–131.)
KOSZTOLÁNYI ELNÖKI SZÉKFOGLALÓJA A PEN KLUBBAN
Barátaim, írótársaim,
megindultan köszönöm ezt a rendkívüli tisztességet. Most, hogy még új, mint valami frissen festett, csillogó holmi, gyönyörködve forgatom kezemben, és nézegetem. De máris inkább a súlyát érzem, mint a díszét. Bevallom, kétségek is elfognak. Vajon lesz-e erőm megállni helyemet ott, ahová az Önök bizalma vezényelt?
Azt kell tehát megmagyaráznom, hogy ennek ellenére mégis miért vállalom ezt a nehéz, felelősséges föladatot, mégpedig szíves-örömest és teljes lélekkel, miért merem vállalni?
Engem a PEN Klub eszméje kezdettől fogva lelkesített.
találkoznak az ellentétek
Lelkesített az a gondolat, hogy a háború után, melyet a világ kis szellemei hoztak létre, végre találkoztak a világ nagy szellemei is. Lelkesített, hogy megteremtődött egy olyan hatalmas, békés egyesülés, melynek minden tagja egy-egy fejedelem. Lelkesített az, hogy a népek mai torzsalkodásában itt mindenkinek szentséges az anyanyelve. De nem kevésbé lelkesített az is, hogy ezek a népek egy általános, magas szellemben testvériesülnek. A PEN Klub a legnemesebb nemzeti alakulat, de a legnemesebb nemzetközi alakulat is. Mindenesetre jellemzőnek tartom, hogy ez idő szerint csak két nagy európai nép maradt távol tőle: az egyik az olasz, mert nem találja eléggé nemzetinek, a másik az orosz, mert nem találja elég nemzetközinek. Így találkoznak az ellentétek.
Minket azonban nem riaszthat vissza ez a rugalmas, nagyon emberi dualizmus. Itt valósult meg a világirodalom. Ezt a szót, amint önök tudják, Goethe írta le először a tizenkilencedik században. Annak idején olyan forradalmi merészség volt világirodalomról ábrándozni, mint ma egy világbirodalomról, melyet egységes alapelvek tartanak össze. Sokáig valóban csak papíron, elméletekben élt a világirodalom fogalma. A PEN Klub váltotta tetté, a huszadik században.
Ebben a számomra nagyon ünnepélyes pillanatban nem adhatok részletes munkatervet. Csak annyit közölhetek, hogy minden tettemben az a szép kettősség fog vezérelni: kifelé egy csonka ország nem-csonka lelkét mutatni, befelé pedig – minthogy egymást szükségtelen meggyőzni igazunkról – visszasugároztatni a bátor, szabad európaiságot, azt a tudatot, hogy csak a legnagyobb követelményeket támaszthatjuk önmagunkkal szemben, s csak annyiban érték a munkánk, amennyiben a világ versenyében is érték. Azon igyekszem majd, hogy amint ott künn a különböző népek, amelyeket gyakran életérdekek választanak el, egy asztalnál ülnek, itt is egy asztalnál foglaljanak helyet a toll igaz, értékes munkásai, bármi is a társadalmi helyzetük, bármi is a politikai hitvallásuk.
Ehhez a tiszta szándékomhoz kérem támogatásukat.
(Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek, s. a. r. Réz Pál, Bp. 1990. 612–613.)
MÓRICZ ZSIGMOND
A Pen Klub eddig nem jelentett nálunk sokat. Néhány vendéget hívott meg, néhány ünneplést rendezett meg, de nem vettem észre, hogy valami mélyebb munkája lett volna abban a szép és nagy keretben, amelyet ez a nemzetközi egyesülés jelent.
