Kende Éva

„ESZMÉLKEDJÜNK ÚGY, MINTHA ELÖLRŐL KEZDENÉNK A DOLGOT…”

A Galilei Kör első főtitkárának, Kende Zsigmondnak centenáriumára [1989 tavasz]

„ESZMÉLKEDJÜNK ÚGY, MINTHA ELÖLRŐL KEZDENÉNK A DOLGOT…”

Az 1988-as év a szó köznapi értelmében vett vérségi családunknak és a szó szellemi, mozgalmi, társadalmi értelmében vett tágabb családunknak emlékezésre méltó esztendeje volt. Nyolcvan évvel ezelőtt, 1908 nyarán és őszén érlelődtek meg és halmozódtak fel a 20. századi magyar társadalom átalakításáért küzdő egyetemista fiatalok szellemi energiái, hogy a Galilei Kör képében erős, gyarapodó és küzdőképes otthont teremtsenek a szabad gondolat számára. És száz esztendővel ezelőtt, 1888. július 6-án született a Galilei Kör első főtitkára, édesapám: Kende Zsigmond.1 Nem a gyermeki szeretet – egyébként nagyon is megbocsájtható – elfogultsága, hanem a kör születési körülményeiről oly sok forrásból szerzett és ellenőrzött tényismeretem jogosít fel, hogy a két évfordulót gondolatilag össze kapcsoljam.

kitartó hűség

Az összekapcsolás jogosultságának érveit jócskán gyarapítja Kende Zsigmond kéziratos hagyatéka, melyben a két világháború között írt előadások, értekezéssé formált olvasmányélmények, parányi esszék és szabatosan körülírt politikai életelvek, valamint a gondolattöredékek és magánlevelek hosszú sora tanúsítja szerzőjük kitartó hűségét ifjúkorának galileista eszméihez. Ez a hűség a levert forradalmak tetemén időlegesen feltápászkodott Horthy Magyarország kedvezőtlen, némelykor félelmetes politikai klímájában sem volt tétlen és befeléforduló. Érvénye, hatóereje nem állt meg a szellemi értékeket átörökítő család, a magyar és európai kultúrával telített otthon kereteinél. A harmincas évek kezdetétől apám – egynémely galileista küzdőtárs és néhány útkeresésre hajlandó irodalmár, művész, orvos és jogász közreműködését megszerezve – újra és újra kísérletet tett olyan baráti körnek és egyszersmind közös alkotóműhelynek a létrehozására, ahol szabadon szárnyalhat a gondolat és amelyben a kor természet- és társadalomtudományának színvonalán vizsgálhatják és vitathatják meg a trianoni békediktátum következményeitől, a nagybirtok és a nagytőke túlhatalmától és az 1929–33 közötti világgazdasági válságtól sújtott Magyarország sorskérdéseit.

E kísérletek eredményeként alakult meg 1932-ben a Keddi Társaság,2 mégpedig a szellemi megújhodás olyan képviselőinek közreműködésével, akik „közösséget éreznek magukban szükséget szenvedő embertársaikkal”. Az alapító tagok között nem kisebb kiválóságok tevékenykedtek, mint Benedek Marcell, Csécsy Imre, Illyés Gyula, Pátzay Pál, a később csatlakozók között ott találjuk Dabis Lászlót, Ignotus Pált, Nagy Vincét. A társaságnak Lóránd Jenő és Polányi Mihály személyében két külföldön élő tagja is volt, akik hazalátogatásaik alkalmával részt vettek a társaság ülésein.

világgazdasági válság

A kéziratos hagyaték mostanáig számba vett anyagának tanúsága szerint a társaság – hosszabb-rövidebb megszakításokkal – tíz éven át, 1932-től 1941-ig működött. Noha a hagyatékban az ülések legtöbbjéről szabályos jegyzőkönyv nem található, feltehetően azért, mert nem is készült, a megbeszélések, viták témáira apámnak az említett évtized folyamán keletkezett, különféle műfajú írásaiból elég nagy biztonsággal lehet következtetni. Az ülések napirendjén szerepelt a világgazdasági válság magyarországi hatásának problematikája, a tervgazdálkodás mint a ciklikus válsággal szembeni védekezés lehetősége, a politikai és gazdasági liberalizmus, az európai és a világbéke és igen nagy nyomatékkai a fosizmus térhódításának kérdése.

De a felsorolt témákon kívül és felül, volt egy kérdéskör, amelyet a társaság évtizedes működése folyamán szinte mindvégig tevékenységének centrumába állított – s ez a demokrácia kérdéskomplexuma. A kéziratos hagyaték dossziéi közül ez a legvastagabb. Ennek az anyagából válogattam össze Kende Zsigmond azon írásait, amelyek alkalmasnak tűntek az ő politikai krédójának, s ezen keresztül bizonyos fokig a Keddi Társaság politikai karakterének a jellemzésére.

