KEDVEZŐ SZÉLJÁRÁS, NAPFÉNYES IDŐ

1.

Ezernyolcszázkilencvenhatban, Székesfehérváron, négyéves nagybátyám, Jenő, egy krajcárért hordja a vizet a város legtisztább vizű kútjáról (a Palotai utcából) távolabb lakó ügyfeleinek. Nehéz kannákat cipel, néha megbotlik, egyszer feldönti egy parasztszekér, komolyabb baja azonban nem történik, és a fáradságos munka megéri a kockázatot: jövedelméből Jenő fügét vásárol és medvecukrot, két évvel idősebb bátyjának, apámnak is ad néhány szemet, igen, a kicsi töri magát, lót-fut, vásárol és osztogat, a nagyobbik meg csak pöfög és zakatol és kiáltozik, hogy „beszállás, indul a gyors, s…s…”, mert akkoriban hatéves apám a galántai gyorsnak képzeli magát.

egy krajcárért

Következő év nyarán a két fiú mutatványos barlanggá alakítja át Simor utcai lakásuk pincéjét. Színes papírból láncot, azaz sárkányfarkat készítenek, körbedíszítik vele a falakat, és meggyújtanak néhány gyertyát. A gyér számú érdeklődő egy krajcárért léphet a sejtelmes fényben úszó dohos helyiségbe. A látvány nagy sikert nem arat, mégis telik cukorkára, sőt, apám néhány Nick Carter füzetet is vásárolhat.

Amikor nagybátyám, Jenő hatéves lesz, megjelenik Fehérváron az első omnibusz. Benzinmotor hajtja, kerekein vaspánt van, félelmetesen zötyög a rossz utakon, senki sem mer felszállni rá. A vállalkozó el akarja hagyni a várost, de Jenő bér-utasnak jelentkezik és méltányos díjazásért egy csomó gyereket is beszervez, lassan a felnőttek is felszállnak, az omnibusz meghonosodik, egy Lichtenstein nevű szobafestő és költő a Bob herceg dallamára tetszetős dalocskával ünnepli az új járművet:

Székesfehérvár öreg város, mire jutottál,
Testeden egy idő óta egy szörny szaladgál.
Hol ez még megesne, nincs több olyan város,
Nálunk Fehérváron jár csak a motoros.

Ezerkilencszázban nagybátyám és apám apja tragikus hirtelenséggel meghal Amerikában, a kánikula öli meg, hogy miért és hogyan tántorgott ki, az egy másik történet. A család gyászol, nagyanyám varrónőnek csap fel, az új század szegénységgel és bánattal köszönt be, de csodákkal is: Krén Mihály vaskereskedő úttörő vállalkozásba fog, bicikliket árul. Jenő ámul-bámul, sóvárog, Krén Mihály felfogadja szendvics-embernek, Jenő fel-alá karikázik a városban, hátán tábla hirdeti aranybetűkkel, hogy modern ember Krén Mihály Peugeot gyártmányú kerékpárján közlekedik! Július másodikán, Zeppelin Ferdinánd rekordot állít LZ1 jelzésű léghajójával, négyszáz méter magasságban hat kilométert tesz meg tizennyolc perc alatt. A hír óriási izgalmat kelt, Jenő makacsul kémleli az eget, hátha Zeppelin gróf újra felszáll, Fehérvár légterébe is ellátogat, a város fölött lebeg majd. E különös nyártól nagybátyám képzeletében bicikli és repülés, mint egyazon életprogram részei, valamiképpen összetartoznak, logikus összefüggés, néhány év múlva mindenki két amerikai kerékpárszerelő, a Wright fivérek motoros gépéről és repülési rekordjáról beszél majd. Jön az ősz, Jenő nem akar visszamenni az iskolába, dolgozni akar. Elözvegyült anyja mit szólhat? Kassák Lajos anyja hasonló esetben átkokat szórt: „Uram Isten, hát mért kell egy anyának ilyen gyereket a világra szülnie!”, nagyanyám azonban szelíd és bölcs, és tisztában van gyerekei képességeivel, tudja, hogy a nagyobbikból tudós ember lesz, a kicsi meg olyan, amilyen, akármilyen, ő feltétel nélkül bízik benne. Jenő tehát a második elemi után abbahagyja tanulmányait és inasnak megy, természetesen Krén úrhoz. Tíz év múlva, mielőtt elkezdi katonai szolgálatát egy repülőszázadnál, ötven koronáért vásárol magának érettségi bizonyítványt. Mindig tudja, mikor, mibe érdemes fektetnie.

2.

Például cuclikba.

