Kelényi Béla

KELL MAJD EGY NAP

1996 szeptember

KELL MAJD EGY NAP

Kell majd egy nap, amikor teljesen magamra
hagysz. Csak egyetlen nap, hogy lekaparjam
a múltunk ránk száradt rétegeit. És közben:
vájkáljak, mint egy régi, szétfoszló
kabátban, hogy kiürítsem magam, magunkat.
Mintha egy óriási, lyukas, sehová sem
vezető zsebben kotorásznék. És nyúlok,
kerülök egyre távolabb tőlünk, magamtól.
Eltűnt, a feneketlen emlékezet mélyére
sodródik minden szó, érintés, kötés?
Mert ami egymáson maradt, az húzható
újra, mint egy ing, kendő, vagy egyéb
öltözék. Vagy pőre testünk, ahogy épp
csúszik egymás mellett és zuhan a nyitott
ágy sötét ürege fölé. Egy nap kell,
amikor levethetem, lehántom magamról
érintésed is, mint a bőrt. A szívet
kitépem, a belekből se jósolok többé.
Messzire hajítom. Hasznavehetetlen
hulladékok a semmi mészárszékein. Kell
egy nap, amikor visszavetkőzöm odáig,
ahol már nem is létezem. Hogy foganjak:
benned. S mint növekvő idegent, másikat,
kilökj magadból, mielőtt feléllek,
és utána még testeddel is táplálj. Amíg
el nem taszítlak. Azután egy nap kell,
hogy újra és teljesen betöltsük egymást,
és ne is érezzelek többé. Hogy közülünk ki
az, aki mozdul és hová, melyikünk felé.

kép | Toni Verdú Carbó, flickr.com