A Keddi Társaság alapító okirata3

Néhányan, akik hiszünk a szellemi és erkölcsi erőfeszítés szükségességében és hatékonyságában, elhatároztuk, hogy a vak szenvedélyek és közöny világában mozgalmat indítunk. Elérhetőnek tartjuk, hogy akik szellemi és erkölcsi tulajdonságaiknál fogva útmutatásra alkalmasak és közösséget éreznek magukban szükséget szenvedő embertársaikkal, az eddiginél nagyobb befolyáshoz jussanak a közösség sorsának intézésében.

Célunkat nem politikai párt alakítása útján kívánjuk elérni. Ehelyett egy fokozatosan táguló baráti kört akarunk megteremteni, hogy azon belül a benső személyes érintkezés kapcsán eloszlassuk a kölcsönös megnemértést, bizalmatlanságot és lekicsinylést, mely ma a magyar intelligencia különböző származású és nevelésű rétegeit egymással szembeállítja és erőiket közömbösíti. Minthogy pedig azt hisszük, hogy a világos gondolat és a teljes meggyőződés előbb-utóbb saját erejéből is hatásossá válik, baráti körünkön belül elsősorban ilyen gondolatok és meggyőződések kialakításán akarunk közreműködni. Kölcsönös tanulás és tájékoztatás és főleg az ellentétek nyílt és kimerítő megvitatása útján tisztázni kívánjuk álláspontunkat azokban a világnézeti, politikai és gazdasági kérdésekben, melyek mai kritikus jelentkezése nyomasztóvá teszi az életet. Szellemi elszigeteltségünket és a bizonytalanságot elviselhetetlennek érezzük.

Társaságunkon belül egyben olyan szellemet és magatartást akarunk kifejleszteni, amely példaadó lehetne és amelynek érvényesülését a közéletben is kívánjuk. Összetartásra törekszünk, fegyelmezettségre, nyíltságra, szabatosságra, tárgyilagosságra, az ellenkező álláspont komoly mérgelésére a vitákban.

Társaságunk tagjait azok közül választjuk, akik nem élnek semmiféle dogmatikus megkötöttségben, akiket közöny, kényelemszeretet, túlzott alkalmazkodás vagy kishitűség nem feszélyez, és akik kellően átérzik az idők komolyságát.

sokan élnek szétszórtan

Elhatározásunknak mélyebb erőt ad az a tudat, hogy itthon és a külföldön sokan élnek szétszórtan hozzánk hasonló gondolkozásúak, velük kapcsolatot kívánunk teremteni, hogy együtt kiépítsük azt a szellemi és erkölcsi hálózatot, mely idővel a különböző nemzetekben, társadalmi osztályokban, politikai pártokban és tudományos egyesületekben következetesen szolgálja a szellemi és erkölcsi revízió munkáját.4

Benedek Marcell, Garay Kálmán, Dr. Báron Gyula, Illyés Gyula, Dr. Görög Imre, Dr. Csécsy Imre, Dr. Holló Gyula, Dr. Kende Zsigmond, Dr. György Ernő, Rubin László, Székely Artur, Pátzay Pál

KENDE ZSIGMOND

A demokrácia bírálóiról, intézményeiről és legbensőbb lényegeiről5

I.

A társaságunkat összefűző kötelékek közül az egyik legfontosabb volt annak átérzése, hogy az alapvető erkölcsi, politikai és gazdasági problémák tekintetében ma igen nagy bizonytalanság uralkodik. Korunkat valami nagy dezorientáltság érzése jellemzi. Ezért határoztuk el, hogy első és legfontosabb feladatunknak tekintjük az alapvető erkölcsi, politikai és gazdasági problémák belterjes megbeszélését, hogy ezeket legalább a magunk számára tisztázzuk, s egymás segítségével lehetőleg egységes álláspontokat alakítsunk ki.

Ilyen alapvető problémák:

1/ Korunk világnézeti válsága, amely főképpen a vallásos világnézet, a nemzeti gondolat s a szocialista eszme válságának formájában jelentkezik.

21 A világgazdasági válság, amelynek okai, tartalma és prognózisa tekintetében valóságos bábeli zűrzavar uralkodik.

3/ A nacionalizmus és internacionalizmus, a háborús lehetőségek, a lefegyverkezés és a pacifizmus, a nemzetek feletti állami organizációk kérdéskomplexuma – mint megannyi gyakorlati probléma.

