KARÓN VIRÁG

Elsőül nyomban: a dolgozat nem azt mondja, hogy József Attila karón virág lett volna. Netán szikárságon (ezt Babits érdemelte ki tőle, e jelzőt) valami világok-kibomlása. A tőkés rend (a félfeudális világ) kikarózottságán maga az élet. Nem. Tudjuk, hogy manapság nem is a legnagyobb rossz, ami József Attilával (= költészetével) történhet, hogy így-úgy korszerűsítik, mert a legnagyobb rossz, túl az örök művész-sorson, a nem korszerű világ gépiesen végbevitt kisajátító hadművelete volt, a „lobogónk”, meg a kivoltnagyobbpetőfivagyarany rémségei után, az ember vörös csillagával vonuló proletárköltő. Ma kisebb rossz, ha „felfedező” kedvvel – becsületesen! én mondom – a mostani idők összevissza kapitalizációira az ember hasonlatául hozzák, kánonná teszik a kizsákmányolást illető mondásait, és Thomas Mann mellé Mandelát, netán Kofi Anant is felsorakoztatják üdvözöltjei közt; és nem vagyunk messze tőle, már úgy elméletileg, mert akkor miért nem hogy az iraki háború, a csecsenföldies robbantások, a túszdrámák, az NDP és a PDS szavazócéduláinak német földön rettegett megszaporodása, és még sok minden, tárgya J. A. költészetének, vélekedésének?

Meghalt harminckétéves-lettem-énre. Virtuóz versekre, legemberibb versekre, legalapvetőbb versekre. Meghalt. Mindezt csak azért: hogy ne iskolai felmérések „szintjén” legyen „minden aktuális”. Borzalmasan mindenben. De hogy zsákbamacskát és karónvarjat ne áruljanak, előrevetem ezt is: pár nagyon karakteres „felvetését” (brr) nézem meg, hogyan értelmezhető még, ma, „azon is túl”, részemről. ltt-ott nem tudom majd visszavenni rajongásomból azt a hányadot, amely… De hiteltelenné ettől aligha lesz dolgozatom.

Nem a legtermékenyebb vizsgálati mód, ha kész fogalmakat kanyarítunk J. A. versjelenségei köré, s például ilyeneket firtatunk: hányszor érkezik ő maga, a költői személy dinamikusan a versbe, s nyit ajtót; vagy meglel valamit; vagy a karós ügy. Vagy hogy ijessze meg őt isten, bukjon föl az árból hirtelen. S dinamikus „a semmi sodra”. Az eltűnés a „talán”-nal együtt is.

a halott édesanya idézése

Nem kedvelem az ilyesmit. Szép Ernő az egyik nagy versének elején kilép a kávéházból éppen, és Kosztolányi egy másképp jeles költemény elején megszólítja a kávéházat, hanem aztán ott is van ringás, biliárdgolyó-gurulás, utcai handabanda, az Esti Kornél lapjairól is ismeretes. Dinamikusan érkezik, letargikusan távozik, mond-e szentenciát, említi-e kifejtetten a társadalmat, a hárommillió koldus (szegény) országát, alliterálnak-e szavai, használ-e kancsal rímet, ismétlem a szempontot, virtuóz-e, netán lapidáris, kő-egyszerű, háborgó, felmutató, rámutató, analitikus, szintetizáló – hagyjuk ezt mind. A „Karóval jöttél, nem virággal” kezdetű vers e látványos, részben szikár képet követően, ugye, nagyobbat kanyarít a (bocsánat) létezésből: „feleseltél a másvilággal”, ezt mondja. Ám nemcsak ezt. Költői eszköztárából magam a megszólítást érzem érvényesen fontosnak – s verza. Feleselni a másvilággal. Nyilvánvaló az itteni legegyszerűbb értelmezés(ek egyike, lehet másik is): a halott édesanya idézése. Hagyván ezt az egyszerűségi fokot – ismertként! –, nem találgatva, személyeket illetően mi illhet még ide, nézek valami mást.