Tizenkilenc tavaszán Bécsben a cucli hiánycikk. A kisbabák – jövendő alkoholisták vagy nikotin-mániások – nyugtalanul sírdogálnak, az anyák szenvednek, amúgy is mindenki éhes, fáradt, elcsigázott. Szomorú elalvások, reménytelen ébredések, az osztrák családok katasztrófaként élik meg a birodalom bukását. A történelem fintora, hogy Odesszában viszont óriási cucli-fölösleg van, forradalomban a babák az orális fázist átugorják. Hogy hol és mikor szerez Jenő tudomást a bécsi ínségről és az odesszai bőségről, azt nem tudom. A háborúban felderítőgépet vezet, a monarchia tizenhárom repülőszázada úgy működik, mint egy nagy klub, a bajtársak segítik és védik egymást és megosztják információikat, lovagias viszonyt tartanak fenn még az ellenséggel is. Amikor a híres pilóta, Kvasz András fogságba esik, családjának írott levelét orosz pilóták dobják le szülővárosa, Békéscsaba fölé. Nagybátyám, Jenő finom hallását dicséri, hogy e sorsdöntő napokban, forradalmak, intervenciók és béketárgyalások harci zajában is tisztán meghallja a hívó szót: cucli.

sorsszerű nap

Egy Aviatik-Berg C. I. típusú repülőgép. Egy Odesszába szóló kiügyeskedett szolgálati parancs. Kedvező széljárás, napfényes idő, debreceni katonai repülőtér. Ezerkilencszáztizenkilenc május tizenhét, hajnali négy óra, Jenő felszáll. Kollégája és barátja, Dobos István ugyanekkor Mátyásföldről száll fel, egy népbiztost szállít Kijevbe. Mindkét pilóta életében sorsszerű nap ez, Jenőnek szerencsét hoz, Dobost tönkreteszi, a Tanácsköztársaság bukása után a Magyar Aero Szövetség kizárja tagjai sorából. A háborúban ő és nagybátyám romantikus kalandokat éltek át együtt, egyszer ellenséges szerb területen akartak benzint felvenni, hajszál híján agyonlőtték őket, a húszas évek elején, neveket nem említve, Jenő vicces beszámolót ír az eseményről, az Aero Szövetség Repülés című lapjának. Harminchétben pedig, amikor Dobos egy próbarepülés közben lezuhan, Jenő ír róla nagyon személyes hangú nekrológot. „Nem igaz! Nem lehet igaz!… Dobos Pista… nincs többé!” Nagybátyám, Jenő olykor furcsa álcát ölt, az idő tájt – erről még szó lesz – rutinszerűen írogat, ám kérdés, hogy valóban ő írja-e a cikkeit?

De vissza a D-Day-hez:

Tizenkét óra repülés, három tankolás. Az Aviatik-Berg kicsit nehézkes, óvatosan kell navigálni, néhány héttel ezelőtt, Aszódnál, egyik bajtársuk egy ugyanilyen géppel lezuhant. Halálgép. Eh, hiszen minden repülőgép halálgép és nem-halálgép, Jenőt nem kínozzák baljós gondolatok. Minden klappol. Ötezer méter magasság, tiszta légtér, sem vihar, sem ellenség, égi idill, „ó gépek, madarak, lombok, csillagok!”. Némely égi hajós ilyenkor megrészegül, és puff, nekiront a Napnak. Jenő józan marad, koncentrál: fogantyúk, gombok, emeltyűk, mérőeszközök. Kalkulál: dollár árfolyam, pénz átváltás. Este lesz. Odessza, a Fekete-tenger gyémántja, holdfényben csillog. Száz történet és ugyanannyi csodahegedűs mesél a város titkairól, nagybátyámat, Jenőt, egyetlen titok érdekli csak: a cuclik ára. Leszáll. Várják. Alkudozik. Fillérekért vásárol. Pihen. Felszáll. Tizennégy órát repül visszafelé, négyszer tankol, Bécsben vaskos felárral adja el a portékáját, már indul is vissza, vesz, elad, vesz, elad, összesen ötször, aller-retour, Odessza–Bécs, öt rakomány cucli és az osztrák kisbabák megint nevetnek álmukban.

Jenő is nevet. Cuclin nyert pénzen rakja le birodalma alapjait.

Motor- és kerékpárimpérium. Biciklikirályság.

(Az igazsághoz tartozik, hogy nyereségvágytól hajtva hatodszor is nekiindult, de viharba került, eltért a megszokott iránytól, egyszerre csak Lengyelország légterében találta magát. Leszállásra kényszerült, Varsóba vitték, megszökött, Berlinbe ment, rokonokhoz, akikről nagyanyám már évek óta nem hallott. „Hogy vannak? Mit csinálnak?” – kérdezte kíváncsian, amikor Jenő végre hazaért. „Elképesztően vékonyan kenik a kenyérre a vajat” – hangzott a kimerítő válasz.)

3.