4/ A demokrácia-diktatúra probléma.

5/ A magyar földkérdés, és annak járulékos kérdései.

*

Amikor e problémák közül elsőnek a demokrácia módszereinek a revízióját választottuk, azt hiszem, helyesen választottunk. Szerintem a politikai módszer kérdése – ha az egész emberiség szempontjából nem is a legfontosabb – egy társaság szempontjából, mely a társadalmi történésekre valami módon befolyást akar szerezni, mindenesetre a legalapvetőbb probléma. Azt gondoljuk, hogy idővel lesznek egyes gyakorlati politikai és gazdasági kérdésekben világos, helyes álláspontjaink, javaslataink, melyeket másokénál jobbnak tartunk. Hogyan akarjuk ezeket más emberekkel, kisebb-nagyobb közületekkel elfogadtatni? Rábeszélni akarjuk az embereket vagy kényszeríteni? Ne nevessünk előre ezen a naivnak látszó kérdésfeltevésen s ne tekintsük eleve elintézettnek a feleletet társaságunk kicsinységével, gyengeségével, társaságunk tagjainak politikai múltjával. Vegyük komolyan, hogy egészen újból akarunk orientálódni, ne fogadjunk el a priori semmit és eszmélkedjünk úgy a felmerülő problémákon, mintha most kezdenénk legelőlről a dolgot. Csak így remélhetjük, hogy talán rájövünk alapvető gondolati hibákra, s eljutunk a tiszta gondolat, s a helyes megoldás szuggesztív autoritásával bíró álláspontokhoz.

megszokottságból

Kétségtelen, hogy politikai módszer tekintetében érzelmileg valamennyien a demokratikus módszerekhez húzunk, de éppen ilyen preformált hajlamosság fennállása esetén még inkább indokolt, hogy az ember nézeteit időnként revízió alá vegye, hogy vajjon nem érzelmi és gondolkozási megszokottságból ragaszkodik-e egy régi álláspontjához.

De eltekintve most már e kérdésnek társaságunkhoz való vonatkozásaitól, kétségtelen, hogy a demokráciadiktatúra probléma ma nemcsak érdekes elméleti politikai kérdés, hanem csaknem mindenütt a napi politika centrális kérdése, s a vele szemben való állásfoglalás úgyszólván determinálja az egyes emberek, csoportok, pártok, nemzetek egész politikai magatartását. A háború előtti időkben főként teoretikusok foglalkoztak e kérdéssel. A gyakorlati politikában a harc végleg eldöntöttnek látszott a demokrácia javára, s még a demokrácia ellenségei is, ha rosszalva is, bizonyos fatalisztikus belenyugvással állapították meg ezt. Ezzel szemben ma a helyzet megfordult, a demokrácia defenzívában van. Izmos elméletek, széles tömegmozgalmak, hatalmas kormányok az ellenségei és megszámlálhatatlanok a „bűnei és fogyatkozásai”.

A demokrácia elleni érveket illetőleg a bírálatokat tárgyszerűen talán négy csoportra lehetne osztani.

Az egyik csoport volna a szocialista-kommunista bírálat; a másik a fasiszta-nacionalista-militarista; a harmadik csoportot nehéz volna egy szóval megjelölni: ez az ún. konzervatív elit bírálata a horatiusi ,,odi profanum vulgus”6 szellemében; a negyedik csoportba pedig a demokrácia híveinek aggályai és kétségei tartoznak.

szocialista-kommunista elmélet elvben híve a demokráciának, de szerinte ,,a polgári demokrácia nem egyéb, mint csalás, a brutális osztályuralom leplezésének eszköze. A demokrácia híres szabadságjogai a nép számára csak papíron vannak meg, s valóságos jogokat csak a burzsoázia számára jelentenek. A polgári demokrácia alkotmánya a burzsoázia diktatúráját jelenti és elvetendő minden intézményével és eszményével együtt; helyébe a proletárdiktatúra állítandó, mely idővel megteremti az igazi demokrácia feltételeit; ha a proletárság a jelen küzdelmeiben elfogadja a demokratikus módszereket, akkor egyenlőtlen fegyverekkel küzd és küzdelme teljesen reménytelen, mert vele szemben mindenkor és mindenütt a morális, szellemi, anyagi, s ha kell, a fegyveres erőszak módszereit, szóval a diktatúra módszereit alkalmazzák”.

fecsegő testület

A fasiszta-nacionalista-militarista elmélet már elvileg is szembehelyezkedik a demokráciával. Szerinte ,,a demokrácia mint kormányzási forma tehetetlen, nem képes alkotni, mert szükségszerűen pártoskodásokra, beiviszályokra vezet; a parlament fecsegő testület s általában a demokrácia intézményei a demagógia, a szélhámosság, a korrupció melegágyai. – Hogy mi kell egy népnek, azt legjobban egy arra hivatott, magában küldetést érző vezér tudja; ennek útjából minden akadályt, kritikát el kell hárítani, hogy szabadon tudjon cselekedni ,,a nép érdekében”; a nép jólétet, nyugalmat, nemzeti dicsőséget stb. (a nem kívánt törlendő) akar – nem politikát”.

