KASZKADŐR ÉS KAMÉLEON
2010 április

– Van szerencsém! – bólintott felém a váratlan vendég, de csak egy pillanatra nézett rám, szeme máris híres házigazdánkat kutatta. – Legmélyebb tiszteletem! – hajolt meg színpadiasan az író előtt, aztán két lépést sasszézott oldalra. – Kisztihand! – lehelt háziasszonyunk kényszeredetten nyújtott kezére. Kockás zakójában, németes akcentusával és ezekkel a régimódi szófordulatokkal úgy hatott, mintha egy két világháború közötti magyar filmből lépett volna a balatoni kertbe. Karakter nélküli arcából ma már csak a tekintetére emlékszem.
– K… vagyok. A szomszéd házat jöttem megnézni, a tulaj rögtön közölte, hogy itt lakik. Gondolom, az Ön szomszédsága növeli az ingatlan értékét, ha-ha-ha… Azért bátorkodtam betörni, mert néhány éve megfejtettem a Biblia titkos üzenetét, és ezt szeretném megosztani Önnel. Házigazdánk szája megvonaglott. Alig fél órája érkezett Pestről hullafáradtan. A ház előtt már eléállt egy erőszakosan kolduló roma. – Ez gyakran megesik, s amióta egy roma polgárjogi tüntető menet élén lépdeltem, még gyakrabban. – Épp csak bekapott pár falatot, elszívott egy marihuánás cigarettát, váltottunk néhány mondatot, és akkor betoppant ez az alak.
Leültették az asztalkához. Az író, talán hogy húzza az időt, bemutatott.
furdalt a kíváncsiság
– Kedves barátom, kőrestaurátor, néhány éve felújította a falu Szentháromság-oszlopát. – A látogató kapott a témán. – Az én sógorom is restaurátor, időnként kijár hozzám Bécsbe, én szerzek neki kuncsaftokat. Furdalt a kíváncsiság. – Ki a sógora? – Csánki Gábor, ismeri? – Mint akibe villám csapott. – Hogy ismerem-e? Középiskolai osztálytársam volt, és néhány évig a segédem. Természetesen mesélt Önről. Be kell vallanom, amikor az imént bemutatkozott, nem jegyeztem meg a nevét, de most már tudom, Ön Gábor feleségének a bátyja, Kocsis Ákos. Visszatérve Gáborra, ma sem értem, miért mondott fel egyik pillanatról a másikra. – Kérdőn néztem rá, de ő elfordította tekintetét.
Háziasszonyunk helyi borral, a „hegy levével” kínált bennünket. A váratlan vendég a nap felé fordította a rőt-arany színű, olajosan sűrű nedűt, hosszasan gusztálgatta, és csak utána hajtotta fel lassú kortyokban. Az író ezt a közjátékot használta ki. – Önök tehát közvetve ismerik egymást… Mit szólna hozzá, ha nem én, hanem restaurátor barátom hallgatná meg? Számára amúgy is kötelező a Biblia alapos ismerete. Én meg felsétálok a hegyre a családommal, ahogy ilyenkor szoktam. – A látogató csalódottságában szinte összezsugorodott a nádfonatos székben, de elfogadta az ajánlatot.
S mit szóltam én?, képletesen persze, hiszen engem nem is kérdezett az író? Annyira felzaklatott volt segédem és egyben gyerekkori barátom említése, hogy nem is igen figyeltem a szereposztásra. Ma, több év távlatából se tudom biztosan, megalázónak érzem-e, hogy egy híres író kaszkadőre voltam.
– Kérem, érezzék magukat otthon, fogyasszanak, és ha netán előbb mennének el, mint mi visszaérkezünk, húzzák be maguk mögött a kaput – búcsúzott házigazdánk, kézen fogta kislányát, és feleségét előreengedve, nehézkes járásával kiballagott az utcára.
Kocsis Ákos rögtön töltött magának egy újabb pohárral. Reménykedtem, hogy elmarad a bibliaóra, de ő nem kegyelmezett.
– Nos, a kulcsot a Jelenések könyvében találtam, és a hetes számból indultam ki, ami ott alapvető szimbólum, a hét pecsét, ahogy sorra kinyílik…
Ő előadott, én meg vágatlan snitteket vetítettem belső mozimban. Lehet ezekből most épkézláb film?