Négyéves korában egy krajcárért vizet hord, negyvenéves korában babérkoszorúra vágyik, a biciklikirály átvitt értelemben még mindig fönn lebeg a felhők fölött, Citizen Kane, magyar módra. Színésznő szeretőket tart, művészekkel barátkozik, sportolókat támogat. A húszas években a Hadikban néha odaült Karinthy asztalához, repülésről beszélgettek, aeroplánokról, miről másról? Egy ilyen ismeretség kötelez.

Úr ír.

Az Autó, Motor című sportlapot szponzorálja, a szerkesztőbizottság elnöke, egyben szerző is. Krokikat, párjeleneteket, verseket ír a lapnak, e művecskéken mint finom harmatcsepp ragyog Lichstenstein fehérvári szobafestő-költő hatása:

Ne bukjék a nőkre,
aki motort vezet,
mert nők helyett, orra-
bukni nem élvezet!

A párjelenetek a Hacsek és Sajó mintájára készülnek, egy Ragya nevű férfiú cserél bennük eszmét a kávéházban egy Gáz nevű férfiúval, ez állandó rovat, nagybátyám négerrel dolgoztat, méltányos összegért egy zughírlapíró gyártja számára a borzalmas dialógusokat, amelyeket egyébként a törzsolvasók tetszéssel fogadnak.

Úr viccel.

cuclin szerzett vagyon

Velünk is viccel, bátyja gyerekeivel, saját gyerekei nincsenek, mi meg Ringelhuth bácsinak nevezzük a háta mögött, ahogy Kästner nevezi bolond hősét, és azt reméljük, elvisz minket a Csendes-óceánhoz. Nővérem műkorcsolya bajnokjelölt, Jenő fizeti a méregdrága mesteredzőt (Dilinger urat, aki egykor az isteni Sonia Hennie edzője volt), rólam már-már lemondanak az orvosok, nagybátyánk felkutatja a városban az ismeretlen legjobb doktort, pár nap múlva meggyógyulok. A papánk tönkremegy, jön ő (Jenő), kihúzza a bajból, egyszer, kétszer, sokszor, régi játék ez kettőjük között, az egyik tud, a másik mer, ki tesz a befutóra? A mi nagybácsink, cuclin szerzett vagyonával, a vészkorszakban megmenti az életünket. A sajátját is, persze.

Jó ember – mondják róla azok is, akiket kizsákmányol, az alkalmazottai az üzletében. Szegények, nem tudják, hogy az ember vagy jó, vagy kapitalista, a kettő együtt nem megy.

Entweder-oder.

„Hála önzetlen fáradozásainak, az angol motorszakma végre elismeri Magyarországot. A magyar motorsport nesztora” – írják róla a saját lapjában. Önzetlenségét azért vitatnám: miközben hazájáért fáradozik, nagy angol cégek vezérképviseletét szerzi meg. Szerencséje van, hogy amikor a leszámolás órája jön, nem végzik ki mint brit ügynököt. Szerencséje van: kitelepítik.

mindent elveszít

Előbb persze mindent elveszít, üzletet, vagyont, munkaengedélyt. Meglepően jól tűri, „ó te kedves Augusztin, mindened oda…”, az ismert osztrák dalocskával gúnyolja saját magát. A kedves Augusztint, aki pénzt, köpenyt, botot, kalapot, mindent elveszített, az ezerhatszázhetvenkilences bécsi pestis járvány idején elevenen egy kupac halott közé hajították, neki is szerencséje volt, valaki rátalált.

4.

Az üldözés tárgya maga az üldözés. A kínzás tárgya maga a kínzás. Ezt Orwell mondja. Nyolcvanéves nagymamámat, akivel Jenő, a gyöngéd fiú, együtt lakik, ugyancsak kitelepítik, apám utolsó percben tudja csak őt kimenteni. Jenő akkor már gyöngéd férj is, de feleségére nem vonatkozik a végzés, mert első házasságából származó két gyerekével másutt él, más cím alatt. Ringelhuth bácsi egy szál magában elszállíttatik, a család sír.

Békés megye, Csorvás.

született mázlista

„Első napokban úgy éreztem, zuhanok…” – mondja, amikor először látogatom meg. Még soha nem beszélgetett velem komolyan, zavarba jövök, nem teszek fel kérdéseket. A zuhanást magyarázza, amit képzeletben minden repülős százszor is átél. A repülősök magányát magyarázza, azt a semmihez sem hasonlító érzést, hogy az ember egyedül, egészen egyedül van a világmindenségben. Azt mondja, szerette ezt a magányt, a zuhanástól sem félt, attól félt csak nagyon, hogy majd földet ér, és akkor konec filma. „Az első napokban biztos voltam benne, hogy nekem most befellegzett.” „De élsz” – mondom én. „Mert született mázlista vagyok!” – mondja ő. Aztán már csak hülyéskedünk.

