KATONADOLGOK

Divatdiktátor legyen a talpán, aki egy hónap alatt képes átformálni a férfiak öltözködési szokásait. A nagybetűs Történelemnek 1914 nyarán játszva sikerült ez a mutatvány. Gavrilo Princip szerb diák június 28-án gyilkolta meg Szarajevóban az osztrák–magyar trónörököst, egy hónap múlva az Osztrák–Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának – s ekkortól váltotta föl a hadköteles férfilakosság ruhatárában a civil öltözéket a hazafiság jelképes viselete: az uniformis.

Az általános mozgósítás idején a ruha- és fegyvergyárosok mellett a fotográfusokra is jó idők jártak, hiszen a frontra induló katonák tömegével keresték föl műtermeiket, hogy megörökíttessék magukat átmenetinek vélt, háborús „jelmezükben”. A „boldog békeidők” évtizedei után a magyar bakák nem kételkedtek, hogy mire a levelek lehullanak, itthon ünnepelhetik győzelmüket.

taktikusan fogalmazták

De ahogy az őszre új és új tavasz jött, a diadal esélye egyre csökkent. 1915 áprilisában még „önként, dalolva” indultak az orosz frontra a népfelkelők^[1], de parancsnokaik már taktikusan fogalmazták a vezényszavakat: „visszavonulás az ellenség kifárasztása céljából”^[2] Minél tovább tartott a „nagy háború”, annál kevesebb remény tükröződött az újonnan bevonuló vagy szabadságos katonák szemében. Pedig még nem sejthették, hogy a négy évig húzódó hadjárat tizenötmillió halálos áldozatot követel majd.

Apai nagyapámról két műtermi fénykép készült: a templomi szertartást követő, elegáns esküvői fotó, majd néhány évvel később a bevonulása előtti fess, katonaruhás portré. Mindkét felvételen ugyanolyan ápolt, fekete, kackiás bajuszt viselt, mint a megboldogult Ferenc Ferdinánd, a világégés eleven „szikrája” és legelső áldozata. Ez a kép volt számomra az utolsó vizuális bizonyosság arról, hogy a modell tényleg létezett, és hogy lány létemre – hajszínét, arcformáját mintázva – tényleg hasonlítok rá. (Persze, a bajuszt leszámítva.)

Most megilletődve nézegetem ezt a csoportképet, amely hat fölfegyverzett, első világháborús katonát ábrázol, téli menetfölszerelésben – s látnom kell: egyenruha ide, homlokba húzott sapka oda, a markáns profil és a férfias arcszőrzet uniformisban is egyénít.

A bal szélen álló, fekete pödrött bajszú katona pontosan úgy néz ki, mint amilyen nagypapa lehetett, miután bevonult. Apám is csak fényképről ismerte, hiszen csak ötéves volt – öccse pedig három –, amikor a sebesült családfő meghalt egy katonakórházban. Eltűnt, mintha sohasem élt volna, akárcsak a tábori lelkész áldásával elföldelt katonák milliói a jeltelen sírokban. Nagymamám özvegyen élte le az életét.

Nagy kérdés: mennyivel jártak jobban azok, akik túlélték a háborút, de amputálni kellett a lábukat, a karjukat; akik megsüketültek, netán elvesztették a látásukat, s halálukig hadirokkant-segélyből tengették az életüket? A Tolnai Világlapja hétről hétre fényképes tudósításokban számolt be a magyar katonák csapatmozdulatairól, közreadva a hadügyminisztériumban összeállított veszteséglistákat. S már az első lajstrom több mint háromezer halott, rokkant, illetve hadifogoly nevét tartalmazta.

