HOGYAN KÖTI ÖSSZE

Mindenki találkozott már azzal a tagadó mondattal, melyet – az önreferencialitás paradoxonát illusztrálandó – René Magritte írt a képen látható pipa alá: „ez nem pipa”.

az ajánlás aktusa

Az én szövegem elé, melynek célja egy könyv bemutatása, hasonlóképpen odaírhatnám: ez nem egy könyv bemutatása. Nem az, mert egy könyv bemutatása ugyanolyan személyes aktus, mint egy szobor leleplezése, mint egy ünnepi köszöntő vagy mint egy koccintás. Személyes végrehajtást kíván. Egy könyvet bemutatni annyit tesz, mint olvasásra ajánlani, főképpen pedig kiemelni érdemeit, hiszen az ajánló különben távol maradna, s bele se fogna az ajánlás aktusába. Ha valamilyen okból mégis távol marad, akkor az aktus eredeti jelentésében, vagyis akként az aktusként, aminek konvencionálisan lennie kellene, végrehajthatatlan. A távollét: eltávolítás; távlat nyitása. A felolvasásra szánt szöveget a recenzióhoz közelíti, melyben a vitás vagy vitatható mozzanatok is inkább megemlítendők.

Ám a nem-pipa valamiképpen mégiscsak pipa. Remélem, ami most következik, valamiképpen szintén az, ami nem.

Kállay Géza egyik korábbi könyvét, A nyelv határait, kedves dedikáció kíséretében, „tanítványi tisztelettel” ajándékozta nekem, valahai tanárának. A tanítványi–tanári viszony fordítottan egyirányú, vagyis másképpen aszimmetrikus, mint gondolnánk; régi igazság ugyanis, hogy a tanítványok nem felelősek tanáraikért. Tanítványunk az, aki elismeri magát annak. „Tanítványomnak” nevezhetni valakit nagy szó tehát, s nem érhet nagyobb megtiszteltetés egy tanárt, mint hogy régi diákja elfogadja.

De felelős-e a tanár egykori diákjaiért? Érdemük az ő érdeme-e, hibájuk az ő hibája-e?

Ilyesféle gondolatok nem először fordulnak meg a fejemben, hiszen azon túl, hogy néha elelmélkedem, kik is voltak valójában a tanáraim, szerencsémre számos régi tanítványomat nevezhetem tanítványomnak. Kállay Géza azok közé tartozik, akikről örömmel és büszkeséggel mondhatom, hogy taníthattam, s akiknek pályája igazolja ezt. Nem mintha nem lenne szinte mindegyikükkel vitám, akár ővele is. Ám minden lehetséges vitánál többet számít, hogy szerintem is nagyon fontosak azok a kérdések, amelyekkel foglalkozik, s olyan szemléletmód keretében vizsgálja ezeket, amely sajnos, kevesek sajátja, de nagyon is követendő.

egyedülállóan széles perspektíva

Abban a könyvében, amelyet imént említettem, Shakespeare-tanulmányait gyűjtötte össze. Megjegyzem, Shakespeare már korábbi munkáinak is hőse volt. Ezekben igen eredeti nézőpontból elemezte többek közt az Othellót, A velencei kalmárt, a Hamletet, a Macbethet és A vihart. Hamlet „lenni vagy nem lenni”-jét például a descartes-i cogito fényében értelmezte: ez a váratlan összehasonlítás úgy hat, mint amikor két drótot összeszikráztatunk. Shakespeare és Descartes problémája persze jellemző korprobléma volt, mely a nagy irodalomnak ugyanúgy válhatott tárgyává, mint a nagy filozófiának. A példa azt érzékelteti, hogy Kállay Gézát sok év óta egyszerre foglalkoztatja a nagy irodalom és a nagy filozófia, s ez egyedülállóan széles perspektívát kölcsönöz vizsgálódásainak. Ez az, amit munkáiban legjobban szeretek, s leginkább követendőnek tartok. Hadd tegyem azonnal hozzá: az általa választott terepen csak az boldogulhat, akiben – a kellő perspektíva megválasztása mellett – ugyanúgy megvan a kifinomult irodalmi és filozófiai érzék, mint őbenne.

