KASSÁK ÉVFORDULÓJÁN

Harminc esztendeje, tetőző kánikulában halt meg.

A kortárs mesterek közül senki olyan mély nyomot nem hagyott bennem, mint ő.

A negyvenes évek elején indult polgári fiatalok tájékozódásában távoli sziget volt Kassák. Furcsa titokzatosság lengte körül. Inkább hallottunk róla, mintsem olvastuk. Az itt-ott fülünkbe hullajtott históriák makacs igazságkeresőnek, gyúlékony vitázónak tüntették föl, afféle megcsontosodott harcosnak, aki mellől lassan kifogyott a sereg. Hol szörnyülködve, hol ironikus, vagy inkább csúfondáros felhanggal citálták egy-egy kiszakított verssorát, mint a lejárt, hóbortos avantgárd értelmetlenné csigázott, riasztó példáját. Autodidakta munkásíró, mondták, a kuriózum körébe utalva, s ezzel még jobban elmaszatolódott a kép.

Egy ízben az utcán hírlapíró ismerősömmel a Seemann kávéház előtt haladtunk el, s ő bekukkantott az ablakon.

– Nézze csak, Kassák! – figyelmeztetett. – Ide jár.

A füstben elúszó tucatarcok közt egyik sarokpáholyban magányosan olvasó idősebb férfin akadt meg a szemem. Akkor láttam először. Tudtam, csakis ő lehet az.

gyanakvóbbak a tekintetek

Már benne voltunk a háborúban. Sarkítottabbak lettek a szavak, gyanakvóbbak a tekintetek. A szembejövő járókelők szagról megérezték egymásról, hová húznak. Akkoriban bukkantam rá a Múzeum körúti antikváriumokban néhány Kassák-kötetre. Volt, ami tetszett, volt, ami nem. A szabad versektől idegenkedtem, még csak a külső forma vonzott. Prózájának hiteles valóságíze volt, alakjai éltek, de zavart darabos előadásmódja.

Töprengés közben földerengett az a komoran zárt profil, ahogyan fél percre kirajzolódott az ablaküvegen át, s távoli verébcsipogássá hígult mögötte a kedélyeskedő pletyka. Nehéz lesz megszereznem önéletrajzi sorozatát, de muszáj elolvasnom, és azért is nekilátok azoknak a kabaréröhejjel citált, hosszú sorú szabad verseknek.

Csak épp már körmömre égett a történelem. 1944. március 19-én elborította a várost, és szétszórt valamennyiünket.

Emberöltőnyi korszakot temetett maga alá.

Az országnyi romhalmaznál csak az újrakezdés lendülete volt nagyobb. Mozgott minden, ami élt. Valami fejbe szökő, pezsgőízű szédület volt a levegőben, a naponta megjelenő csodáé. Mintha egyvégtében tartana a tavasz. Akik megérték, ujjongva fedezték föl egymást. Soha olyan tág kortyot a friss szélből, soha olyan kék eget, mióta elsöpörték róla a bombázórajokat! Soha annyi jóravaló elszánást, akkora egyetértést a jövőben, meg a végre szabadon megszólaló irodalomban!

Így teremtődött meg az alkalom, hogy megismerhettem Kassákot. Váratlanul üzent értem, mert rajta volt a nevem a néhány nap múlva kezdődő művészeti ankét meghívóján. Érdekelte, kik azok a fiatalok, akikkel találkozik majd.

Szorongva álltam meg a Bulcsú utcai ház előtt, Angyalföld kapujában. A második emeleti folyosóról nyíló lakásban csak a legszűkösebb, puritán bútorok. Mosolytalan komolysággal nézett rám, zavaromról tudomást sem véve helyet mutatott, s egyenesen a tárgyra tért:

– Hát kérem, mondja el, mik az elképzeléseik, mibe akarnak kezdeni?

Afféle szigorlati görcs rántotta össze a gyomromat, amint beléfogtam, de figyelő arcáról, ráncba gyűrődő homlokáról mindjárt leolvastam, hogy nem ezt várta. Összemarkoltabbat, merészebbet. Türelmetlenül félbeszakított:

– Arra vagyok kíváncsi, hogyan látják maguk a világot most, hogy vége a háborúnak! – S hirtelen: – Maga hogy élte túl?

Megmondtam, katonaszökevényként, úgy, hogy be sem vonultam.

