KATONÁK JÖNNEK, ZÖLD ÁGAKKAL

Endreffy Zoltánnak

„Légy vakmerő és véres és szilárd:
Akit asszony szült, teneked nem árt,
Nem árt oly emberi erő.
Nem győz soha ellenség Macbethen,
Míg a birnami erdő Dunsinane
Dombjára nem vonul.”
(Shakespeare: Macbeth, IV. felv. 1. szín)

És megindult a birnami erdő. És követték sorra mind a Föld erdőségei, Indiától Brazíliáig. Az asszonyok átölelték a fákat, a törzsekhez kötözték magukat, úgy könyörögtek a fák életéért. Ezek az asszonyok is eltűntek azután. A lányaik Ázsia metropoliszaiban koldulnak betevő falatért, európai turistákat ölelnek, betegség végez velük. Az erdőlakókra helikopterekről vadásztunk, napalmmal égettük fel a falvakat. Tudtuk, hogy mit tehetünk velük, ha a birtokunkba jutnak. Mindent megtettünk velük, ami a hatalmunkban állt.

az élet törvénye

Az erdei madarak egy ideig még ott keringtek a pusztaság fölött, végül a gyárkémények füstjébe fúltak; mérgezett magvakon, mérgezett rovarokon éltek, megmérgeződtek. A termőtalaj a tengerbe vándorolt. A források elapadtak. Az éghajlat megváltozott, a világ megváltozott. A változásokat csak a legszívósabb lények élték túl, és a túlélésért folyó harc törvényeire kezdtük mondogatni: ez az élet törvénye, nincs más törvény, csak ez. Egyre kegyetlenebb törvényeknek enged elmeskedtünk. ,,Amíg van élet. / Jobb ölni”, ismételgettük a sarokbaszorított Macbeth jelszavát.

Számításunk bevált. Győzelmi jelentéseink számoszlopokból álltak, és nem számított többé, ami nem számszerűsíthető, „se nagy szók, se lázkép”. Eljött a tettek ideje. Tetteinket a kényszerűség diktálta, ezért úgy gondoltuk, nem szorulnak további igazolásra, hiszen közeli és egyre fenyegetőbb veszedelmeket kellett elhárítanunk. Az áldozatok súlyosak voltak, de korántsem céltalanok. Igaz:

„…ami az aggkor szép kerete volna
–Hűség,szeretet, hódolat, barátság –,
Arra semmi remény; helyettük átok,
Nem súlyos, de mély; s üres szók, üres bók,
Amit a szív megtagadna, de nem mer.”

tébolyult menekülés

Ámító szavaknak mi többé nem hiszünk. Addig használjuk őket, amíg a hasznunkra vannak. Ha a nyelv több volna mégis, mint szótár és grammatika, ha – mint Gadamer állítja – a hagyományban történtek megszólalása, akkor némuljon el, hozzánk ne szóljon. Ami szellem, az gyanús: hátha áldozataink szelleme? „Mosd meg a kezed, végy hálóruhát, ne sápadozz… Amit csináltunk, nemlehet visszacsinálni.” A bűntudat rémálmaitól űzött Lady Macbeth alvajárása a „posztkulturális” világállapot hű képmása lehetne: egyszerre tébolyult menekülés a valóság elől és cinikus pragmatizmus. („Az alvás jótéteményeit élvezni és ugyanakkor az ébrenlét dolgait intézni: nagy perturbációja a szervezetnek”, állapítja meg bölcsen a Lady orvosa „jóléti” – jólétre szenderült? – társadalmunk diagnózisát.) S a megcsömörlött médiafogyasztó bátran mondhatná Macbeth-tel:

„…jóllaktam az iszonnyal
S a borzongás, agyam meghitt lakója
Többé nem izgat.”

Íme, a szórakoztatóiparunk. S mi iparkodunk szórakozni. Az életnek semmi értelme többé.

„Az élet csak egy tűnő árny, csak egy
Szegény ripacs, aki egy óra hosszat
Dúl-fúl és elnémul: egy félkegyelmű
Meséje, zengő tombolás, de semmi
Értelme nincs.”