A harmadik csoportot főleg írók, művészek, tudósok képviselik, s nem politikai szempontokból, hanem etikai, esztétikai s kulturális szempontokból indulnak ki. A jó- és rosszhiszeműség kérdését, az esetleges hátsó gondolatok kutatását figyelmen kívül hagyva (amiket hasonló esetekben úgyis nagyon nehéz megítélni), itt is csak a gondolatmeneteket idézem, lehetőleg híven. Az említett kritikusok a jó ízlés, a magasabb kultúra emelkedettebb szempontjai nevében ítélik el a demokráciát. Faguet szerint, aki egyik legismertebb teoritikusa ennek az iránynak, ,,a kontárság kultusza” a legalapvetőbb tulajdonsága és legjellemzőbb ismérve a demokráciának. Le Bon pedig abban marasztalja el, hogy intézményesen biztosítja tömegek alantas szenvedélyeinek az érvényesülését. De valamennyien megegyeznek abban, hogy a demokrácia terjedése nemcsak a gyakorlati példák szerint, de elméletileg is szükségszerűen az általános szellemi nívó süllyedésére vezet. Az e csoportba tartozók száma igen nagy, sokkal nagyobb, mint az ilyen irányú politikai iratok számából következtetni lehet. Akik ugyanis így gondolkodnak, azok politikailag rendszerint teljesen passzívak, de légió az ilyen szellemet tükröző nem politikai, irodalmi művek száma s ebből kifolyólag igen nagy e nézetek hatósugara.

Az utolsó csoportba a demokrácia híveinek aggodalmai és kételyei tartoznak. A modern demokráciák gyakorlata nem váltotta be azokat a reménységeket, melyeket kiküzdőik és XVIII. századbeli teoretikusaik vártak tőlük. A francia forradalomnak legjobbjai, mint pl. Condorcet, mikor érezték, hogy a forradalom viharának ők is áldozatául esnek, azzal vigasztalták magukat, hogy az emberiség felszabadulásában az autokráciának és a demokráciának ez a brutális harca az utolsó fázis, mely elkerülhetetlenül fölös pusztításokat okoz, de a felszabadult emberiség útja ezentúl sima lesz, fejlődése a nagyobb szabadság, nagyobb jólét, az egyre tágabb körök békés egyetértése irányában zavartalan lesz.

De nemcsak ezeket a nagy reménységeket nem váltották be, hanem azokat a kisebb igényeket sem, amelyeket mi, a XIX. és XX. századnak az emberi haladást szerényebb mértékkel mérő gyermekei támasztunk velük szemben. Nem mutatnak folytonos haladást, nagy visszaesések vannak, nem tudták, nemhogy megsemmisíteni, de kellőképpen visszafejleszteni sem a régibb társadalmi formákból megmaradt antidemokratikus (feudális, autokratikus stb.) erőket, nem tudták a tömegeket politikailag olyan nívóra emelni, hogy azok értékeljék s áldozatkészen szeressék a demokráciát.

komplikáltabb viszonyok

A legnagyobb fogyatkozás azonban az, hogy a nagy demokráciák kebelében s éppen a demokratikus princípiumok védelme alatt új, hatalmas antidemokratikus erők fejlődtek ki, amilyenek a nagytőke által dominált sajtó, újabban a rádió, a miniszteriális bürokráciák, a bíróságok, az egyetemek, a demokrácia által részben megkímélt, részben felszabadított egyházak stb. A demokratikus szabadságbiztosítékok: sajtó-, gyülekezési-, egyesülési szabadság, általános választójog, parlamenti kormányzás, az egyre komplikáltabbá vált életviszonyok közt eredeti formáikban már nem tudják betölteni eredeti funkcióikat, s a komplikáltabb viszonyok között is jól funkcionáló új formák nem alakultak ki. Különösen áll ez a sajtószabadságra, az általános választói jogra, a parlamentarizmusra s bizonyos mértékben a nemzeti állam eszméjére is, már amennyiben az a demokrácia produktuma. A demokráciák gyakorlata tehát mintegy azt a képet mutatja, hogy a hegeli-marxi értelemben maguk termelik ki és növelik naggyá az elpusztításukra törő erőket.