De már folytatta is:

– Le van törölve a tábla, semmi sem érvényes, amit tegnap írtak föl rá. Tessék, a fiatalokon a sor! Maguk Babits iskolájába jártak, készen kapták a nyelvet, a mesterség szabályait. De azzal legföljebb jó tanulók lehetnek, míg nem a saját szemükkel látnak. Azt még nem árulták el, mit akarnak mondani és tenni!

Támadó volt, indulatosan sorolta, amit tőlem szeretett volna hallani. És épp ebből a vehemenciából értettem meg, mennyire fontos neki, hogy kik jönnek utána. Mert az, hogy a vakszerencse irgalmából itt maradtunk, még nem érdemesít rá, hogy betöltsük az elpusztultak helyét.

mindig bezárt kapuk

Hirtelenében mintha szerepet és életkort cseréltünk volna: ő volt a jövőjéért perlő, mindent elölről kezdeni akaró fiatal, s én vakmerő terveitől meghökkenve hallgattam szenvedélyes szavait. Már a legalulról jöttek küszködéseiről beszélt, amíg eljutottak a mindig bezárt kapukig, amelyeket most szélesre tárnak előttünk. A nyomorúságról, amely már nem ismeri a szégyent, sem a félelmet.

A feszültsége maradt meg bennem annak a ránk sötétülő délutánnak. Meg az ültében előrehajló férfi szíjas, kortalan alakja. Annyi köze volt csupán az időhöz, hogy megverekedett vele. És most végére ért a hosszú, cudar küzdelemnek: ő lett az, aki fölülkerekedett.

Nyaktörő utat járt meg az érsekújvári munkásszülők fia. Első önálló lépése, hogy abbahagyja az iskolát és lakatosinasnak áll. A folytatás Pesten: sztrájk- és bérharcok, tüntetés Tiszáék, a háború ellen. De a kommün alatt Kun Bélával kerül szembe, s végül a fehérterror elől kényszerül emigrációba. Független szocialista író, akinek hiába „kalapálják meg a fejét”, lelkiismereténél fölsőbb hatalmat nem ismer.

A második világégés után pedig ott láthattuk Kodály Zoltán mellett, mint a Magyar Művészeti Tanács alelnökét. Ez a frissen életre hívott, autonóm intézmény javaslataival, minősítésével, elvi döntésével állt a kultuszminisztérium rendelkezésére minden művészeti kérdésben. Egyfelől az volt a törekvése, hogy kiemelkedő alkotóink soha többé ne jussanak Bartók Béla, József Attila, Derkovits Gyula sorsára; másfelől gondoskodjék a maradandó értékű művek megbecsüléséről, megkülönböztetve őket a népszerű sikerkovácsok gyártmányaitól. Esztétikai, erkölcsi és anyagi szempontokba ütközött a legtöbb döntés, de a tét az új magyar művészet színvonala és jövője volt. Egy-egy szakterület legkülönb képviselőire bízták.

Kassák tudta, mit vállal. Hihetetlen volt a munkabírása és tájékozódása a számára otthonos irodalom és képzőművészet területén túl a zene, építő-, színház-, film- és iparművészet világtérképén. És jutott erejéből két nagyformátumú irodalmi és művészeti folyóirat szerkesztésére is. A haladó, korszerű irányzatok legjobbjait mutatta be az olvasóközönségnek hazai és nemzetközi távlatban. És micsoda lapot csinált! Azóta is úgy álmodjuk vissza, mint ifjúságunk beváltatlan ígéretét!

Ebben a rövid, gyönyörű periódusban igen sűrűn lehettem együtt vele. Személyisége megérintett, átoltotta belém nyugtalan keresését. És nemcsak én éreztem így, egész környezete. Összefogottabbá váltak az arcok, ha belépett a szobába.

Megjelenésre középtermetű; mindig egyszerű, rendben tartott szürke öltönyt, vasalt inget viselt, de sosem kötött hozzá nyakkendőt. Egyetlen különös ruhadarabja a legendás Kassák-kalap: csak elöl törte be kétfelől, hosszában nem, így hátul megmaradt kidomborodó formája. Éppúgy szervült hozzá, mint szülőföldjéről hozott palócos kiejtése.

