SEHOL SEMMI ÚJ
1995 március
Gondolom, ez a lényeg. Hogy sehol semmi új. Rend, ami van, ha van, mindig a régi: az ipari rend. Mert már a cím is félrevezető. (Franciául ugyanígy hangzik, Le nouvel ordre écologique, csak meg van toldva egy alcímmel, L’arbre, l’animal et l’homme, ami a magyar fordításból kimaradt.) Képzelt ellenféllel viaskodik Luc Ferry; s ahogy két véglet közt egyensúlyozgatva ír, nem veszi észre vagy nem akarja észrevenni, hogy az a másik véglet egyáltalán nem létezik (az ökológiai egyensúlyvesztésnek meg ez a lényege), habár az, hogy az innenső véglet mi volna (innenső neki, Luc Ferrynek), igazából végig nem derül ki: egyszerűen a piacgazdaság-e, úgy, ahogy van, vagy mégis a „szelíd” („felszínes”) ökológia fésűjével kissé megfésült piacgazdaság (természetesen akkor is a piacgazdaság, és nem a fésű), szemben a ,,mélyökológiá”-nak az ő számára oly félelmetes, torzonborz grizzlyjével; Luc Ferrynek, hiába filozófus, eszébe sincs figyelmeztetni olvasóját, hogy az a medve, sajnos, csak álombéli lény, s ugyanúgy nem fenyegetheti a piacgazdaságot, mint ahogyan a Sziklás-hegység mackói sem képesek, sajnos, ártani neki, legfeljebb néhány piknikező turistára tudnak ráijeszteni. Luc Ferry könyvének semmi köze a filozófiához. De kezdjük elölről inkább.
nincs is miért mentegetőznöm
Mentegetőzve kezdem. Ami tulajdonképpen illetlenség; mert hát: döntse el az ember, hogy mit akar, és aztán ahhoz tartsa magát. Mégis, hadd adjam elő mentségeimet; amelyek igazából a tárgyhoz tartoznak maguk is, és így a legiskolásabb értelemben is nem bevezetésnek, hanem már tárgyalásnak tekintendők. Vagyis hogy nincs is miért mentegetőznöm. Ennyire bonyolult a helyzet, ördögi körben járunk.
Nem önszántamból olvastam el azt a könyvet, írni sem jókedvemben írok róla. Idegenkedem a kritikaírástól, s amennyire emlékszem, soha nem is írtam ilyesmit, legalábbis nem kritizálva; ha valamiről írtam, könyvről, képről, mindig olyasmiről, ami tetszett, ami érdekelt; miért is rágódnék az ember a mások botlásain. Mint Csuang-ce mondja, akadálynak itt vagyok én magam.
Mondhatom, belevittek a dologba. Bolyongtunk Lányi Andrással a szegedi alkonyatban, és akkor fölkért, írnék a könyvről: heves szavakkal adta elő, mennyire ellenszenvesnek találja az Új rend: az ökológiát, Európa, 1984, 380 Ft. Kíváncsi, mit szólok majd hozzá. Kezdődni jól kezdődik, de aztán mindjárt elrontja persze.
Most már, hogy nagyjából túl vagyok a dolgon, le kell már csak gépelnem éppen, elmondhatom, teljesen egyetértek Lányival. Gondoltam akkor is már, hogy egyet fogok érteni, de élt még bennem a ravaszkodó remény, majd csak közbejön valami. Miért rövidíteném meg ilyesmivel az életem. Történnek nagyobb bajok, elfelejtődik a dolog.
De persze nem. Mert akkor meg a Rádiótól hívott föl a kedves szép Sipos Júlia. Mondanék a Gondolat-jelnek valamit erről a Luc Ferryről. Mindenkinek mindjárt én jutottam eszébe róla! Mintha mindenki azt követelte volna, olvassam el.
mindenféle rossz könyvek
Ráment egy délutánom, egy estém. Feküdtem az ágyon, mint aki influenzás, sóhajtozva lapozgattam, méltatlankodva haladtam előre. Ebben a 20. századvégben az a mulatságos, nemcsak hogy borzalmas önmagában, a borzalomról még írnak is mindenféle rossz könyveket, azokat is még el kell olvasni, vitatkozni velük stb. stb.
S csakugyan, micsoda elkeserítő könyv.
