BESZERZÉS

Hajnali négy óra, alig egy-két utcai lámpa világít csak. Szél nincs, de csípős hideg van, ráadásul a tetőkről időnként hódara vagy zúzmara szóródik ránk. Az a fajta, ami elől nincs menekvés, bármilyen szorosra tekerem a nyakamon a sálat, utat talál a nedves hideg a bőrömhöz. Néma bérházak az utca mindkét oldalán, vak ablakszemek bámulnak ránk, sehol sincs fény, a lakások vagy üresek, vagy ha vannak lakóik, hát alszanak.

Állunk a sorban.

Már tegnap is itt voltunk a testvéremmel, amikor zárás előtt kijött az egyik boltos és elzavart mindenkit. Azt mondta, minden elfogyott, és nincs semmi esélye, hogy másnap, azaz ma, érkezne újabb szállítmány. Mi, néhányan, nem tágítottunk, és amikor mindenki elment, aki el akart menni, nagyjából harmincan maradtunk. Az öcsémet hazaküldtem, mondtam neki, hogy ezt most én megoldom. Fiatal fiú állt az üzlet ajtajánál, szegény, éppen sorra került volna, én meg a tizenkilencedik lettem. Azóta is ott áll elöl, akárcsak itt én. Nagyon jó helyem van, igyekszem is tartani, csak ne fagyjak meg és ne essek össze a fáradtságtól. Mostanra már lettünk megint vagy kétszázan, ha hátranézek, nem látom az utolsókat.

Állunk a sorban.

Éjfélkor jött két nagydarab fickó, végigsétáltak a sor mellett, de nem tetszett, ahogy közben méricskéltek minket. Végül visszamentek a sor elejére és beálltak a fiatal fiú mellé, majd apránként elkezdték kilökdösni a helyéről. Senki sem mert rájuk szólni, se azért, hogy befurakodtak, se azért, mert a fiút el akarták zavarni. Aztán szerencsére érkezett két járőr, akik némi egyeztetés meg halk elbeszélgetés után elküldték a fickókat. Utána egy darabig még a környéken maradtak a rendőrök, csendesen növekvő sorunkat vigyázva.

Állunk a sorban.

Már jegyet is nagyon nehéz szerezni. A fejkvóta alapján történő jegyosztás rég megszűnt, mindenkinek magának kell utánajárnia, ha valamihez jegyet szeretne. Nem könnyű, főleg mostanában nem, amikor már hidegek a nappalok és az éjszakák. Én persze eltántoríthatatlan vagyok, ha valamit meg akarok szerezni, akkor azt megszerzem. A múlt héten fülest kaptam, hogy a lakásunktól nem messze osztanak majd jegyeket ide, ebbe a boltba. Azt mondta az informátorom, hogy az osztás szándékosan rossz, későbbi időponttal lesz közhírré téve, és én már akkorra menjek oda, amit ő mondott nekem. Így tettem, és valóban, nagyjából tizenöten lehettünk ott, amikor elkezdték kiadni a jegyeket, meg is kaptam öt perc alatt. Aztán ahogy távolodóban visszanéztem, már voltak a helyszínen minimum százan. Gyorsan terjednek a hírek.

Állunk a sorban.

Már világosodik, nincs órám, a mögöttem álló szerint fél hét van. Az előbb egy teherautó érkezett, két nagyobbacska faládát emeltek le róla és vittek be a boltba. Nem tudom, mit hoztak, remélem azt, amiért most itt vagyok. Sajnos a járművön nem volt semmilyen felirat vagy logó, így abból sem derült ki a szállítmány jellege. Megtapogatom a zsebemet, már rég ellenőriztem, hogy megvan-e a jegyem. Egy pillanatra ledermedek, mert nem találom, de aztán eszembe jut, hogy áttettem az ingem zsebébe, hogy még nagyobb biztonságban legyen. Meg is nézem és megnyugszom, minden rendben, megvan.

Állunk a sorban.

Lassan reggel lett, kissé komótosan ugyan, de beindult a város. Emberek, nagyok és kicsik, jelentek meg az utcán, mennek a dolgukra, közben persze mindig van köztük, aki fejcsóválva mér végig minket. Fel nem foghatom, hogy mi bajuk lehet velünk, nem tudok másra gondolni csak arra, hogy irigyek ránk. Mert ahelyett, hogy tettek volna ők is valamit magukért, nyilván lebzseltek valahol, most meg persze fáj nekik, hogy nem állhatnak itt közöttünk. Nem lenne baj, ha átgondolnák ők is az életüket.

Állunk a sorban.

Az előbb kinyitott a bolt. Kijött rajta két eladó, kihirdették, hogy ma milyen jeggyel lehet vásárolni, és szerencsére a miénket mondták. Áldom az eszem, hogy tegnap itt maradtam, és szentül hiszem, hogy abból a két faládából nekem is jut valami. Tizenöt embert engedtek be, aztán mindig annyian mehetünk utánuk, ahányan kijönnek.

Odabenn vagyok.

Már az is nagyszerű, hogy idebenn kellemes meleg van, nem hiszem, hogy fűtenek, de a kinti hideghez képest ez most itt nagyon jó. Odalépek a pulthoz, átadom a jegyemet. Az eladó ellenőrzi, megnézi az érvényesség dátumát, aztán maga mellé készíti a pultra, amiért jöttem. Pontosan annyit, amennyi a jegyen áll, sohasem adnak többet. Kevesebbet már inkább. Rögtön mellette ül a kasszás, kinyúl, és maga elé húzza a holmimat, nekem csak egyet kell oldalra lépnem, hogy elébe járuljak.

– Még valamit? – kérdezi.

– Nem, köszönöm – felelem.

– Rendben. Akkor kettő okostelefon, egymillió-nyolcszázhatvanezer lesz.

kép | adobe.com