A kórházakban, a laktanyákban, a katonai szemléken, a frontvonalban készült fotódokumentumok azonban már nem magáncélra, s főleg: nem műteremben, hanem a háborús helyszíneken készültek, új műfajt alkotva a fényképezés, illetve a sajtó történetében.

a háború mellett

Soha nem függött annyira az emberek sorsa, magánélete az ország (a monarchia) politikai helyzetétől, mint a háborús években, amikor a privát szférát, a közgondolkodást – és közvetítőjét: az irodalmat is – a külső események alakították. A publicisták kezdetben szinte egyöntetűen a háború mellett agitáltak. Schöpflin Aladár, a Nyugat kritikusa 1914 szeptemberében euforikus hangú nyílt levélben üdvözölte „katona öccsét”, aki – az otthonmaradók helyett is – megismerheti „a cselekvés gyönyörét”,^[3]

Az írók közül Molnár Ferenc 1914–1915 novembere között Az Est lapot tudósította a galíciai frontról^[4], Balázs Béla önkéntes honvédként vonult be, hogy „együtt éhezzen, fázzon, vérezzen” azokkal, akik nála is többet szenvednek, s naplót írt élményeiről.^[5] Ekkoriban Móricz Zsigmond is haditudósító-riporterként járta a frontot. Aki nem bújt angyalbőrbe, vagy elutasította a háborút, azt hazafiatlansággal vádolták. A beteg Ady Endrét kétszer is sorozóbizottság elé idézték, noha tudták róla, hogy alkalmatlan a szolgálatra. Babits Mihály Fortissimo című – a háborús szenvedésekre „süket istent” káromló-tagadó – verse miatt a Nyugat 1917. március elsején megjelent számát elkobozták.

A militáns szellem külsőségekben is érvényesült. Harmat Páltól tudjuk, hogy 1918. szeptember 28–29-én Budapesten, a Tudományos Akadémián rendezett V. Nemzetközi Pszichoanalitikus Kongresszus csaknem minden résztvevője katonai egyenruhában jelent meg^[6] – talán csak Freud professzor, a tudósító Kosztolányi Dezső^[7] és a hölgyek voltak civilben. A honvédelmi minisztérium érdeklődését a kongresszus témája (a háborús neurózisok kezelése és gyógyítása) váltotta ki. A referátumot Ferenczi Sándor tartotta,^[8] aki bevonulása óta „szakosodott” a témára. 1915 szeptemberében, amikor a két katonafia^[9] és kötelezett munkatársai sorsáért aggódó Freud meglátogatta magyar orvosbarátját a pápai kaszárnyában, a közös fotón^[10] is megörökített, katonaruhás^[11] Ferenczi doktor részletesen megtárgyalta vele mindazt, amiről leveleiben már említést tett: híres „lovas analízise”^[12] mellett a frontharcosokkal történt borzalmakat,^[13] a háború okozta lelki sérülések fajtáit és lehetséges gyógyításukat.

Hogy mindez – a szó közkeletű értelmében – nem „katonadolog”^[14], már akkor sejtette, amikor a hadüzenet hírére „a veszedelmek jégkorszakáról” írt cikkében „kozmikus laboratóriumi kísérletnek” nevezte a háborút. Az emberek ösztönműködését tanulmányozó orvos szerint a kataklizma új vizsgálódási alkalom a pszichológusoknak: „a maga bensőbb, igazibb mivoltában” segít megmutatni „az emberben a gyermeket, a vadat és az ősembert”^[15].

Baljósan hangzó, tudományos föltevése fényesen igazolódott.

1. A pápai helyőrségnél katonaorvosként szolgáló dr. Ferenczi Sándor, aki a magyar pszichoanalitikus mozgalom vezetőjeként állandó levelezésben állt a Bécsben élő Sigmund Freuddal, 1915 áprilisában így örökítette meg egy „huszártranszport” búcsúztatását: „Vidáman zajlott: halálfélelemnek nyoma sem volt, mindenki dalolt és táncolt, mind önként jelentkeztek. A jó hangulat rám is átragadt – csak akkor törtek rám komorabb gondolatok is, amikor elindult a vonat. – Csodálom azoknak az embereknek az optimizmusát, akik egybehangzóan közeli békekötést jósolnak. Azt hiszem, ezek az emberek nem számolnak az angolok és a franciák hiúságával – és hatalmi eszközeivel”. (In: Sigmund Freud – Ferenczi Sándor: Levelezés. 1914–1916. II/l. kötet. Thalassa Alapítvány-Pólya Kiadó, Bp., 2002. 128.) ↑