A fő baj az, nem tudni, hogy mit állít. Rosszul megírva: összevissza; továbbá: pamflet, de ezt nem ismeri el; hogy pamflet, az nem volna baj, de a Luc Ferryé abból a megvetésre méltó fajtából való, amely – mint a kiadói reklámszöveg mondja – „ma világszerte a legjobb, tisztázó szándékú kézikönyv”-nek álcázza magát „ember és természet viszonyának bölcseleti-gyakorlati lényegéről”, s így álruhásan aztán nem mondja meg egyértelműen és világosan, mit akar, mire gondol, mit képvisel. Ezt szokták zsurnalizmusnak nevezni, ami persze ugyanolyan tisztességtelen nyelv- és szóhasználatra vall, mint amilyen az volna, állítólag, amit meg akar bélyegezni: az újságírók közt ugyanúgy vannak tisztességesek, mint a politikusok, a zeneszerzők, a kőfaragók és balettáncosok, a férfiak és nők között. Kell lenniük: ha nem hinnénk ebben, eleve föladhatnánk az egészet. – Orv-(és nem mester-)lövészként a szerző ismeretlen ablakokból lövöldöz, hol innen, hol onnan.
De mondom, nem akarok én igazi kritikát írni. Valójában tényleg a címlapon nem jutok túl. Nemcsak a címmel vagyok megakadva, hanem a szerzői névvel is. Ha Luc Ferry írta a könyvet, akkor nem tudni, Luc Ferry kicsoda.
Három szerzői énje van. Az első vad haraggal ront rá a mélyökológiára, vádakat, rágalmakat és szitkokat („náci! bolsi! náci!”) szórva rá; a második hátrább vonja az agarakat; a harmadik, végképp követhetetlenül, megpróbál szintézist létrehozni az első két Luc Ferry közt. Amúgy persze el lehetne képzelni, volt már ilyen, hogy a filozófus szerző többféle bölcselőt hoz elő önmagából, akik egymással vitába szállnak – így próbálja meg rábírni az olvasót az önálló gondolkodásra; itt azonban nem erről van szó, hanem ködösítésből származó zűrzavarról.
Mert Luc Ferry nem Kierkegaard. S az ellenségességet belőlem mint olvasóból ez váltja ki. A természet hajótörése láttán csupán az egzisztenciális megragadottságból származó beszéd jogszerű; minden egyéb: elvetemültség. Ez ugyanis amolyan fordított hajótörés: nem emberi elmemű süllyed el a természet viharában, a természet pusztul bele az emberi elmeélbe. Az emberi elme a helyzet által eleve a legsúlyosabban érintett. Ha más látszatot akar kölcsönözni magának, csak tovább fokozza a bűnösségnek és elveszettségnek azt a fojtogató hangulatát, amelybe maga az emberi nyelv került e helyzet által.
Nehogy már amolyan tankönyv-féle legyen az Új rend: az ökológiából. Annyira jól azért nem állunk ezeken a közép-keleti tájakon.
a rovarok győzelme
Pedig tényleg oly bájosan kezdődik az egész a középkori állatperekkel. „1587: Saint-Julien városka lakói pert indítanak Saint-Jean-de Maurienne püspöki bírójánál egy csapat ormányos bogár ellen.” Negyven évvel korábban már volt ilyen eset, akkor „az ügy a rovarok győzelmével zárult: maga a püspöki bíró jelölt ki nekik védőügyvédet”. „A bíró pedig azon a véleményen volt, hogy az állatok is Isten teremtményei, éppúgy rendelkeznek a növényekkel táplálkozás jogával, mint az emberek.”
Következik más jogi procedúrák leírása, a bíróság nyitott ajtókkal várja a beidézett bogarak érkezését, amikor mégsem jelennek meg, elnapolják a pert. Stb. stb. Mintha egy zseniális novellista műveit böngésznénk.
Úgy látszik, bizonyos korokban, a természeti lét és a bürokrácia közti határvidéken az emberi gondolkodás mindig is hajlott az efféle megoldásokra. Luc Ferry idézeteiről mindenesetre mindjárt eszembe jut két nevezetes kínai példa.
Han Jü, császári hivatalnok, mellesleg nagy költő s a kínai próza megújítója, levélben szólít föl egy krokodilust a tartományához tartozó folyó elhagyására.
