Méhes Károly

KEDVES NAPLÓM

2001 március

KEDVES NAPLÓM

Január 2.

Kedves Naplóm!

Ó, milyen mérhetetlenül gyűlölöm néha ezt a gügyögő megszólítást is. De amikor idestova harminc éve ő (röhej!) az egyetlen beszélgetőpartnerem. Elvégre mondani kell valamit, mielőtt hozzá fordulok… Ehhez a szemétládához, szegényhez. És ezek szerint nem tegezem, úgy beszélek róla, mint egy idegenről.

Mit vétettek ezek a szerény kis füzetkék, hogy évről évre teleokádom őket életem borzalmaival. Miközben semmi segítséget nem várhatok tőlük. Csak gonoszkodnak. Ha beleolvasok egy-egy régebbi „évfolyamba”, szinte hallom a gúnyos kacajt (ugyan ki kacag, na ki?, hát én kacagok): akkor még reménykedhettem, hihettem, hogy majd, hamarosan…

Még hogy új évszázad! Egyenesen évezred! Napok vannak, aranyoskáim, percek, és a hozzájuk dukáló emberi sorsok. Persze, hogy sajnáltatom magam, naná. De ki sajnál? (Már megint ez a hülye kérdés.) Csakis én sajnálom – és csakis magamat.

nincs szilveszter

Az óra éjfelet mutat, pedig már nincs szilveszter, mégis éjfelet mutat. Élet-felet mutat. Mi mást. A mérleg… A mérleg meg, pici bogaram, 91 kilót mutat. És a tükör mit mutat?

A háziorvosommal álmodtam. Nem Magyarországon voltunk, idegen, északi, őszi városban. Az ablakon nem volt függöny, szemben magas Hanza-házak, a kis lőrés-ablakokkal. Egyedül bámészkodtam… ó de kíméletes vagyok!, dehogyis: szomorkodtam a szobában. Ekkor nyílt az ajtó, nagyon megörültem, hogy jön valaki, segít. Velem lesz. A háziorvosom lépett be, de törpe volt, illetve nem is törpe, hanem picike, mint egy kétéves gyerek. És anyaszült pucér. Felsikoltottam, mint amikor egeret látok, de bizonyára sokkal rémisztőbb volt e sikoly, hiszen szegény aprócska háziorvosom próbálta magát még kisebbre összehúzni, takargatni magát, majd mint akit puskából lőttek ki, elszaladt mellettem, és egyszerűen eltűnt a hátam mögött.

Mit akarhat az, aki szilárdan feltette magában, hogy már semmit nem akar? Hagyja magát a sorsától meglepetni, miközben szentül hiszi: már semmin se lepődik meg.

Erre mondanák, hogy akkor dögöljön meg.

Január 11.

Kedves Naplóm!

Ez a Sanyika… Borzasztó, hogy gondolkodnom kelljen egy ilyen emberen, mint ez a Sanyika! Nem is azért, mert egy kis gnóm, egye a fene, ha sántít, meg olyan furán tartja a vállát, a karját. Az arcbőre meg a foga viszont már súlyosabb eset, mert az arc, úgy ahogy van, mégiscsak az ember legemberibb része, és itt minden négyzetcentiméter számít. A ragyák, az árkok, a pattanások, az ilyen-olyan, gombostűfejnyi fekete és barnás foltok. A fogsora… édes istenem: mint egy felborított dominósor, amit szürke kövekből raktak ki, minden egymás hegyén-hátán, ferdén. A két ajka folyton csücsörít, de véletlenül se jutna eszembe róla, hogy „csókosan” (hát, ezen tényleg kuncognom kell már!), inkább olyasformán, mint egy kupán legyintett hal.

Fogalmam sincs, milyen színű a szeme! Azt képzelem (ez már gonoszság, belátom): a nyelve zöld.

az ő gyöngesége

Először az ebédlőben. Jó, nálam volt üres hely. Ahogy eszik ez a Sanyika! Akkor is csámcsog, csócsál valamit, ha már semmi sincs a szájában. Mi már találkoztunk valahol, mondja. Még szép, tegnap, ebédidőben. Nem úgy érti, hanem még azelőtt, hogy ő ide jött volna melózni (ezt is hú de utálom: melózni… mi vagyok én?, egy melós, vagy mi?!). Lehet. Rágom a zöldborsót, olyan kemény, szinte kipattan a fogam alól. Nem voltam ott a repülősnapon? Na, ha valahol, akkor ott biztos nem. Nem talált. Hát a plázában a játékteremben? Mert bevallja, tudja, hogy ez az ő gyöngesége, de ott szokott nyomni néhány menetet valami autós szaron, pedig igazából jogsija sincsen, itt legalább nem számít, ha karambolozik. Áldott szerencse, hogy még nem láttam a képét, amint száguldozás közben még jobban eltorzul… Sose gondoltam volna, hogy egy zöldborsófőzelékből a rántást fogom kieszegetni. Még rákérdezett a református istentiszteletre, egészen ájtatos lett az ábrázata, elengedte a villája végét, és a kezét az ölébe eresztette, hátha azt válaszolom: de bizony, én is ápolgatom a lelkemet vasárnaponként, kedves Sándor!