2. I. m. 121. ↑

3. „Látom a katonákat, amint hosszú csapatban, felvirágozva, könnyes szemmel éljenző tömeg sorfala közt mennek ismeretlen állomás felé. Vidámak, lelkesek, elszántak, úgy mennek, mint a lakodalomba. Elszorul a szívem, mégiscsak a halál torkába mennek. De nekik van igazuk, mikor dalolnak, mikor örömmel mennek, mert az élet teljességébe mennek, az ő életük most teljesedik be a legnagyobb teljességbe: a cselekvésébe és ez olyan nagy és becses dolog, hogy érdemes érte dalolva kockára tenni az életet is. Ők elébe mennek sorsuknak, belenéznek a szemébe, ellene vetik a vállukat, segíthetnek legyűrni, érezhetik a cselekvés gyönyörét, megtelhetnek életük részegítő tudatával – nem kell lealázó tehetetlenséggel várniok, mi lesz velük, mint nekünk idehaza. Mi élve maradunk, de mi van az életünkön szeretni való?

   Ha talán elvisznek a harctérre, könnyeim fognak kísérni, öcsém. De sajnálni akkor is te sajnálhatsz engem, mert akkor is neked jut a jobbik rész. Irigyellek érette.” (Schöpflin Aladár: Katona öcsémnek. Nyugat, 1914. 16–17. sz. II. kötet, 197–199.) ↑

4. Ekkor keletkezett írásai Egy haditudósító emlékei címmel jelentek meg, két kötetben összegyűjtve (Franklin Társulat, Budapest, 1916.) ↑

5. Balázs Béla: Lélek a háborúban. Egy honvédtizedes naplója. (Kner Izidor kiadása, Gyoma, 1916.) ↑

6. L.: Harmat Pál: Freud, Ferenczi és a magyarországi pszichoanalízis. A budapesti mélylélektani iskola története, 1908–1993. Második, átdolgozott és bővített magyar nyelvű kiadás. Bethlen Gábor Könyvkiadó, Szombathely, 1994. 86. ↑

7. L.: Kosztolányi Dezső: Freud szivarja. Pesti Napló, 1918. október 1. In: K. D. Füst Az írásokat összegyűjtötte és a szöveget gondozta: Réz Pál. (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest. 1970. 476–478.) ↑

8. Ferenczi Sándor: A háborús neurózisok pszichoanalízise. In: Lelki problémák a pszichoanalízis tükrében. Válogatás Ferenczi Sándor tanulmányaiból. Összeállította, sajtó alá rendezte és az előszót írta Dr. Linczényi Adorján. (Magvető, Magyar Hírmondó, Bp., 1982. 199–225.) ↑

9. L.: Freud élete képekben és szövegekben. Ernst Freud, Lucie Freud és Ilse Grubrich-Simitis szerkesztésében, K. R. Eissler életrajz-vázlatával. Fordította: Gálvölgyi Judit. (Glória Kiadó, Bp., 1999. 207.) ↑

10. L.: Kerecsényi Zoltán: Két tudós Pápán. Adalékok Ferenczi Sándor és Sigmund Freud kapcsolatához. 2008.; valamint: Freud élete képekben… i. m. 208. ↑

11. 1915. január 24-én Ferenczi Sándor fotóképeslapot küld Freudnak Pápáról, mely egyenruhában ábrázolja őt egy repkénnyel befutott házfal előtt. A kísérő sorok szerint „A grófi uradalom jószágigazgatójának a fia abban leli élvezetét, hogy különböző pózokban fotografál engem.” (In: Freud-Ferenczi, i. m. 111.) Ez a katonaruhás Ferenczi-fotó látható Erős Ferenc Kultuszok a pszichoanalízis történetében. Egy Ferenczi-monográfia vázlata (Jószöveg Könyvek, Bp. 2004.) című könyvének borítóján. ↑

