A VÁLTOZTATHATATLAN ÁTVÁLTOZTATÁSA
1994 május
Elvész az ország. Megfordul azért néha még ez a mondat a fejemben. Az ország, vagyis az élet. A politikai osztálynak nem érdeke, hogy az élet fönnmaradjon. Azok a földindulások, amiket újra meg újra átélni kényszerülünk, s amelyek a régi vallásháborúkkal satöbbi rokonítani ugyan rokoníthatók, de nem egyértelműen s nem minden további nélkül, valójában ontológiai válságra utalnak. Maga az emberi lényeg hull darabokra. Mi pedig, furcsa kísérlet tárgyai vagy furcsa színház szereplői, mindezt még elő is adjuk, el is játsszuk közben politikai küzdelmeinkben; amelyekben a krízis ugyan kifejeződik, de amelyek egyszersmind annak elleplezésére is hivatottak.
Folyton egy ilyen kettőzöttség jellemzi az egészet.
elfojtás
Elvész, nem úgy, mint elveszett Mohácsnál, hanem mint elkallódik egy cím, egy számla, egy kedves régi tárgy. Némelyek szerint ma már a természet az ember tudattalanja. Vagy a tudatalattija? Ez is, az is. Vitatható, mennyire vagyunk jogosultak ebben az esetben elfojtásról beszélni (kérdéses ennek az elfojtásnak csupán a mértéke lehet, maga a tény nem), az elfojtást azonban megelőzi egy mondhatatlan hasadás magában a lét természetében. Maga az ember mintha ennek a hasadásnak az eredménye volna.
Terméke az értelemnek, legelőkelőbb adottságának, állítólag? Amely, lehet, nem az övé, hanem maga az eredendő ontológiai válság: a léthasadék. Hogyan tudhatna akkor szabadulni tőle?
Ország, földindulás, lepel, színház, Mohács, kísérlet, cím, számla, kedves régi tárgy, és, tegyük hozzá, léket kapott, az időben féloldalt dőlve veszteglő hajó: emblematikus képek sora, hivatva jelezni a legfőbb, az egyetlen képzavart, amelybe belehalhat még a világ. Ontikus hasadék, mely egyben víz alatti sziklaél. Hogyan is tudhatná a válság fölfogni önmagát? Letéped a heget, s ott van alatta egy újabb ragtapasz.
Mindez nem jelenti, hogy politikusaink személy szerint ne szeretnék a természetet. Ne szeretnének kirándulni pl. De hiszen nem is róluk beszélünk, személy szerint (személy szerint róluk beszélni akkor lehetne, ha kérdésessé tennék önmagukat), hanem a politikai észről.
Szeretni szerethetik; látni nem látják, azt hiszem.
önmagát belőle visszavonta
Ezt az egész nagy természetet, körülöttünk, a tengereket, a tőlünk független csillagvilágot et cetera az emberi lélek hozta létre akkor, amikor önmagát belőle visszavonta; amikor bocsáta az Úr Isten az emberre mély álmot, 1 Móz 21. Közvetlenül ez után a tett és esemény után pedig már meg sem nézte, mi van ott. (A festészet, igen, éppen erre tett kísérletet: megnézni mégis;ennyiben a festészetnek valóban elsőrendű politikai jelentősége van.)
Ami, ugyebár, azt jelenti, hogy politikusaink az emberi lényeget is csak félig élik át.
(Ez a feleződés már meg is adja Mo. két-három részre szakításának ontológiai alapját.)
Itt a különbség 1956 és napjaink között. Akkor az elfojtott emberi lényeg – amely maga is természet, csak eminnen nézve: aki látta, tudja, hogy van ilyen – felszínre tört (aminek az sem sokat árthatott, hogy – épp mert robbanásról volt szó – nem tudta megfogalmazni önmagát; aminthogy utólag sem képes igazán tönkretenni néhány akkori résztvevőjének s mai ellenségének handabandázása sem: igazából meg sem érinthetik – inkommenzurábilis eseményről van szó); ma épp csak átcsapott felszín és mélység közt a sejtelem. Csakhogy ebben a halványabb eseményben már az „odakinti” természet is benne volt: a Duna. Az ellenforradalom, amely maga is pszichikus esemény, s így szovjet tankokra szüksége nincs, ezt is letaposta.
A politikai osztály az ész hegemóniájában érdekelt, amely mint hegemón vagyis tudományos ész eleve politikai ész. Egy folyam individualitását ez az ész képtelen megragadni. (Ezért kell térden csúszva könyörögnünk a pártok előtt olyasmiért, amit eredetileg, állítólag, ők is akartak.) Márpedig a valóság az ún. természeti valósággal együtt individuális, minden részletében: a természet egyik fele mindig az emberben van jelen, láthatatlanul, az ember másik fele „odakint” él, a természet csudás képeiben. Amit politikai észnek szoktak nevezni, csupán ama hasadottság vagy seb felszínében működőképes; a politikának mint olyannak elemi érdeke, hogy a világ felszíni hasadottsága megmaradjon; az pedig ma már egyértelműen az emberi nem végét jelenti.
ontológiai fordulat
Vagyis hát, ha a mai embert az ésszel tekintjük azonosnak, s ugyan mi mást tehetnénk, nyilvánvaló, hogy az emberi lényeg, amely nem más, mint a gyermeki szív, csupán az emberi hegemónia feladása révén menthető meg. A „zöldeknek” részt kell ugyan venniük a politikában, annak tudatában azonban, hogy az eleve valamennyi résztvevőre nézve vesztes játék. Egyedüli esélyük, ha a játszma közepe táján végre tudnak hajtani olyan ontológiai fordulatot, csak éppen ellenkező előjellel, amilyenre eddig egyetlen példa volt a világtörténelemben, a bűnbeesés. Az majd a politikai ész vége lesz, s valószínűleg a „külvilág” vége is, de nem abban az értelemben, ahogyan ma az ember e megtérés helyett erre törekszik, atombombával és természetrombolással. Túlzó szavak, de mára már a helyzet is túlságos lett kicsit.
A Változatok a változásra című összeállításból