Ami azonnal magára vonzotta a tekintetet: a csupa-homlok koponya, a mélyen ülő, éles pillantású szempár és megmunkált vonásainak vésete. Ahogyan Ferenczy Béni szuggesztív plakettja, Szandai Sándor bensőséges portrészobra, Bortnyik Sándor remek kubista metszete, Gadányi Jenő és Hincz Gyula karakteres grafikája megőrizte — hogy csak néhányra utaljak a Kassák hatvanadik születésnapjára készült alkotásokból.

a teljesülés ritka ünnepe

1947. március 21-e úgy maradt meg az egykori szemtanúk emlékezetében, mint a teljesülés ritka ünnepe. Az ország művésztársadalma köszöntötte ezen a napon. Ő maga a megilletődés parányi jele nélkül állt a középpontban, némi feszélyezettséggel, mint aki nem szokott hozzá az ilyesmihez.

Barátai és munkatársai szemében változhatatlan és végérvényű volt Kassák helye művészeti életünkben. Ott, abban a fölfűtött hangulatban bizonyára máson is átfutott: micsoda agyrém lett volna elképzelni ezt a pillanatot nemrég, abban az elsüllyedt világban, amely csak cenzúrával, betiltással, börtönnel tüntette ki, mert nem hajlott a dereka, és átmaszkírozhatatlan arcot viselt.

A tegnapokat háta mögé dobta Kassák; természete szerint ízig-vérig a jövőhöz tartozott. S az most nyílik meg! Sültbolondnak néztük volna, aki megjövendöli: csupán azért, hogy megismételje a múltat.

Hirtelen sötétült el az égbolt. Csak a gyanútlanok tévesztették össze a fölénk tornyosuló viharfellegeket a bárányfelhőkkel. Csapkodott a cikázó istennyila, országos ítéletidő kerekedett belőle. Tönkrezúzta a kerteket, szántóföldeket, betört a városok falai közé, házakat söpört el, családokat tett földönfutóvá és emberéleteket oltott ki.

Irtóháború békében – suttogtuk falsápadtan. Csak az új hatalom hirdette büszkén: kemény kézzel teremtettük meg a fordulatot! Akkor már fenyegetve érezte magát mindenki, aki félni mert. És sokan emlékeztünk még egy másik jelszóra: vérben és vasban születik az új világ.

A Művészeti Tanács előbb saját lapját, az Alkotást szüntette meg, aztán maga az intézmény is erre a sorsra jutott. Mindaz, amire Kassák az életét tette föl, feleslegessé vált. Rá sem volt többé szükség. Kifogyott körülötte a levegő. A teljes kirekesztettség baljós odú-magányába szorult.

Kitelepedett a fővárosból Békásmegyerre, távol lett így attól, amivel sem egyetérteni nem volt képes, sem megakadályozni nem bírta. Elviselni is csak összeharapott szájjal, panasztalan elszántsággal és torkába nyelt keserűséggel. Könyveit kivonták a forgalomból, és keresni sem volt ajánlatos őket.

Az írót átok alá helyezték, hát ecsetje után nyúlt.

A nyomorúság, nincstelenség édestestvére volt gyerekkorától fogva. Siralmas nyugdíja és feleségének csekély tanári fizetése épphogy fedezte létszükségletüket. Vele s az ugyancsak Békásmegyeren megtelepedett festő-baráttal, Gadányi Jenővel és feleségével osztotta meg a kései száműzött sorsot. Csakhogy a mostani belső emigráció súlyosabb volt az idegenbelinél. Akkor üldözői elől menekült, most elárulták. Nemcsak őt, de a munkásemberek igazságát is, a tisztességes társadalom álmát szennyezte be az erőszak. Bécsben kitárult előtte a világ, Párizsig, Berlinig jutott el, s az új művészet legjobbjaival foghatott kezet. Itt befalazta a süket csönd.

Csak a természetben kószálhatott szabadon, szívéhez nőtt Bandi kutyájával, s ha nagy néha egy-egy vers, szösszenetnyi jegyzet született is közben, íróasztalfiókjába süllyeszthette. Napvilágra kerül-e valaha, vagy soha, egyremegy. A jég hátán, vagy a gondolat fönnsíkján is lehet élni. Vonásai megszikkadtak, de a gerince milliméternyit sem süllyedt. Tudomásul vette, hogy olyan idők jöttek el ismét, mikor agyonhallgatott neve és elsikkadt alakja ad hírt felőle, és némasága tanúsítja: az maradt, aki volt.

A nyomasztó feszültség egy távoli halálhírre pattan el. És meglódul tőle a mozdulatlanság.

Az olvadás hozza vissza a fővárosba. Modern, világos három szoba hallos óbudai lakásba költöznek a vidéki kertes ház fejében. A „Szénaboglya” naplójegyzetei végül is szeretettel idézik föl a békásmegyeri száműzetést.