Most Kosztolányi Dezsőt választotta meg elnöknek Rákosi Jenő után, és ez kell, hogy meglepje és megállítsa egy percre az embert. (…)
Kosztolányi valamicskével, öt-hat évvel fiatalabb nálam. Örülök neki, hogy köztünk is van azért, akiben van kvalitás arra, hogy vezetőnek kiálljon. Van nagyszerű nyelvtudása – én bizony az egyetlen magyar nyelvnek is csak tanulója vagyok – és van benne közéleti aktivitás. Remélem, hogy vezetése alatt a Pen Klub föl fog virágzani, s megtöltődik avval a tartalommal, amiért ez a keret föl van építve. Az irodalom nemzetközi kapcsolatait s együttműködését kell ennek az egyesületnek jelenteni ebben az országban, ahol nincsenek igazi irodalmi közösségek.
(…) A vad viharok jelszavai hangzanak újra. A fegyver és az erőszak diktálja a jelszavakat. Mintha nem is szűnt volna meg az ököljog. Európa államai ismét a nyers harc füstjétől vannak elvakulva. Veszőben látunk mindent, amit a humanizmus, az idealizmus és a morál építettek. A legdemokratikusabb kormányok egyúttal a sovinizmus tüzétől égnek, s barbár erőszak rombolja éppen a magyar kultúra nehezen megkezdett épületét.
Mit kell itt tenni, mihez kell fogni, hogy lehet az embereket emlékeztetni a régi életek nemes elveire.
Nincs más, mint összeszedni magunkat, s ki a frontra.
Ha frontra állanak a bajkeverők és a tűzcsóvákkal verekedők, akkor ki kell lépni a magányból azoknak is, akik a fegyvertelen háború katonái.
Ma csak annak az embernek van létjogosultsága, aki az igét testnek tekinti, s érette kész élni és halni.
A Pen Klubok tiszteletreméltó módon képviselik az igazi emberi kultúrát: örülök, ha a Kosztolányi Dezsők odaállanak, hogy a világ népének figyelmét felhívják arra, hogy ebben a szétdarabolt, szinte életképtelenné nyomorított kis Magyarországban is van lélek és szellem és titokzatos mély emberi élet. (Móricz Zsigmond: Ki a frontra, Nyugat, 1931, I. 3–4.)
LEVÉL KOSZTOLÁNYI DEZSŐNÉNEK
London, 1931. november
Édesem,
ma két levelet is kaptam tőled. Házigazdám elragadó. Lelkileg, testileg kitűnően érzem magam, de halálosan fáradt vagyok szellemileg. Annyit kell angolul beszélnem, hogy már írni is angolul akarnék. Wont I? Rothermere egy órát fesztelen és nagyon meglepő kihallgatáson fogadott a lakásán. Átnyújtottam neki a Nérót, with my humblest tributes. Az első percben, amikor irodalmunk szomorú helyzetéről beszéltem, felugrott, rácsapott az asztalra, s 500 angol fontot adott a legjobb munka jutalmazására, mely 1931-ben jelent meg, de azután megváltoztatta elhatározását, és 1000 angol fontot ajánlott fel. Könnyek tolultak szemembe. Galsworthyval is sokat beszélgettem. Közvetlenül baráti. Írni fog nekem, mondotta. Tegnap felköszöntött a díszlakomán. Ma este Mrs. Henriette Leslynél vacsoráztam, délután egy nagy szobrásznál uzsonnáztam. Jaj, de fárasztó ez. De most majd kipihenem magam, Doornban, egy baráti ebéden. It’s nice, is not it? A díjról, a Rothermere-nél való beszélgetésről egy szót sem, még Lenkeynek és Bókaynak sem – maradjon titok, míg haza nem érek. CsakÁdám tudja meg. D. (Levelek, i. m. 634.)
LEVÉL KRÚDY GYULÁNAK
Budapest, 1931. december 12.
Kedves Barátom,
ma éjjel érkeztem Londonból. Nagyon fontos ügyben, mely téged különösen érdekel, azonnal beszélni szeretnék veled valahol, négyszemközt. Kérlek, hívj föl (530-85.), s adj találkát.
Ölel régi híved: Kosztolányi Dezső
(Levelek, i. m. 635.)
