KATONADOLGOK
2010 augusztus
Gálfi néni trafikja ott volt az Április 4. útján. Jóval a felüljáró meg a református templom után, túl a Hétvezér utcai kereszteződésen. Kirakata szinte üres, ajtajáról pergett a festék. Kezdetben nyalókáért, Tibi csokiért és téli fagyiért tértünk be apámmal, akit ifjú apaként eltanácsoltak az Alföldi nyomdából – tett ugyanis néhány óvatlan megjegyzést az öltözőben a pártra, és feljelentették. Apám biciklivel járt, én meg a csomagtartón ültem széles terpeszben, nehogy a küllők közé akadjon a lábam.
játékkatonák között
Gálfi néni öreg volt, a haja fehér, arca ráncos. Kedvesen beszélt minden vevőjével. Azokkal is, akik lottót akartak venni, meg a magamfajtákkal is, akik a játékkatonák között turkáltak volna. Lovasokra ritkán futotta; maradtak a talpasok: az indiánok, a kardos lovagok, később meg, ahogy iskolás korba értem, a puskás katonák.
Az egyik 5-6 centi magas, térdelve tüzelő, műanyag figurára pár év múlva nagyapám azt mondta: olyan, mint az első világháborús katonák.
– Te harcoltál akkor? – kérdeztem, és reménykedtem, igen.
– Nem – mondta –, én még fiatal voltam.
Sajnáltam, aztán számolni kezdtem: ha 1901-ben született, akkor 14-ben még felsős lehetett,
– Úttörő voltál? – kérdeztem, mivel nekem még csak kék nyakkendőm volt akkoriban.
– Nem voltam.
– És partizán sem?
– Az sem.
– Vöröskatona sem voltál?
– Az voltam. ’19-ben. A Tanácsköztársaság idején, de az nem tartott sokáig. Vége lett, én meg eldobtam a puskát, az egyenruhát, és féltem, mi lesz. Még gyógyszert is kaptam, annyira ideges voltam. Aztán az egyik szomszéd megígérte, hogy segít, és nem lesz baj.
– Nem lett?
– Nem.
– És aztán? Amikor jött a másik világháború? Akkor sem voltál katona?
– Nem voltam. Öt gyerekkel nem vittek el.
– Nem bántad?
– Nem – mondta nagyapám. – Nagyanyád akkor várta apádat – tette hozzá.
Ahogy visszatértem a durva szövésű szőnyegen szétszórt műanyag katonáimhoz, úgy gondoltam, sajnálhatja, hogy nem harcolt. Micsoda nagy lehetőség hasba lőni vagy szuronnyal ledöfni a gonoszokat!
játszott, mint egy gyerek
Később, a kamaszkor első nehézségein túl, kissé árnyaltabban láttam a dolgokat. Nagyapám elmesélte, milyen volt, amikor fuvarosként a Fancsikai-tavak felől hajtott hazafelé, s a fák között árnyakat látva megállt, és belesett az erdőbe, ahol egy szovjet katona vizelt. Előtte halottak hevertek. A katona az egyik halott szájába próbált pisálni – úgy játszott, mint egy gyerek, mint én, amikor a szomszéd kerítésére akartam húgy-betűket írni. Nagyapám sietve elhajtott.
És amikor a testvére, akit világéletemben hófehér hajúnak ismertem, elmesélte, milyen volt a hadifogság a Volgánál, már nem bántam, hogy kimaradt az öreg életéből a front.
– Ott dolgoztunk a folyó partján. A vízen valami idétlen nagy hajó úszott, ami hirtelen süllyedni kezdett. A mi őrünk rezzenéstelen képpel nézte végig, ahogy a hullámok elnyelik a hajótestet.
– És az emberek?
– Néhányan próbáltak felénk tempózni. Ekkor az őr felállt, leakasztotta válláról a gépfegyvert, és addig lőtte a vizet, amíg el nem tűntek mind. Jut is, marad is – köpött a Volgába, mikor végzett. – Sanyi bátyám még hozzátette: – Azok is oroszok voltak, meg ez a katona is.
Pár évvel később eljött az ideje, hogy eleget tegyek honvédelmi kötelezettségeimnek. Akkoriban a Hair című film hatására vállig ért a hajam, és rokonszenveztem a behívóikat elégető hippikkel, ahogy a hatalom képébe röhögtek. Két napra kellett bevonulnom sorozásra a görög templommal szemközti laktanyába. Friss érettségimmel az elitbe kerültem. Még a szakmunkásképzőt végzettek is kevesebben voltak, mint akik nyolc osztályt vagy még annyit sem jártak. Amikor a hodályszerű szálláson töltött éjszakát követően adatlapot kellett kitöltenünk, és az előttem ülő fiú megkérdezte, hogy a neve, anyja neve, apja neve sorokba akkor most az anyja apjának a nevét írja-e, összeszorult a gyomrom: milyen másfél évem lesz itt. Aztán az egészet megúsztam.
feneketlen sötét
Nagyapám rég halott. Műanyag katonáim valahol az unokatestvéreimnél landolhattak, azóta ők is családos emberek, nemigen tologatnak ilyen figurákat kekszes dobozokból meg faépítőkocka készletek elemeiből tákolt várak és erődök között. Álmodni sem szoktam mostanában. Nem hiányzik, hogy verítékes homlokkal riadjak, s nézzek a feneketlen sötétbe, hol is vagyok, miféle álomból keveredtem elő: kígyók elől menekültem vagy háborúból jöttem. Apám sem él már, pedig ő akkor született, amikor kitört a béke, 1945-ben. Alig maradtak, akik emlékeznek arra, milyen volt a front, a lövészárok, a papírtalpú bakancs, a szurony a puska végén, és a tehetetlen várakozás, jön-e levél, mi hír az otthoniaknál. Lassan semmi nem marad a múltból. Itt állunk egy virtuális világ küszöbén, ahol semmi sem olyan, mint régen.
Legutóbb fél éve jártam az Április 4. útján, amit megint Vámospércsi útnak neveznek. Gálfi néni trafikjának a helyét sem találtam már, olyan sokat változtak azok az utcák és azok a házak is. Csak nagyjából sejtettem, hol lehetett az a hely, ahol apám annyiszor megállt velem, s azt mondta, válasszak, mit szeretnék: csokit vagy játékkatonát.