Hegyi meditációra kivonuló szerzeteseket nagyon zavarnak az ott lakó bogarak. Bántalmazásukról szó sem lehet; az apátúr válaszvonalat húz, megfelezi a hegyet: egyik fele a bogaraké, a másik a szerzeteseké. A bogarak minden további nélkül elfogadják az egyezséget, átvonulnak a saját térfelükre.
Luc Ferrynél azonban alig kezd el magában mosolyogni az olvasó, máris meg kell tudnia, hogy ezek ,,sötét eljárások”. Csupán azért, mert „nyilván hülyeségek”. A filozófiai indoklásra kicsit várni kell; hamarosan többet is megtudunk, az állatok nem lehetnek jogi személyek.
Csodálkoztam is volna, ha azok. Eszemben sincs, hogy a jogi személy fogalmának valamiféle új meghatározását vagy megközelítését próbáljam kitalálni; ám érdekesebbnek találtam volna egy olyan könyvet, amely, a fenti példák alapján, belemegy bizonyos gondolatkísérletekbe, és, szintén a példák nyomvonalán maradva, nem zárkózik el annak a kiáltó ténynek a fölismerésétől, hogy a jog nem más, mint fikció. Megengedem, költői fikció, és nem csak; mint az emberi elme annyi más alkotása is, konstrukció.
Kiindulhatnánk persze valamilyen mennyei természetjog fogalmából is. Akkor azonban máris ott a kérdés, a medve, a nyúl, a hattyú meg a szentjánosbogár abban miért ne volna részes. Most nem beszélve az állati jel- és nyelvrendszerekről, maradva az emberi szónál (kérdés, húzható-e világos határvonal emez és amazok közt), mondjuk a magyarnál: ha egyszer a nyelv, mondjuk, a Lét Háza, ami igazán híres Embernek jutott így eszébe (ha olyannak is, akit Luc Ferry nem szeret), hogyisne laknának e házban rajtunk kívül mások is? Mondjuk, ha magyarul (kicsiny ország, a magyar nyelv nem okvetlenül kicsi) az Androméda-ködről beszélek, akkor a magyar nyelvhez máris hozzátartozik az Androméda-köd. A költészetben sem lehetséges minden, de ami lehetséges benne, attól ne tiltsa el egy caeni egyetemi tanár.
Idegen területen bolyongok ezzel a jogi eszmefuttatással, s könnyen lehet, hogy a valóban egyetemes jogtörténet ismerője – akinek tehát a modern jogon túlterjedő tudása nem korlátozódik pl. a római jogra – fontos szempontokkal egészíthetné ki a Luc Ferry által szóba hozott vitát., amely – mint mindjárt látni fogjuk – egészen magától vezet át a jelenbe. Valószínűleg van is ilyen könyv, csak én nem tudok róla; ha van, akkor minden bizonnyal azt is ki kellene magyarul adni. Hamarjában nekem négy archaikus példa jut eszembe.
ökologikus jogrend
Az egyik az észak-amerikai indiánoké, akikről számtalan efféle anekdota, legenda, néprajzi elbeszélés kering; olyan jogrendszer volt az, amely természetesen nem volt írásos formában kodifikálva, amelyhez azonban létrehozói összehasonlíthatatlanul nagyobb szigorral tartották magukat, mint napjaink ipari civilizációi a környezetvédelmi törvényekhez. Elég talán, ha ehelyütt Theodora Kroeber gyönyörű Ishi, az utolsó vademberének (Ishi in Two Worlds) olyannyira nem vademberszerű ,,ishi”-jére, ,,ember”-éré emlékeztetek (a nevét nem árulta el a múzeológusoknak, akikkel egyébként nagyon jól összebarátkozott, mint ahogyan ennek az egész ,,ökologikus jogrendnek” az igazi értelmét sem fogjuk megismerni már soha; attól tartok, sejtelmünk sincs, hol-merre járunk, amikor, amúgy bizonyára helyesen, totemizmust sat. satöbbi emlegetünk), az ő megvetéssel elegy kétségbeesésére, amikor új barátai, balsejtelmekkel teli tiltakozása ellenére, régi erdei lakhelyére visszacsalogatják, „körülnézni kicsit”, s ott végül is egy csörgőkígyót megölnek; ,,Mi nem bántjuk őt, ő sem bánt bennünket”.
A másik Manu törvénykönyve, amely, így olvasom, a fákról és növényekről úgy nyilatkozott volna, hogy azok ugyanúgy éreznek fájdalmat és gyönyört, akár az állatok és emberek, ennek megfelelően kell bánni velük.