EZER FONT A MAGYAR IRODALOMNAK
Kosztolányi Dezső mint a Pen Klub elnöke most, hogy Londonban volt, felkereste lord Rothermere-t, akivel sokat beszélt a magyar írók dolgairól. A lord, aki Magyarország barátja, s akinek nevét az egész magyarság szeretettel tanulta meg, ezer fontot ajánlott fel, hogy azt a budapesti Pen Klub két év alatt öt-ötszázfontos részletben két magyar írónak, tehát évente egynek adja ki.
általános nyomor
Ez az eset sok tűnődésre adott alkalmat. A magyar irodalom az utolsó huszonöt év alatt annyi tehetséget termelt, s annyi kiváló irodalmi alkotást hozott létre, hogy szinte érthetetlen, hogy a mai napokban hogy jutott anyagilag olyan mély és félelmes nyomorúságba. Ebben az évben már alig jelent meg könyv, mert a közönség nem vásárol. A lapok terjedelmét korlátozó rendelet elsősorban a szépirodalmi írókat sújtja, mert mindenütt a szépirodalom kirekesztésére vezetett. Könyv csaknem semmi sem jelent meg ez évben, a karácsonyi könyvpiac, mint a Nyugatban a kiadók jelentéséből látszik, oly szegény lesz, mint a hatvanas években. Senki sem mer könyvkiadásba pénzt fektetni, mert az általános nyomor miatt az emberek elsősorban a szellemi táplálékot vonják meg maguktól.
Ez nem maradhat így. A testnek kenyérre, a szellemnek könyvre van szüksége. A test éppenúgy elsorvad táplálék nélkül, mint a lélek új lelki behatások nélkül.
Nem segít a fordított műveknek filléres kiadása, mert azok a művek a detektív- és olcsó szerelmi históriákkal csillapítják az éhséget. Minden új nemes olvasmány magasabbra feszíti a lélek tevékenységét, ellenben az ilyen holmi csak elkábít és elzsibbaszt.
A nemes lord leadta útmutató véleményét az ezer fonttal, s a magyar közönségnek követnie kell példáját a könnyebb és pengőbb pengőcskékkel. (Nyugat, 1931, II. 607.)
(…) Hazaindul, vonatra száll, hozza haza a nemes lord díját, amely annyi zavart okoz.
Talán kis hiúságból, talán túlzott becsületérzésből, amiért a Pen-üggyel kapcsolatban utazik Londonba, és ekkor keresi fel Rothermere lordot – holott erről szó sem esik és erre semmi ok – nem ő maga, saját megítélése szerint adja a díjat a legjobb mű szerzőjének, hanem felajánlja a Pen Klubnak, hogy az döntse el, kinek jusson az akkori szegénységben és nehéz időkben rendkívül jelentős összeg. Egy választmányi ülésen – az ő ajánlatára – a díjat – Eris almáját –, kettévágják és – szavazással – felét Krúdy Gyulának, felét Móricz Zsigmondnak ítélik. Kétségtelen, hogy elsősorban ő akarja ezt így. A legbecsületesebben. Hiszen például Móricz Zsigmond csak nemrégiben is, az Ady-ügy kapcsán, de még máskor is, valósággal ellenségesen bánt vele, Krúdy Gyula eredendő közönyét teljes mértékben ismeri. Ettől a két írótól ő személy szerint soha nem várhatna semmiféle baráti szolgálatot, eszébe se jut ilyesmi. Most is, mint mindig, ő az irodalom Bayard lovagja.
A díj sorsát, választmányi ülésen, szavazással döntik el, utána mégis meglepetésszerűen fellángol a háborúság. Az irodalom cégére mögött ismét áll a politikai harc, vagyis talán ismét valamiféle örökharc, az apák és fiúk harca.
Sohasem láttam még őt ilyen csüggedtnek.