Utolsó beszélgetésünkkor a visegrádi palota belső udvarán, a Herkules-kút lépcsőin dolgozom, egyre türelmetlenebbül várva segédemre, végül telefonálok. – Ma nem jössz? – Én többet az életben nem megyek hozzád dolgozni, ennyi! És letette. Tomboltam – magamban. Kimenekítettem arról a világvégi tanyáról, belőlem élt három évig, s képes itt hagyni egy munka kellős közepén ez a … Hirtelen megértettem előző napi furcsa viselkedését. Négyen autóztunk vissza Pápáról, két idősebb műköves, Gábor meg én. Volt barátom egész úton bolondozott, de olyan féktelenül, ami az őrület határát súrolta. Az egyik műköves meg is jegyezte: Gábor, szinte félek tőled. Ahogy Pestimrén kiszállt a két öreg, nyomasztó csend telepedett közénk. Fél óra múlva megérkeztünk a belvárosi bérház elé, akkor holnap, Visegrádon, fordultam hátra, de ő még nem akart kiszállni. – Fizess ki! – vágta felém. – Majd a hétvégén, ahogy szoktuk. – Most fizess ki! – Kifizettem, csak tízezreseim voltak, többet adtam. – A hétvégén elszámolunk. – Nem válaszolt, zsebre gyűrte a pénzt, és kiugrott az autóból. Azóta nem találkoztunk.
az utolsó csepp
Miért mondott fel? Ez a kérdés gyötört, és ezen rágódom ma is. Voltak köztünk súrlódások – hogyne lettek volna?! –, kettőre jól emlékszem. Amikor „srácnak” neveztem egyházi méltóságok és műemléki hivatalnokok előtt. A helyszíni zsűri után nekem ugrott. – Megjátszod magad? Adod a főnököt a fejesek előtt? – Azt hittem, sikerült tréfával elütnöm a dolgot: – Inkább örülnél, hogy negyvenévesen srácnak mondhatlak. – Máskor pénz miatt. Alapbért kapott, s egy-egy munka végeztével kisebb-nagyobb prémiumot. Ezt tette szóvá. Végül is igaza volt: a juttatással nem tud számolni, mert hol ennyi, hol annyi, inkább megnöveltem az órabérét, és töröltem a prémiumot. Ilyen tüskék gennyesedhettek el benne, és csak az utolsó csepp volt a pohárban, ami Pápán történt? Szent István szobrát kellett elhelyeznünk, két napunk volt rá. Az első nap vége felé láttuk, hogy már csak pár órás fúgázás van hátra. A két műköves javasolta, fejezzük be aznap a munkát. Este tízre lettünk kész, a rossz köztéri világítást autónk reflektorával egészítettük ki. Közben észre sem vettem Gábor felháborodását a túlóra miatt, a műkövesek említették később. De mindez elég ok egy huszonöt éves barátság megszakítására?
Az apja hívott fel három évvel korábban. – Most jöttem haza Gábortól. Se víz, se villany. Másfél órát kell gyalogolnia kenyérért. Elfogyott a pénze. A felesége visszafogadná, de kikötötte, hogy legalább egy százast vigyen haza havonta. Nem tudnál munkát adni neki? – Felvettem, pedig a feleségem ellenezte. – Nem lehetsz egyszerre a főnöke és a barátja. – De amikor látta, hogy ez nem hat, előállt ellenérzésének valódi okával. – Így akarsz törleszteni? A gyanúsítás szíven ütött. Azért alkalmaztam Gábort, hogy elégtételt vegyek egykori féltékenységemért?
…nem csak a teremtés történt hét nap alatt, ha úgy számolunk, hogy valójában nem tizenkét, hanem tizenhárom apostol volt, hiszen Júdás helyébe lépett Pál, és ha a tizenhárom apostolhoz hozzászámítjuk Jézust, a tizennégyes számot kapjuk, ami kétszer hét, vagyis épp annyiszor hét, ahány részből áll az írás…
Próbáltam az elejéről: Gábor először lép be az osztályterembe az évnyitó ünnepség után. A kistermetű fiú szakadt farmerjében, vállig érő hajával, kreol bőrével, kiugró pofacsontjával és dacos felső ajkával olyan, mint egy indián, kölyökkorom Winnetou-ja. Még le se ül a helyére, megérkezik leendő feleségem, Debreczeni Márta. Alacsony, mediterrán szépség. Mintha Gábort keresné a tekintetével, de ez talán csak utólagos beleképzelés. Én, a vidéki suttyó, a homlokomra nyírt hajammal, lányos alkatommal, dzsörzé nadrágban irigyeltem őt vállig érő hajáért, izmos alakjáért, az elrongyolt, márkás farmerért, és az első rajzóra után a tehetségéért is.