Már kezdtem hurcolkodni, amikor a nagy svungtól lerepült a szalvétám, azt felszedte a padlóról, meg kellett köszönjem. De egy pillanatig csak tartotta a tálcám fölött, mielőtt elengedte volna. Azt mondja, lehet, hogy ezelőtt mégse találkoztunk, de most legalább naponta láthatjuk egymást.

Hurrá.

Azt hiszem, a fejlesztésen van. De nem hiszem, hogy mérnök. Valami izé…

Asszisztens, mondjuk. Tökmindegy. Majd megyek fél órával később kajálni. Akkor meg nem tudok majd választani, a finomabbik menü mindig elfogy egy után. Dögöljön meg az ilyen (is).

Január 14.

Kedves Naplóm!

Apóka járt itt. Most tuszkoltam be egy taxiba. Részeg volt és sírt. Mondom a sofőrnek: Temető utca 9. Csak jajgat szerencsétlen a hátsó ülésen: A temetőbe vigyen egyenesen, a francba a Temető utcával! A taxis a képembe sziszegte, ha a vén piás összerókázza neki a kocsit, kifizetteti vele. Majd a Margitkája, gondoltam magamban, amikor rájuk csaptam az ajtót.

Mire jó ez mindig? Én az ő Esztikéje, az ő kicsi lánya a maga 91 és fél kilójával. Emlékszel, emlékszel, emlékszel???, ez megy órák hosszat, mindenféle ezeréves történetek, amikor kiestem a hintából, amikor azzal ijesztgetett, hogy a csokoládét marhavérből főzik, és erre azt feleltem: de hiszen a marhának nincs is vére. Emlékszel?, és előre hajolva, alulról bámul az arcomba, vár, mintha valami végtelenül súlyos kérdést szegezett volna nekem. Majd kiugrik a szívem a helyéről. Igen, sajnos emlékszem, mindenre emlékszem! És akkor így látni őt… És megragadja a térdemet vagy a csuklómat. Esztikém… mivé is lennék nélküled, és már bőg, mint egy gyerek, akitől elvették a plüssállatát, ezt a nagy, buta szörnyeteget, akit nem ölelhet magához többé.

Néha borzadva gondolok rá, én mivé lettem volna nélküle?

Menj férjhez, ezt mondja mindig, ez a vég, tudom, megyek is taxit hívni. De neki, a jó apókának illik figyelmeztetnie egy szem pártában maradt leánykáját, nehogy véletlenül is ne kelljen erre gondoljon egy nap.

Egy tisztességes, jó férj az én kicsi Esztikémnek, ezt dünnyögi magában, amíg rácibálom a kabátot, fejébe nyomom a kucsmáját. Hát ki fogja szeretni az én kis csillagfényemet, ha már nem leszek? Csak ilyenkor ne emelné rám a szemét, ezt a véreres tócsában ázó két barna fénypöttyöt! Nézné tovább a linóleumot. Mint aki nem tud már semmiről. Rólam se, hogy egyáltalán valaha is a világra születtem.

Január 23.

Kedves Naplóm!

Micsoda két arc, ez az Éva meg a Magdi! Persze, ha belegondolok, ha nem velem történne mindez, miféle kéjjel köszörülném én is a nyelvemet a magamfajtán, akit lerohan egy ilyen… egy Sanyika!

Ó, nem köntörfalaznak: a kis majmóca, csak így, még hálás lehetek, hogy nem per majom.

De hát én legyek hálás? Ki nekem ez a szerencsétlen? Rossz úton haladok, érzem. Már sajnálom…

Ül szemben, és néz, nem eszik, de csámcsog. Nem tudom, milyen színű a szeme. Valami kellemetlen árad belőle, ami mégis megigéz. A félelem, hogy nem lehet ennyire kegyetlen a sors, ne kelljen ezzel – ó, istenem: ővele – beérnem!

a rettentő külső mögött

Mit tudok róla? Szinte semmit, e rettentő külső mögött eleddig egyáltalán nem tárultak fel mélységek, nem érzem meleg tüzek vibrálását. Nagybeteg anyjával él, egy összedőlés szélén álló házban. Állítólag ebben a házban aludt egyszer Petőfi Sándor – a druszám, csak így emlegeti Sanyika. Nem hirdeti ezt a büszke éjszakát semmiféle emléktábla, de ő, e rettenthetetlen hős, kinyomozta.

Az anyja fest. Jobban mondva festeget, Sanyika ingatja a fejét, mikor erről szól, kissé zavarban, igazgatja a kést, a villát. Nem lehet tudni, neki vajon ez fontos, terhes vagy teljesen közömbös. Nem lehet tudni, szereti-e az anyját, terhes neki vagy közömbös a sorsa iránt. Nem lehet tudni, most udvarolni akar, csak mániákusan beszél egy kipécézett személyhez, az biztos, nekem terhes. Talán a druszája, a Sanyi kicsit felvillanyozza. Rettegek, melyik nap áll elő a versekkel, amiket a Petőfi szelleme által átitatott házban farigcsál málló éjszakákon, miközben a szomszéd szobából állandó nyöszörgés szűrődik ki.

Mintha érdekelne: még az ágyban fekve is eszembe jut, mit csinálhat? Ugyanúgy csámcsog és néz, mint a menzaasztalnál ülve?

Január 26.

Kedves Naplóm!

Hogy mekkora ökör vagyok.