A sajtóban heteken át egymást éri a sok nyilatkozat, felszólalás, állásfoglalás. Herczeg Ferenc, Vojnovich Géza, Pekár Gyula, Császár Elemér és Csathó Kálmán lemondanak a Pen Klubnál vállalt igazgatósági tagságukról. Herczeg Ferenc egy nyilatkozatában a nyomorgó írók számára kívánja a pénzt, holott Rothermere lord a díjat kifejezetten az 1931. évben megjelent legjobb mű szerzőjének szánta. A lordnak ezt a kívánságát Kosztolányi Dezső hazajövet azonnal közölte a nyilvánossággal. Most úgy rémlik, mintha kételkedtek volna szavahihetőségében. A májusban Budapesten tervezett kongresszus ügye is veszélyeztetett. Nyíltan közlik vele, hogy pénz csak akkor lesz, ha Berzeviczy Albertet választják meg elnöknek. Kosztolányi egy nyilatkozattal lemond, nem akarja veszélyeztetni a budapesti kongresszus ügyét. A dolog azonban ezzel nem fejeződik be, Berzeviczy Albertet ugyan megválasztják a Pen Klub elnökének, válaszul azonban vagy negyven tag kilép a Pen Klubból.
mondhatatlanul fáj neki
Most Berzeviczy is lemond az elnökségről, s a tavaszi kongresszust újból veszély fenyegeti. Végül is a békét a külföld előtti jóhír érdekében Kosztolányi teremti meg. Berzeviczy díszelnök lesz, a kongresszust megtartják és Dide, mint az elnöki tanács egyik tagja, részt vesz benne. A magyar ügy érdekében elégedett képet mutat, holott mondhatatlanul fáj neki ez a hivatalos sarokba állítás. Fájón olvassa a magas helyről címére érkezett levelet.
A Magyar Pen Klub tek. Elnökségének,
minthogy Herczeg Ferenc, Pekár Gyula, Császár Elemér és Csathó Kálmán súlyos okokra hivakozva a Magyar Pen Klub vezetésében nem vesznek részt és nem vállalhatnak felelősséget az igazgatóság határozataiért, én is azonosítva magam irodalmunk e kiválóságainak álláspontjával, a Magyar Pen Klub védnökségéről ezennel lemondok.
Budapest, 1932. február 23-an. József főherceg
De mind között leginkább Herczeg Ferenc hidegsége fáj neki. Őt mindig becsülte és titkosan szerette is, fiúi érzések lappangtak benne iránta. És most, vele kapcsolatban, megismétlődött az érettségi előtti kicsapatás mása, és mint akkor, most is irodalmi hitvallásáért tessékelik ki. (Kosztolányi Dezsőné, i. m. 288–289.)
ROTHERMERE LORD IRODALMI DÍJA
(…) Amikor Kosztolányi Rothermere lord irodalmi díját Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond között osztotta meg, (…) a konzervatív írók támadást indítottak ellene. 1932 februárjában Herczeg Ferenc, Csathó Kálmán, Pekár Gyula, Voinovich Géza lemondtak, márciusban Kosztolányi is lemondott, Babits, Füst Milán, Karinthy, Kassák, Móricz kilépett a Pen Klubból. Nem sokkal később – kompromisszumként – három elnök vette át a vezetést: Heltai Jenő, Herczeg Ferenc, Kosztolányi Dezső; ez a kompromisszum tette lehetővé, hogy májusban megtartsák a nemzetközi kongresszust Budapesten. (Réz Pál jegyzete: Levelek, i. m. 1028.)
LEVÉL KRÚDY GYULÁNAK
Budapest, 1932. január
Kedves Gyulám,
a díjat február 5-én, a közgyűlésen ítéli oda az igazgatóság. Minthogy több oldalról az a kívánság hangzott el, hogy ebből az összegből nyomorgó fiatal írókat is segélyezzünk, szépnek találnám a gondolatot, hogy a kitüntetettek a díj 10%-áról önként lemondanának az ő javukra.
Tudom, hogy te is kész vagy erre. Légy kedves tehát engem elhatározásodról pár sorban értesíteni.
Egyébként minden rendben van.
Ölel igaz híved:
Kosztolányi Dezső (Levelek, i. m. 643.)
’RIGHT OR WRONG: MY COUNTRY!’