A zoroasztriánizmus szigorúan tilt minden olyan cselekedetet, amely a természet sérelmére van, „ezért nevezik az első ökológiai vallásnak” (Farhang Mehr, The Zoroastrian Tradition); Föld, Víz, Tűz, Levegő szent volt, bármiképpen is szennyezni őket tilos volt; Goethe is megemlékezik erről, meg arról is, ellenségeik azzal gyötörték őket, hogy szeretve dédelgetett, arany láncokkal ékesített fáikat kivágták.
Végezetül megemlítek egy régi kínai vadászati szokást, a Változások könyve, a ji king 8. hexagramja, pi, „Az összetartozás” ötödik vonalát:
Dicső gyülekezet
Három lovas hajtóval
vadászik a király
Elöl a vad
hadd illanhasson el
A városi nép sem
tiltakozik ez ellen
Az erdőn szerencse jár
(Dicső gyülekezet
micsoda jószerencse
A hely középen van és megfelelő
Futni hagyni a szembefordulókat
Üldözni csupán az iszkolókat
Hagyni a vad elöl illanjon el:
A városi nép sem
tiltakozik ez ellen
Hogy hol van a Közép helye
az Odafönti őket arra rávezette)
Az „odafönti”, jelen esetben a király, illetőleg a hexagram mintegy mágikus különléttel bíró ötödik vonala a kínaikat a későbbiekben még sok mindenre rávezette: későbbi korok kínai buddhista szerzetesei, indiai zarándokútjaikról hazatérve, olyan buddhista országokat írtak le könyveikben, amelyek állatvédő jogrendszerét Kína ugyan sohasem vette át, a buddhista királyi szellem azonban tágabb-szűkebb körökben korrektívumként hatott, mint arról bárki meggyőződhet, ha összehasonlítja a kínai konyha Luc Ferry által is említett szörnyűségeit a Nyugati utazás című regény vegetáriánus gyönyörűségeivel.
Az állat nem jogi személy, mondja Luc Ferry, szerződést sem lehet tehát vele kötni, s így aztán nem is kerülhet szerződéses jogviszonyba. Ezért találja képtelenségnek Christopher D. Stone 1972-es cikkét, ,,Megilleti-e a fákat a jogi státus? A természeti tárgyak jogainak törvényesítése felé”, még nagyobb képtelenségnek Roderick Nash kérdését, ,,Vannak-e a szikláknak jogaik?”
könnyen kifigurázható volna
A szerződéselvűség azonban szintén csak (többnyire rossz) poézis (egyáltalán ki tud itt szerződést kötni bárkivel? ritkán akad két egyenhatalmú fél), és könnyen kifigurázható volna voltaire-i módon: az eredeti lakóitól elvett – elrablott? elorzott? ellakott? – észak-amerikai kontinens egész tulajdonjogi rendszere, s az azt biztosító szerződések gyönge lábakon állnak. Már csak azért is, mert az „indiánok” (még a nekik adott név is földrajzi tévedés) még csak nem is hallottak arról, hogy a Föld valakinek a tulajdonát képezhetné. Természetellenesebb, képtelenebb vagy embertelenebb-e ez az elv a mienkénél, amelyet Európa (megengedem, látszólag legalábbis történelmi kényszereknek engedve) erőszakkal vitt be oda? Nem; a mi elvünk a természetellenesebb, képtelenebb és embertelenebb. A jog utólag szentesíti a merényleteket.
De éppen fikcionalitása által tudna megújulni, ha engedve az ökológiai válság képében közelítő kényszerűségnek (és itt még mindig csak az erősebb elvéről van szó, csakhogy ez az erősebb ma már a VÉGZET) elhatároznánk, hogy a jog fogalmát már ezentúl mindig poétikai értelemben fogjuk kezelni, mint például az összhangzattant a nagy zeneszerzők; ami a különféleképp fölépített jogrendszerek nagy sokaságát hívná életre vagy tenné lehetővé, világos fölismerésével annak, hogy alapjuk vagy valamely adott tény, vagy valamely intuíció, és csak a kidolgozás van matematikailag formalizálva.