Kosztolányi, akitől J. A. igen sokat tanult (van néhány verse, s ez a magyar líra egyik legkülönösebb tüneménye, úgy gondolom, melyet az idősebbik poéta művének is hihetnénk, magam például – bűnösen – bizonytalankodom itt, hogy: „Tudod, hogy nincs bocsánat”, s ez Esti Kornél-hang, igen. A „Légy, ami lennél, férfi: / a fű kinő utánad”, ez még azért egy miccenésnyit J. A.-bb Kosztolányinál, de a „Maradj fölöslegesnek, / a titkokat ne lesd meg. / S ezt az emberiséget, / hisz ember vagy, ne vesd meg” – ez már kettős honosság); Kosztolányi tehát félelem esetén javallja az üzenetküldést a másvilágra, a halottak néma sírjának verését, hadd kongjon vissza, hogy na, én kibírnám azért, ha a helyedben lennék – J. A. az atyai sírt botoztatná mindenféle hiú reménycselekvés helyett a konkrét társadalmi közegben –, a Csáth Géza-vers egyértelmű párbeszéd a halál országával, és Szép Ernő magányos, éji csavargása során is elevenít ilyen angyalok-kara-mint-balettpatkánylengedezéses jelenetet. A másvilág, tehát.

A feleselés. Semmi köze egymáshoz a két szónak, itt, de a „maradj fölöslegesnek” egyértelműen másvilágias indíttatás. Feleslegesnek maradni itt, ha felesbe-vesszük a létet-nemlétet, azt jelenti, hogy nem egészen itt élni, sőt. Különös, hogy a feleslegesnek-maradás a titkok-meg-nem-lesésével van párban, valamint az emberiség elvont szeretésével. Már hogy ezt én épp J. A.-nak elhiggyem! Minden helyzetre és minden időre semmiképp se. És ahogy az élet, élete égre-földre rémségein végigbillentyűzget (apa, isten, romlott kölyök a pszichoanalízisben, megcsalás, rossz szeretés – és hogy akkor mindent el kéne vetni), arra jut, hogy azért mégse, „hisz mint a kutya hinnél / abban, ki bízna benned”. Itt magam kénytelen vagyok ma is szünetet tartani a megindultságtól, ahogy J. A.-ra gondolok. Rá, aki mégis a „biztos, a fogható” dolgokat választotta – s ebben is szakadékokig jutott.

hasztalan vonyít

Természetes, hogy a másvilággal-feleselés valami közbülső állomásain ott vannak a „makacs égitestek” is, kiket megkérdez költőnk, hogy már ugyan miben hisznek, miért nincs az, hogy „föllobogva/lángokkal egymásnak… esnek”, miért kerülik „egymást óvakodva”? Jó, ez nosztalgikus (brr), bánatos, szerelmes vers, lemondás és remény. (Az égitestek hatása is, kicsinykét, nyilván.) De, mondom, s szavam hagytam az imént, az emberiséget, „ezt az emberiséget” nem szabad megvetnünk, hisz emberek vagyunk, azaz tegezve, ember vagy, hát akkor ne. Hanem ha az emberiség megannyi nemzet keretében osztaná magát, szét, nagyon szét?! J. A. ihletésére mondom, rendben, nem vetjük meg az emberiséget, hisz… de akkor lehetőleg minél kevesebbet halljunk róla. Nem a titkok megleséséről van szó ma, hanem egyik elnök ígérgetéseiről a másik elnök után, egyik világfunkcionárius mai és másfél évvel ezelőtti állásfoglalásának enyhe – !! – ellentmondásosságáról, s akkor melyik az igaz? Mit szólna J. A. a forgolódó tőkés (és iszlám) birodalmiságok mai falánkságához, forgolódásához stb.? Nem kellene titkokat meglesnie, nagyokat következtetnie. Rágnák szájába képernyőkről, napilapok és szakfolyóiratok nyomdafestéke ilyesmiktől szaglana neki! A költő hasztalan vonyít, írom ezt már idézőjel nélkül, lassan szabad, oly evidens (s annyira tudjuk mögötte Őt), de minden kérdésben. Nehéz ma az érzületi Magyarország elemei között lelkesen üdvözölni egy szociáldemokratát… egy franciát… egy németet… egy fokhagymavásárlót, megfogadni a magas hercegi tanácsot, hogy ne cipeljünk annyi kilót, fölös testsúlyt, mi, fura-népség-magyarok. Nehéz ma ama nagy titok meglesésén túl, hogy a bombarobbanás az bankó is lehet, s mint fillér, száll szét a szilánkja, amikor hazánkban, ritka eset, nincs is már apróbbik pénzegység, fillér… de bankórobbanás van. S hát még a világban!