’Right or wrong: my country!’ – a nálunk annyiszor példaképül idézett angol közéletnek egyik legszebb sarktétele. Magyarra fordítva annyit jelent, hogy befelé ám veszekedjünk, amennyire temperamentumunk vagy üzleti érdekeink megkívánják; de mihelyt arról van szó, hogy a külvilággal állunk szemközt, akkor tessék egységes frontot vágni és szemrebbenés nélkül fedezni a véleményünkkel esetleg ellentétes dolgokat is, vagy pedig legalább is csendben félreállani és nem zavarni azokat, akik az ország érdekében künn állnak a gáton. Éppen az utóbbi évtized külpolitikai vezetése hivatkozott minduntalan erre az elvre, amikor megkövetelte, hogy külpolitikai kérdésekben a közvélemény álljon egységesen a felelős vezetők háta mögé. Annál csodálatosabb, ha éppen olyan részről törik át ezt az elvet, amely részről eddig katonás fegyelemmel követelték ennek az elvnek a betartását. Herczeg Ferencnek és írótársainak a Pen Klub dolgában való állásfoglalásáról szólunk. A Magyar Pen Klub nevét a Literatura eddig még nem írta le. Minden okunk meg lett volna a kritikára, úgy célkitűzései, mint működése (?), mint összetétele szempontjából. De tudtuk, hogy a Klub kifelé mégiscsak reprezentálni kívánja a magyar írókat, s így inkább hallgattunk róla, semhogy magasabb nemzeti érdeket képviselő működését elgáncsoljuk. A Magyar Pen Klub tudvalevőleg ez év tavaszán nemzetközi Pen-kongresszust hívott össze Pestre, amely kongresszusnak jelentőségét lekicsinyelnünk igazán nem szabad. S erre az történt, hogy Herczeg Ferenc és néhány „író”-társa – mondjuk ki magyarán – belelőtt a Klubba, bele kongresszusba, éspedig holmi csiricsáré vicinális ürügy alatt: állítólag azért, mert a Pen Klub elnöke, nem is ilyen minőségében, olyan íróknak adta a Rothermere-díjat, akiknek az ábrázata nem tetszett Herczeg Ferencéknek. Fokozza a bajt, hogy Herczegéknek ez a gesztusa olyan percben esett meg, amikor a nemzetközi kongresszust már egybehívták Budapestre, s így a blamázs immár elkerülhetetlen. Szögezzük le: tudatosan jól kiszámított merénylet volt ez a magyarság jóhíre ellen, a nemzetközi kultúralét fóruma előtt való megkompromittálása a magyar írói társadalomnak, veszedelmes gyerekjáték a legszentebb nemzeti érdekekkel. Ezek az urak minduntalan szájukon hordják a „nemzet” fogalmát. Nem éppen ilyen percben, ilyen kényes kérdésben lett volna-e erkölcsi kötelességük, hogy egy díjkiosztás körül való nézeteltérésük címén ne blamálják az egész magyarságot? (Literatura, 1932. április, 432.)
A PEN KLUB IGAZGATÓSÁGA JÓZSEF FŐHERCEGNEK
Budapest, 1932. április 5.
Nagyméltóságú Díszelnök Úr!
esetleges jogosult sértődések
A Pen Klub igazgatósága április hó 5-én tartott ülésén napirendre került Nagyméltóságod levele, amelyben díszelnöki tisztéről lemond. Az igazgatóság egyhangú mély sajnálkozással értesült Nagyméltóságod lemondási szándékáról s egyértelműleg arra az álláspontra helyezkedett, hogy a lemondás elfogadása ellentétben állana a Klub érdekeivel épp úgy, mint a küszöbön álló világkongresszushoz fűződő fontos közérdekkel. Nagyméltóságod közreműködése nem nélkülözhető, lemondásába nem nyughatik bele s ezért minden lehetőt megtesz arra nézve, hogy Nagyméltóságodat a Klub ügyében való további részvételre s a díszelnöki tisztség megtartására rábírja. Hogy ez lehetségessé váljék s a Klub életében az utóbbi időben előfordult súrlódásokból származó félreértések s esetleges jogosult sértődések kiküszöböltessenek, szükségesnek tartjuk Nagyméltóságodnak felvilágosítással szolgálni bizonyos olyan részletekről, melyek eddig Nagyméltóságod előtt valószínűleg ismeretlenek vagy csak hézagosan ismertek voltak.