A Vancouverban élő Andrew Feldmar (Feldmar András) pszichológus barátunk tulajdonában van egy fából faragott, rendkívül könnyű és finom békamaszk, nem tudom melyik kanadai indián törzs gyógyító-emberének alkotása. Tőle hallottam egyszer a maszkhoz tartozó mesét a békaasszonyról, őt ábrázolja tulajdonképpen a maszk. Ez a békaasszony először akkor jelent meg, amikor két haszontalan gyerek halálra kínzott két békagyereket, a békaasszony gyermekeit, s a törzs felnőttjei nem akarták megbüntetni őket. Aminek katasztrofális következményei lettek a törzsre nézve, a törzs ma már abban a formájában, mint amelyhez a két haszontalan gyerek tartozott, nem létezik, akkor semmisült meg; a maradékra viszont rámaradt a gyógyító békamaszk.
Ebben a történetben nyoma sincs annak a gondolatnak, amely Luc Ferry számára evidencia, hogy a békaszellem ne lehetne jogi személy, mindenesetre: személy; a jogi személy fogalma talán túlságosan is a bírósági folyosókhoz kötődik, a kanadai fenyvesekben talán nem igazán volt honos. Mint ahogyan a szabadság fogalma is Luc Ferrynél talán túlságosan is az értelmiségi íróasztalára könyököl. Reggelente az ablakban állva a varjakat szoktam figyelni, amint nagy rajokban vonulnak kb. a gödöllői dombok felől kb. a Duna felé, valójában sejtelmem sincs, honnan jönnek és hová mennek, néha nagy magasságokban, néha szinte a tetőt súrolva a fejem fölött; az azonban furcsa elképzelésnek tűnik, így Luc Ferry olvasása közben, hogy pont csak az ember volna „szabad”; hogy pont a varjak ne volnának azok, odalent a járókelők viszont, állítólag, igen.
Én magam, személy szerint, a békákkal is rokonszenvezek, és hajlok arra is, hogy a békaasszonyban is valamiképpen higgyek, „bizonyos fokig”, azt hiszem, többféleképpen is; távol áll azonban tőlem, hogy ezt a dolgot különösképpen erőltetni akarjam. Luc Ferrytől távol esnek az efféle, kalandosnak tetsző gondolatmenetek. A régi jó newtoni jogrend alapján állva úgy tesz, mintha ahhoz kétség se férne. Mintha nem rendítették volna meg azt százszorosan a 20. század történései, ne ráznák ma is szakadatlan. (Mintha ne lehetne ma is hallani élettanász körökben, hogy „tulajdonképpen megállapodás kérdése csak, szabad-e vagy sem embereken is kísérletezni”. Szerencse, ha nem; ma, itt, állítólag nem szabad.) Mintha a humanitást tényleg csak valamiféle így sohasem létezett, reneszánsz és a 19. század közt hintázó polgári meggyőződés volna hivatva megvédeni.
micsoda a természet
Luc Ferry túlságosan sokat bíz arra a gondolatra, hogy az ember a természetellenes lény; hogy ez a definíciója, és ez szabadság. Bizonyos módon és bizonyos határok közt persze ez is elmondható; túlságosan hamar kiderül azonban, hogy nemigen tudjuk, micsoda a természet és mi a szabadság és kicsoda az ember; a kérdés önmaga körül forog, mint a kutya, amikor csípi a bolha. És itt jön elő a személyre vonatkozó buddhista kérdés, amelyet Luc Ferry persze óvakodik föltenni, hogy ti. ki vagyok én; amely kérdésből közvetlenül fakad a benső megértés a létezők bármely formája iránt; a sziklák iránt is.
(Luc Ferry rovására kell írnom, sajnos, azt is, hogy a nagy esti írógépelésben, pont most, ebben a pillanatban, a nagy rázkódásban, papírzötyögésben lepottyant az asztalról az a papírnehezékül szolgáló csigakövület, amelyet vagy huszonöt éve szedtem föl a magyargyerő-monostori templom mellől, ahol ilyenek is hevernek a Szent László pénzei közt; az állólámpa fém talpára zuhant, kettétörött. Megragasztottam azonnal; de az a törésvonal most már folyton azt fogja mutatni nekem, hogy így vagyunk belekeveredve mindannyian az ördögi körbe, muszáj azzal foglalkoznunk, amivel nem szeretnénk.)
