Kelényi Béla

MOSTANÁBAN CSAK NÉZEM

1997 december

MOSTANÁBAN CSAK NÉZEM

Mostanában csak nézem a felhőket, ha ott ülök az íróasztalnál az üres papír előtt, nem tudom, hogy miért nem néztem meg azelőtt szinte soha az eget, nem tudom, hogy miért várakozom, amikor nem várok semmit; sem azt, hogy leírjak végre valamit, sem pedig hogy kiszakítsam magam ebből a hiábavalónak és kiábrándítónak tűnő várakozásból; nem akarok mást és többet, mint „kivárni” ennek a várakozásnak minden részletét, fellapozni, mint egy láthatatlan könyvet, ahol még minden fontos lehet, mintha csak egy könyv lapjait forgatnám, amit soha nem lehet kiolvasni, mert ez a leírhatatlan történet soha nem ér véget, vagy inkább szétágazik más és több történetté, mint Borgesnél az ösvények kertje, csakhogy itt már nincs kert, sem egyéb támasztéka a képzeletnek, csak a felhős ég, az üres papír, ami már régen megtelt mindazzal, ami éppen most összeér és szétválik bennem.
céltalan nézelődés
Az elmozdulások, mint az a délutáni séta a Bartók Béla úton, ami megint ugyanarra a helyre, az Eladott (Elhagyott) Könyvek Boltjához vezetett, ott majdnem mindig túl sokan vannak, kitöltik azt a kevés helyet a könyvespolcok és az eladók asztala között, először várakozni kell, hogy én is odaállhassak a polcok elé, hogy végigfuthasson a szemem a könyvgerincekre írott neveken és címeken, azután óvatosan helyet cserélek valakivel, végül hosszas tétovázás és töprengés után kiemelek egyet és fellapozom, hogy szinte rögtön visszategyem, és így folytassam tovább, amíg (szinte véletlenül) meg nem találom azt a könyvet, amit keresek, vagy inkább amelyik ebben a céltalan nézelődésben rám talál. Amikor a G betű környékén jártam, kissé elmozdítottam azt a könyvek tetejére kitett vaskos kötetet, ami valószínűleg éppen akkor érkezhetett, nemrég hozhatták be, toloncolhatták ki a régi helyéről, „otthonról”, ahol nyilván épp elég sokáig elvolt, mivel még hatvanhétben adták ki, nem is olyan régen árazhatták be újra ezt a Füst Milán emlékezéseit és tanulmányait összefoglaló könyvet, a címlapján egy piros, szárnyas lóval. Már hazafelé, a villamoson fellapoztam az Emlékezéseket, otthon pedig folytatva a céltalannak tűnő lapozgatást, rábukkantam egy olyan részletre, amit már igazán régóta kerestem, de még nem tudtam megtalálni sehol: „Én voltam a tanítvány, és ugyancsak én voltam a mester. – A semmit írd meg – parancsoltam magamra –, mert ez a legnehezebb. Tolsztoj ugyanis ezt, vagyis a semmit szintén úgy csinálta meg, mint – fél évszázados tapasztalat után mondhatom – senki más az irodalomban. Katonatisztek sátrak alatt táboroznak a mezőn, a sátrakba ki-be jár a szél és emberek, Jasvin kapitány úgy ápol benne egy részeges legénykét, mint az anya szokta gyermekét. Alig történik valami, s az egész mégis csupa élet. – Ilyet csinálj – gúnyoltam én magamat.”
váratlan utcai zaj