„Az isten háta mögötti remeteségben… nem kellett naponta orrvéreztető akadályokba ütköznöm… 120 gyümölcsfa-csemetét ültettünk a kertbe, több nemes fajtájú galambot tenyésztettem, kijártam horgászni a közeli Dunára.” — Az el-ellátogató barátokról is sokatmondón emlékezik meg: „Persze számuk is, személyi összetételük is változott. Akiknek keseregnivalójuk volt, azok szorgalmasabban kopogtattak be hozzánk, akik időközben jobb falatokhoz jutottak, szép csöndesen elmaradtak… sokan köddé váltak részünkre. Ők ma már nem képkompozíciókat vizionálnak maguk elé, hanem valamiféle rettenetes lény szemöldökrándítását figyelik. Hogy hová jutnak ezen az úton, részükre nagyon bizonytalan, előttem nem kétséges.”

Visszatértére egyszeriben friss hangok verik föl az új falakat. A sematizmus zsibbadtságából kiszabaduló irodalom nem hiányolhatja tovább Kassákot. Kéziratai iránt sorra érdeklődnek a szerkesztőségek, költeményei újból megszólalnak. Eleven áramlásba kerül, noha egyetlen lépést sem tett érte.

Mostantól megint rendszeresen együtt lehettem vele. Átadtam neki első regényemet, s mikor elolvasta, vallatóra fogott személyes dolgaimról, amiről azelőtt sosem esett szó közöttünk. Mintha csak ekkor bukkantam volna föl, kíváncsi lett rá, milyen otthoni környezetből érkeztem, mik voltak első élményeim.

Én pedig végre kötetlenül beszélhettem róla, hogy az Alkotás fájdalmasan rövid fönnállása idején mi mindenre nyitotta föl a szememet. És nemcsak az enyémet, de nemzedékbeli barátaimét is. Ő ismertette meg velünk, amitől addig, s jó darabig utána is el voltunk zárva: tőle hallottuk először, hol tart nyugaton a korszerű művészet, melynek csak égig magasztalt, gyászos ellenpéldáival riogattak bennünket.

magamra eszméltető megrendülés

Az a régi, ostrom utáni találkozás támadt föl bennem, meg a környezetében töltött időszak. Az 1948-as, nagyszerű Barcsay-kiállítás az Ernst-múzeumban – hol volt már az is! –, az ő biztatására mentem el megnézni. S a vásznak közt bolyongva ért a magamra eszméltető megrendülés. A belőle fakadt verset már ő idézte föl, emlékezett rá, hiszen az Alkotásban megjelentette. Íróasztal nélkül is vérbeli szerkesztő maradt.

Közvetlenül sem az én írásaimra, sem a társaiméra nem hatott, még sincs közöttünk, aki ne tartoznék hálával neki, amiért a kitaposott útról elindított a szabad mezők felé, hogy ki-ki ott törjön ösvényt magának.

Egybefolyó, időtlen jelenetté sűrűsödnek azok a hajdani beszélgetések ott a Bécsi úton, Kassákéknál, kávé és cigarettafüst mellett, hármasban, Klári asszonnyal. Meghitt, nélkülözhetetlen résztvevője volt látogatásaimnak. Kasi kérésére – mert mindenki így szólította – szívesen olvasta föl az újonnan letisztázott verseket, azon az egyszerű, közvetlen hangon, ahogy költőjük megkívánta. Figyeltem ilyenkor: úgy hallgatta őket, mint aki a fülével is ellenőrizni akarja, amit megírt.

Már nem estem zavarba, mikor a véleményemet kérdezte, akkor sem, ha ebben-abban eltért az övétől. Nem ismert tekintélytiszteletet, a becsületesen megokolt ellenvetés sem bántotta. Ragaszkodott az őszinteséghez, belém fojtotta volna az udvarias lelkesedést.

Nem csupán irodalomról, művészeti kérdésekről folyt a szó; mindarról, ami a világban és idehaza történt. Az összefüggések izgatták, a mellékszálak és a háttér, az események szétbonthatatlan egysége. És ebbe beletartozott egy-egy ember erkölcsi, lelkiismereti indítéka is, mert az legalább úgy minősíti döntését, mint az eredmény. A költő, a festő, a gondolkodó szenvedélyével ásott le a jelenségek gyökeréig, tiszta szerkezetéig. Szinte szemtanúja lettem alkotásmódja ősi karakterének, ahogyan a lényegre tört. Ő így mondta:

– A dolgok egybelátása.