Azt mondja az Éva: közeleg a vállalati farsang, időben kell ám asztalt foglalni. Jössz? Hát már hogyne jönnél, hehe, huhu, majd eldumálunk, meg ki tudja, hátha most toppan be a szőke herceg fehér lovon.

Sose vágytam szőkére. A fehér ló meg… most menjek át perverzbe? Izéljék meg ők, ha annyira akarják. Férjes asszonyok és örökké a pasikon jár az eszük. A Juan, meg Lorenzo, meg a tudom is én, kicsoda! Mert aztán attól, hogy feldíszítik a menzát krepp-szalagokkal meg szerpentinnel, rögvest ott találjuk magunkat a kalandok szigetén. Baromira izgi, belehamuzni a vegyestál maradékába.

Persze, hogy a Sanyikára fenik a fogukat. Majd összeboronálnak, meg kiházasítanak – engem!

Azért is beikszeltem, dögöljenek meg: plusz egy fő. Mindenkinek joga, hogy hozzon magával kísérőt, annak a kajáját is fizeti a cég, csak az italfogyasztást kell állni. Csak néztek nagyokat. Még a Magdi találta fel magát, vihorászott, miközben rázta cefetül a körömlakkos üvegecskét, ezek szerint legalább hatos asztalt kell stoppolnunk, hogy mindenki odaférjen.

Este kinyitottam a szekrényt, és végigtúrtam a gönceimet, akad-e egyáltalán valamim, amibe beleférek és el is lehet menni egy ilyen marhaságra. Nem mintha… senkivel nem fogom versenyben rázni a rongyot ott, ahol előtte meg utána egy nappal kihűlt, odakozmált szélű gránátos kockát löknek az ember elé.

A széles, csipkés gallérú fehér blúz, meg a sötétkék bársonyszoknya, amiben még a kórusba jártam. Kiengedek belőle egy kicsit. Úgy nézek ki majd, mintha a saját anyám lennék. Lehetnék is bőven ilyesféle anya… na, hagyjuk.

könnyelműen odabiggyesztett

Forgolódtam az ágyban, nem hagyott nyugodni az a könnyelműen odabiggyesztett „plusz egy fő”. Most aztán főhet a fejem, nincs nekem olyan, csak mínusz egy. És mi lesz, ha a saját fejemet is elveszítem egyszer?

Alig alszom, alig álmodozom.

Január 30.

Kedves Naplóm!

Reggel esett egy kis hó, délelőtt olvadt, majd amint sötétedni kezdett, minden kíméletlenül odafagyott.

Csöndben várok a sorsomra. Néhány napja valahogy úgy gondolok erre a nyavalyás farsangra, mint az igazság pillanatára. Amikor minden eldől, a fehérről örök időkre bebizonyosodik, hogy csakis fehér, a feketéről meg az, hogy fekete. És akkor már az Éva- és a Magdi-félék piros karmaikkal és szájukkal hiába kacagnak. Hiába önti el őket a kegyetlen jószándék, hogy kiházasítsanak. Vagyok én már másnak az örök menyasszonya… te isten!

Sanyika is készülhet a nagy napra. Akadozva, két csámcsogás között előadta, hogy járt ám tánciskolába, mert a kedves mama a közepes testi fogyatékosságról soha nem akart tudomást szerezni, az ő Sanyikája a legpompásabb, legokosabb, legügyesebb. Szépen lejtette a koszorúcskát, egyúttal araszolgatván egy eltévelyedett világban a polgári nevelődés ösvényén, főképp hogy a kedves papa is eltévelyedett szeretett családjától, és különben is.

Sanyika állítása szerint a tangóban erős, tangós a lelke neki. Istenkém, sírjak vagy nevessek… Szinte már várom, milyen lesz, amikor a dauerolt hajú, csemege-bajuszos ürge, aki a szintetizátort püföli, belebúg a mikrofonba, sohase mondd, hogy túl vagy már mindenen, a Sanyika meg elém csetlik-botlik (amit ő maga penderedésnek vél), és táncba hív.

Vettem két tombolajegyet: 62 és 92. Két lehetetlen szám, amik az életemet adják. Az alfám és ómegám. Az Alfához viszont sehol egy Rómeó.

Juj, de kurva vicces tudok lenni!

Február 2.

Kedves Naplóm!

Vasárnap van, nem tudom, a medve mit határozott, a magam részéről ki sem dugtam az orromat a barlangomból. Szerzetesi magányomat munkaterápiával oldottam, varrtam, mint a kisangyal. Ez persze nem segített azon, hogy újból végig kellett gondoljam az életemet. De legalább megszületett a nagy felismerés, ki legyen, ki lehet az a bizonyos „plusz egy fő”: hát senki más, mint Apóka.

Ha már alfáztam és ómegáztam itt nagyokat… ő az, az egy-személy. Ó hogyne, emlékszem, kegyetlenmód emlékszem az én házi istenemre, akit annyira szerettem, és úgy szégyellem, hogy nem tudom jobban szeretni felnőttként, mint szerettem gyerekként. Csak mert nem volt képes, hogy megváltóm is legyen? Marhaságokat beszélek. Azt se tudom pontosan, mi fájhat neki. Lehet, csak hiú remény, hogy én magam, a „kicsi lánya”.

Ha mondja, mérges vagyok rá.

Ugyan már! Hiszen boldogulok én! Nem látod? Egyedül is!