S aztán visszalapozgattam ezt a Tolsztojról szóló fejezetet és találtam mást is – ugyanarról: „Mert ha ő leír egy távozást: a semmit, az űrt – azt a semmit, amikor a berúgott katonatisztek mindenfélét összebeszélnek szellős sátraik alatt –, vagy ő megír egy lóversenyt minden izgalmával és hívságaival, vagy ahogy rajzának egyetlen vonásával örök mozzanatosságában odaállít egy alakot…” Itt az idézet leírása közben meg kellett állnom, hogy megnézzem a váratlan utcai zaj okát, ugyanis a ház elé lomtalanításra kitett holmiban emberek, szakadt ruhás hajléktalanok turkáltak izgatottan, félredobálták a már általuk is végképp használhatatlannak ítélt dolgokat, és félretették, ami valamire még felhasználható, egyikük hosszasan nézegetett egy alumínium fóliával borított holmit, felvette, azután mégis félredobta, talán csak elkülönítette a többitől, hogy később biztosan megtalálja, és csak nézelődött tovább, szóval „Jasvin nevű kapitánya annyira él bennem, hogy ma is elnevetem magam, s akár az utcán is, ha eszembe jut.”
már nem is érdekelt más
És itt Füst Milán leírja Jasvinnak azt a meglehetősen közönséges szokását, hogy bajuszának az egyik szárnyát be szokta gyömöszölni a szájába, vagy részeg barátait ápolja, pálinkát itat azzal, aki berúgott, hogy kijózanítsa… Milyen jó lenne – gondoltam –, ha ide tudnám másolni azokat a sorokat a táborozásról, a katonatisztekről, főként pedig arról a Jasvin kapitányról, ha újraírhatnám, hogyan tölti ki Tolsztoj ezzel a „semmiséggel” mindazt, amit nem tudok leírni, megfogalmazni, valami olyasféle történet lehet, mint amikor a feszült várakozásban véletlenül nem figyelünk oda és hirtelen megtörténik, és végre megértem azt is, hogy az írás helyett az ablakon kinézve miért figyelem inkább a turkáló hajléktalanokat és a felhők alig érzékelhető mozgását, a könyvespolcról pedig még aznap délután leemeltem a Háború és béke mind a négy kötetét, hogy a kapitánnyal felidézett jelenetet megkeressem, azután csak követtem Andrej herceg, Natasa és Pierre Bezuhov történetét, az orosz és francia hadsereg ide-oda vonulgatását és főként a teknősbékaszerűen öreg és bölcs Kutuzov várakozását, ahogy a visszahúzódásban őrli fel, teszi tönkre, oltja ki a franciák hódító dühét, végül már nem is érdekelt más, csak hogy esténként elővegyem valamelyik kötetet és újra meg újra átéljem ezt a végtelenített várakozást a megértésre, szerelemre, békére, megpihenésre, Jasvin kapitánnyal persze nem találkoztam, de mire végigolvastam az egész regényt, azt hallottam, hogy Jasvin talán a Feltámadásban ápolja a fent említett módon a barátait, talán a Feltámadásban mozgatja a sátrak lapjait a szél, ami persze nem volt meg otthon, úgyhogy másnap hazafelé újból elsétáltam ahhoz a Kitett Könyveket Kiárusító Bolthoz, és rövid szemlélődés után egyszerűen csak leemeltem az üzlet hátulsó részében levő polcról a Feltámadást, de már nem volt kedvem keresgélni benne semmilyen kapitány után, vagy csak úgy beleolvasni, nem akartam „belegabalyodni” valami egészen másba, mint amit a Háború és béke első kötetének végén már amúgy is megtaláltam, nem akartam többé elveszíteni a felhőket, a keresgélő hajléktalanokat, a várakozást, amikor a súlyosan sebesült Andrej herceg kinyitja a szemét, de nem lát mást maga előtt, csak az eget: „Hogy nem láttam meg én azelőtt ezt a magas eget? De boldog vagyok, hogy végre megismerhetem! Igen! hiúság minden és csalás, csak ez a végtelen ég nem az! Nincs is, nincs is kívüle semmi. De még az ég sincs, nincsen semmi sem, csak csönd és nyugalom. Hála istennek!…”

kép | René Magritte: A hamis tükör