Az április 5-i igazgatósági ülésen Heltai Jenő igazgatósági tag, akit az igazgatóság a kilépett tagtársakkal való tárgyalással megbízott, jelentésében az igazgatóság tudomására hozta, hogy a kilépettek visszatérésének egyik feltétele az volt, hogy Nagyméltóságodnak elégtétel szolgáltassék korrekt és a Klub békéjének előmozdítására szolgáló magatartásáért. Ez a kívánság abban is megnyilvánult, hogy a kilépettek egyhangúan Nagyméltóságodat akarták a kiküldendő három tagú bizottság egyik tagjává megnyerni. A Nagyméltóságodnak adandó elégtétel módjáról az igazgatósági ülésen folyt megbeszélés; közben Babits Mihály és Schöpflin Aladár igazgatósági tagok, a kilépett tagok csoportjának tagjai nyomatékosan hangsúlyozták, hogy az elégtétel-adás legmesszebb menő módját tartják szükségesnek. Az utóbb nevezett tagtársunk kifejtette, hogy a Klubból való csoportos kilépések merőben a felmerült súrlódásokból támadt izgalom kirobbanásai voltak, azoknak Nagyméltóságod személyéhez vagy elnök-jelöltségével kapcsolatuk nem volt, ha bárki más lett volna elnök-jelölt, a robbanás akkor is megtörtént volna. Ha tehát Nagyméltóságod a történtekben személye iránti bizalmatlanságot vagy sértődést érez, ez csak mindenképp érthető, de mindenképp el is oszlatandó félreértés eredménye lehet. Ezért a nevezett igazgatósági tagok, valamint Kosztolányi Dezső, az újonnan választott intéző bizottság egyik tagja azt az indítványt terjesztették elő, hogy az igazgatóság ne nyugodjék bele Nagyméltóságod lemondásába, hanem teljes bizalmának és szeretetnének kifejezésével kérje meg Nagyméltóságodat annak visszavonására, s egyúttal arra is, hogy a Klub ügyeiben való további jóindulatú közreműködését ne vonja meg s a májusi világkongresszuson a magyar részről való elnöklést, mint a magyar kultúra erre leginkább hivatott vezérférfija vállalja el. A javaslatot az igazgatóság egyhangúlag, lelkesedéssel fogadta el és megbízta az intéző bizottság három tagját, Heltai Jenő, Herczeg Ferenc és Kosztolányi Dezső urakat, hogy az igazgatóság határozatát és ebben kifejezett kéréseit Nagyméltóságoddal tudassák, igyekezzenek Nagyméltóságodat az igazgatóság kívánságai teljesítésének megnyerni.
Abban a reményben, hogy sikerül azokat az okokat, amelyek Nagyméltóságodat a lemondásra bírták, tárgytalanná tenni s a Klubban helyreállított harmóniát ezzel betetőzni, maradunk kiváló tisztelettel
(Kézzel írott levélfogalmazvány aláírás nélkül a Franklin Társulat fejléces papírján. A kézírás valószínűleg Schöpflin Aladáré. A Magyar Pen Klub kézirattárában található másolat. Az MPK irattárában lévő anyagokhoz Dobozy Zsófia segítségével fértem hozzá.)
a nyert magyarázatok után
Az M.P.K.-ban fölmerült, de időközben ismét elsimult ellentétek annak idején arra bírták Berzeviczy Albertet, a M. Tud. Akadémia elnökét, hogy lemondjon a Klubban viselt tiszteleti elnökségről. A M. P. K. tagjainak egyértelmű kívánságára ma a Klub vezetői, Heltai Jenő, Herczeg Ferenc és Kosztolányi Dezső, meglátogatták Berzeviczy Albertet a lakásán és arra kérték, hogy vállalja továbbra is a tiszteleti elnökséget. Berzeviczy Albert, a nyert magyarázatok után, késznek nyilatkozott a Klub kívánságának teljesítésére. így tehát Berzeviczy fog elnökölni a világkongresszus megnyitó ülésén és a kongresszus tagjainak tisztelgő küldöttségét is ő fogja a kormányzó úr elé vezetni.