Első napokban kivezénylik dolgozni a földekre, tiltakozik, mutatja a leleteit, szív, vese, érrendszer, nem veszik figyelembe. A mezőn összeesik, kivizsgáltatják, végleg felmentik a munka alól. A falu végén szállásolják el egy testvérpárnál, a férfi inas volt Zerkovitz Béla zeneszerző kastélyában, nővére ugyanott szobalány. Lőrinc és Brigitta. A zeneszerző akkor már nem él, a ványadt kis veréb-pár meg évek óta arra vár, puli kutyájuk is arra vár, hogy egyszer megint jöjjön egy úr, akinek szolgálhatnak. És lám, jön.

„Az egyiknek sikerül, a másiknak nem…” – így a Maestro.

Furcsa társaság, a nagybátyám és ők: odakinn az osztályharc, itt benn megállt az idő, sőt, visszafelé haladt: az inaspár ragaszkodik az úr megszólításhoz, Jenő mindkettőjüket tegezi. Brigitta diétás ételeket főz, Lőrinc méltányos részesedésért sunyi kis bizniszeket intéz, tombol az Alföldön az alkatrész-hiány, de a biciklikirály nevére minden dugott áru előkerül. Mindkét fél megtalálja a számítását. Apám azonban, valahányszor megjön Csorvásról, egyre gondterheltebben annyit mond csak: „Jenő megvan”, aztán hozzáteszi „egyelőre”, és mi tudjuk, hogy ez körülbelül annyit jelent, hogy a kétségbeesés fekete angyala már ott álldogál a csorvási ház kapujában. Azokról a vérrögökről azonban nem tudunk, amelyek akkoriban Sztálin érrendszerében szép lassan vándorútra indulnak.

Megint Csorvásra látogatok, jókor érkezem, Brigitta és Lőrinc a névnapjukat ünneplik (július 21–július 23), rokonok is jönnek, egy fiatal pár és a kisbabájuk. Heten vagyunk, ülünk a kertben, eszünk, iszunk, olyan meghitten, mint egy család. Nagybátyám motoros viccekkel szórakoztatja a társaságot, ilyesmikkel: „Mi a motorbicikli? A motorbicikli két kerékből, egy motorból és egy úrból áll, aki nem fizeti a részleteket. A motoron elől van a kormány, hátul egy nő, akit nem lehet lerázni. Az oldalkocsi koporsószerű doboz, amelybe az áldozatok még élve fekszenek bele.” Siker. Mulatunk. Brigitta kicsit berúg, énekelni kezd, reszkető cinege hangon rázendít a Maestro híres dalaira, a többiek csatlakoznak hozzá. Júliusi forró éjszaka, hulló csillagok, Zerkovitz örökzöldjei, Jenő is harsog, hamisan, „mint egy repedt fazék”, szokta mondani az apám. „Gyere te nímand, gyere pofám, maradj a nőcskéd oldalán, a te kurázsid, a te stelázsid…” Belefelejtkezünk, omnibusz teteje, Bajza utcai palota, két kroncsi, egy pengő, „sokszor úgy szeretnék sírni”… – énekli Brigitta, és akkor a baba valóban felsír, sőt, üvölt, alvás közben kiejtette a cucliját, a kutya elvitte, szétrágta, a baba ordít, nem akar szopni, az ökle, hüvelykujja sem érdekli, ragaszkodik ahhoz, ami nincs, honnan vegyen az ember éjfél körül Csorváson cuclit? Az ifjú apa a feleségét szidja, mert az anyjára hallgat és nem a rádióra, eleget ismételgetik, hogy cuclit adni helytelen, régimódi szokás, az anyuka is sír, oda a mulatozás. És akkor a nagybátyám azt mondja, hogy hozzak ki a szekrénye legfelső polcáról egy fekete dobozt. Lakkdoboz (kicsi-bicsi furcsa japán), fedelén kimonóban két kecses kisasszony. Giccses doboz. Giccses lesz a mese folytatása is:

régimódi mintadarab

Nagybátyám, Jenő belenéz a dobozba, én is belenézek, mi van benne? A szokásos emléktárgyak, amelyeket mindenhová magával visz az ember: néhány levél, fénykép, régi pénz, pilótajelvény, ilyesmi. És igen, egy cucli is, ormótlan, régimódi mintadarab. Kifőzik, odaadják a babának, egy perc múlva elalszik, mi iszunk egyet az ijedtségre. The show goes on, énekelünk. „Az egyiknek sikerül, a másiknak nem, a sors sokszor nem tudja, mit akar…” A cucli megint kiesik a baba szájából, a kutya megint ott ólálkodik, nemsokára megint elviszi és szétrágja, de ezt egyelőre csak én látom.

kép | fortepan.hu