Kardos Gábor

FANTÁZIÁT A HATALOMBA!

1998 július

FANTÁZIÁT A HATALOMBA!

(A perspektíva) Úgy tűnik – mindenki ezt mondja –, Magyarországnak az elkövetkező években lehetősége lesz a pénzügyi stabilitás megőrzése mellett számottevő gazdasági fejlődésre. Erre – gondolom, senki sem vitatja – nagy szüksége van. Ha így lesz, ez a fejlődés valószínűleg változatlanul olyan társadalmi jelenségekkel párhuzamosan valósul meg, mint a szociális különbségek és a bűnözés növekedése, az ország földrajzi kettészakadása és a többség gazdasági stagnálása. A reménybeli fejlődés hozadékai a materiális és a piacképes – vagy azzá átképezhető – tudásbeli tőke birtokosait gazdagítják. Azután … Azután 2005 táján felvesznek minket az Európai Unióba, persze a munkaerő szabad áttelepülésének hat-hét évre történő felfüggesztése mellett, és csordogálni kezd az addig átalakított – lefaragott – közösségi alapokból a pénz. Négy-öt (újabb) kemény év következik – az EU-ban előállított termékek és szolgáltatások eluralják a magyar piacot –, majd beindul az 1867 utáni tőkés fejlődéshez hasonló valami… Ez utóbbi persze főként attól függ, sikeres lesz-e az euro, és hogy általában hogyan alakul Nyugat-Európa világgazdasági pozíciója. Akkor már csökkenhetnek a földrajzi különbségek és esetleg megszületik a hatékony EU-rendőrség – igaz, a felső tizenöt-húsz százalékhoz tartozók ekkor már régen kifinomult biztonságtechnikai eszközökkel elszigetelt lakóparkokban élnek, és lágy drogokkal élénkített, kvalifikált elméik termékei attachement-ként érkeznek a felhasználói számítógépekbe. A virtuális vásárlás útján beszerzett dolgokat szállító járműveket pedig átkutatja a fegyveres személyi állomány – igen, igen.

visszaverődik a golyó

(Az integráció határai) Azt, hogy hova fejlődik az európai integráció, aligha tudhatjuk – de még azt sem, néhány esztendő múlva hogyan fest majd –, az eddigi történetéből azonban világosan látszik, hol húzódnak az integráció határai. Nem fizikai határairól van szó, hanem a tagállamok közötti szociofunkcionális teret határoló jelzőpontokról, amelyekről, ahogyan a flipperben történik – visszaverődik a golyó, az integrációs folyamat golyója.

Amint Carl Schmittől tudjuk, szuverén az, aki a kivételes állapotról dönt, és a rendkívüli – azaz a mindennapi rutinon túli – helyzetekben eddig mindig a tagállamok mondták ki a végső szót – nemzeti érdekeik alapján.

kardos2 0612

De Gaulle 1965–66-ban sikeresen állította meg a többségi szavazást; 1973-ban, amikor Hollandia az arab olajembargó célpontjává vált, Nagy-Britannia és Franciaország késznek mutatkozott engedni a követeléseknek, a római szerződés nyilvánvaló sérelme ellenére. 1991 decemberében Németország elsőként és egyedül ismerte el Horvátországot és Szlovéniát, majd 1992 januárjában, a Badinter Bizottság ajánlásai ellenére erre kényszerítette a többi tagállamot; 1993 augusztusában a német kamatláb-politika zátonyra vitte az európai valuta-átváltási rendszert. Gyakran azonban jóval kisebb, szektorális kérdésről van szó, olyan helyzetről, amit úgy szoktak jellemezni, hogy ha nincs politikai döntés, az EK álláspontját a paradicsom- vagy a marhahús-termelők érdekei határozzák meg. 1991 szeptemberében, amikor az EK külügyminiszterei azért találkoztak, hogy jóváhagyják a visegrádi államok társulási egyezményeit, a francia kormány komoly ellenérzéseit hangoztatta: így megnőne a három ország marhahúsexportja… Igaz, ez a megnövelt mennyiség is a közösségi marhahúsfogyasztás egy százalékának egy százaléka lett volna! (A brit kergemarhakór következményeit, az azt követő kötélhúzást csupán zárójelben említem.)

Az integráció határát jelenti persze az is, amit Stanley Hoffmann amerikai politológus így fejezett ki: „Nem meglepő, hogy oly sok európai nehéznek találja, hogy azonosítsa magát Európával, amely megmarad tisztán gazdasági és bürokratikus konstrukciónak, és csupán néhány jelét mutatja a nemzetté válásnak.” Ezt megérezték Brüsszelben is, ezért vált jelszóvá a polgárok Európája, s bővült Maastrichtban a polgárok által közvetlenül választott Európai Parlament – így is rendkívül szűk – hatásköre; és ezért került bevezetésre a közösségi polgárjog. Ez utóbbi amellett, hogy tartalmazza az Unió területén a mozgás- és letelepedés szabadságát, nem sok újat ad: csupán a lakóhely szerinti önkormányzati, illetve az Európai Parlamentbe történő választás jogát, ha egy közösségi polgár másik állam területére költözött.