Barátságunk kezdetére nem emlékszem, de az biztos, hogy szülei az első ősszel meghívtak szüretre a Pest környéki faluba, ahonnan Gábor mindennap bejárt. Az apja ugyanolyan erőszakos, „mindent-jobban-tudok” fráter volt, mint az enyém, mindkettő leszerelt katonatiszt. Gábornak egyetlen mozdulatát sem hagyta kritika nélkül – velem viszont tüntetően kedves volt. Egy akkoriban készült képen az osztályteremben ülünk, a mokány, barna fiú csanakot farag a pad alatt, a nyúlánk szőke olvas. Jellemző. Ő állandóan fabrikált valamit, én éjjel-nappal olvastam. Csak az ő hatására készítettem tárgyakat. Gábor megdézsmálta apja marhabőrkészletét, és övtáskákat, válltáskákat, sarukat varrtunk belőle magunknak. Aztán barátom is elolvasta a könyveimet: Kafkát, az egzisztencialistákat, József Attilát, Pilinszkyt.
….az sem véletlen, hogy a hagyomány szerint a Szűzanyának hét fájdalma volt, de az sem, hogy hét szentségről beszélünk…
önfeledten ütlegeltük egymást
Gábor tavasszal levágatta a haját, rendezettebben öltözködött – szülei szerint a barátságunk miatt –, így az első év utáni nyáron egész hónapra kaptam meghívást. A háztáji parasztgazdaság csípős szaga felelevenítette gyerekkori emlékeimet, a két boldog évet, amit háromtól ötéves koromig nagyszüleimnél töltöttem. Korán keltünk, megetettük az állatokat, délelőtt pincét ástunk, délidőben sziesztáztunk, estig a földeken dolgoztunk. Lóval szántottunk, patakból öntöztünk. Éjszaka belógtunk a strandra fürödni. Hétvégén csendéleteket festettünk. Gábor ösztönös tehetség volt, én Cézanne-t majmoltam. Ha voltak közöttünk feszültségek, azt is le tudtuk vezetni. Nagybátyja szerzett két pár bokszkesztyűt, és mi a pinceásás szüneteiben önfeledten ütlegeltük egymást a népes rokonság buzdítása közepette.
A következő évben a mi osztályunk adta a nyitótáncot a negyedikesek szalagavatóján. Tangózni kellett. A jelentkezés önkéntes volt. Nem tettem fel a kezem, mert mindig is falábú voltam. Márta legjobb barátnője, Klára, aki szobrász szakra járt velem, az egyik szakóra előtt félrehívott: – Márta szeretne táncolni, és arra kér… – hát mégis?… – vedd rá Gábort, táncoljon vele. Rábeszéltem. És felkértem Klárit, hogy legalább a közelükben lehessek. Néztem, ahogy egymásnak szorított fejjel, vívóállásban sasszéznak föl-le a teremben. Mediterrán karakterükhöz illett az argentin tánc. Kénytelen voltam elismerni: tökéletes pár. A szalagavató után már együtt jártak, de iskolán kívül csak pénteken találkoztak, barátom olyankor hazakísérte Mártát. A Kálvin tértől az Astoriáig követtem őket, újra meg újra végignéztem, hogy az aluljáró elnyeli a testüket, először lábszárközépig, aztán térdig, derékig, majd nyakig, végül a fejük búbjáig. Olyan messze sétáltak egymástól, hogy közéjük fértem volna.
Különben felesleges volt leskelődnöm, Gábor részletesen beszámolt mindenről. Az érzéseiről is. Tudtam, hogy Márta sokkal jobban szereti őt, mint ő a lányt, s ez barátomat zavarta. Ambivalens érzéseim támadtak, sajnáltam Mártát, de meg is könnyebbültem. Fél évnél tovább nem tartott ez a felemás, tartózkodó viszony. Amikor egy év múlva szerelmet vallottam Mártának egy kötetnyi szerelmes versemmel, azt válaszolta, hogy kedvel engem, de másik fiút szeret. Még mindig Gáborra gondolt. Szerepem volt-e abban, hogy kapcsolatuk elromlott?
…mi sem bizonyítja jobban, hogy mi magyarok Isten kiválasztott népe vagyunk, mint hogy ugyanúgy hét törzs alkotta a honfoglalókat, ahogyan a zsidó népet…
Barátom a második év végén megbukott, és tökéletesen belesimult az alattunk járó osztály nagy létszámú haveri körébe. Akkor fedeztem föl egyik alapvonását. Ez a jóképű, jó felépítésű, tehetséges fiú belső bizonytalanságokkal küszködő kaméleon-ember, aki mindig igényli egy nála erősebb személyiség közelségét. Addig én lehettem a minta, azontúl az alsóbb osztály haveri körének vezéréhez, Péterhez hasonult. Mivel Péter kollégiumi barátom volt, és sokat lógtunk együtt, még Gáborral is maradt a barátság. Pétert és cimboráit a sport érdekelte, Gábor tehát atletizált. A budapesti középiskolák versenyén második lett nyolcszázon. Megnyerhette volna a versenyt, ám az utolsó métereken feladta a harcot egy fanatikus futóval szemben. Láttam a tekintetén, az arcizmain a pillanatot, amikor lemondott a győzelemről.
