HÉROSZ A KOSZBAN, AVAGY A POSZTMODERNIZÁTOR
2008 január
Centauri kötetéről
Utazott Ön már egy vonat ütközőjén? Járt már a Rowland Hill Klubban bálás bélyegek között? Feltört már Ön egy magányos parasztházat, méteres hóban, hogy ott teleljen ki? Körülnézett már Lea lánylakásán? Részt vett Ön Amundsen felfedező expedíciójában? Hallgatta egy lány ömlengéseit a Cassa kávézóban? Látta egy szomorú fiú könnyeit ugyanitt? Hallotta a vég gitárosának allelujázását és halandzsáját? Emlékszik arra, mit mond Mary, az elhagyott feleség Salt Lake City-ben? Volt már Önnek egy Gerbeaud nevű lova, aki belehalt a „Kalandos Tél” című könyvbe? Tanúja volt Ön a Grünberg-fiú és Odia románcának? Tudja Ön, mi az az ökrendés?
erőt ad a másnapi bunyókhoz
Centauri Pátosz a káoszban című könyvéből megtudhatja. A Liget hasábjain már olvastam; most ismét egy vonat ütközőjén találtam magam: szélsebesen utazom a lapokon, a szerelvény mellett szorgalmasan talpalnak a fák, a szerelvény alatt a talpfák faltápot zabálnak kétpofára, fülembe fülem-müle füttye szólt; vonatkísérő-, mozdonyvezető- és kalauz-kazlak jobbról; balról csodálatos traktornyom és csernoz-jom, egy szépapa: roppant vízima-jom (csak ennyi legyen a ba-jom), fönt fehér cirrusok és tarkabarka cirkuszok, az ég lazúrján bélyeggyűjtő urak zengenek az azúrnak és a glazúrnak, és egyiket sem hívják gaz úrnak, fejem fölött köröz pörölyfejű ölyü. Ölyüfejű pöröly ez a novellafüzér, ott fűz, ahol ér, agyba-főbe, ahogy verekszem busz-sofőrökkel, Devla Poroszokkal, HMCS-kkel (helyi menő csávókkal), HMÁ-kkal (helyi menő állatokkal), KP-kkel, (közös képviselőkkel), zsarukkal, a – szerintem a kék Mauritius után – kurkászó filatélistákkal. A bálás bélyegek mindegyikén – hálás vagyok értük – egy-egy látványos, valószerű kaland vagy mitikus-misztikus eszmefuttatás, és mégis minden hihetetlen; hihetetlenül erős élnivágyás ég a leáztatott bélyegek képes oldalán. Mindegyiken találok valami teljesen e világit, mait: saját piszkunkkal, közép-európai posztmodern koszunkkal fizikai keménységgel szembenéző kérlelhetetlen, gúnyos-szatirikus elszántságot, mely kegyetlenül közszemlére teszi a laptopos (és topless), mobilos gén-, autó-, olaj-, automata-, tévé-, dezodor-, csipsz-, Internet-, fax-, fux-, státusz-, hír-, rang-, nyáj-, klub-, kibuc-, párt-, szekta-, árindex-, és mítosz-függő hominidot. Ugyanakkor ott világít a tiszta, fehér hajnali köd, az ég transzcendens, varázsernyős hihetetlen kékje (hát persze, hogy a kék Mauritius minden bélyeggyűjtő álma!), a tökéletesen céltudatos, magabiztos, spiritiszta őserő megnyilvánulása és megnyilatkozása, ami mégis betakar, megbékéltet, erőt ad a másnapi bunyókhoz, a favágáshoz, ahhoz, hogy a netcafé előtt Old Shatterhandként várjam Winnetout, és húgát, a szépséges Nos Scsít. (Egyébként a Winnetou, Szinnai Tivadar feldolgozásában nekem is gyermekkori kedvenceim közé tartozik: azt hiszem, többek között belőle tanultam magyarul, mert ma is nagy részét könyv nélkül tudom; a szép indián lány neve meg Nso Csi, ami apacs nyelven „szép napot” jelent).
De kell az erő a következő alaszkai hóviharhoz is, Narrow Wayben, a Great Bear Lake-nél vagy Great Green Woodsban; hótaposóban, cigi, kávé és fél konyak után. A szerző, valahányszor megmozdul, belefog valamibe, rémisztően hat; vajon honnan ez a mágikus, metafizikus hatás? Nem lassú vagy lomha, csak kimért, még akkor is, ha váratlan dolog történik. Ijesztően pontos és gazdaságos. Olyannyira pontos, hogy akár lassú vagy gyors is lehet. Igen, módszeres és gyors, akár a Maláj és cimborái, ha őzre, borzra, kondától lemaradó vadmalacra vágynak (és sajnos, nem csak arra).
Mindez azért él, azért halálosan komoly, mert tétje van: bármikor megfagyhatunk az Antarktiszon, megtörténhet, hogy alaposan helybenhagynak a parkban, hogy a szkíta fivérek szemében lobogó különös tűz elemészt, miközben a kedves fiúk a szemünk láttára viszik el földünkről a kukoricát. Mindig előfordulhat, hogy saját kutyánk, a Szeni átharapja a torkunkat, hogy a Collegium Musicum zongoratanárnőjeként feldarabolva, egy kondérban végezzük, hogy rémálommá válik a délután, mert kis híján elütünk egy bicikliző kislányt. De valahogy – nem mindig, de legtöbbször – mégis megmenekülünk. Talán az ég kékjének köszönhetjük. Az örök titoknak, amit soha, de soha meg nem ismerhetünk.
mesterkélt égövön
Szóval: mágikus erő van az efféle dilikben. Akkor hát érdemes élni? Itt, a kelet-európai, koszos posztmodernben? Az irodalom (literatura moralis, literatura amoris) végvidékein? Hiszen az irodalom, abban a pillanatban, amikor Shakespeare leírta: lenni vagy nem lenni, egyszersmind fel is számolta önmagát. Vagy nincs lélek? Se pátosz? Csak popcorn, árfolyam-ingadozás és humbug van? Vagy csak extatikus, állati ösztönök? Vigyázzunk, mert emberek közötti földcsuszamlások jönnek: mindenki elköltözik, elválik, megcsal, hazudozik és rágalmaz; mostanság minden „valamirevaló” emberrel történik valami végérvényes és pusztító. Szóval: érdemes élni, barátaim? A peronőr stílusában: nehogy már ne!! Ha sorozatosan kiderül is, hogy a Nullfokon ébredünk, a mérsékelt vagy mesterkélt égövön járunk, ha Styx-parti kocsmákban találjuk magunkat, Framheimben esszük a fókahúst, ha rádöbbenünk, hogy fagyos telek követik a ködös (köp-ködős) őszöket, ha tudjuk, hogy százmilliárd férccipő vonul a városokba, és hogy ontológiánk azért még mindig inkább antológia, akkor is: ha hólapát van nálunk, talán nem ér nagyobb baj.
Szerva ott, csere itt, azaz még egy üzenet Cennek, azaz Centaurinak: biztos vagyok benne, hogy Babits Misi bácsi most ül valahol, a Pátosz a káoszban-t olvassa és nagyon szereti azt, aki írta.