*

Az első, ami a különböző bírálatok egymás mellé állításából fel kell, hogy tűnjék – s ez főleg az első háromra vonatkozik: az a bírálati szempontok zavarossága, az elméleti és gyakorlati szempontok összekeverése egyugyanazon bírálati rendszeren belül. Nyilvánvaló, hogy a különböző ellenfelek nem ugyanazt a valamit tartják szem előtt, amikor támadnak, hanem mindegyik lehetőleg egy olyan demokráciát konstruál, mely lehetőleg nagy támadási felületet nyújt. Ha azonban a nézetek tisztázását a magunk részéről azzal akarjuk kezdeni, hogy megadjuk a demokrácia szabatos meghatározását, meg kell állapítanunk, hogy nemcsak szándékos ferdítésekről van szó, hanem arról is, hogy a demokrácia szó jelentése fogalmilag sincsen tisztázva. Vegyünk szemügyre például egy közkeletű leírást a demokráciáról, mely szerint az ,,az államnak olyan szervezési formája, melyben a nép önmagát kormányozza”. A zavart okozó pongyolaságok nyilvánvalóak. Először is a demokrácia nemcsak az államra vonatkozik, azután nem világos, hogy mit jelent ebben az összefüggésben a ,,nép” és a „kormányzás”. De ugyanígy járunk bármelyik másik formulával is, ha előzetesen egy csomó ide tartozó fogalmat nem tisztázunk.

Azt hiszem, jobb is lesz ezt a vonalat most elhagyni, s anélkül, hogy a precíz fogalommeghatározás követelményét feladnánk, egyelőre a konkrét demokráciákból mint adottságokból kiindulni, s megpróbálni ezek intézményeinek, az ezekben közkeletűen demokratikusnak tekintett módszereknek, továbbá a modern demokráciák kialakulási körülményeinek a vizsgálatából kihámozni a demokrácia lényegét.

II.

Annak a politikai rendszernek, melynek a modern demokráciák többé kevésbe tökéletes megvalósulásai, nem az általános választói jog, néma többségi elv, nem is a parlamentarizmus, de még a népszuverenitás eszméje sem a legbensőbb lényege, hanem egy részben erkölcsi, részben élet- és társadalomszemléleti eszmekomplexum, melyet precízen nemigen tudnék meghatározni, de azért elég jól körülírható:

igazságosságra, méltányosságra való törekvés az emberek egymáshoz való viszonyában, az erőszakos elintézési módok lehető kerülése, a természetjogi és törvény előtti egyenlőség elve, az egyéniség s az emberi méltóság respektálása minden egyes emberi lényben, az egyéni szabadság elve.

nem tudtam továbbjutni

Körülbelül ezek azok a gondolatok, érzések, meggyőződések, amelyek minden egyes demokratikusan gondolkozó ember lelke mélyén megtalálhatók, s minden demokratikus mozgalom és alkotmány filozófiai és erkölcsi hátterét, illetve alapját teszik. Tudom, hogy a fenti körülírás nem precíz, részben talán hiányos, részben pleonasztikus, s bizonyára lehetséges is volna egy precízebb és egyszerűbb fogalmazás, én azonban egyelőre nem tudtam továbbjutni, s azt hiszem ennyi is elég annak az állításomnak az illusztrálására, hogy az általános szavazati jog, parlamentarizmus stb. ezekhez képest csak levezetett, másodlagos princípiumok. Hiszen mihelyst így egymás mellé állítjuk a fenti eszmekomplexumot a demokrácia szervezeti formáival, nyilvánvaló, hogy azok ezekből le nem vezethetők.

Ez a beállítás sokkal fontosabb, mint első hallásra talán tűnik.

A fenti erkölcsi és társadalomszemléleti komplexum jogi megjelenési formája: az ún. szabadságjogok. (Nem egészen pontosan, de körülbelül.) Ezeknek a demokrácia egyéb intézményes megnyilvánulásaival (parlamentarizmus, illetve szavati jog stb.) való együttes előfordulása közismert, de a közöttük való összefüggést inkább fordítottnak szokták felfogni: hogy t.i. a demokráciák politikai intézményei nem funkcionálhatnak jól a szabadságjogok nélkül, s azért van szükség ezekre.

Én magam, mikor korábban erről a kérdésről gondolkoztam, mindig úgy éreztem, hogy valami belsőbb összefüggésnek kell lennie a kétféle dolog között, de ennél tovább nem jutottam. Csak a társaságunkban e kérdésről folytatott vitáink, s a vállalt referátummal járó tanulmányaim vezettek rá ennek a belső összefüggésnek az igazi természetére.