Majd most. Hozzáöregedtem. Ő alig változott, még az ital sem viseli meg, se a Margit. Szép pár leszünk. A szoknyát megcsináltam. És a mérleg is kegyes hozzám: csak 89 kilót mutat.

Február 7.

Kedves Naplóm!

Tehát holtnap… Na, szép kis elírás!

Kacsacombot választottam a menüsorból, tört burgonyával és párolt káposztával. Apóka hosszas húzódozás után belement, hogy – így mondta – elkísérjen a bálba. Azt kérte, valami húsmenteset rendeljek neki: rántott sajt, rántott gomba zöldségágyon. Pazar, mindenki az ínyére valót, ízgerjesztőt, ahogy Éva fia mondja. Haha, mindent tudok, az én kis családom a nagyvilág!

szörnyeteg szemétládám

Vajon mit írok majd holnap folytatásképp, Kedves Naplóm, te egyetlenem, te táplálóm, te szörnyeteg szemétládám.

Pontosan húsz évvel ezelőtt, a tizennyolc éves bálnabébi egy piros bőrkötéses határidőnaplóba, amin Carlo Colutti felirat díszelgett, és Apóka kapta egy néhai osztálytársától, aki vámos volt, ilyesmiket kobzott el napszámba, azt firkálta mára meglilult kék tintával: „Persze, lehet sok mindent. Csak nem írni nem lehet. Hogy miből áll az életem. Életem: már nem is merem mondani. Őszinte csak annyira lehetek, mintha kiborítanék egy pohár teát, és megjegyezném, ‘Kiborult az a rohadt tea’. De ez nem jár nagy megkönnyebbüléssel. Még ha lenne mit bevallani. Valami bűn. – Lapozás: érthetetlen bejegyzés, ide, előre, azt mondja: ’Elutazás’. Tudhatom-e biztosan, hogy amikor elutazom, nem akkor érkezem-e haza? Csűrés-csavarás, gabalyodás a dolgaimba bele. Vajon anyag-e a gondolat, azáltal, hogy agyvelőnek titulált szervemben zajlanak kémiai láncreakciók? Hogy mennyire szeretnék, csak szeretnék, szeretnék örökké, ha szabadna ilyet csinálni…”

Ugye, mennyire okos voltam? Szinte már akkor tudtam a semmiről. Hogy a csudában nőjek fel akkori önmagamhoz?

Apókám hazajött, érződött rajta némi kocsmaszag, diszkréten, a hátam mögé állt, és mintegy viccelődve lapos és kemény hasához húzta a fejemet, túrta a hajamat, s fúrt azt mormolászta, ugye, az én kislányommal mi sose hagyjuk el egymást?

Mit válaszolhattam volna mást, a kezemmel hátranyúlva a fejemen babráló keze felé, persze, hogy nem… nem, nem, soha.

No, most már javában zajlik ez a soha. A mi olyannyira szeretett sohánk.

Február 9.

Kedves Naplóm!

Hát jó. Kezdem. Lehet más választásom? A történtekhez képest…

Hétre mentem Apókáért. Nem tudom, mit szólna ehhez az etikett, eszményi hölgy cserkészi be ősz halántékú lovagját, de mivel e történetben minden és mindenki írmagjában eltér az ideálistól, felesleges lenne igazodni bármihez is.

A mínusz nyolc fokban lejött nekem sál nélkül, hajadonfőtt. Hol a taxi? Mert ugye egy alsó és felsőszabóssy Szabó Elemér a lánya oldalán kizárólag taxin hajtat a bálba (= menza). Most mi végett kezdjek el veszekedni, a sálért vagy a taxiért? Jött a következő döbbenet: Apóka előturkált a zsebéből egy mobilt, és kocsit rendelt. Amikor befejezte a hívást, látván teljes megrökönyödésemet, megrázta felém a telefont, mint valami fenyegető, ijesztően nagy és vastag mutatóujjat. „Ha ember akarsz maradni”.

Ami nem olyan száz százalékig biztos.

rongyos száznegyvenezerért

Alig lézengtek még páran. Az ajtóban ott sorakozott a fogadóbizottság, a főosztályvezető, a főkönyvelő, puszi-puszi mindegyikkel, miközben máskor épp csak odamordulnak köszönésképpen. Bezzeg Apókának sikere volt, a főnök rögtön megkérdezte, nem dolgozott-e a hetvenes évek elején az órás kátéesznél, mert az ő örege is ott melózott, hát persze, akkor te vagy Bandi fia!, rikácsolta teljes hangerőn Apóka, mint mindig, ha nyeregben érzi magát, most meg pláne, a Bandi volt a ló, aki repítette. Te, bökte mellbe Apóka a főnököt, én még a térdemen is lovagoltattalak valaha, csak arra már bizonyára nem emlékszel. Hát arra tényleg nem, ismerte be a főnök, és széles mosollyal fordult a bevonuló Dombrádiék felé, naná, felügyelőbizottsági tag, havi rongyos száznegyvenezerért.

Ültünk a helyünkön, a cserépkályha mellett. Apóka nyitásképp vilmoskörtét kért. Én baracklevet, óne alkohol. Nem akartam vele inni. Majd ha a Magdiék befutnak, együtt valami kontyalávalót. Sose hittem volna, hogy várni fogok rájuk, nézegetni az asztal alatt az órámat, mikor jönnek.

