KARÁCSONYI MESÉK
ESTI MESE
2010-ben jelentek meg első verseim a Ligetben. Miért akkor, miért nem előbb? Bonyolult és egyszerű is a válasz. Akkor találtunk közös hangot a párbeszédre, ami főként az én költői előéletemre lenne visszavezethető. Nem akarok semmit a múlttal magyarázni. Azóta töretlenül, egyre inkább otthon érzem magam ebben a kapcsolatban. Kerülve a pátosz árnyékát is, úgy gondolom jó úton, jó irányban mentem.
A liget gyerekkorom óta valami rejtélyeset, valami szépet jelentett. Akkori oázisom a vitézlászlós Népliget volt. A Városliget a felvonulásoké, az ingyen kapott színes léggömböké. Kemény Henrik mesehősét is idézve; Hős utcai szegénylegényként vágtam a világnak, s bár az út, a gúnya változott, a sok próba megviselte hordozóját, az Igazság, a Szépség keresésének vágya legyőzhetetlen maradt.
Adventidő. Elveszett vajon a várakozás gyönyörűsége, izgalma? Bár lenne jó válaszom. Vitéz László, léggömbök, szaloncukor. Mennyi kincset kaptam, s ha kinyitom – ahogy Apám mondta – tarisnyámat, bizony úgy hiszem, mára én vagyok a Hős utcai Gazdag ember.
Nagyon szépen köszönöm ezt az estét, szeretetet az egész Ligetnek.
Birtalan Ferenc
Birtalan Ferenc és Varga Zoltán Zsolt
RÓZSASÁNDOR KARÁCSONYA
Egyszer volt karácsony a Szeged-környéki pusztán. Legalábbis Rózsasándornak egyszer volt benne része. Mint oly sokszor, ezúttal is Pandúrsándor meg a fogdmegjei elől menekült, édes egykomájával, Panzasándorral egy nyeregben, mivel az egyik lovukat meglovasította valami széllelbélelt kamasz a kidőlt-bedőlt falú alsótanyai korcsma elől.
− Jól indul ez a karácsony − dörmögte az orra alá az érdemes, nemes betyár, azzal hirtelen bevágott egy csalitos ligetbe, amely a végtelen pusztát határolta. Szélnél sebesebben kerülgették a fatörzseket, úgy cikáztak, akár villám az augusztusi égbolton. Az üldöző csapat hol itt látott egy hátat, hol amott egy lónak a farát, egyszer szarvasagancs suhant el mellettük, másszor vaddisznók csörtettek elő a bozótból, majd fölborították a pandúrnépet. Kénytelen-kelletlen föl is adták a hajszát csakhamar, és orrlógatva visszaporoszkáltak a szegedi kaszárnyába.
− Mire jó a fekete karácsony – nyögte Panzasándor, leugorván kedvelt urasága mögül, éppen egy takaros sártócsába −, a hóban nehezebb lett volna eltüntetni a nyomokat.
− Itt hóban sem akadnának ránk – nevetett Rózsasándor, arcáról törölgetve a ráfröccsent sarat. Ő is leszállt a hátasról, s kantárszáron vezetve az állatot, a liget benseje felé vette az irányt. Panzasándor nem kérdezősködött, követte derekasan. Különös érzése támadt. Mintha vigyázó tekintetetek kísérték volna, a faágakon pihenő mókusok félelem nélkül figyelték, miként battyognak alattuk, jobbról és balról egy-egy megtermett borz adott nekik díszkíséretet. Rózsasándor úgy tett, mintha mindez a világ legtermészetesebb dolga volna, ezért aztán kenyeres komája is véka alá rejtette csodálkozását. Úgy tíz percig gyalogoltak, míg olyan sűrű bozót nem állta útjukat, hogy hátra kellett hőkölniük.
− Miaffene – dünnyögte Panzasándor, ám Rózsasándor már meg is találta a csaliton a rést, s el is tűnt benne, még a lovat is maga után rángatta; Panzasándor igyekezett tartani a lépést.
Csinos kis rétre jutottak, a rét közepén takaros épület emelkedett. Rózsasándor kikötötte a lovat a házikó elé, a tornácra hágott, bekopogtatott. Aki zörget, annak megnyittatik, gondolta magában Panzasándor, s az ajtó valóban föl is tárult nyomban. Szépséges leányka jelent meg a nyílásban, nagy, barna szeméből olyan melegség sugárzott, hogy az érdemes, nemes betyárok hidegtől és lóháton törődéstől gémberedett tagjai legott fölmelegedtek.
– Adjon Isten, virágszálam – köszönt kedélyesen Rózsasándor.
– Fogadjisten, Rózsasándor – mosolyodott el a leány, s máris tessékelte befelé a látogatókat.