Végső soron végigvihetetlennek érzem azt az eszmét, hogy az ember azáltal és olyan mértékben jönne létre, hogy egyáltalán és amilyen mértékben elfelé dolgozza magát a természettől; „amennyiben megszűnsz, annyiban vagy”, volna akkor a mottó, ami már puszta ránézésre is csak részben lehet igaz. Legalább ennyire hasznos volna egy olyan modell, amelyben az ember változó sikerrel, hol jobban, hol rosszabbul próbálna közeledni a természethez anélkül, hogy valaha is igazán elérné. (Minden festő tudja, hogy a valóságban a két modell együttműködik.) Valamiféle szövetség eszméje volna ez akkor ember és természet között; s az ember akár még olyan álmoknak is átadhatná magát, teológiai mintára, hogy a (sajnos) úgy látszik, hajótörést szenvedett Ó Szövetség után szükség volna most már egy Új Szövetség alapítására.
Luc Ferry, úgy gondolom, alapjában véve abba bukik bele, hogy nagyon-nagyon firtatja a kérdést, de önmagától függetlenül, hogy „micsoda a növény”, „micsoda az állat”; Luc Ferry kicsoda, ezt a kérdést nem teszi fel. Ezért nincsen igazából szerzője ennek a könyvnek.
Egy festészetkedvelő hollandi lelkész mesélte nekem egyszer a következő történetet: egy tárlaton kalauzolta egyszer egy látni nem nagyon értő ismerősét, valami sajátos festőiskola alkotásai közt; s az ismerős minden kép előtt azon volt megakadva:
– Nem értem, mit ábrázol ez a kép.
– Míg dühbe nem gurultam – mesélte az én öreg pap ismerősöm, ennek meg már huszonhét éve is lehet –, és rá nem ripakodtam:
– Hát Maga mit ábrázol? Und was stellen Sie dar? – mert persze németül adta elő a dolgot.
Hogy mit ábrázolunk mi, mindannyian, valóban, s hogy miért nem lehet a természetről nélkülünk és rólunk a természet nélkül beszélni, miért voltak tehát a bogarak megjelenésére váró középkori bírósági ügynökök jobb filozófusok Luc Ferrynél, annak a tárgyalása túlságosan messzire vezetne; pedig hát itt kezdődik igazából a tánc. A beszélő személyiségben minden egy, ha ugyan komolyan veszi a maga beszédét; dehát ez nem is olyan kényelmes dolog.
Luc Ferry viszont szeretné megúszni a dolgot, nem tudomásul venni, hogy pillanatnyilag abban a helyzetben vagyunk, mint akit akasztani visznek; a botcsinálta kritikus ettől kerül paprikás hangulatba. Luc Ferry viszont ezért kényszerül gunyoros hangon írni mindenről, ami a történelem és a Föld gyarmatosítói által önmaguk számára teremtett kényelem körén kívül esik, indiánokról, busmanokról, és persze a természetről is.
Számára ezek mind deviánsok, mindenki, aki nem polgár, deviáns, deviáns ló, deviáns völgy, deviáns sziklaszirt, deviáns róka, deviáns középkori ügyvéd. Lejáratásukra olyan eszközt talál, amelyet a magam részéről különösen ellenszenvesnek találok, a nemzeti szocializmussal és a bolsevizmussal való példálózást. A mélyökológia „valami olyasmi”, mint ezek. Nyilván azért, mert mind a három „forradalmi mozgalom”. Hatását a könyv is, mert valamennyi talán lesz neki, nagyrészt ennek köszönheti majd. Amilyen (kötelező) divat volt még nemrégiben minden forradalmi mozgalmat helyeselni (kivéve nálunk, hivatalosan, azt az egyet, amely nálunk valóság volt egy rövid történelmi pillanatra, a magyar forradalmat), ugyanolyan (kötelező) divat ma elvetni valamennyit. És lám, csodák csodája, hiába fordult meg a szél, a zászlót mindig ugyanabba az irányba fújja.
Pedig hát így a ,,forradalom” szó teljesen üres, akár a ,,láz” szó: van gyermekágyi láz, szerelmi láz, teremtő hevület, lánglélek, lázas semmittevés, pestises láz, lázálom és van lázadás is. Pusztán a magasabb hőfok még nem mond el mindent a dologról.
bolseviki párhuzam
A bolseviki párhuzam inkább csak arra jó, hogy két bot legyen Luc Ferry kezében: a bolsevikokat, úgy tetszik, nem nagyon érdekelte sem a természet, sem a környezetvédelem. Nem is tud tőlük Luc Ferry semmi jót idézni.
Annál többet a náciktól. És ezzel a könyv legkínosabb részéhez értünk. Kínos többféle értelemben is.