*

A fentiekben vázolt alapvető eszmekomplexumnak a tartalma részben fedi az erkölcsileg leghaladottabb vallásoknak az emberi igazságosságra vonatkozó tanait. Gondolatmenetünk szempontjából nem fontos, hogy ez eszmekomplexum kialakulásában volt-e szerepe a keresztény vallásnak, vagy pedig attól függetlenül alakult ki az új természettudományi, történelmi, néprajzi és gazdasági ismeretek nyomában. Az azonban tény, hogy a XVIII. század filozófusai e postulatumokat nem vallási princípiumokra alapították, sőt ezekkel nem is hozták összefüggésbe. Ennek egyik oka az volt, hogy ez a filozófiai irány világnézeti téren is szakított a vallásokkal, a másik pedig az, hogy az összes elismert vallások megalkudtak a filozófia által igazságtalannak talált és perhorreszkált feudális-abszolutisztikus uralmakkal, sőt nyíltan támogatták azokat.

A vallásos világnézettel való e gyökeres szakításból, mely – mint a fentiekből kitűnik – kétoldalú volt, következett, hogy az új társadalmi rend számára egészen új elméleti megalapozást kellett teremteni. Minden addigi társadalmi rendnek s minden addigi legitimitásnak ugyanis vallásos alapja volt. Minden magát legitimnek feltüntetni akaró politikai hatalom magát istentől valónak állította.

A filozófusok ezt az új alapot a természetjogban találták meg. A társadalmi állapotot természeti állapot előzi meg. Abban minden ember természetének, hajlamainak, ösztöneinek megfelelő életmódot folytat: embertársaitól független, szabad stb.

szüksége van erkölcsi megalapozásra

Ez nem mellékes kérdés. Egy ilyen filozofikus világnézeti megalapozás nélkülözhetetlen, elkerülhetetlen. Állam nem képzelhető el hatalom nélkül, s minden hatalomnak szüksége van erkölcsi megalapozásra is, éspedig nemcsak azért, hogy a kormányzottaknak legyen miben hinni, hanem azért is, hogy a hatalom gyakorlóinak is meglegyen a hitük. A társadalmi együttélésnek valami értelmet kell adni. A demokratikus politikai gyakorlatban a „népszuverenitás” lett az új istenség.

Ez a felismerés most már lehetővé teszi, hogy bizonyos rendszert vigyünk bele a demokrácia körül folyó vitába, ami egyaránt beválik, akár az elvi kérdés van felvetve, hogy helyes-e a demokrácia, vagy sem, és a demokrácia hívei és ellenségei között folyik a vita, akár a demokrácia hívei között, s csupán a követendő módszerek kérdése a vita tárgya:

A sorjában tisztázandó kérdések a következők:

1/ Elfogadjuk-e a demokrácia fent leírt eszmei alapjait?

Ha nem, akkor a vita vagy egészen filozófiai térre terelődik át, vagy megszűnik minden vita lehetősége a két áthidalhatatlan álláspont között. Arra vonatkozólag azonban, aki nem fogadja el, érthető, hogy a politikai gyakorlatban is az antidemokratikus módszerek híve.

Ha viszont elfogadjuk (és figyelemre méltó körülmény, hogy a fenti premisszát nagyon kevesen utasítják vissza), akkor

2/ külön vizsgálat tárgyává teendő, hogy a demokrácia közösen elfogadott eszmei alapjaiból szükségszerűen következnek-e annak közkeletű intézményei és szervezési formái, melyek a demokrácia elleni támadásoknak tulajdonképpeni céltáblái s amelyeknek számos fogyatékosságát a demokrácia hívei is elismerik.

Ha nem szükségszerűen csak ezek az intézmények vezethetők le a demokrácia eszmei és erkölcsi alapjaiból, akkor

3/ meg kell keresni azokat az új formákat, melyek az eszmei alapokból levezethetők, a politikai gyakorlatban pedig az eddigi szervezési formáknál jobban válnak be.