Hol is lakozna értelem a szavakon kívül? A szavak értelmére pedig nem vagyunk kíváncsiak, mert tartunk tőle, hogy esetleg ellenünk vallanak. Elkergetjük a hírhozót, ebben is Macbethtel tartunk; „Csak jelentést ne többet!”, kiáltjuk dacosan, és a jelentést a jelölők végtelen láncolatában veszejtjük el. Íme, a filozófiánk.

Mi egyebet tehetnénk? Nem engedhetjük meg magunknak többé a kétely fényűzését. Most már bíznunk kell a végsőkig a vészbanyák jóslatában: hogy legyőzhetetlenek leszünk. Ami azt illeti, uralkodni tudásunk, tettrekészségünk, egyszóval technológiánk fölénye egyelőre minden helyzetben beigazolódott. Az ellenállás, hiány, zavar vagy bármi rendellenesség csak a szigorúbb ellenőrzés szükségességét bizonyítja; hatásosabb, azaz erőszakosabb beavatkozásra ösztönöz, pontosabb számítást, nagyobb produktivitást követel. Gyorsabb fejlődést. Nagyobb erőfeszítést. Több áldozatot. Csupa olyasmit, ami a hatalmunkban áll. Mert ami eleven, az engedelmeskedni kénytelen parancsainknak. Véd bennünket a macbethi varázs: akit asszony szült, nekünk nem árt.

uralma csak időleges

A vészbanyák, úgy látszik, nem hazudtak. De azért sejthettek valamit. Hogy a győzelem, amit megígértek, nem lehet teljes, és az anyaszült világ ura nem nyugodhat addig, amíg magát a szülést, az élet megújulásának titkát nem keríti hatalmába. Igen, ezt meg kellett tennie. Mert ha nem képes a természetnek megtiltani, hogy maga teremjen, uralma csak időleges lehet. „Amíg van élet, / Jobb ölni” – a használat és a hatalom ethosza egyenesen megköveteli a totális ellenőrzést a nemzés felett. Ahhoz, hogy a vágy helyébe a technológiai fegyelem lépjen, a kényszerített egyesülést kellett egyedül ésszerűnek, tehát kívánatosnak mondanunk.

A pornográfiával kezdődött. Ha egyszer az erotika a testi működésre redukálható, s a működés hatékonysága élvezet/haszon ekvivalenciákkal maradéktalanul kifejezhető, akkor tűrhetetlen az egyéni teljesítmények elrejtése a használat optimalizálására ösztönző nyilvános versengés elől. A „láthatatlan kéz” érintése nyomán támadt jótékony gerjedelem forradalmasította szexuális viselkedésünket. A haladás ellenállhatatlan lendülete előbb a szoknya hosszát kényszerítette visszavonulásra, majd sorra feltárultak erogén testtájaink és velük együtt azokaz üzleti lehetőségek, amelyek a nemi aktus ábrázolásában instrumentalizálásában és konzumálásában rejlenek. Miért is torpant volna meg az elfogulatlan vizsgálódás éppen a szeméremajkak előtt? Hogy is ne terjedne ki végül mindarra, ami két kromoszómalánc között – az illem és a tisztesség határain belül – megeshet?

A modern információs társadalomban a genetikai üzenetet ugyanúgy szerkesztik (azaz hamisítják) összefüggéseikből kiragadott rész-információk manipulálása útján, mint a hírműsorokat. Megnyilatkozásunkat a befogadóhoz ezentúl a hím és a nő között is a technomédiumok közvetítik. A nász legitim színhelye a műtőasztal lett és a kémcső. Az így előállított termék pedig – a gabona (egykor: „élet”), a bárány és az ember – többé nem asszonytól születik.

Civilizációnk macbethi végzete ezzel beteljesül. Maga teremti ellenfelét, aki megtöri legyőzhetetlen varázshatalmát.

Nem külső erő, a saját alkotásunk végez velünk; a kíméletlen számítás műve pusztít el. Amit tehát a természet ellenében művelünk, egyúttal embertelennek kell mondanunk. Quod erat demonstrandum.

felső kép | Bortnyik Sándor: Vörös gyár, hung-art.hu