a bürokrácia szabályozási dühe

Az integráció határát jelenti aztán a döntési eljárások bonyolultsága is. Amíg Dél-Kelet-Ázsiában jól megszerveződik az államok közötti gazdasági integráció a régió valamennyi államában élő kínai családokon belül (esetleg között), addig Európában a napóleoni centralizált állam és a német „szabály-orientáltság” nyomán Brüsszelt a bürokrácia szabályozási dühe uralja. Ez a szabályozási düh gyakran olyan normaanyagot termel, amelyet különösen egyes déli tagállamok, így elsősorban Görögország egyszerűen nem, vagy formálisan (azaz csupán papíron) hajt végre. A Bizottság egy Olaszország ellen, a közösségi jog megsértése miatt indított eljárásában mondta ki az EK Bírósága: „Amikor a római szerződés lehetővé teszi, hogy a tagállamok hasznot húzzanak a Közösség előnyeiből, egyúttal arra is kötelezi őket, hogy tartsák tiszteletben szabályait. Amennyiben a tagállam – a nemzeti érdekekről vallott saját felfogásának megfelelően – egyoldalúan megsérti a Közösséghez csatlakozásból eredő előnyök és kötelezettségek egyensúlyát, kérdésessé teszi a tagállamok közösségi jog előtti egyenjogúságát.” A „tagállamok közösségi jog előtti egyenjogúságának” megsértése azonban nem csupán a nemzeti érdekeknek az integráció – az egységes belső piac működése – fölé helyezését jelenti, hanem gyakran a túlszabályozottság elleni bozótharcot is.

kardos3 0612

Mi következik az elmondottakból? Főként az, hogy a legújabb fejlemények – így az Amszterdami Szerződés – ellenére is, változatlanul marad a döntéshozatal központi eleme. Másrészt az is, hogy az európai integráció főként politikai döntések nyomán halad előre. Ha az egységes belső piac logikája meg is kívánja az egységes pénz létrehozását, ebben az esetben is többről van szó, mint különböző konvergencia-kritériumok teljesítéséről, s hogy az Egyesült Államokkal, Japánnal és az egész dél-kelet-ázsiai térséggel folytatott versenyfutás – a globális hatalommegosztás – szükségessé teszi azt. Döntő fontosságú, hogy az egységes Franciaországban és Németországban megvan a politikai akarat, hogy erre rákényszerítse a többi tagállamot.

Az igazi kérdés azonban: képes lesz-e az EU, hogy folyamatosan jó, de legalább elfogadható választ adjon az ezredvég kihívásaira. Pontosabban először arra, hogy megteremti-e a jó válaszok adásának lehetőségét, és a hosszú távú gondolkodáson alapuló politikai döntéshozatal realitássá válik-e.

megoldandó feladatok

(A problémák) Az EU-nak mint a nemzetközi kapcsolatok egyik centrumának nem csupán saját belső problémáival kell megküzdenie, de választ kell találnia a világ bajaira. Ez utóbbi feladatot persze nem egyedül kell elvégeznie, de részvétele a megoldások keresésében elengedhetetlen. A megoldandó feladatok fantasztikus, soha nem látott „gazdasági komplexummá” – ahogy Dieter S. Lutz nevezi – állnak össze, hiszen például az EU-ba a tagállamok politikai vezetése szerint „észszerűen kontrollált” bevándorlás aligha választható el az EU hátsó-udvarának tekinthető észak-afrikai térség nyomorától, túlnépesedésétől és némely esetben – Algéria – politikai káoszától. Az EU-n belüli foglalkoztatási gondok – a tagállamok munkaerejének „alkalmazhatósága” – nem különíthetők el azoktól a globális gazdasági-társadalmi folyamatoktól, amelyek lényege – ahogyan Susan Strange rámutatott – a piacok hatalmának megnövekedése és az államok kontroli-funkciójának hanyatlása.

(A döntéshozatal) Ilyen dimenziójú problémák eleve megoldhatatlanná válhatnak (helyesebben váltak), ha a döntéshozatal, akár tagállami, akár EU szinten képtelen garantálni, hogy ne rövid távú érdekek dominálják. Megváltoztatható-e az EU közös mezőgazdasági politikája (CAP), ha a reformot egyetlen tagállam (Spanyolország) ellenállása lefékezheti? Észszerű-e az EU olyan bővítése, amely csupán öt államra terjed ki, mivel ennyi új tag még – legalábbis a francia felfogás szerint – megúszható lenne intézményi változtatás nélkül? Meggyőzhetők-e az európai polgárok az áldozatvállalás szükségességéről, ha az EU-n belül a döntések demokratikus legitimációja gyenge? A tagállami kormányok cselekvési lehetőségei erősen korlátozottak. Egyiküket-másikukat persze megérintheti a problémák komplexitásának „felvilágosult megértése”, az azonban biztos, hogy az ilyen vezetés képviselőinek szeme is vérbe borul, ha érzékeny kérdésekre terelődik a szó Brüsszelben, például, hogy milyen adalékanyagokat lehet majd a jövőben a csokoládégyártásban felhasználni. Hogy ne menjünk messzire példáért, vajon a magyar kormány kockáztatja-e a Red Bull „energiaital” forgalmazásának megtiltását, ha az EU következő soros elnöke, Ausztria (amelynek diplomáciája a Bal’ Platz-i szellem mai letéteményese) minden erejét megfeszíti, hogy a magyar társulási egyezményre hivatkozva a termék piacon maradását elérje?

kardos4 0612

(A demokrácia korlátai) Noha a demokrácia olyan, mint az anyaság, általános támogatást élvez, azért talán nem szentségtörés azt állítani – sokan teszik ezt, így például Michael Thomas Greven, Thomas Jäger, Dieter Hoffman –, hogy éppen a hosszú távú döntések meghozatalának nem kedvez.