A házikó egyetlen, meglehetős helyiségből állt, pontosan a közepén kemence duruzsolt. A kemence padkáján kövér kandúr szunyókált. A fal mellett szépen pingált lócán gyönyörű, hímzett párnák hevertek. A kemence előtt ízlésesen terített asztal és négy szék hívogatta az érkezőket, a hófehér abroszon négy hófehér tányér.
– Tegyék csak le a subáikat – mutatott a lány a lócára. – Épp a karácsonyi estebédhez készülődünk. Halat eszünk, amint illik.
– Tartsatok velünk – zendült föl egy mély hang a kemence mögül, majd a következő pillanatban a gazdája is előbukkant: barázdált ábrázatú öregember, haja két varkocsba fonva ereszkedett még mindig széles vállára.
– Kedves barátom! – tárta ölelésre a karját Rózsasándor. – Idejét sem tudom, mikor láttalak utoljára!
A fonott hajú férfiú és az érdemes, nemes betyár összeölelkeztek. Panzasándor értetlenül meresztgette a szemét.
– Vendéget várnak – motyogta a lánynak a terített asztalra bökve. – Attól tartok, zavarunk.
– Vendéget bizony – nevetett a lány. – Nem másokat, mint Rózsasándort és elválaszthatatlan barátját, Panzasándort!
– Márpedig azok mi volnánk – dünnyögte a köpcös betyár némiképp megnyugodva, jóllehet egyre kevésbé értette, mibe és hová csöppent. Tűnődni azonban nem maradt ideje, mert íziben körbeülték az asztalt, a lány elébük tette a halászleves tálat, a merőkanalat Rózsasándor felé fordította, aki szemmel láthatóan igen otthonosan érezte magát, nem furcsállott ő semmit az égegyadtavilágon.
– Már elnézést… – szólalt meg Panzasándor félénken.
– Nem, Rózsasándor uram nem szólt előre – vágott közbe a lány.
– Akkor honnan tudták, hogy ide űznek bennünket a pandúrok? – fakadt ki Panzasándor.
A másik három csak titokzatosan mosolygott. A ház ura rövid imát mondott, azzal nekiláttak a vacsorának. Panzasándor zavartan pillogott, kezdte kapizsgálni, hogy varázslattal akadt dolga, ám a bendője korgása arra figyelmeztette, mással is foglalkozhat, nem csak azzal, amit megmagyarázni úgyis képtelen. Jóízűen ettek, eddegéltek.
Miután befejezték, a betyárok megtömték pipájukat, rágyújtottak, a lány leszedte az asztalt, vendéglátójuk pedig eltűnt pár percre a kemence mögött, s mikor újra fölbukkant, mindkét kezében egy-egy dobozt tartott. Ünnepélyesen a vendégei elé helyezte őket.
– Boldog karácsonyt! – nevetett rájuk a lány.
Az érdemes, nemes betyárok megilletődve hümmögtek, bontogatták a csomagjaikat. Panzasándoréból szemet gyönyörködtető faragvány került elő: hórihorgas, szokatlan öltözékű alakot ábrázolt, aki rozzant gebén ül, s vaskos petrencés rúdját maga után húzza a képzeletbeli porban.
– Szakasztott, mint az álmaimban – álmélkodott Panzasándor.
– Magam faragtam – somolygott a fonott hajú öreg.
Időközben Rózsasándor is kinyitotta a csomagját. Rámás kép lapult benne, amit fotográfiának neveznek a városi népek. Hetyke bajuszú, parasztgúnya-szerű öltözetbe bújt legényt ábrázolt, összevont szemöldöke alól szúrós tekintettel meredt a világba. A kép aljára azt nyomtatták nagy, kövér betűkkel, hogy „Rózsa Sándor szerepében Oszter Sándor”.
– Nocsak – grimaszolt Rózsasándor. Ezen most ő maga is meglepődött.
– Mi lenne ez? – kérdezte.
– Játék – válaszolt az öreg. − Csak egy tréfa, semmi több. Itt, a liget köldökén végképp minden lehetséges. Múlt, jelen, jövő egyre megy.
A leány gyertyákat hozott, azok lángjánál beszélgettek hajnalig. Panzasándor az ajándékát szorongatta, a szeme időről időre könnybe lábadt. Sosem kapott még semmit karácsonykor, nem is gondolta, hogy ilyen kellemes, bizsergető érzéssel töltheti el az embert az efféle figyelmesség. S noha sem azt nem értette, miként várhatták őket ebben a házikóban, sem azt, honnan tudhatott bárki az ő álmainak csenevész szereplőjéről, azt pedig végképp nem, mi a csoda lehet, amivel kedvelt uraságát lepték meg, azért átadta magát a kellemes érzésnek, ami eltöltötte tetőtől talpig, s ami, úgy látta, kedvelt urasága, az érdemes, nemes Rózsasándor lelkébe is beköltözött.
Bene Zoltán