Ha pedig a második kérdésre igenlő a felelet, akkor ismét azt kell megvizsgálni, hogy

4/ melyek tulajdonképpen azok a hibák és fogyatékosságok, amelyeket a demokrácia intézményeinek a demokrácia alapjain állva joggal fel lehet róni, s melyek azok, amelyek elvileg visszautasítandók, mert a társadalomszemléleti álláspont különbözőségéből származnak, vagy olyan általános emberi gyarlóságból eredetezhetők, melyek minden politikai rendszerben feltalálhatók (korrupció, protekció stb.). Elfogadhatatlan a demokrácia terhére róni az általános szellemi nívó olyan látszólagos süllyedését, mely tulajdonképpen nem egyéb, mint a korábban szerephez nem jutott társadalmi rétegek láthatóvá válása. Mint ahogy elfogadhatatlan a demokrácia hibájának minősíteni azon érdemét, hogy a politikai érdeklődést a nép széles tömegeiben is felkeltette. Ezekkel szemben a demokrácia védelmi vonala többé-kevésbé ki van építve.

tehetetlenség jellemzi

Kirostálásuk után azonban még mindég marad egy egész sereg tárgyi alappal bíró kritikai szempont. Így a parlamentarizmus lehetetlenné teszi szilárd központi kormányzat kialakulását, a szakszerűség szempontjainak kellő érvényesülését, az államügyek intézését nehézkessé, hosszadalmassá teszi; általában bizonyos tehetetlenség jellemzi a parlamentáris kormányzatokat egyes országokban és nehezebb szituációkban meg pláne teljesen csődöt mond. Annyira szétforgácsolt és egymással összeegyeztethetetlenül szemben álló hatalmi csoportokat teremt, hogy a kormányalkotás fizikailag lehetetlenné válik. Nyílt seb egyes demokráciák testén a kisebbségek maradandó problémájának megoldatlansága. Végül ide tartoznak azok a kritikai szempontok is, melyekre referátumom első részében már utaltam: a demokráciák nem mutatnak folytonos haladást. Nagy visszaesések vannak, nem tudták nemhogy megsemmisíteni, de kellőképp visszafejleszteni sem a régibb társadalmi formákból megmaradt antidemokratikus (feudális, autokratikus stb.) erőket. Nem tudták a tömegeket politikailag olyan nívóra emelni, hogy azok értékeljék és áldozatkészen szeressék a demokráciát. És a legnagyobb fogyatékosság az, hogy a nagy demokráciák kebelében hatalmas új antidemokratikus erők fejlődtek ki; a demokratikus szabadságbiztosítékok eredeti formájukban már nem tudják betölteni eredeti funkcióikat és új formák nem fejlődtek ki.

A következő lépés már most részletesen megvizsgálni, hogy

5/ azok a hibák, amelyeket a demokrácia hívei is akceptálnak, a kifogásolt intézmények és szervezési formák lényegéből folynak-e, vagy csupán a megvalósítás hibáiból, amilyen lehet pl. a princípiumok hiányos alkalmazása, vagy ellenkezőleg: azok indokolatlan túlhajtása. Díszharmónia a társadalom tényleges erkölcsi és műveltségi állapota, s a princípiumok által feltételezett magasabb követelmények között, vagy új társadalmi és gazdasági tényezők, jelenségek tekintetbe nem vétele a dogmatikus demokrácia által – és más efélék.

A jó demokrata ismérveiről7

A jó demokrata abban különbözik embertársaitól, hogy az állam helyes kormányzásának helyes módjáról sajátos nézeteket vall. A különbségek nemcsak értelmiek, hanem érzelmiek és karakterbeliek is. Külön embertípus. Íme főbb tulajdonságai.

A jó demokrata legfőbb jellemvonása a szociabilitás. Kötelességtudó, munkás tagja a közösségnek, melyhez tartozik, de semmiféle közületnek nem vak bálványimádója, mert sohasem téveszti szem elől, hogy minden közületnek csakis az őt alkotó egyének érdekeinek jó szolgálata ad értelmet. Ebben az értelemben tehát individualista is.

Más emberekhez való viszonyában együttérző, méltányos, meg tudja érteni a másik ember gondolkodását, bele tud helyezkedni annak helyzetébe, képes arra, hogy állásfoglalásaiban bizonyos mértékig függetlenítse magát személyi, családi, osztálybeli, avagy nemzeti érzelmeitől s érdekeitől. Önmagáról, önnön társadalmi értékéről képes objektív ítéletet alkotni, de legalábbis erre törekszik. Mások nézeteivel és hibáival szemben türelmes.

az emberi intellektusra lehet építeni

Az emberi természetről „optimista” nézete van. Az átlagos embert általában jónak tartja, vagy legalábbis nem rossznak, jóra nevelhetőnek. Bízik abban, hogy az emberi intellektusra lehet építeni, hogy az emberi együttélés nehéz kérdéseire jóakaratú szellemi erőfeszítéssel meg lehet találni a helyes megoldásokat; hogy a helyes megoldások, mivel a józan észnek megfelelnek, előbb-utóbb elfogadásra is találnak.

