„A FÖLD SZERETETE, AZ ELREJTŐZÉS ÉS REJTETTSÉG TUDOMÁNYA A SZEGÉNYSÉG TITKOS TÁJAIN”
1997 augusztus

Talán ez lenne a kulcsmondat, amely köré mondanivalómat csoportosítanám, csupán öt + három szó foglalata, a legegyszerűbb és alapvetőbb helyzet, amelyben a létezés feltételei és esélyei rejlenek, mely létezés felfokozott és egzaltált pozíciójában a dinamikus felszólítás és a félrehallás suttogása fogalmazódik és hal el: a Legyen! és a Ne Legyen! A teremtő, éltető és megkísértettségében a tagadó és pusztító jelenlét.
Miért a föld? Mert az ember számára földdel és agyagba formált állapottal veszi kezdetét a lét, melyben módja és alkalma lesz később a nagy és rejtett alkímia precessziójának véghezvitelére, a keleti és nyugati alkimista mesterek égő vágyának és céljának megvalósítására, azaz a földből az arany átformálására, spirituálisan fogalmazva az anyagiságból a szellemiségbe transzformálására.
visszautasíthatatlan feladat
Az ember örök-elodázhatatlan és visszautasíthatatlan feladata. Nincs más lehetőség, nincs más átjáró, nincs kitérő. Ha megbukik vállalkozásában és kényszerítettségében, akkor azzá lesz, akinek az arany is sárrá válik a kezében, de ha alkalmas a kihívásnak megfelelni és annak teljesítésére, akkor a sárból aranyat „desztillál” abban a zárt és titokzatosan működő kemencében, vaskohóban, olvasztótégelyben, amelyben a matéria, az anyag és szellem, a test és lélek harcosai, keresztes lovagjai, mártírjai, zsoldosai és gyilkosai, szentjei, közkatonái és polgárai sorakoznak fel, hogy megvívják harcukat a láthatatlan menny és a felfoghatatlan pokol közötti keskeny sáv, az ember számára dimenzionálisan adatott, úgynevezett földi mezőkön és tereken.
Én a magam részéről nagyon nehezen tudnám megfogalmazni és kifejezni egy vers értelmi értékét, helyzetét és súlyát, hogy mitől vers, miről szól és főleg miért írták. Mindenesetre szeretném leszoktatni magamat arról a hagyományos, perverz és kannibál szokásról, hogy legyőzzem, bekebelezzem és a tudatom mélyén nyomtalanul eltüntessem az olvasott művet (hamburgert, rántott csirkecomb darabot), és jóllakott önelégültséggel emészteni kezdjek, valami még kényelmesebb és táplálóbb foglalatosság közben.
A művek szenvednek, sírnak, örülnek és vágyakoznak, és ugyanúgy viszonzást, szeretetünket kérik, mint az elhagyott és simogatásra éhes gyerekek. Sajnos, amelyik mű – legyen az festmény, zene, vers vagy szobor, bármilyen alkotás – nem kéri ezt néma könyörgéssel, toporzékoló erőszakossággal vagy akár pimasz jókedvvel, az személy szerint engem kevéssé érdekel, nincs szüksége rám igazán, ezért csak rabolja időmet és élősködik figyelmességemen.
Ha jól értem és értelmezem Rácz Péter verseit, akkor ő a néma könyörgés, a csendes óhaj és az erőszakos vágy verseit írja, mely versekben minden esemény, érzés és gondolat mélyen el van rejtve, és ezek rothadásra ítélt, mégis élő magokként és csírákként a föld húsába vannak plántálva, hogy ebben a rejtettségben, némaságban és elveszettségben egyszer mégiscsak napfényre kerülve élő életként nevezhessék és fogalmazhassák meg nagyszerűségük és magasztos bonyolultságuk zöld és fénylő tájait.
a meghajlás tiszta mozdulata
Nincs táplálóbb, és valljuk be, nehézkesebb anyag, mint a föld. Unalmas, szürke por, ha kiszárad; nedves, sáros, ragacsos, ha agyonázik, egyébként meg véget nem érő barnasága állandóságával terheli szárnyalni vágyó és öröméhes képzeletünket. A versek olvasásakor egyszer csak németalföldi mesterek képei kezdtek sorakozni látásom tükör-termeinek egyikében, ragyogó, lakkos, sötétbarna felületekbe ágyazott kicsi szobák, ahol magányos nők hajolnak valami szelíd és jelentéktelen, mégis nélkülözhetetlen foglalatosság fölé, mely hajlottságban és meghajlottságban, a meghajlás tiszta mozdulatában egyszerre jelenik meg az odaadó szolgálat és a mély áhítat csendje – mert ezek azok a néma vagy halk szavú szolgák és szolgálónők, akik a világot megtartják, és átölelve fenntartják –, ők azok, akik csipkét vernek, zöldséget pucolnak, földet szántanak vagy krumpliágyást kapálnak, vagy valami másfajta, ismeretlen foglalatosságba mélyedve szegény és szűkös tereiken egy láthatatlan eredetű fénypászmától kiemelve mégis a nyugalom, béke, örök egyszerűség értelmét sugározzák felénk. És valljuk meg nyíltan a barbár technológiák kultusztárgyaival közösséget vállalók azt a döbbenetes anakronizmust, mely a rablás, fölégetés és elhasználás bálvány- és vágytárgyai között, a tomboló élet-éhség hajszájában a szegénységet, az igazi éhséget nevezi nevén, a csend, a rejtettség, a láthatatlan egyszerűség dicséretét.