(Kézzel írott levél uo. Dátum nélkül. M.P.K irattár. Nem az eredeti levél lehet, hanem róla készült kézírásos másolat.)
LEVÉL A PEN KLUB VENDÉGEINEK
eredetileg francia nyelven
1932. április 18.
Kedves Uram, a magyar PEN Klub nagy örömére szolgálna, ha arról értesülhetne, hogy meghívásunknak eleget téve megtiszteli jelenlétével a PEN Klubok 1932. május 15–20. között Budapesten tartandó világkongresszusát.
A magyar irodalmi körök nagy rokonszenvvel és tisztelettel övezik Önt, s rendkívül boldogok volnának, ha a kongresszus alkalmából itt üdvözölhetnék.
Annak biztos reményében, hogy rövidesen igenlő választ kapunk, fogadja kedves Uram, kiváló tiszteletünk kifejezését.
A magyar PEN Klub elnökei
Heltai Jenő, Herczeg Ferenc, Kosztolányi Dezső
(Levelek, i. m. 1028.)
LEVÉL EMIL ISACNAK
1932. április 20. előtt
Uram,
a Nyugat, a legjelentősebb magyar folyóirat, mely szépirodalommal és kritikával foglalkozik, s amely sohasem szűnt meg harcolni a gondolatszabadságért, mint ahogy a háború alatt is a békéért, most ünnepli alapításának 25. évfordulóját.
Abból a célból, hogy nagyobb ünnepélyességet kölcsönözzünk ennek az évfordulónak, mely szerencsésen egybeesik a PEN Klub Budapesten megtartandó nemzetközi kongresszusával, különszámot szándékozunk megjelentetni a PEN Klub ama kiváló tagjainak tiszteletére, akik részt vesznek a kongresszuson.
Felkérjük, hogy szíveskedjék folyóiratunkat megtisztelni közreműködésével egy lehetőleg meg nem jelent, 2-4 oldalas írással (esszé, novella, regényrészlet, vers), amit valamelyik legkiválóbb írónk vagy költőnk fordításában közlünk majd különszámunkban.
hálásak lennénk
Tekintettel arra, hogy a kongresszus megszabott időpontja a legnagyobb sietségre kényszerít bennünket, hálásak lennénk, ha kéziratát a legrövidebb időn belül elküldené. Egyben kérjük, hogy április 20-ig szíveskedjék megküldeni – közlés végett – legújabb fényképének egy példányát, valamint aláírását.
Fogadja, Uram, előzetes köszönetünket és szívélyes kartársi üdvözletünket.
A Nyugat szerkesztősége A PEN Klub elnöke
Babits Mihály Kosztolányi Dezső
(Levelek, i. m. 1028)
MÁRAI SÁNDOR LEVELE
Budapest, 1932. május 9.
Kedves Kollegám,
a Magyar Pen Klub ügyvezető alelnöke, Radó Antal úr május 4-én kelt megtisztelő levelében arról értesít, hogy a világkongresszus rendező bizottságának tagjává választottak. Föl kell tételeznem, hogy ez a választás félreértésen alapul; mikor a M.P.K. választmánya legutóbb nem adott helyt a tagok létszámának kiegészítésére vonatkozó kérelmünknek, levontam ennek az álláspontnak következményeit s a magam részéről fenntartottam kilépésemet a M.P.K.-ból. Annak idején levélben is értesítettem erről az igazgatóságot.
Ez a levelem, úgy tetszik, elkallódott; ezért most újólag van szerencsém írni, mélyen tisztelt Kollegám, s a M.P.K. igazgatóságát tisztelettel értesíteni, hogy a Klub tagjainak sorából kiléptem, s így természetesen a világkongresszus rendezőbizottságának tagsági tisztjét sem vállalhatom.