12. Ferenczi Sándor 1915. február 22-én ezt írja Freudnak: „Mától fogva lóháton tartok analízisórát: a parancsnokomat analizálom, aki a Galíciában szerzett fejsérülése óta neurotikus, de valójában libidóproblémái vannak. Tehát a világtörténelem első lovas analízise! Micsoda melléktermékei vannak a háborúnak!” (In: Freud-Ferenczi, i. m. 116.) ↑

13. Részletek az 1915. július 8-án kelt leveléből: „Vendéglátóm, Esterházy gróf elesett Galíciában: a kastélyt törvényileg lezárták, nekem meg ki kellett költöznöm. (…) Ezredünk (…) június 26-án borzalmas veszteségeket szenvedett. (…] 41 tiszt és körülbelül 1000 fő esett el vagy került fogságba. A legjobban egy mindenki által kedvelt lovasszázados halálát sajnáljuk. Egy fiatal kadétnak a cserkeszek (mert azok voltak a támadók) levágták és a szájába tömték a péniszét. Azt hiszem, a bosszúnak ez a furcsa és fölöttébb elterjedt módja az ambivalenciára vezethető vissza. A tudatot csak gyűlölet tölti ki, az elfojtott részvét a büntetés eszközének megválasztásában fejeződik ki (valahogy úgy, mint a szitkozódásban: Baszd meg az anyád stb.)” (In: Freud-Ferenczi, i. m. 131–132. ) ↑

14. Vö: Ferenczi Sándor hátrahagyott írásai közül került elő A trauma a psychoanalysisben című, német nyelvű szöveg, melyben érdekes összefüggésben említi a „katonadolog” kifejezést: „A gyermeket ért megrázkódtatás lefolyásának követéséhez sokszor fontos ismerni a traumában szereplő felnőtt viselkedését a gyermekkel szemben. A felnőttek gyakran nagyfokú látszólagos megnemértést mutatnak. A gyermeket megbüntetik, ami többek között nagy igazságtalanságával is hat a gyermekre. Katonadolognak nevezik ki, és így olyan heroizmust követelnek, amihez a gyermek nem érett. Vagy agyonhallgatással reagálnak, és ekkor a gyermek oly tudatlanná is válik, mint amilyen tudáspalástolást követeltek tőle.” A szöveget Hermann Imre fordította, s Ferenczi halála után, a Magyarországi Psychoanalytikai Egyesület 1933. október 3-án tartott gyászülésén Hann Fanny olvasta fel. (Teljes szövegét lásd in: Lelki problémák…. i. m. 439–452.) ↑

15. Az idézet így folytatódik: „Az a természetesség, amellyel ölni megyünk, talán magunkat megöletni, nem különbözik a primitív népek ösztön-megnyilatkozásaitól. Összebújnak az emberek, hogy egyesült erővel jobban védekezhessenek kifelé, a szükségből megszületik az erény: mindenki jó, áldozatkész, alázatos és istenfélő. A jégkorszak nyomorúsága így préselte össze valamikor a legelső, családias és vallásos társadalmat, minden későbbi fejlődés fundamentumát. A háború csak visszavetett minket a jégkorszakba, jobban mondva: feltárta azokat a mély nyomokat, melyeket e kor hagyott vissza az emberiség lelki világában. A tanulság pedig ebből ez lehetne: béke idején ne szégyenkezzünk, ha a kezdetleges embert vagy akár az állatot is felismerjük magunkban, nem szégyen a természettel ily közel rokonságban lenni. Háborúban pedig ne tagadjuk meg gyáván az élet magasabb kultúrértékeit s ne áldozzunk fel belőlük többet, mint amennyit okvetlenül szükséges.” (Ferenczi Sándor: A veszedelmek jégkorszaka. Nyugat, 1914. 16–17. sz. Figyelő. II. kötet, 268.) ↑

kép | Hórusz Archívum