Aki olvasta Shakespeare-tanulmányainak gyűjteményét, tudja, hogy wittgensteini reminiszcenciájú a cím is: A nyelv határai; hiszen értelmezéseiben sokkal inkább támaszkodott Wittgensteinre, mint bárki másra, például Descartes-ra. A Macbethet a Filozófiai vizsgálódások felől, A vihart a Tractatus felől javasolta olvasni.

Új könyvében, mely alcímének megfelelően filozófiai tanulmányait tartalmazza, s melyről ma este szólunk, a vizsgálódás perspektívája és az alapvető kérdésfeltevés ugyanaz marad, de Wittgenstein még inkább előtérbe lép. Igaz, a könyvnek van egy valamivel halványabb színekkel festett másik hőse is, a kortárs Stanley Cavell, irodalmár és nagy Wittgenstein-hívő. Róla szólva Kállay nem rejti véka alá, hogy már korábban is tőle tanulta, miként lehet a hamleti kérdésfeltevést és a cogitót, az irodalmi és a filozófiai látásmódot összekapcsolni.

A kötet főcíme – Személyes jelentés – az egyik résztanulmányra utal, mely előadásként hangzott el Általános vagy személyes?^[1] címen a Liget fogalomértelmező sorozatában, s azzal az érdekes nyelvfilozófiai problémával foglalkozik, hogy nyelvünk segítségével, melynek közege az általános, hogyan fejezhetjük ki egyéni mondanivalónkat, vagyis a nyelvi rendszerből kölcsönzött eszközök hogyan telítődnek az éppen adott szituáció követelményének megfelelő személyes jelentéssel. A könyv fő kérdése mégis a filozófia és az irodalom viszonya. Ezt vizsgálja a szerző két, terjedelmileg és tartalmilag is legnagyobb igényű írása: a Nem akarom, hogy így nézd! és a Mi rejlik egy kötőszóban?

a filozófia nagyon sokszor irodalom

A kötőszó, melyről az utóbbi tanulmány címében szó van, az és, s a probléma: hogyan köti össze e szócska a filozófiát és az irodalmat. Más-más kapcsolatot hozunk-e létre, ha azt mondjuk, „filozófia és irodalom” vagy „irodalom és filozófia”? Igazság szerint a szerző ennél több relációt vesz szemügyre, melyeket rendre így nevez meg: „az irodalom filozófiája”, „filozófia mint irodalom”, „filozófia az irodalomban”, „filozófia az irodalmon át”, „irodalom a filozófiában”, „irodalom mint filozófia”. Hogy melyik reláción mit értsünk, azt érdemes itt krimiszerűen függőben hagyni, azzal biztatva a hallgatóságot, hogy a könyvet kézbe véve igen érdekes válaszokat talál, melyekből sok új tudható meg irodalomelmélet, szépirodalom és filozófia viszonyáról. Én itt csak arra szorítkozom, hogy a szerző szemében – számomra kissé meglepően – „a filozófia-az-irodalomban vállalkozás megalapozatlannak és üresnek hat”, míg „a filozófia mint irodalom komoly vállalkozás”. Szó se róla, ez utóbbi csakugyan az. Hiszen a filozófia nagyon sokszor irodalom egyben, bár pontosabb úgy fogalmaznunk, hogy vannak olyan szövegek, melyek utóéletüktől, befogadásuk és olvasásuk módjától függően irodalomként vagy filozófiaként olvashatók. Előfordulhat, hogy a szöveg filozófiaként olvasva mély, irodalomként csapnivaló, vagy éppen irodalomként lenyűgöző, filozófiának sekélyes, miközben az is lehetséges, hogy egyszerre olvasható irodalomként és filozófiaként, s mindkét olvasatban zseniális. Azt hiszem, ez minden, amit az általánosság szintjén mondani tudunk. Felteszem, hogy amit Kállay úgy hív, „filozófia-az-irodalomban”, akkor valósul meg, amikor egy irodalmi mű a maga sajátos tárgyán túl valamilyen filozófiai nézet vehiculumává válik, amikor tehát az irodalmi-költői formát arra használják, hogy doktrínát közvetítsenek. Ám eleve, pusztán ennél fogva, ezek a művek sem üresek és nem megalapozatlanok. Hadd példálózzam az Isteni Színjátékkal, hogy Dante költeményét legalább egyszer itt is megemlítsem.