Igaz tisztelettel készséges híve
Márai Sándor
[Kézírásos levél, M.P.K irattár]
A VILÁGKONGRESSZUS
1932. május 17-én van az első ülés a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében. Berzeviczy elnök többnyire franciául, alkalomadtán angolul és németül vezeti. A küldöttek franciául, angolul és németül szólalnak föl. John Galsworthy, a Nemzetközi PEN elnöke nyitja meg az ülést angolul (nyomban elnézést is kér, hogy nem ismétli meg a megnyitó beszédét franciául és németül), és mindjárt elkötelezi mind a szervezetet, mind az ülést a politikamentesség mellett és az irodalom mint művészet mellett. Nem lehet itt szó párt- és állampolitikáról, hangoztatja. 22 amerikai, belga, kanadai és osztrák író aláírásával „Szózatot” intéznek „a világ valamennyi kormányához”: tiltakoznak az írók politikai vagy vallási okokból való börtönbe vetése és a foglyok sanyargatása ellen. Nagy taps fogadja az elsők közt fölszólaló román küldött szavait, aki bejelenti, hogy Kolozsvárott megalakult a Román PEN magyar tagozata (Bánffy Miklóssal). Hennon Ould angol (és nemzetközi) PEN-titkár arról számol be, hogy már 36 országban 51 PEN-szervezet működik, és külön kiemeli Germanus Gyula és John Knittel egyiptomi szervező tevékenységét.
Hogy szolgáljuk a békét politika nélkül? – ez a kongresszus alapkérdése. És az ádáz viták forrása.
Ernst Toller (Németország) szenvedélyesen mutat rá, hogy elválaszthatatlan egymástól szellem és politika. Lám, most tiltották be Angliában – több más könyvvel együtt – Joyce művét, az Ulysses-t, Németországban meg Remarque filmjét. Aragont is üldözik Franciaországban (bár ott egységfrontba tömörültek az írók Aragon védelmében). Olaszországban sem jelenhetnek meg Remarque művei. Magyarországon is négy hónapra ítélték Octave Mirbeau fordítóját és betiltották Victor Margueritte regényét (Le compagnon –Az élettárs). (Hát Oroszországban mi van? – kiabálnak közbe. – Arról miért nem beszél?) Goethe nyomán azt hangsúlyozza Toller, hogy fontosabb, amit teszünk, mint amit írunk.
fölháborítja a hallgatóságot
Az olasz Marinetti valósággal fölháborítja a hallgatóságot. Máshogy értelmezi azt az alapelvet, hogy PEN és politika két külön világ legyen. Latin mondást idéz: „Ha békét akarsz, készülj háborúra”. Ne beszéljenek itt békéről. Inkább védjék meg! (Ágyúval? – vág közbe valaki gúnyosan).
A Magyar PEN nevében Illyés Gyula is szót emel a cenzúra, a könyvelkobzás és a sajtóper ellen, a sajtó- és gondolatszabadságért. Azt javasolja, hogy minden efféle vétséget tartson nyilván és hozzon nyilvánosságra a londoni PEN-központ. Sárközi György (Magyar PEN) szintén Toller és Illyés mellett foglal állást. Joggal fordul szembe az értelmiség a kormányzatokkal és az ál-hazafisággal, mondja. Ne üldözzenek senkit a meggyőződése miatt, követeli.
Jules Romains (Franciaország) is Marinetti ellen fordul, és erőszak nélküli irodalmat követel. Ne legyen sem jobb, sem bal az irodalomban. Aki eltér tőle, kizárják a Francia PEN-ből.
Zsolt Béla (Magyar PEN): „Kisebbségvédelemről beszélnek? Az értelmiség is kisebbség!” Nemzetközi PEN-szervet követel a szellemi szabadság ellen elkövetett vétségek nyilvántartására és közzétételére. (Benyhe János, Pap Zoltán: 80 éves a Magyar PEN Klub, Bp., 2006, 7.)