A demokratikus legitimáció a jelenből ered, a jelen problémáinak közép távú megoldására ad felhatalmazást. A politikusokat, akik újraválasztásuk árnyékában döntenek a folyó ügyekről, hidegen hagyják az exponenciális történeti kockázatok. A jövő által biztosított formális legitimáció nem létezik – mutat rá Dieter S. Lutz. Még a választási többség rövid távú érdekeinek érvényesítése is a hatalom megtartásának függvénye – hát még az olyan dolgok, mint a globális felmelegedés. Henry A. Kissinger írta egykor, hogy a politikus úgy kel át a folyón, hogy az egyik farönkről a másikra ugrál, miközben a víz sodrásának irányába vinné. A látens katasztrófák, a hosszú távú veszélyek számbavétele megmarad a „végzet prófétáinak”, akiknek hangját elnyomják a békésen rágcsáló lótuszevők étkezési mellékzörejei.

mindnyájan halottak vagyunk

(Emberi korlátok) Valószínűleg többről van szó, mint a politikusok végzetes rövidlátásáról. Annak idején, amikor Keynes-t megkérdezték a hallgatói, mi a véleménye, hogy a közreműködésével létrehozott Bretton Woods-i pénzügyi rendszer hosszabb távon hatalmas inflációhoz vezet, azt válaszolta, hosszabb távon mindnyájan halottak vagyunk. A relatív stabilitás állapotában nehéz az exponenciális kockázatok halálunk utáni hatásait komolyan véve elhinni, hogy a lineáris hanyatlás helyett – melynek ideje alatt az emberiség mégis kitalálhat valamit –, meglepetésszerű katasztrófák következhetnek be.

(Az ezredvég) Egyébként is – mondhatják sokan – az ezredvég kedvez a világvége jóslatoknak. Valójában persze egészen másról van szó. Arról a jelenségről, amelyet José Ortega y Gasset az újságokat és a rádiót figyelve már a két világháború között észrevett, és amely napjaink televíziójában teljesedett ki. Nem egyszerűen a mindennapi szellemi tejbepapiról van szó, hanem a kiegyenlítődésről. A hírek és a műsorok áradatában összekeverednek és egyenlő értékkel szerepelnek a számtalanszor ellenőrzött tudományos eredmények és az infotainment varázslói és javasasszonyai. Melyik valóságosabb, az X-akták, vagy az egy-két soros hír az Északi-sark jégtömbjeinek megfúrásából levont következtetésekről?

(A megoldás paradoxona) A helyzet tragikomikus jellegét fokozza, hogy többé-kevésbé tudjuk, mit kellene tenni – a megfelelő ismeretek ehhez rendelkezésre állnak –, és mégsem történik semmi. Ezzel viszont visszajutottunk a politikai döntéshozatal problémáihoz. Az alábbiakban felsorolt javaslatok a politikai döntéshozatal alkalmassá tételét célozzák a hosszú távú döntések meghozatala érdekében. Carl Böhret ötlete, hogy demokratikus legitimáció révén a politikusok hosszabb mandátumot kapjanak, hogy függetlenedhessenek a rövid távú gondolkodástól. Úgy vélem, emellett feltétlenül szükség van a demokrácia konszenzuális elemeinek erősítésére, nem azért, hogy elmossa a politikai alternatívát, hanem az ellenzék egyetértésének megszerzése érdekében, az ő kormányzati idejüket is érintő döntésekhez. Szükség volna a független agytrösztöket a parlamenti döntéshozatal kezdeményezésének jogával felruházni, hogy a hosszabb távú gondolkodásra gyakran képtelen központi bürokrácia által kidolgozott javaslatok helyett valódi alternatívák kerüljenek a törvényhozás elé. Kérdés, ha ezek az ötletek megvalósulnának is, vajon a totális értékrelativizmus világában, amelyben a magas jövedelműek Prozac-on, míg a szegények crack-en élnek, ahogyan Heller Ágnes írta, mindez segítene-e? Észszerű-e áldozatokat várni az utóbbiaktól? És az előbbiektől?

kardos5 0612

(Mi várható az EU-tól?) Az EU-nak – hiszen ez léte egyik értelme – képessé kell válnia a hosszú távú európai érdekek megfogalmazására. A kérdés most már az, vajon az európai érdekektől könnyebb-e eljutni a globális érdekekig. Talán: igen.

kép | Willem de Kooning művei, wikiart.org