Ha kedve úgy hozta, szívesen elevenítette föl húszéves kori nagy csavargásának egy-egy epizódját, előbb a faszobrász Gödrössel, majd Szittya Emillel. Elém toppantak, együtt éltem át velük az árokszéli éjszakákat, a gyümölcslopásokat, a napi ötven-hatvan kilométeres országúti gyaloglások betyárkalandját.

– Az ágyban alvó, késsel-villával evő ember nem is hinné, milyen hamar elmocskolódik, lerongyolódik, aki egyszer erre szánja magát. S aztán már megállíthatatlanul csúszik lejjebb és lejjebb, mire megszokta, már ki sem tud kapaszkodni. Hányan merültek el végképp mellettem… – mondta maga elé.

Dehát ő miért vágott bele? Dacból, hogy megszabaduljon az otthoni állóvízből, hasztalan munkakeresésből, hát még mélyebbre bukott? Meg kellett ismernie az önmaguktól menekülők sehonnan sehová tántorgó, kóbor népét? S a legizgalmasabb rejtély: hogyan sikerült mégis visszavergődnie?

A választ vallomásos tanulmánya adja meg, a hozzá legközelebb álló mesterekről, Gorkijról, Jack Londonról, Panait Istratiról és Knut Hamsunról, aki végül önmagát is elveszítette. Gorkijt tartotta közülük a legnagyobbnak:

– Velejéig szocialista volt, nem hagyta, hogy párttrombitást csináljanak belőle – mondta.

Akár önjellemzésnek is beillik.

A tökéletes alkati rokonság bírta rá egyetlen nagyobb fordítói vállalkozására, mikor a kortárs francia lírikus, Blaise Cendrars verseit szólaltatta meg magyarul. A kötet bevezetőjében írja:

„Mondhatnám, Apollinaire az új költészetet adta a világnak, Cendrars pedig a tárgyi, közvetlenül érzékelhető világot a költészetnek.”

Velük lélegzett együtt, a csavargókból lett alkotókkal, testvéreivel az alászállásban, a vakmerő kalandok szerelmeseivel, akik nem a négy fal között végezték egyetemeiket.

a végső szót kimondó tekintély

Kassák még közelről ismerte a magyar századelő klasszikusait. Egyiküknek sem volt olyan meghatározó szerepe életében, mint Osvátnak. Örökre ő maradt számára a szerkesztő, a végső szót kimondó tekintély, és embernek is a legkülönb, akivel találkozott. Korai írásai már jó pár lapban megjelentek, mire elszánta magát, hogy elé álljon verseivel. Szigorúsága félelmetes, ízlése, értékítélete pedig fényévnyire az övétől.

– Csak épp nem kerülhettem meg, ha azt akartam, hogy tudomásul vegyenek. Ő volt az igazi ellenfél, és nekem le kellett győznöm. Mennyit küzdöttem vele! A verseimet azzal adta vissza: – Ez nem költészet, uram, ez szekérzörgés! — Összeharaptam a fogam, és magamat hibáztattam, mért nem írok jobbakat. Tovább dolgoztam. A novelláimat már rangos helyeken is közölték. De volt türelmem jó darabig várni velük, míg újra fölkerestem. – A Nyugat más – mondta. Épp azért tűztem magam elé. S mikor elkészültem az első regényemmel, csakis az ő kezébe tehettem le, s aztán felé se néztem. Az utcán véletlenül futottam össze vele, barátságosan mosolygott, odajött hozzám és megmondta, hogy magánál tartja közlésre, de egyhamar nem kerülhet sorra. S aztán olyan hosszú ideig aludt a fiókjában, már azt hittem, végképp elsüllyedt. Azért sem jártam a nyakára, ha kávéházban találkoztunk, egy szóval sem említettem. És igazam lett. Egyszer csak ott volt a Nyugatban a „Misilló királyságá”-nak első folytatása. Igaz, bele is sántultam, utána tizenegynehány évig nem mertem regénybe fogni…

– Mikor a fehérek fogságából visszakerültem, mindenki átment előlem a túloldalra, ő amint meglátott, karon fogott, s nem engedte, hogy elhárítsam. – Uram, ha én ön mellé állok, akkor felelek a cselekedetemért. – És pénzt gyűjtött a szökésemhez!… Később Bécsből hozzá juttattam el az „Egy ember élete” nyitó kötetét. Más hazai folyóirat nem merte volna vállalni. De nekem égetően fontos volt, hogy a Nyugatban adjak életjelt magamról.