(Nem elsősorban, de) kínos lehet (alig-alig: kicsit) a környezetvédőknek, Luc Ferry is csak azért hozza szóba a dolgot, hogy kínos legyen nekik. (Kínos nálunk is, hisz minálunk csakugyan működik egy szélsőjobboldali zöld párt, amely ugyan, amennyire látom, nem annyira zöld, szürke inkább [pardon a különben gyakran gyönyörű szürke színtől], szeretné befejezni a vízlépcsőrendszert, autópályákat szeretne építeni, s mindenesetre fasisztoid jelszavakat harsog.) Kínos általában, az emberiség szempontjából is, mert, ha hihetünk Luc Ferrynek, a nemzeti szocialisták, a környezetvédelmet illetőleg, legalábbis célkitűzéseikben, alaposan megelőzték Európa többi részét, egyébként a közismert ellenszenves modorban megfogalmazott tervezeteikben; kivéve, mint Luc Ferry megjegyzi, az állatvédelem terén a belgákat.
Az olvasó gyanakodni kezd, s Luc Ferry éppen ezt a gyanakvást sugallja, a természet- és állatbarátok szíve mélyén nem egy-egy kis náci ül-e?
Ez így persze svindli, Luc Ferry is tisztában van vele, s ezért, ügyészi módon, mindjárt az elején is, meg közben-közben is el-elmondja a maga ,,ez nem jelenti azt, hogy”-át; de csak hogy annál zavartalanabbul célozgasson aztán az alapvető párhuzamra. Érvelési módszere egyszerű: idéz valamit, s a szövegbe zárójelben beírja az illető szó német megfelelőjét, ,,egy nép (ein Volk!)”, így, amitől aztán a szöveg menten náci színezetet kap.
Na dehát mindegy. A kritikaíró, szegény, végül is besétál a csapdába, s már kénytelen-kelletlen maga is Luc Ferry fejével gondolkodik, amikor cáfolgatni próbálja.
Amúgy, filológiailag és filozófiailag, nem ilyen röpiratszerű feldolgozásban, a dolog leírása érdekes lehetne s talán fontos is. Hogyan történtek Németországban igazából azok a dolgok? Volt-e lényegi összefüggés az „akkori németek” „természetszeretete” (sajnos, e szavakat mind idézőjelbe kell tenni, annyi mindent jelentenek) és politikai beállítottsága közt, s ha igen, mi volt az? Vagy éppen egymás ellenére zajlódtak a folyamatok? Nem a jelenre vonatkoztatva minden további nélkül, hogy „most akkor kiderül, ki micsodás”, „mi rejlett a nagy természetszeretetnek megette” és így tovább, nem is a romantikára visszavonatkoztató szellemtörténeti leírásban, amely ezzel már mindent elintézni vél, hanem önmagáért való, tárgyszerű (és hosszadalmas) leírásban és filozófiai elemzésben volna jó egyszer olvasni erről. Könnyen lehet, létezik is ilyen mű, csak éppen én nem ismerem.
Akárhogy is, a nemzeti szocializmus másfél évtizede miatt a természetet vele hírbe hozni eléggé lecsúszott pletykálkodás. Nem éppen megbízható műfaj az (irányított) gondolattársítás.
Egy londoni könyvesboltban nézelődve találkoztam egyszer egy könyvvel, The Vegetarians, ilyesmi volt a címe. A vegetáriánusok ösztönéletében, főleg szexualitásukban valami nincsen rendben, ez volt a tézis, a két fő példa, két főszereplő pedig Leonardo da Vinci és Hitler Adolf.
mélységes meghasonlás
Mint tudjuk, egyikük sem volt igazán rendben, nemcsak szexualitásukban nem, hanem már csak azért sem, mert emberek voltak mind a ketten, méghozzá modern emberek, s így eleve osztályrészük volt a mélységes meghasonlás. Egyikük gonosztevő, a másik a lehető legnagyobb ember. Folytathatnánk viszont a párhuzamot a festészet iránti közös érdeklődésükkel, legendás (vagy legendásnak nevezett) állatbarátságukkal sat. satöbbi: mennél inkább kidolgozzuk, annál giccsesebb; annál kínosabb fény derül hazug voltára. Az emberi tragikumot egyikük sem tudta megkerülni, de az egyik ezt, a másik azt hozta ki belőle.