Kárpáti György

MÁNDRUC ÚR VACSORÁJA

2005 szeptember

MÁNDRUC ÚR VACSORÁJA
A dió olyan, mint az emberi agy kicsinyített mása…

Mándruc úr úgy érkezett a faluba, ahogy húszévente az idegenek szoktak. Senki nem látta érkezését, de nem is lettek volna rá túl kíváncsiak. Az őrháznál megállt, kofferjét letette a földre és várt. Nem tudni, mire várt, csak úgy érezte, meg kell állni. Végignézett a földúton, a rendes házsorokon, a földút végén barnán izzó, búcsúzkodó napbolygóig. Hát te nem vagy ismeretlen. Ment a sötétedésben a házak között. Meg-megállt, ilyenkor óvatosan letette a koffert és elgondolta, milyen lenne itt élni. Lehetne ez is a helyem. Meg ez is. Az a kis kupolás, csinos ház. Amaz a kis ligettel. Továbbindult, mert a kutyák előbb-utóbb mindenhol megugatták. A gáton valami nagyon furcsa, boglyas alakot látott ücsörögni, ezért úgy döntött, nem arra megy tovább. Egy ideig az ártérben mászkált, megpróbált vigyázni a cipőjére, és arra gondolt, hogy hiába jött erre. Aztán föl, a gáton keresztül vissza a faluba. Leszállt az este. Mándruc úr azt remélte, a vendéglőben megtudja, hol van eladó telek. Az egyik mélyzöld kertben kerek fenekű asszony teregetett. Mándruc odament a kerítéshez, elnézést kért. Elnézést kérek és jó estét kívánok magától, így keverte a szavakat, belekapaszkodott a kerítésbe. Az asszony lassan-lassan odakászálódott, kosarastul. Mit keres vagy kit keres? A vendéglőhöz szerettem volna eljutni, csak a gáton valami fekete, boglyas árnyék az utamat állta. Attól féltem, hogy egy kutya. Az lehet, uram, de ne törõdjön vele, a vendéglő itt van a sarkon túl, diópálinkát főznek, regényes dolog vendéglőben vacsorázni, uracska, láttam már magát errefelé? A vendéglő kertjében senki nem volt, a varjak is már távozóban, sokáig ült Mándruc úr, a zakója belsejéből könyvet vett elő. Meg nem mondom, milyen témában. Jött a pincér. Mit hozhatok? Hozzon abból a híres pálinkából meg bort is. Enni mit kér? …mit főznek? Mindent, mindent dióból, uram. Tavaly majd beszakadt a kiskert a dió alatt. Olajos diót hozhatok, meg dióval sült jércét vagy pulykát. Mándruc úr a jércét választotta, és a pincér nemsokára temérdek diót hozott, hadd ropogtasson a vendég, amíg a jérce sül. A kerten kívül korom sötét volt már. Mándruc úr sorban törte és rágta a diót, pálinkát hörpölt hozzá, szakadozva olvasta a könyvet. Kellemesen elszédült a második kortytól, egyedül a bolygó közepén, pislákoló gyertyafénynél, ebben az ismeretlen faluban. Lehet itt élni? Már az egész asztalt dióhéj borította, amikor a vendéglő kapujában nagy, hömpölygő árnyékot látott közeledni. Beteg, lobos kutya volt, talán százéves, és Mándruc asztalához közeledett. Mándruc rágta a dióbelet, a százegyedik oldalt olvasta, de hirtelen úgy tett, mintha a százkettedik oldalt olvasná, hogy a kutyát megtévessze. A kutya megállt az asztalnál, és nézte Mándrucot. Hagyja, a házhoz tartozik, hallatszott a vendéglőből. Hát így, gondolta Mándruc, így már egészen olyan a helyzet, mintha a pincér ténferegne az asztal körül, és ennivalót kérne. Ugyanekkor Mándruc meglátta, hogy nagyon hasonlít ő erre a lobos, guvadt kutyára. Lehet, hogy ő, Mándruc a kutya, és fordítva? A pincér nincs is itt, nem is kertben vannak, nem is eszik diót, semmiképpen sem ebben a faluban, különben hogy lehetne egy kutya azonos ővele, Mándruccal, hogy is lehetne itt ez a falu, a teregető asszonyság, a földbolygó? Mit óhajt, kérdezte a kutyát. Csend volt. Csak egy kis emberséget, válaszolta a kutya. Hát jó, mondta Mándruc, átadom a helyem, ropogtasson maga is, váljon egészségére, a jérce nemsokára megsül, a cechet előre kifizettem, nem is tartom föl. Leereszkedett a murvára. A kutya helyet foglalt. Valahogy így. Mándruc már a vendéglő kapujánál kullogott, amikor a kutya utána szólt. Elnézést, hogy feltartom! Hol tartott a könyvben? Százkettedik, morogta Mándruc, nem is, százegyedik oldalon. Nem köszöntek el, hiszen a búcsúzkodás már az előbb megtörtént, az okosak tudják, hogyan távozzanak. Egy boglyas alak távolodott a gáton. A kutya megkóstolta a diópálinkát és lapozott. Elhatározta, hogy ezentúl gyakran megvacsorázik itt. Mándruc a kertek alatt lépkedett, elhagyta a teregető aszszony házát is, kullogott, azt mondják, gyakran jár erre, évente, talán húszévente egy kofferos idegen, de vigyázzanak vele. Harap.

kép | shutterstock.com