Nem is szólva Sanyikáról. Akárhányszor olyan „érkezősen” döndült a terem vaskapuja, úgy kaptam arra a fejemet, mintha életem további sorsa függött volna attól, kit látok meg az ajtókeretben.

Aztán ahogy felpörögtek az események, mindenki befutott, szinte el is terelődött a figyelmem arról, hogy minek a kellős közepén ülök, és várhatóan mi vár rám. Pedig akadt sokkírozó látvány így is elég. Az Éva fekete lakk kosztümben érkezett, majd kifröccsent belőle a melle, vörös karmok, csak természetes, és mindezek párjaként, mint amikor a tűz mellé nem is vizet, hanem valami zavaros pocsolyalevet loccsintanak, egy teljesen igénytelen, torzonborz, bamba medve, aki félig eresztett szemhéjjal ücsörögte végig az estét, ha meg valamely fatális véletlen folytán nevetni próbált (Apóka traktált mindenkit a szörnyű vicceivel), kiviláglott, illetve elősötétlett, jobb oldali szemfogának hiánya.

A Magdinak is nagyobb a dekoltázsa, mint a mutogatnivalója, mégis összeszedettebbnek tűnt, és az ő férjére, ha jól tudom, egyetemi tanársegéd a technika tanszéken, egy szavam se lehet, azon kívül, hogy a középen elválasztott hajával, kis bajuszkájával, és egyszerű, becsületes képével engem leginkább egy első világháborús hősi halottra emlékeztetett, aki dicséretes módon feltámadott egy estére, hogy a bajuszkája alá benyomjon egy adag erdélyi fatányérost.

A legborzasztóbb az volt, hogy elmulasztottam Sanyika érkeztét. Mire lezajlottak a nagy bemutatások, Apóka ezúttal is mindenkiben ismerőst vélt felfedezni, mert csak akkor érzi jól magát, ha az egész város a haverja, és a delikvenst alkalom adtán becsalhatja egy-egy italra az Ezerévesbe, és elhangzottak a kötelező szembedicsérések és a megdicsértek részéről a sopánkodó szabadkozások (nincs egy valamire való rongyom, rá se merek állni a mérlegre satöbbi – ilyenkor ülök én úgy, mint akinek kitépték a nyelvét, és rendezgetem az abroszmintához igazodóan a kést, villát), és a terem már nyüzsire tele volt, mindenki megérkezett. Az egész úgy nézett ki, mint bármelyik nap délben, a girlandokat észre sem lehetett venni, szállt a fokhagyma- és az odakozmált rizs szaga, egyedül az tűnhetett fel az alaposabb szemlélőnek, hogy vagy mindenkit csoportvezetőnek neveztek ki, és azért jött öltöny-nyakkendőben vagy kiskosztümben, vagy – és ez a legvalószínűbb – egyszerűen becsavarodtak.

És a Sanyika ezen a szent napon nem ült oda az asztalomhoz.

Fogtam magam, hogy kimegyek a vécére, és közben pásztáztam végig a terepet, de csak egybefolyó arc-masszát láttam, cigarettázó, szájhoz poharat emelő, vihogó arcok egymásra csúszó képeit, Sanyikával is Sanyikátlanul.

Talán elő sem kellett volna jöjjek a vécéből, talán akkor… Bár néha fatalista vagyok, s erőnek erejével elhiszem, hogy nem lehet megmenekülni a végzet elől.

De a naplóírást bármikor… lám… ura vagyok a helyzetnek!

A kutya meg a macska!

Plusz még: azt a kirilejzumát!

Majd holnap… Ekkora király vagyok, hogy így dönthetek.

Ráadásul akkor az már a második nap lesz, utána.

Február 13.

Kedves Naplóm!

Négy nap lett belőle.

Ott úgyse lehet folytatni.

Sőt: egyáltalán minek? Hogy keményebb legyen a büntetésem a későbbiekben, saját szavaimmal is emlékeznem kell szépen.

A kacsacomb finom volt. A káposztába ugyan több köménymagot tettek, mint amennyit szeretek, de végül is… egy magamfajta liba mikor eszik kacsacombot? Már-már kannibalizmus. Hehe, vicc volt.

Szegény Apóka, a zöldségágyon heverő rántott gombához alig piszkált hozzá. Bezzeg a vilmoskörték további felvonásai, hozzá sörrel öblögetve. És azok a poénok, amiket mindemellé felvonultatott… Makács úr vicceket mesél. Ezer szerencséje volt, hogy az Éva férje, a Lali (Lali?) került melléje, aki hallgatott nagyokat, és minden negyedórában egyszer elhúzta a száját – ennek leírását lásd fent. Koccintottak, legurítottak egy pohárral. De a Lalin az égvilágon semmi sem látszott.

betegre röhögte magát

A kávé alatt már gerjesztett hátul a banda. Volt egy kis orchideák, fehér orchideák, mondjátok el, hogy szeretem… meg a jeszterdéj, úgy finoman pöntyögve. A vacsora végeztével Apóka fogta magát, és átült a „lányokhoz”, az Éva és a Magdi közé, és belekezdett abba a történetbe, amelyik arról szól, hogy az ő felvidéki tanára annak idején, főképp ha ideges volt, úgy szólította Elemér helyett, hogy Alemí-í-ír!, tehát így, egymás után többször is, és ebben mindezen túl semmi vicces nem volt. Ahogy Apóka hangsúlyozta és hozzá a fejével tett egy, a hangsor dallamát követő idétlen fejmozdulatot, hát mindenki betegre röhögte magát, csak én nem, mert tudtam, hogy ez az álemírezés a végstádium előtti utolsó állomás. Még bölcselkedett is hozzá, hát az embernek a neve, kiskezicsókolom, szent dolog, ugyebár, nem mintha odáig lennék az Elemérért, ki a fene lenne saját akaratából Elemér, egy túrót, de ha már Elemér, akkor épp elég az, semmi szüksége rá, hogy még ezt is elvegyék tőle, és átkereszteljék… Álemírré!