Az emberiségre is legyintettem. Megvetés nélkül, remény nélkül. Magam J. A. fogalmait így elemezném (Hozzá hűen, remélem) – szét s széjjelebb: akkor én nem vagyok az emberiség része? Akkor én túl sokat írtam át a másvilágra, túl sokat feleseltem e lét-fél-birodalmával? Hívtam azt, aki hittel indulva megtalálta útját az éj felé, míg magunk, igen, bizony, jajokba fúlva és önmagunk feledve leszünk – az életé? J. A. mit is mond?

Le vagyok győzve (győzelem ha van),
de nincs, akinek megadjam magam…

Innen Nemes Nagy Ágnes is folytatta a históriát, ahogy Pilinszky.

Úgy leszakadtam minden más világról,
ahogyan lehull a gyümölcs az ágról.

A babitsi nemzeti versidom bevisszhangzik kicsit, ám engem inkább az érdekel az alapjában jambikus versből, hogy: „Ember vagyok, így vagyok nevetséges.” Nem nagy költői erejű mű ez, de fontos része egy folyamatnak, szeme egy láncnak. Egy rabláncnak.

A Szürkület szabadsága ilyesmire jut: „Ez éles, tiszta szürkület való nekem.” (Semmi dinamizmus.) Itt „A tárgy-egyén mind elválik a többitől, / magába mélyed és talán megsemmisül.” Jó, ez költőnknél még a leginkább „Füst Milán”. (Ritka hatás.) De témánkat tekintve, íme: az őrült anya (a költő maga), ki úgy hordja púpját, mint magzatát, „mellyel – azt hiszi – némaságot szül vagy tiszta űrt”; sok mindent megelőlegez J. A. itt. S ennek ellenére nem tudnánk ma épp itt a sírjából kikelt Salingert (témánk a némasággal, nemtudással stb.), Beckettet (a szikársággal) sem lelkesen fogadni. Nem csupán a „testvéri tankok” kerültek a bankos bombarobbanás zsánerképébe – és verza! –, hanem a „fehérek közt egy európait” üdvözlő lelkes hit is: jégre.

Jó ideig, attól félek. Mikor európai államelnök kénytelen kimondani, honában egyenlőség pedig nem lesz. S erre a Fal visszavágyása.

Ha József Attilának a társadalmias felismerései adnák elemi költészetének lényegét és szívét, baj lenne – még nehezebb volna nem túllépni ama csalreményeken. Az „utolsó vers”-ben az a bizonyos vashatos, mely nem kell (a húszfilléres), meg „a vasgyűrű, melybe vésve / a szép szó áll, hogy új világ…” Ah, az új világ, a munka világa. Megoldották a kormos gyárak, rémes bányák felszámolását a kulturált helyeken kulturáltan (bár az ottaniak sok ajával-bajával, de túlélték; vajon nálunk…?), aztán kialakult a nem is olajozottan, de számítógépes elektronika-suhanással gyarapodó jólét, az értelmetlennek is minősíthető, sok-hipermilliárdos-márkás-dolláros, ha viccelni akarnék, hát márkás-fontos, euróias vagyon, a már tőkének sem nevezhető… és van csodálkozás, hogy NDP és PDS. A titkokat ne lesd meg? Ó, ha némely kommentátoroknak hihetek, bizonyos ország „zöldjeinek” olyan a szavazótábora, hogy ott a legnagyobb a jómód. S így a választási jelszavak sem szenvednek csorbát a munkanélküliség, a kínos pénz-számolgatás stb. megaláztatásai révén. Nézem ezt, s mindig József Attila nagy szellemárnya borítja el, mikor lezárom, a tévét. (József Attila szellemárnyát nem lehet lezárni, hiába vannak szegénynek olyan álpetőfis mellszobrai itt-ott.) Az ő konkrétuma: a világ konkrétuma. Már ha nem az van épp, hogy „csak az olvassa versemet, / ki ismer engem és szeret…” Mivel a semmiben hajóz. Jó, lezárom-kizárom a világot, de annál hirtelenebb lesz az élmény: hogy miben élek.