Holott ez a németalföldi világ – tudjuk – valahol mégis és mindennek ellenére elegáns, zárkózott és büszke a vert csipkék fölé emelkedett arcok távolba vesző tekintetével, az arcokba írt törvények szilárd és tartós hatalmával megjelölve.
Nem tudjuk, mitől erős a föld, amikor egy könnyed gyerekmozdulattal is szétmorzsolható a tenyérben, honnan adakozásra és táplálásra való eleve elrendeltetettsége, amikor – más szemszűkületből – a cserépből a perzsaszőnyegre vagy lakkozott parkettára hullva szemétként kisöpörhető. Honnan kvalitásainak életadó és fenntartó televénye? A természettudomány azt állítja, ő tudja; az ima azt állítja, ő hiszi, a költő megpróbálja hinni is meg tudni is.
Nem feltétlenül szükségszerű, de talán mégsem árt tudnunk Rácz Péterről, hogy olyan szerzők műveinek fordítását vállalta el és vette magára – nevezzük aszkéták darócingének vagy vezeklőövének –, akiket a metafizika, filozófia, teológia, tehát a hit és a vallás, a keresztény és zsidó, azaz zsidó-keresztény szent könyvek, az Ó- és Újszövetség hit- és érzésvilága járt át és éltetett, gondolok itt Kierkegaardra és Buberre. Ez a nemes és nehéz szövetű szöveganyag súlyát és minőségének gazdagságát tekintve számomra olyan jelentőségű, mint azok a könnyű szerkezetű bambusztörzsből font és ácsolt távol-keleti függőhidak, amelyeknek kihívó „ösvényei”, légben hintázó veszélyes útjai, a „nehéz szerkezetű” távoli hegycsúcsok közötti szakadékok áthidalására és megközelítésére szolgálnak. A föld fölött, az ég alatt magányos vándor halad, megpróbál átjutni a szakadék fölött, ideje egyszeri, a tér adott, az átkelés alatt jegyzeteket készít a látható és láthatatlan világ számára áttekinthető látványairól és eseményeiről. Útközben feltehetően erőre kapott bátorsága és életfenntartó ösztöne, mert a szigort, sötét iróniát és félelmetesség érzetét egyre gyakrabban kíséri derű, humor és játékos nevetés, a végén már futni fog – gondolom én is – a nevetségeset a mulatságossal vegyítve, nekünk, olvasóknak meg a rúdugrást kell gyakorolnunk, hogy a szegénység földjéről elrugaszkodva a filozófia, az elvont és „elszánt” gondolkodás botjával átlendülhessünk a hit magaslataira. Aztán persze újra földet kell érinteni, újra le kell szállni, leereszkedni, vagy lemászni, vagy csak fenékre pottyanni, természetesen a FÖLDÖN és a FÖLDRE…
Sajnos írás közben az a nem teljesen alaptalan rossz sejtelmem – féreg a jó almában – támadt, hogy alaposan sikerült félrevezetnem olvasóimat, mert feltett igaz szándékom ellenére abba a gyanúba kevertem Rácz Pétert, hogy valamiféle vallásos új föld-kultusz, egy férfi Demeter és egy hitszónok, egy huszadik századvégi tetőfedő vallásalapító lutheránus Mártona szabadult a költészet és a versírás bolhapiacának szószékére. Nem!
ízig-vérig modern költői szemlélet
Mindennek teljesen az ellenkezője igaz és érvényes, mert mint írásom kezdetén kijelentettem az ÖNARCban az Önarchoz – „A föld szeretete, az elrejtőzés és rejtettség tudománya a szegénység titkos tájain” – egy szellemes, kemény, rendkívül bonyolult, ízig-vérig modern költői szemléletnek a kulcsmondata, olyan költői szemléleté, ahol két gondolatsor és öt szünetjel között játszódik a láthatatlan, rejtett dráma, a szinte soha meg nem jelenő igazi szereplőkkel, akiknek sorsát – az egyébként véget nem érő események láncfüzéreivel – csak következtetésekből, utalásokból, disszonanciákból és érzelmi hangütésekből lehet követni, a megfoghatatlan, ködös, esős táj egy két útjelző oszlopának rajznyomán araszolva, és néha mindez olyan, mint a nyelvsakk, máskor a legmodernebb és használhatatlanabb KENZÓ japán dizájn télikabát, bevarrt ujjakkal, vagyis mint az a ravasz, csavart röptű labda a teniszpályán, mely ütőknek és hálóknak vidáman búcsút intve, az ellenkező irányba, mintegy hátat fordítva az eredeti szándéknak, elszáll a tátott szájak és elkerekült szemek nedves planétái fölött, fittyet hányva és fügét mutatva a gravitáció nemes igazságainak és törvényeinek, hová? Ki tudja!
Ahol a madár se jár…
Igen, a madár és bizonyos versek, vers-szövetek fölrebbennek a földről, fölszállnak a széllel a mocsárból, porból és sárból tapasztott és ragaszthatott fészkekből, hogy láthatatlan szárnycsapásukkal láthatatlan nyomokban és feltérképezhetetlen ösvények titkos üzenetében hagyják hátra a magas levegőégbe írva és rajzolva egyre zsugorodó, egyre halványuló éter- vagy szellemtestüket.