Hazatérte után Osvát új regényt kért tőle.

– Semmi regénytervem nem volt — emlékezett. – S mikor a címe iránt érdeklődött, rávágtam: „Angyalföld”.

A lemerített szonda forró élményanyagba ütközött. Föltört nyomán a legszebb Kassák-regény. Évtizedek múltán vitte filmre Révész György: ez volt a legelső magyar film, amely nemzetközi nagy díjat nyert.

Móriczra terelődött a szó.

– Igen, szökésemkor ő is hozzájárult az útravalómhoz…

Eszembe jutott:

– Nem furcsa, hogy Móricz önéletírása tízéves korban, ott fejeződik be, ahol a magáé elkezdődik, Kasi?

Megvonta a vállát: – Móricz – az Móricz, én meg én.

Babitsról, akivel a legélesebben álltak szemben, már nem kérdeztem. Két költőalkat között elhatárolóbb különbség el sem képzelhető. Kemény polémiáik ismeretesek, sosem kerültek közel egymáshoz. Babits tárgyilagos nagyvonalúságát dicséri, hogy ellenfelét Baumgarten-díjra jelölte, más kérdés, hogy a kormányzat ezt megakadályozta. És Kassákét a „Gyászdob” búcsúztatója:

Meghaltál s én, aki egy életen át harcoltam veled
leveszem a kalapom …
adassék néked tisztelet, szorgos és szomorú költő
aki egy személyben kertje és kertésze voltál magadnak.

Tőle, a legilletékesebbtől hallottam egykori lapjainak hiteles történetét. Majd huszonöt éven át életelemévé vált a szerkesztői tevékenység, műalkotásnak tekintette, éppúgy, mint az írást, a festészetet. A Tett, a MA, a Dokumentum, a Munka a magyar avantgárdot jelenti, tehát Kassákot.

– Végül is ugyanaz a lap volt – mondta szárazon –, csak mindig lenyakazták, azért kellett folyton más címet kitalálni. Mi nem változtunk, a világ meg az első háborútól a másodikig még kutyább lett. Gondoskodott róla, hogy a programunk érvényes és korszerű maradjon. Nálunk például ma már be sem kellene tiltani, mert nem adnának rá engedélyt, ha olyan bolond volnék, hogy kérjem!

– 1916-ban mi közöltük az első magyarra fordított Apollinaire-verset, aztán Jules Romains-t, Duhamelt meg a többi antant-írót, művészt. Ráadásul sürgettük az azonnali békekötést. Az internacionalista számot aztán végképp megsokallták! Egy hónap múlva ott volt helyette a MA, arra rá is nyomattuk, hogy aktivista folyóirat. A francia kubisták, német expresszionisták hazai testvérlapja volt. Kapcsolatba léptünk, a Die Aktionnal, a Der Sturmmal. És az előadások, képkiállítások! Picasso, Braque, Léger, Chagall reprói levelezőlapon… Dehát Kun Bélának egészen más fogalmai voltak a művészetről, én meg nyílt levelet intéztem hozzá… Persze, jött a betiltás, és mindjárt utána a fehérterror. A MA mégis föltámadt 1920 májusában, csak az már Bécsben történt.

pikareszk-remeklés

Emigrációban született meg Kassák modern, monumentális víziójú költői epikája, a „Máglyák énekelnek” s a pikareszk-remeklés, „A ló meghal, a madarak kirepülnek”. Velük egy időben alakítja ki konstruktivista festészetét: megmozdul a tér, és új tartalmat kapnak a geometriai formák. Az absztrakció határtalanságában ered nyomába a szóba nem foghatónak. (Eredetileg még gyerekkorában megnyilvánult rajzkészsége, jóval előbb íráskedvénél.)

A világgá futott régi munkatársakhoz újak csatlakoznak; Déry Tibor, Gáspár Endre, Németh Andor, Nádass József mellé Párizsból Illyés Gyula jelentkezik. A képzőművészek közül a hamarosan nemzetközi hírnévre jutó Moholy-Nagy László, Mattis Teutsch János, a Bauhaus köréből az építész Molnár Farkas s a kiváló műkritikus, Kállai Ernő.