úgynevezett rendszerváltozás

Nem elemzem az olyan verseket, mint a Hazám, ahol az anyagi viszonyok távolítják el egymástól az embereknek még a szellemét is; hát persze, hogy a magányos (Rilke itt tovább „rezeg”) a hova-is-tűnt könnyű emlékekhez folyamodna-fohászkodna. Mert a szíve nehéz, majdnem zokog. Ember és ember, de már tárgy és tárgy is így van egymással: „már nem fog kézen, amit megfogok”. S hogy egy kis játékot ő is érdemelne. Igen, egy kis „zsenialitásával az érzületnek” egy kis úgynevezett rendszerváltozás után a költő egy kis reáljátékot akar, ott, ahol neki még lehet objektíven játszania, rátalál – hogy örökre elhagyja őket megint. Játszani is engedd. Ezt is abbahagyni engedd. Salinger Teddyjét is, a kis nem-tudom-elvű zen buddhista srácot is engedd neki, a lázadó punkzenekarocskát is engedd, mindent engedj, szép szabadság, a te se nem szép, se nem okos (történetesen) fiadnak, hogy aztán megtérjen a… a na, hány évet is kell még élnem? na, kibírom addig?

J. A. költészete nagy példa a részt-nem-vevésre (is). Ahogyan azt mondja, hogy neki hűvös, örökkévaló dolgok közt kell őgyelegnie (kiemelés TD), neki, aki sosem volt az, akit a családfők kegyeltek, lásd minek részt venni, nem vagyok (TD) az a zsáner, s inkább legyek is totálban fel nem ismerve, mint zsánerként el… az emberiség darabja, ahogy anyja ezt „szenvedni szaporította” … s ahogy levegőt akarna venni… micsoda nagy lélegzet, hogy „a palánkok közt szárnyaló / munkát nem lehet elfelednem”… hagyom, is. Ilyet, hogy „muszáj őgyelegnem”, s hogy „hűvös, örökkévaló / dolgok közt”, ráadásul, ilyet magyarul nem írt, nem ír és nem is fog írni, nem fog tudni senki.

Axiómatizmus és csendes paroxizmus fogja el az embert, ahogy az olyannyira tudott, „ragadozott” részeket lapozva keresi! Ezt olvasom az őgyelgősben: „Mit oltalmaztunk, nincs jelen, / azt most már támadóink védik”. Ez sincs ma már. Támadóink… kik vagyunk mi? Támadóm legföljebb Iván hurrikán, Jilijolie tornádínó, de nem vagyok államférfiak táborának része, és nem védi semmi dolgomat, mit tudom én, Brszdi ben-Szkandri, aki táborként nem ellenfelem, csak irtózom és iszonyodom. A globalizáció fogalma az, hogy J. A. az egészet úgy utálná, ahogy van, s főleg, ahogy még – ráadásul rosszabbul is! – lesz. Holott (tudom) nem lehet máshogy.

A zen fogalmát, mely nagy divatunk volt, ma nem látom megfogalmazottságában életképesnek. Amit céloz, azt „úgy” sosem oltalmaztuk. Magam egzisztencialista vagyok, hogy valami buta nevet adjak dolgomnak. Élek, mint más, „folyton” erről beszélek. A hogyan igen fontos nekem, de tárgy nélkül.

Az író? A hasztalan-vonyításon túl meddig jut? Oly mindegy, mit tár fel, kedves J. A., mit ér a lélek ily fényűzése, hogy oknyomozás, felderítés? Annyiszor elmondtam már; az ilyen ülepítés csak elderítés, semmi sem derül tőle, a kedv végképp nem. S a végén felhárul az egész az egekig (a boldog együgyűbbeknek s naivabbaknak), vagy a filozóf és divatszellem fogalmakig. Ezt a hazát remélted nekünk te, végképp másoknak, az utolsó versedben. Nem vagyunk végképp mások, hogyan lennénk, igenis emberek vagyunk. De végképp másképp lett, legalább belátható időkig. S így nehéz a Te verseid szépségét és társadalmilag-embersorsilag érvényes erejét, ízét táppá tenni. Hogy a világ étke mi? Munka, jog, egyenlőség… S mi erre a Szó? Van?

Gittrágni meg minek. Aktuális karót. Ah, világok, virágok.

Így történik meg, érdemben, hogy legmaibban evidens, legaktuálisabb költőnkkel szépen magunk maradunk, kettesben a nem létező házi oltár előtt, ha már legalább nem egy „bjuro” falán.

felső kép | Pascal Maramis: Hága, flickr.com