„TALÁN LEHET MÉG”

Idézek valamit S. Nagy Katalintól, ami már nála is idézet: Jóannész Damaszkénosz VIII. századi szerzetest idézi új könyvének, a Föld-hajónak 81. oldalán, a szentképek védelmében írott három beszéde közül a harmadikat: „a kép tehát hasonmás, példázata és másolata valakinek, s visszatükrözi azt, akit ábrázol. De semmiképp sem hasonló mindenben a kép az eredetihez, vagyis ahhoz, akit ábrázol.”

„Mi célra készül a kép, teszi föl a kérdést Jóannész”, folytatja S. Nagy.

„Minden kép valami rejtett dolgot derít fel és hoz napfényre”, válaszol Jóannész.

halálba vetettség

Ezek a mondatok adják S. Nagy Katalin egész könyvének mintegy a textusát. Azt hiszem, az a rejtett dolog, amit a szerző föl akar deríteni, vagy, ha megfejteni nem is tudja – ki tudná? –, mindenesetre felszínre szeretne hozni, a modern ember haláltudata és halálba vetettsége. Valamennyi tanulmány e körül kering.

Sokat beszélnek ugyan arról, hogy napjainkban a halál vált olyasféleképpen tilalmazott és elfojtott tárggyá, mint amilyen valamikor a nemiség volt; nem tudom, valóban így van-e, nem hiszem; vagy gondolhatnánk arra is, hogy éppen az elfojtott dolgok hajtóereje a legjelentékenyebb; akárhogy is, aligha volt olyan kor, az S. Nagy Katalin könyvében többször is említett egyiptomi és asszír kor óta, amely annyira a halál jegyében állt, mint a miénk.

Halállal van itt telítve minden. Érj hozzá akárhol, cseperészni kezd belőle.

The dead end of all things, minden dolgok holt vége. Inkább csak azért kerülik a róla való beszédet, mert reménytelenül állnak vele szemben. Ennyiben a halálban valahogyan hívő Egyiptoménál sokkalta rosszabb a helyzetünk; riválisunk legföljebb a rettenetes Asszíria lehet.

Amelyet nemigen szoktunk az európai kultúra forrásai közt emlegetni. Kényelmetlen ős. Nehéz volna büszkélkedni vele. Pedig ugyanúgy jelen van a mi ipari civilizációnkban, mint az előszeretettel emlegetett görög és zsidó-keresztény hagyomány.

Halálból és halálfélelemből vannak rakva városaink, a halálfélelem hajtja közlekedésünket, az teszi tudományainkat egyre élesebbekké.

személyes szerelem

Természetesen groteszk a hasonlat, de S. Nagyban van valami a bokszolók vehemenciájából, ahogy ennek a kérdésnek mindegyre nekimegy. Akár a címadó ökológiai katasztrófáról ír („Föld­hajó”), akár Izsák feláldozásáról: Leonardo szellemi gyötrelmeiről, Júdás és Jézus csókjáról, Veronika kendőjéről, Krisztus sírba tételéről, akár az írástudók széjjelolvadásáról, de még a Nap-Hold­arcról, Chagallról mint a szerelem festőjéről írva is („Valakit szeretni annyit jelent, azt mondani neki, nem fogsz meghalni”, mondta Gabriel Marcel; hát akkor hazudik a szerelmes, vagy csak a modernitás az, amely már nem képes a szerelemre? – kérdezi S. Nagy végig a könyvön, egyetlen tárgyát, a festészetet azonosítva a személyes szerelemmel), akár R. úr önarcképeiről beszél vagy Rembrandt rajzairól (ezek talán a kötet legszebb fejezetei), Tarkovszkij félelmetes nosztalgiáiról vagy Ország Lili festészetéről, vagy Jeruzsálemről (és itt már igazán nem kell magyarázni a dolgot), mindig ezzel a vak fallal találkozik – változó eredményekkel.

Mármint ami a győzelmet vagy talán – elképzelhetetlen – esélyét illeti.

„Élet és halál, a talán lehet még és a bevégeztetett együtt s egyszerre van jelen” – írja.

A változékonyság a szerző őszinteségéből adódik. Aki az egyik lapon valahogy mégis hívő lélek, a másikon reménytelen modern. Van abban bizonyos fésületlenség, ahogyan a szerző a maga mélységesen emberi tájékozatlanságából (mármint ami az egyedül fontos végső dolgokat illeti) nem csinál rendszert, olyasmi intellektuális szövedéket, mint amely mögé nem egy stiliszta rejtőzni szokott; mondja, ahogy jön, ahogyan ez a vehemens haláltudat elébe adja. Tudhatjuk minden egyes pillanatban, hányadán állunk vele. Ennek ritkaságértéke van manapság.

kiálló szög

A halál végső győzelme esetén ugyanis – mint Szent Pál is már megírta – az írásnak sincsen semmi, de semmi értelme. Nyíltan vagy burkoltan, folyton ezzel foglalkozunk. Mint kiálló szög e körülmény, fel-felhasítja a tanulmányok szövetét. S. Nagy Katalin írásai magukon hordozzák a művészetről való gondolkodásnak ezt a dilemmáját, mint nyílt sebet.

Miközben az egész könyvet átjárja a festészet iránti mély érdeklődés és szeretet. Ritkaság ma ez is. „Pedig semmi más, csak anyag: néhány adag sárga porhoz pár csipetnyi aranyszemcse, kicsinyke még az égetett sziennából, valamicske umbra”, írja a Rembrandt-festmények felületéről. „Magad sem tudod, mi történt közben, hiszen a technika ellentmond a végeredménynek.”

Abban az értelemben is, hogy természetesen ő sem értheti, mi az a más, ami a festészetből – Rembrandtéból vagy a torinói lepeléből, amely, úgy tetszik, valóban nem kézzel festett kép – a haláltudaton kívül is még kiderül. De ezt a kérdést nem mondja ki folyton. Nincs-e a festészet valami kapcsolatban a feltámadás misztikumával?

Ennyiben a szerző arra a gyermekre emlékeztet, aki azért sír-rí hangosan, mert nem tudja, hogyan fog átkelni egyedül az előtte lévő lángtengeren.

Ajánlom hát szeretetükbe ezeket a tanulmányokat; mindannyian át fogunk kelni rajta, s még egyikünk sem tudja, hogy.

kép | vecteezy.com