Valachi Anna

KEDÉLY ÉS SORS, AVAGY KÉSEI SIRATÓ

2010 április

KEDÉLY ÉS SORS, AVAGY KÉSEI SIRATÓ

Eleven ember szájából bakfis koromban hallottam először – és sokáig utoljára – ezt a barátságos, noha akkoriban mulatságosan avíttnak tűnő köszönést: „Van szerencsém!”

Ma is fülembe cseng Zsuzsi barátnőm édesapjának harsány hangja, amint – ovációszerűen elnyújtott „ÁÁÁ”-val nyomatékosítva meglepetését – széles mosollyal, mindkét kezét előrenyújtva sietett látogatói elé, biztosítva őket, mennyire örül a találkozásnak. Látnivalóan megtisztelő gesztusnak szánta az udvarias formulát.

Ignác bácsi – alacsony, kövérkés, joviális ember – maszek kisiparos volt Pest külvárosában, az ötvenes évek végén, amikor lányával, új osztálytársammal, hatodikban összebarátkoztam. A papa ritka és keresett szakmát űzött: cipőfelsőrészeket készített; ráadásul derűs kedéllyel áldotta meg az ég. Nála valóban szívesen látott vendég volt minden kuncsaft.

néhány kék vércsepp

Lehet, hogy ha „jobb körökből” származom, s ereimben néhány kék vércsepp is cirkulálna, nem ért volna meglepetésként ez a személyes hangvételű, de kétségkívül divatjamúlt üdvözlési forma. „Szabadság”-hoz, „Előré”-hez, elvtársozáshoz szoktatott fülemnek anakronizmusként hatott a barátnőméknél oly sűrűn hallott „van szerencsém”.

Csak utólag tudatosodott bennem, hogy Zsuzsi életvidám apukája tisztában lehetett az „úri középosztály illemtanával”, s jól ismerte a társadalmi titulusoknak kijáró megszólítási formákat. (1933-ban jelent meg a Herczeg Ferenc szerkesztette Új Idők kiadásában az a protokoll-kódex, mely előírta: „velünk egyenlő rangúaknak mondjunk ’jónapot kívánok’-ot; magasabb rangúaknak ’van szerencsém’-et, nagyon magas rangúaknak: ’alázatos szolgá’-ját; de ne ’ajánljuk’ magunkat.”)

Udvarias üzletember lévén, Ignác bácsi betartotta az előírásokat. Nálánál magasabb rangúnak tekintette vevőkörét, ezért járt ki megrendelőinek a „van szerencsém”. „Nagyon magas rangúakkal” a háború után már nem hozhatta össze a sors, ezért senkit sem biztosíthatott arról, hogy az úr vagy a hölgy „alázatos szolgája”. (Nagy szerencse, hogy ettől a lehetőségtől őt is, bennünket is megkímélt a történelem. Elképzelni is szörnyű, hogyan bírjuk ki Zsuzsival nevetés nélkül, ha az orrunk előtt játszódik le az üzletfelek találkozásának színpadias jelenete. A tornácról ugyanis, ahol a másnapi leckét írtuk, semmi nem kerülte el a figyelmünket, ami az udvaron történt.)

Így is mókásnak éreztem mindazt, aminek nap mint nap fültanúja lehettem. Amikor Zsuzsiéknál voltam, mintha egy dzsentri témájú régi magyar filmből lépett volna elő barátnőm nyájas apukája, akinek műhelyében olyan fantasztikus fazonú, puha női bőrcsizmák és cipőköltemények sorakoztak, amilyeneket legfeljebb az operett-színpadon lehetett látni a főszereplőkön – s hihetetlen volt számunkra, hogy jómódú hölgyek mindennapos viseletre rendelték ezeket a pazar holmikat. El sem tudtuk képzelni, kik tudnak megfizetni ilyen luxuscikkeket.

Ha meg kellett volna neveznem, kit tartok a legszerencsésebbnek a környezetemben, gondolkodás nélkül Ignác bácsira esik a választásom. Hiszen láthatólag jól ment az üzlet, ő pedig korántsem látszott olyan „tenyérdörzsölő”, csak a maga hasznát néző kalmárnak, mint amilyennek a korabeli híradó- és játékfilmek alapján a magántulajdon híveit elképzeltük. Nemcsak ismerőseivel, hanem velünk, gyerekekkel is előzékenyen viselkedett. Mindig földerült az arca, ha ajtót nyitott, pedig amikor a televízióban izgalmas filmet adtak, valósággal megszálltuk az otthonát. Övé volt tudniillik a környék egyetlen tévékészüléke.

összetöpörödött a magánszektor

Azt mondják, a gyerekszem leleplező: nem lehet becsapni. Én azonban jóhiszemű és ragaszkodó voltam, mert barátnőm családjánál vendégeskedve sokkal jobban éreztem magam, mint otthon, ahol csak késő este és hétvégén láthattam a szüleimet. A lakás melletti műhelyben dolgozó apa, a háztartást vezető anya és az iskolás gyerekek szinte egész nap elérhető közelségben voltak egymás számára – én pedig már-már családtagnak éreztem magam közöttük.
És akkor egyik napról a másikra kiderült, hogy a családfőhöz hűtlen lett a szerencse. Azt mondják, a sors forgandó, s titkai kifürkészhetetlenek. Egy Hérodotosznak tulajdonított mondás szerint „az ember kedélye: a sorsa”.  Akkor még nem tudtam, amit ma már igen: a hatvanas évek elejére Magyarországon „összetöpörödött a magánszektor”: a Kádár-kormány – amely megalakulásakor adó- és pénzügyi kedvezményekkel könnyítette a kisipari tevékenységet – egy éven belül fokozatosan visszavonta korábbi intézkedéseit.

Mindebből mi, gyerekek, annyit vettünk észre, hogy a papa jókedve elpárolog. Már nem mosolygott, ha találkoztunk, inkább zavartan félrenézett. A kuncsaftok is elmaradoztak. Mintha az életöröm gerjesztené a szerencsét, s a búskomorság hívná életre a balsorsot. Úgy látszik, a derű képessége  sem független a körülményektől.
Aztán egy napon barátnőm komolyan félrevont s tudtomra adta: apja beadta kivándorlási kérelmét a Külügyminisztériumba, s ragaszkodik hozzá, hogy az egész család Izraelben éljen tovább. Néhány nap alatt fölszámolták a háztartást, repülőgépre ültek – és soha többé nem láttam a családfőt, csak az özvegyét és felnőtt gyerekeit, amikor jóval később hazalátogattak.

„Sebed a világ”. A belső szenvedésre mindig „kívül a magyarázat” – és most már azt is tudom, miért bukkant fel bennem ez a réges-régi, magamban sohasem tisztázott, jobb híján eltemetett történet, ez a „kései (apa)sirató”.
Ignác bácsihoz új hazájában sem tért vissza a hűtlen szerencse. Maradék életkedve is elhagyta. Felakasztotta magát.

A VAN SZERENCSÉM című összeállításból
kép | shutterstock.com