Kritikus hajlamú. Abszolút tekintélyeket, bírálhatatlan hagyományokat nem ismer. Csak olyan embereket és tanokat fogad el tekintélyeknek, akik és amelyek megállják a naponta megújuló bírálat próbáját.

Nem aszkétikus hajlamú s mások számára sem hirdet önmegtagadást. Nemcsak azért, mert ismeri a természet hatalmát, hanem azért is, mert igenli az élet örömeit. A társadalommal szemben tehát materiális igényei is vannak, de természetesen nemcsak a maga számára, hanem mindenki más számára is.

A szabadságot szereti, de készséggel aláveti magát a szabadság ama korlátainak, melyeket mások hasonló szabadságának biztosítása szab meg. Az erőszakot viszont nem szereti. Nemcsak akkor, ha ellene irányul, hanem akkor sem, ha mások ellen. Az emberi lélekből kiirthatatlan agresszión hajlam és egyéni hiúság az átlagosnál kisebb, vagy legfeljebb átlagos mértékben van kifejlődve benne, de mindenesetre igyekszik e tulajdonságokat önmagában megfékezni. De rossz demokrata az, aki egyéni gyávaságból vagy kényelemszeretetből teszi meg a társadalmi együttműködés legfőbb elvének az erőszaknélküliséget, vagy az, aki az erőszakról való lemondásból értelmetlen dogmát csinál. A jó demokrata bátor és elszánt – ha kell, harcias – a demokráciának az erőszakkal szemben való megvédésében.

Ilyenek legyünk, ilyenekké igyekezzünk nevelni embertársainkat, legfőképpen az utánunk következő nemzedéket.

Jegyzetek
1. Kende Zsigmond tevékenysége és élete kora ifjúságától késő öregségéig megoszlott a természet- és a társadalomtudományok művelése között. 20 éves korában, medikusként ott van a Galilei kör alapítói és első tisztségviselői között. Orvosi diplomájának megszerzése után (1911) kutatóként laboratóriumban dolgozik, ugyanakkor szerkesztője a materialista, antiklerikális Szabad Gondolatnak (1912/13). Az I. világháborút katonaorvosként részben a fronton, részben a mögöttes területek hadikórházaiban szolgálja végig. A két világháború közt az élelmiszeriparban helyezkedik el és a hazai tej-, tejcukor és kazeingyártással kapcsolatos kutatásban szakmai sikereket ér el itthon és külföldön. Egyidejűleg részt vesz a Keddi Társaság megalapításában és munkájában.
A II. világháború után előbb a tejiparban, majd az Élelmiszeripari Minisztériumban és az Országos Élelmezéstudományi Intézetben dolgozik, és egy fehérjedús, kazeintartalmú és szénhidrátszegény sütőipari termék előállításával foglalkozik. Közben 1945-től 1950-ig cikkírója, egy ideig pedig főszerkesztője a Haladásnak, a Radikális Párt hetilapjának. 1947-től 1958-ig országgyűlési képviselő, 1950-től 1961-ig a Fővárosi Tanács Egészségügyi Állandó Bizottságának elnöke. Munkaképességét élete utolsó időszakáig épen megőrizte. Utolsó éveiben írja meg a Galilei Kör megalakulásáról szóló könyvét. 1971-ben, 83 éves korában halt meg.
2. A társaság nevéről az alapítás idejében még nem döntöttek. A ,,Keddi Társaság” nevet csak később fogadták el. Ez egyszerűen csak arra utalt, hogy az összejövetelek keddi napokon voltak.
3. E dokumentum először Kende Zsigmond: A Galilei Kör megalakulása (Akadémiai Kiadó, 1974.) című könyvében jelent meg, a magyarázó „Jegyzetek” közt.
4. Az aláírók közül a kevésbé ismert személyek foglalkozása: Garay Kálmán jogász; dr. Báron Gyula orvos; Dr. Görög Imre műfordító, esszéista; Dr. Csécsy Imre publicista, politikus; Dr. Holló Gyula orvos; Dr. György Ernő jogász; Rubin László jogász, publicista, író; Székely Artúr jogász, közgazdász, publicista.
5. Kende Zsigmond ezen előadása 1932-ben hangzott el a Keddi Társaságban.
6. „Gyűlölöm az avatatlan tömeget”.
7. A jó demokrata sajátos, elengedhetetlen tulajdonságairól az alábbi írás csaknem szószerinti változata megjelent a Haladás 1945. október 15-i számában. Kende Zsigmond a szöveget 1948-ban a parlamentben is elmondta, képviselői „szűzbeszéd”-ének részeként.
kép | adobe.com