Felálltam, azzal az elhatározással, hogy kicipelem kicsit a friss levegőre, hátha valamelyest visszaminősül Apókává, aki – nem bánom – az ő kicsi Esztikéjét soha, így meg úgy.

Késő volt.

Nem figyeltem, hogy ő, a bongyorhajú, bajuszos (napszemüveg!) a mikrofonba hajol, és belebúg, sohase mondd, hogy…

A következő pillanatban, pontosan úgy, ahogy megálmodtam (álmodtam? – jézusom!), ebből az iszonytató farsangoló embertömegből, az asztalok labirintusát leküzdve, deformálódott végtagjainak végső erőfeszítésével elém hurcolta magát a Sanyika.

Csak egy másodperc törtrészét jelentette, amíg úgy éreztem, hogy meg vagyok lepődve, utána sokkal inkább egy végtelen fáradsággal járó megnyugvás kerített hatalmába. Íme hát, megleltem a társam… igen, gúnyolódom magamon, mert ezzel egyidejűleg gomolygott bennem, a lelkem, a sejtjeim legmélyén némi undor, és korántsem a Sanyika iránt, sokkal inkább magam iránt, akit erre szánt a sorsa, lám, ez a választása: vagy csaprészeg, remegve szeretett Apókáját kíséri ki rókázni az udvarra, vagy egy lényegében vadidegen nyomorékkal lejt a menza linóleumpadlóján.

Sanyika, amennyire sietős és koordinálatlan mozgása engedte, komoly képpel meghajtotta magát, azt nyöszörögte, szabad?, és a következő minutumban hosszú, csontos ujjaival megragadta a bal könyökömet, és tolt maga előtt az asztalok mögötti placc felé, ahol már javában táncoltak. Egy suta oldalpillantással még elkaptam Éva és Magdi kerekre nyílt tekintetét, egy szemernyit sem érdekelte őket többet, amint Apóka ki tudja hányadszor csapja fel a fejét az Álemír! elrikoltásának a végén.

Úgy érzem, az én pillantásom nem volt könyörgő… Ellenben az övék: mintha minden bűnüket megbánták volna, és a kaján kíváncsiságot mélységes részvét írta volna felül.

Ha ugyan ennyi minden, ha jól számolom, legalább négy ember élete belefér egyetlen szempillantásba.

Folyt köv.

Mint egy roppant izgalmakat rejtegető teleregényben.

Ugyanis elmúlt éjfél, és nem akarok hazudni, hogy mindezt a mai nap írtam.

Február 15.

Kedves Naplóm!

Lázasan fekszem. Még azt mondják: betege lettem. Ugyan minek?

Egy kicsit minden átértékelődik ilyenkor. Van egy kis lebegés, halál-szeretés, minden mindegy-érzés. Ráz a hideg. Szinte jó. Apóka rám telefonált. Majd benéz, ezzel vigasztalt. Talán elfelejti, és majd lóhalálában felhív éjszaka. Akinek még mobilra is futja!

Elolvastam az eddigieket, tényleg így történt-e minden? Nem, azt hiszem, nem. Egészen máshogy kezdeném újra. De olyan jó, hogy legalább már ennyi megvan belőle. Nem kell vele többé törődni. A többi meg… Úgy lesz megírva, mint egy történet, amiben véletlenül én is szerepelek.

olyan csúnya voltam?

Az a tánc, a Sanyikával. Még hogy tangó… A vállára tettem a kezem, úgy rángatózott tőle, mintha áramütés érte volna. Nem tudom, hova nézett, rám nem, az biztos. Én a választékára láttam rá, a forgója körül kicsit ritkul a haja, a fejbőre rózsaszín, mint egy kisbabának, bár ezt nem tudom, mért gondolom, mikor látok én közelről kisbabákat? Sanyika megjegyezte, új szemüvege van. Soha nem tűnt volna fel. Botor módon azt találtam felelni, sokkal jobban áll neki, mint a régi. Őszinte megrökönyödéssel kérdezte, hát abban olyan csúnya voltam? Erre elöntött valami hideg borzongás, s mint akinek már minden mindegy, odahajoltam a füléhez, s azt suttogtam: ugyan már, számít valamit, hogy szép vagy csúnya valaki?

Sanyika e szavakra valósággal rángatózni kezdett, nem tudok másra gondolni, minthogy ezt a suta félmondatot vallomásnak vette, és ezáltal olyan folyamatok indultak be a szervezetében, amiket fizikailag képtelen volt elviselni. Köhögés tört rá, görnyedezett, rám roskadt, éreztem, jézusmária, ezt az embert én tartom, a karjaim között!