Minden nehézség ellenére egyre terebélyesedik a MA gárdája, hatókörük is bővül. Létrejön a Bécsi Magyar Kiadó, könyvsorozatot indít. A kiállítások folytatódnak, előadóesteket rendeznek, a lap bemutatkozik Berlinben, Párizsban. Élénk kapcsolatban vannak a más nyelvű avantgárd-folyóiratokkal, kölcsönösen átveszik egymás cikkeit, grafikáit.

1926-ban lejár a Kassák ellen kiadott elfogatóparancs, ő hazatelepül s ezzel a MA, befejezve küldetését, megszűnik. A mérleget a posztumusz „Az izmusok története” című könyvében így készíti el: „Tíz évfolyamot ért meg a MA… A teljes ismeretlenségből a világ modern művészeti mozgalmaiban ismert és megbecsült nevet küzdöttünk ki magunknak… Jóformán nem volt olyan jelentős művész, aki nem adta le névjegyét a MA-ban. Magyar író- és művészcsoport sosem ért el ilyen eredményt, és azt sem, hogy írásaik és más formanyelven alkotott műveik annyi idegen folyóiratban jelentek volna meg, mint a mi alkotásaink.”

Kétségkívül ez volt legfontosabb lapja.

Itthon a rövid életű Dokumentum után következett a Munka. Szerény külsővel, korlátozott eszközökkel, a gyorsan lábra kapó és Magyarországon is fertőző hitlerizmus ellenében valóságos kötéltánc a lap életben tartása. A IV. évfolyam közreadja, hogy kilenc sajtópör folyik ellenük lázítás, a társadalmi rend elleni izgatás címén. így is talpon marad a Munka tizenegy éven át, az 1939-es ügyészi végzésig. Jogos önérzettel vallhatta a szerkesztő: „Az izmusok döntő hatással voltak irodalmunk és képzőművészetünk alakulására.”

Azok a Bécsi úti esték elértek a múlt századi Érsekújvártól Párizsig. Néha olasz, holland, amerikai muzeológusok, műtörténészek jelentették be magukat, hogy az avantgárdról készülő könyvükhöz személyesen Kassáktól kérjenek adatokat. Odakinn számon tartották. Ő pedig a műteremnek berendezett harmadik szobában újra festett.

Regényírásra már nem szánta el magát. Folytatólagos beszélgetéseink során azonban vissza-visszatért rá. Néhány megjegyzése szinte mementóként tapadt meg emlékezetemben. Mások különösségükben, mint egyedül rá, alkatára, munkamódszerére jellemzők.

Kassák fölfogása szerint az igazi jelentős regény mélyről feltörő vallomás s egyben kordokumentum is. Megemlítettem neki Goethe kijelentését arról, hogy ha egy könyvet nem kívánunk másodszor elolvasni, azt először is fölösleges volt. Elismerően rábólintott.

– Engem a cselekmény sem mint írót, sem mint olvasót nem érdekel – mondta. – Egyedül a belső történés, ami egy-egy alakban végbemegy. – S mindjárt hozzátette: – Megírni mindig csak azt tudtam, amihez személyes közöm volt. Az életet nem tanulmányozni, hanem élni kell: teljes szenvedéllyel, hogy a bőrünket süsse a forró nyersanyag. Seb van, lázadás van és semmit sem szégyellő őszinteség: a többi – a téma, mese, nagy ötlet – nem segít. Az mind szép lelkek jeles dolgozata, vagy seftelő ügyeskedés, kiagyalt bestseller, legföljebb irodalom – de nem költészet.

Amint elmondta, regényeit gyorsan, egyvégtében, öt-hat hónap alatt írta meg.

Furcsamód a délután volt a munkaideje, azaz nem tartozott sem a pacsirtákhoz, sem a baglyokhoz. Alakjai testi valóságukban jelentek meg előtte, jóformán csak követnie kellett őket eltökélt pályájukon. A szerkezet magától épült föl benne, az eseménysor ahhoz idomult.

Valamennyi regényéről két-három lapnyi eltéréssel előre megmondta, mekkora lesz a terjedelme. Törlés, javítás alig akadt a kéziratban. A felénél állt csak meg, hogy egybefüggőn elolvassa. Ilyenkor két-három napnyi pihenőt tartott, majd szinte behunyt szemű biztonsággal írta végig az egészet.

Megkérdeztem, nem fordult-e elő, hogy elakadt közben.

