ÚGY NYITOK BE

Úgy nyitok be a régi szobába, mint egy kertbe,
ahová kicipeltük apámmal a kamaszkori ágyat.
Összedobálva, összezsúfolódva a régi tárgyak, mint
az elfelejtett, visszacsukott évek. Egymásba torlódva
minden, mintha nem követnék egymást az évszakok.

A falakon végig a tavaszi-őszi eső, hang nélkül
mossa, törli szét a málló emlékeket. Egy rajz,
néhány szó, egy kéz lágy érintésének nyoma a sárban.
A polcokról könyvek hullanak, mint a falevelek.
Fénylenek borvörös, aranyossárga ragyogásban, mielőtt
elrohadnak a padlón az elmocskolódott hó alatt.

Sáros föld tapad cipőmre, szétszórt ruhák, harisnyák,
beszélgetések. Szeretnék lefeküdni, visszafeküdni,
csak feküdni és betakaródzni a földdel. Álmok szövetét
taposom bele a szőnyeg humuszába. Kell, hogy legyen
valahol egy eldobott óra! Szétesett műanyag váz
mutatók nélkül, amit anyám felejtett kint, a fű alatt.

Hagyni kell, mint az ágyon dobozba rakott üzeneteket.
A kupacokban égő levelek fojtó füstje, a szavak
átszivárognak az eltelt éveken. Újra esteledik,
vagy ez már a hajnal, a villanykörte fénylik a sötét
ablaküvegen. Kint szikrázva, mint a nyári napfény
ragyog a szemközti, kivilágított urnatemető.

kép | deviantart.net