Lehet, hogy mondani sohase szabad, hogy vége, de a táncnak itt teljesen egyértelműen vége szakadt. Sanyikét eltámogattam az asztaláig (honnan, kérdezem most magamtól, a lázálom foszforeszkáló szélén lebegve, honnan a csudából tudhattam hirtelen, hogy merre van a Sanyika helye). Nem véletlenül nem vettem észre a vécére menet, hiszen valósággal elbújt egy oszlop mögé, s mint kiderült, tökegyedül várt itt lesben, míg ez a francos tangó fel nem hangzott.

Ültünk kettesben, csöndben az üzemi farsang zsivajának kellős közepén, mintha ebédelnénk, mintha már végeztünk volna a vacak kis ebéddel bármelyik hétköznap déli egy órakor, mintha nem tudnánk egymással mit kezdeni, mintha nem is lenne értelme ennek az egésznek, ebédestül, üzemestül, saját életestül.

Ismét végigborzongott rajtam a tánc közbeni érzés, de – ha lehet ilyen bugyután elővezetni – egészen más előjellel, egy szikrányi gyöngédség nélkül, sőt, épp ez a borzongás oltott ki bennem minden Sanyika iránti részvétet. Egy csapásra üres lett megint a szívem, és ha maradt volna időm és érkezésem az efféle dolgokra, hálát adtam volna mindezért… bárkinek.

Amikor egy másodperccel később Sanyika rám nézett, és egy hosszú, minden eddiginél zavartabb cuppogás-sorozatot követően szólni szeretett volna, már annyi esélye sem volt, hogy megnyikkanhasson.

Látja, táncoltam magával – tettem a kezemet a zakós jobb karjára. Ám mindezt kíméletlenül, fagyos őszinteséggel. – Nem okoztunk egymásnak csalódást. És ez a legfontosabb.

Megint levegőt vett és cuppogott.

Pszt! Nem kell mondania semmit. Majd én…

Rettenetes szemmel meredt rám. De akkor már döntöttem.

– Tudja, az ember szeretne szeretni. Ám egy idő után már nem tud. Képtelen rá. Sőt, lehet, csupán lusta. Annál rosszabb. Berozsdál, összecsuklik, s ha igazságosak akarunk lenni: már nem is létezik. Csak a teste, ami még puszta unalomból kitölti földi küldetését. De már üres belül. Ha egy tűvel megböködnék, összepukkadna, mint egy luftballon…

összepukkadni

Így mondtam, ezzel a gyerekkori szavammal, amit Apóka szokott idézni, összepukkadni, akárcsak a kövér Angelika, aki bezabált annyi gombócot. Hogy azt ő mennyit olvasta nekem, ott ültem az ölébe fészkelődve. Semmire nem emlékszem az egészből, de ez az összepukkadni megmaradt.

Sanyika csak hörgött. Levette a szemüvegét.

Forró hullámok csapkodnak rajtam és bennem.

Nem szabadna írnom, erőltetnem magamat. Mindig csak emlékezni, amit másokban úgy tudok rühelleni. Kedves Naplóm, te mindenem, te… Hát a sírba akarsz vinni?

Február 29.

Kedves Naplóm!

Szökőnap.

Nekem egyszerre tíz napom szökött el a semmibe. Negyven év. Pontosan.

A Kobrizsa főorvos úr nagyon aggódó arccal hajolt fölém, mintha ugyan tudnék felvilágosítást adni, úgy kérdezte: de hát aranyos, mi történt magával?

Talán kiderülhet, ha képes leszek folytatni.

A Sanyika mintha elkezdett volna mondani valamit, a keze remegett, fogta a szemüvege szárát, és a szemüveg kopogott az asztalon, míg az egyik lencse ki nem fordult a keretéből. Mindezt úgy konstatáltam, amiképp tizennyolc éves koromból üzentem mai magamnak: igen, a lencse kiesett a helyéről, nem baj. Ugyanakkor egy darab, formára megcsiszolt üveg, aminek semmi más feladata nincs, mint a tisztánlátás segítése, sokkal inkább értelmesen létezett a számomra, mint maga Sanyika, aki arra vágyott, hogy kettőnk embertelen életében mi legyünk egymásnak az ember. Úgy, mint… – nem is akarom továbbgondolni.

Vajon hogyan folytatódott volna ez a néma ücsörgés, lett volna bármiféle „kifutása” (de hülye szó!), ha valahonnan hátulról nem üti meg a fülemet egy félelmetesen ismerős, rikácsoló hang.

Te agyatlan tyúk! Mi a fészkes fenét hablatyolsz itt össze? Hogy az én drága Esztikém? Ezzel a Quasimodóval? Ezzel a majomképű kriplivel? He? Nem vagy magadnál, édesanyukám! Soha, érted, soha. Ha valaki, akkor én tudom, hogy milyen férfi illeti meg! Nem egy ilyen nyomoronc, de nem is olyan, édes szívecském, mint a ti drágalátos férjuraitok, ezek a Puding Jóskák!

Apóka üvöltött, maga alól kirúgva a széket.