– Esetleg az elején – felelte –, de akkor már nem is folytattam. És nem sajnáltam eldobni.

vállalja a hevenyészettséget

Szerencsés alkotó volt tehát. Stílusa híven azonos élőbeszédével, vállalja a hevenyészettséget is, szinte fülemben a hangja, mikor olvasom. Az ,,Egy ember életé”-ben találtam ezt a mondatot: „Írásaim nem külső szépségükben, hanem belső erejükben jelentenek valamit.”

Olykor kisebb-nagyobb társaságok verődtek össze Kassákéknál. Szűkebb köréhez számító meghitt barátok, régi társak a nehéz időkből; nem emlékszem köztük színtelen arcra. Emberek megítélésében ugyanaz a tévedhetetlen tájékozódó ösztön vezette, amellyel fiatalon eltalált oda, ahol a kelő század napja sugárzott.

Otthonos vendég volt Gyergyai Albert, Kassák költészetéről ő írta a legérzékenyebb tüzetes tanulmányt; Komlós Aladár, akit egyik dedikációjában „leghűségesebb ellenfelemnek” nevezett a házigazda; el-ellátogatott hozzájuk a Ladomerszky Margit—Angyal László házaspár, éppúgy Szandai Sándorék, Gadányi Jenőék, s olykor Kállai Ernő.

Akárhányszor heves vita alakult ki művészeti, társadalmi események körül, tanúja voltam Kassák fölszikrázó indulatának, ez azonban sosem személyek ellen irányult. Magánkörben is dogmákkal, téveszmékkel csatázott, akár valaha a fórumon, életveszélyes helyzetekben. Csak itt hamarabb elfüstölgött haragja, nemsokára már kész volt tréfálkozni is.

Ellágyulni sosem láttam. Más sem igen. Később mondta el Klári asszony, hogy előtte is akkor fakadt csak sírva, mikor a rádióból Georges Braque haláláról értesült.

– Egy tiszta ember… – suttogta tenyerébe borult arccal.

Megérte utolsó tíz esztendejének beteljesedő korszakát, a fönntartás nélküli elismerést. A forradalom utáni enyhültebb légkörben, kései elégtételként újra napvilágot látnak immár klasszikussá vált művei. Szinte párhuzamosan az önéletrajz, a válogatott versek s a válogatott novellák testes köteteivel nyomdába kerülnek öregkori költeményei. Ki tudja, hányadvirágzása ez ismét megszólaló lírájának: a külső-belső némaság egyszerre oldódik föl zuhatagos bőséggel. A „Vagyonom és fegyvertáram”, „A tölgyfa levelei” s a posztumusz „Üljük körül az asztalt” monumentális hármas záróköve életművének. Megújulás és összefoglalás is egyben.

A festőnek szolgáltat igazságot 1960-as párizsi nagy kiállítása csakúgy, mint az itthoni, a német, svájci, olasz stb. egyéni tárlata, valamint festményeinek részvétele az avantgárd mozgalmak reprezentatív nemzetközi szemléin.

A körülötte zajló eleven érdeklődés fölvillanyozta, de tartását nem lazította meg. Szikár mosollyal mondta:

– Életében kell megérnie az embernek a föltámadást… – Az ablak előtt álltunk, körbemutatott, a mozdulat tág ívébe belefért otthona, íróasztala, tömött könyvespolcai, a tetejükön sorakozó szobrok, plakettek, a falakon a képek, s odakinn, rajtuk túl a kicsiny park meg a széles utca. Fakó lett a hangja:

– Nincsen más, csak ez.

hányan hiányoznak

De már ritkán vágyott kimozdulni.Nyolcvanadik születésnapján annyi ember kavargott az egybenyitott szobákban, mint még soha. Hirtelen villant át rajtam: hányan hiányoznak, akiknek itt lenne a helyük, ha az idő meg nem tette volna a magáét. De ő még itt van!

Ekkor láttam utoljára. Fáradt volt, arcán áttűnt a rejtett töprengés. Talán megkapta már az üzenetet, de az nem tartozik vendégeire.

Egyetlen évszaka volt még hátra. Olyan hónapok, mikor nem kívánt nyilvánosan mutatkozni. Folytatólagos kórházi kálvária, megalázó elesettség, az akadozó szervek árulása.

Erről a kéretlen haladékról utolsó bizalmasa, Klári asszony vallhatott csak megrendítő naplójegyzeteiben. Rá hárult az is, hogy értesítsen bennünket „azon a nyáron”:

Kassák Lajos meghalt.

felső kép | Kassák Lajos: Egyensúly, hung-art.hu