Befolyásolhatósága, képlékenysége végletes volt. Harmadikban megkörnyékezte az a homoszexuális osztálytársa, aki valójában Péterbe habarodott, de barátom nem tudott nemet mondani. Szörnyű volt őket látni: egyszer rájuk nyitottam a vécében, barátom sírt, és ököllel verte a leeresztett karral álló fiú arcát. Csak nehezen tudta kitépni magát a kínos kapcsolatból.
Péter érdeklődése még abban az évben a sporttól a színház felé fordult.
középszerű volt
Alapított egy diákszínjátszó kört, amelyhez Gábor is csatlakozott, játszotta Kőműves Kelement, Arthuro Uit, III. Richardot – nekem nem tetszettek alakításai; a tehetséges festő, ügyes kézműves, zseniális futó színésznek igen csak középszerű volt, mégis, miután pár évet eltöltött mint kellékes a Tháliában, játszhatott egy neves rendező amatőr színtársulatában, a „Vivaldi vívókörben”. A rendezőben barátom új és végső példaképet talált, és feleségül vette a társulat primadonnáját, Kocsis Annát: hamarosan kislányuk született.
…az első hétszáz évet az Atya korszakának, a második hétszáz évet a Fiú korszakának, az 1400-tól 2100-ig tartó időszakot a Szentlélek korszakának nevezem, s ennek az utolsó korszaknak a leteltével kezdetét veszi a …
Én közben összeházasodtam Debreczeni Mártával, és nem szorgalmaztam, hogy Gáborral találkozzam – évente azért kétszer-háromszor felugrottam Teréz körúti lakásukba. Látszott, Anna viseli a nadrágot, nem is beszélgethettünk nyugodtan, ha az asszony otthon volt. Gábor meg úgy lázadozott, hogy időnként megcsalta, és nekem szívesen mesélt kalandjai intim részleteiről. Megesett, hogy depressziós periódusában találtam. Néha ajtót se nyitott, pedig tudtam, hogy otthon van. Ha mégis beengedett, csak ült a sarokban, és vigyort erőltetve arcára bámulta a szemközti falat. Ilyenkor én meséltem, s reméltem, kizökkentem állapotából. Anna egy nap félreérthetetlen helyzetben nyitott Gáborra és az egyik fiatal színésznőre. Pár hétre rá felbomlott a „Vivaldi vívókör”.
Barátom lába alól kicsúszott a talaj. A társulatnak volt némi közös pénze, azon vettek egy tanyát az Őrségben, és kisorsolták két társulati tag között. A rendező felesége meg Gábor nyerték a birtokot. Barátomnak ez kapóra jött, leköltözött. A rendező megvette a szükséges építőanyagot, és Gábor egy évig csak bontott, falazott, vakolt, ácsolt. Titokban reménykedett, hogy utolsó szeretője leköltözik hozzá. De nem a babája, az apja állított be váratlanul, egy kora tavaszi napon. Józsi bácsi aztán telefonált nekem. – Most jöttem haza Gábortól. Se víz, se villany. Másfél órát kell gyalogolnia kenyérért…
Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy mély csend vesz körül, elhallgatott a vetítőgép monoton surrogása. Kocsis Ákos merőn nézett rám.
– Azt kérdeztem, mit szól hozzá? – Hát, valójában én csak ikonográfiai szempontból ismerem a Bibliát, de érdekes a hipotézise a hetes szám jelentőségéről… – Abban reménykedtem, az író segítségével majd kiadót találok rá. – Küldje el neki postán a kéziratot! – Még nem írtam meg… Arra lettem volna kíváncsi, hogy egy ilyen nagy ember szerint egyáltalán érdemes-e belefognom… – Talán biztatást várt tőlem.
Szerettem volna Gáborról kérdezni, de kíváncsiságomat legyűrte büszkeségem. Amúgy is eljutottak hozzám a hírek, ha máshonnan nem, a médiából tudtam, hogy filmezni kezdett, sőt, az egyik Magyar Játékfilm Szemle legjobb férfi mellékszereplője lett.
Némi tétovázás után a váratlan vendég kitöltötte a palackból az utolsó pohár bort, felhajtotta, felállt, akkurátusan betolta a széket, örültem a szerencsének, s egy taszítóan lágy kézfogás után távozott.
Nem vártam meg a háziakat, rendet tettem az asztalon, és kisétáltam a kertből. Soha nem kérték számon rajtam a Biblia titkos üzenetét.