Mintha egy kád forró olajba merítettek volna (Szomorú Szent Eszter), egy pillanatra az egész világ megszűnt körülöttem, miközben csakis az életveszélyben működő ösztönök léptek működésbe, mert amikor kitisztult előttem a kép, addigra már Apókát karon ragadva vonszoltam a kijárat felé az asztalok labirintusában. Hála testi felsőbbrendűségemnek könnyen elbántam vele, hiába kiáltozott még hátrafelé hadonászva, s küldött el immár mindenkit melegebb éghajlatra, aki az ő egyszem Esztikéjét bántani merészeli (lám, most is milyen odaadó, jó kislányként menekítem kifelé a gonoszok karmai közül).

Megálltunk az udvaron. Próbáltam ráerőszakolni a kabátját, az enyém leesett a földre, ki kellett csavarjam a kezét, hogy fel tudjam öltöztetni, de ez már ismerős volt, ilyet máskor is csináltam, közben jeges nyelvével körülnyaldosott az éjszaka, megint tudhattam a dolgomat, hálásnak lenni Apókának, aki felnevelt, akinek mindent köszönhetek, az egyetlen embernek, aki feltétel nélkül szeret… Mert a szeretet minden.

Egymásba kapaszkodva, dideregve tántorogtunk végig az ónos esőtől tükörjéggé fagyott udvaron. Apóka megint taxit akart hívni, de nem találta sehol a mobiltelefonját, ezek a stricik ellopták, jajveszékelte, végleg összetört, már zokogott, csuklott, harákolt.

Egy pillanatra arra döbbentem rá, hogy ebben az állapotban rémisztően hasonlít az „én” Sanyikámra.

Nagy sokára arra jött egy kocsi, leintettem, Apókát betuszkoltam a hátsó ülésre, mellé ültem a kellemes, illatosítótól átitatott melegbe, bemondtam a címet, Temető utca. Oké hölgyem, fordult hátra a sofőr, de ha az öreg összerókázza nekem a kárpitot, kifizetik a takarítást. Némán bólintottam, indultunk. A bepárásodott ablakon, mint gyerekkoromban a buszon, az ujjammal egy kis lyukat maszáltam, hogy kileshessek, mintha ugyan egy másik világ lett volna ott, ami ismeretlen, fekete, ami csak úgy elsuhan mellettem, mintha nem is a saját életem lenne.

Motozást éreztem, és a következő pillanatban Apóka jégcsap kezét éreztem a tenyeremben. Mindkét kezemmel megszorítottam. A sofőr rendesen tépett, a Bajcsyról már a pirosban kanyarodott balra, én megkapaszkodtam az első ülés támlájában, szólni akartam, tán lehetne lassabban is, amikor Apóka a lendülettől egyenesen az ölembe fordult, és ott is maradt. Szaggatottan rángatózott, a hátára tettem a kezemet. És néhány másodperc múlva éreztem a kabátomon, a szoknyámon átütő meleg nedvességet. A másik kezemmel alányúlva próbáltam felfogni a kabát szélét, legalább ne a kárpitra folyjon, majd igyekszem valahogy ügyesen kiszállni, ha egyszer valaha megérkezünk…

De szeretnék egyszer oda, VALAHÁRA megérkezni!

Más érkezett meg reggelre: a láz maga. Mintha nem lett volna elég lázálom, ami addig történt.

drága pápaszemes hüllő

Haha, vicc, a főorvos úr, ez a drága pápaszemes hüllő azzal biztat, míg fogja a csuklómat, hogy vége, legyőztük a csúnya betegséget, meglátja Esztike, most már nem lesz semmi baj.

Ismerős, borzasztóan ismerős.

Március 4.

Kedves Naplóm!

Tényleg vége. A mocsok télnek. Mintha gombnyomásra, márciusra megjött a tavasz. Már negyedik napja tart. Nyitva az ablak, valami egészen jóságos illatok libegnek be rajta, betöltve a szobát, amit hamarosan elhagyhatok. Összepakoltam, várom, hogy a kezembe nyomják a zárójelentést. Apóka telefonált, vett magának új mobilt, sajnos, nem tud értem jönni, ezer a dolog, ahogy bátorkodott kifejezni magát, hívjak taxit, közölte, ő fizeti.

Szerdán meglátogatott a Magdi. Sápadt volt, nyúzott. Kibekkelt ő is egy kisebb megfázást, persze, nem merészelt otthon maradni, miattam csak ketten vannak az Évával, alig győzik a melót.

Magával hozta, amit a tombolán nyertem a 92-es számmal, jóval dicstelen távozásunk után.

Egy óriási plüssmajmot. Vörös színű. Nagy füle van, hosszú keze, lába, két rosszul felvarrt, ide-oda fityegő gombszeme. Olyan kis esetlen, csúnya, mégis szeretnivaló. Bebújtattam magam mellé az ágyba.

Amikor a Kobrizsa főorvos úr meglátta, idétlen horkanásokkal nevetni kezdett, pulzusmérés helyett megpaskolgatta a kezemet, és azt mondta, látja, Esztike, nem megmondtam, hogy minden jóra fordul.

Micsoda szerencse, hogy mindig, mindenkinek igaza van.

Egy dolog nem hazudik: a mérleg. Amikor reggel ráállítottak, csupán 79 kilót mutatott.

Talán ezért minden áldozat. Hogy egyszer végre szép legyek, karcsú és kívánatos. Ezért az önző semmiségért.

kép | Fernando Botero művei, wikiart.org