A Nem akarom, hogy így nézd! című tanulmány témája: Wittgenstein poétikája. A cím arra az elgondolásra utal, amely szerint az aspektus-látás elemzéséből lehetne leginkább levezetni, amit Wittgenstein „poétikájának” mondhatunk. E lehetséges poétika rekonstruálását a Tractatus, a Filozófiai vizsgálódások és más szövegek beható elemzése szolgálja, majdnem minden esetben olyan szövegeké, amelyek elsősorban filozófiai és nyelvi-logikai, esetleg pszichológiai-filozófiai szempontból relevánsak. Egyébként a kötet egésze is elsősorban Wittgenstein-interpretációként, Wittgenstein filozófiai mondanivalójának magyarázataként olvasandó, hiszen minden más kérdésfeltevés – ideértve a filozófia és az irodalom viszonyának problematikáját – alárendelődik ennek a célkitűzésnek. Ebből a szempontból igazán kiváló könyv, s úgy ajánlom mindenkinek a figyelmébe, mint az utóbbi évek egyik jelentős magyar nyelvű filozófiai publikációját, mely egy nagy filozófus gondolatait mély megértéssel, jól követhető, szabatos megfogalmazások segítségével hozza közelebb hozzánk. Úgy vélem, Kállay Géza más kiváló kollegák, Nyíri Kristóf és Neumer Katalin mellett, immár Wittgenstein egyik avatott magyar tolmácsa.

Hogy e poétikai témát taglaló tanulmány mégis főként filozófiai jellegű eszmefuttatásokat tartalmaz, nem lehet csodálkozni, hiszen a nagy filozófus közvetlenül irodalmi és poétikai relevanciájú észrevételei rendkívül elszórtak és rendszertelenek, s még azok számára is dodonainak tűnnek, akik kellően megedződtek a neve alatt kiadott szövegek tanulmányozása során. Nem kis művészet a Tractatus egyetlen ide vonatkozó, talányos mondata alapján, amely szerint „az etika és az esztétika egy”, valamilyen esztétikai és poétikai koncepciót rekonstruálni, ahogyan a filozófus jegyzetfüzeteiben található többi feljegyzés is kevés fogódzót kínál. Mindenesetre – ennek ellenére, vagy éppen ezért – kiterjedt irodalma van a kérdésnek. Persze Wittgenstein nyelvanalitikai elgondolásai sokak szemében e téren is kamatoztathatóaknak tűnnek. Ma, mint várható, megvan azoknak a tábora, akik őt Derridával és a dekonstrukcióval hozzák össze, vagy Heideggerrel rokonítják. Nem kevésbé létezik ellentáboruk is. (A kötőszavak kedvelőinek említem, hogy régebben olyan című könyveket lehetett olvasni, hogy „Wittgenstein és Hegel”, „Wittgenstein és Marx”, nem is beszélve azokról a vállalkozásokról, melyek a Wittgenstein és Kant közötti, szintén alig rekonstruálható összefüggések feltárására irányultak).

aki annyira szereti Wittgensteint

Kállay mindezen nehézséget leküzdve, imponáló elemzőkészséggel és a vonatkozó szakirodalom beható ismeretében, megpróbál mindent kihozni az anyagból. Helyesen mondja, hogy „Wittgenstein poétikája a szöveghez (a nyelvhez) fűződő viszonyunkról mond a legtöbbet: a sajátjáról éppúgy, mint az olvasóéról”. (Én azért élnék itt azzal a megszorítással, hogy a sajátjáról inkább, mint a többi olvasóéról.) Szintén helyesen állapítja meg, hogy „Wittgenstein hatásának az irodalomtudományi iskolák többsége a 20. században ellenállt”, hozzátéve, hogy „ez a 21. században másképp lesz”. Utóbbi kijelentése már jövendölés, s annak, aki annyira szereti Wittgensteint, mint Géza barátom, szívből kívánom, hogy úgy legyen.

Ám ha jövendölése nem igazolódnék be, a könyv értéke mit sem változik. Ajánlom mindazoknak, akik többet akarnak tudni Wittgensteinről, s azoknak is, akik a filozófia felől próbálnak az irodalomhoz, vagy az irodalom felől a filozófiához közeledni.

1. https://ligetmuhely.com/liget/altalanos-vagy-szemelyes/ ↑

kép | adobe.com