„NEM ZÖRÖG A HARASZT, HA A SZÉL NEM FÚJJA”
MAGYAR CSALÁDI KALENDÁRIUM [1989 június]
A közmondások mögött évszázados tapasztalatok húzódnak meg. Bölcsességek, melyeket gyakran használunk, ha saját szavainkkal megfogalmazott állásfoglalásunkat szegényesnek érezzük. A közmondás egy mondatban tanmese. Eligazít és meggyőz. És el is várjuk, hogy megfellebbezhetetlen igazságát beszélgetőpartnerünk is elfogadja. Az ilyen igazság mögött nem szakértők, tudós gondolkodók tekintélye áll, hanem a tradíció tekintélye. Egyszerűen az, hogy régóta használják. S miért használnák, ha nem lenne igaz? – tehetjük hozzá, ha a kételkedés ördöge nem lakozik bennünk.
Minden közmondásnak legalább két jelentése van. És e kettő közti kapcsolatot általában nem firtatjuk. A mi esetünkben az elsődleges jelentés egy természeti eseményről tudósít, mármint hogy a haraszt zörgését (vagy a közmondás további formáiban: a falevél, a nádszál, az ág zörgését) a szélfújás okozza. Nem kell különösebb paraszti bölcsesség, hogy ezt a kapcsolatot igencsak esetlegesnek fogjuk fel. Hiszen van úgy, hogy fú a szél és nem zörög a haraszt, talán mert még nem elég száraz; vagy fordítva: szélcsendben zörög a haraszt, mert egy arra tévedt vaddisznó, mezei pocok megrezegteti. Na jó, ne akadékoskodjunk annyira, tudjuk, hogy általában összefügg a harasztzörgés és a szélfúvás. De azért ne feledjük, hogy ez az összefüggés nem univerzális, vagyis nem minden esetre érvényes összefüggés. Miért érdekel ennyire ez az elsődleges jelentés? Hiszen jól tudjuk, ezt a közmondást nem azért használjuk, hogy természeti jelenséget magyarázzunk. Sőt, alapvetően társadalmi jelenségről – emberek közötti viszonyról – van szó, amikor valakivel kapcsolatban sommásan fogalmazunk, természetesen valami negatív dologra utalva (lopásra, hazugságra, köpönyegforgatásra stb.), hogy „nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja”. Magyarán: a szóbeszédnek mindig van igazságmagva.
Így tehát szakadjunk el a széltől hullámzó búzatábla képétől, és gondoljunk inkább a szó erejére, mert itt arról szól a mese!
az ötödik dimenzióban
Nemcsak a tér-idő négydimenziós világában élünk, nem feledkezhetünk meg az ötödik dimenzióról sem: a beszéd, a kommunikáció világáról. És ez oly hatalmas világ, oly erős, hogy képes átformálni, sőt helyettesíteni is a természet négy dimenzionalitását. Soha nem látott földi élőlényeket varázsolnak elénk regények, útleírások. És bizalommal olvassuk ezeket a könyveket, hiszünk az írott szónak, s ha hitünk meginog, annak leggyakrabban nem az az oka, hogy mi másképp figyeltünk meg természeti jelenségeket – hiszen képtelenek vagyunk bejárni bolygónk minden szegletét –, hanem inkább az, hogy más könyvben, más embertől mást hallottunk, vagyis továbbra is ebben az ötödik dimenzióban éljük életünk nagy részét.
De térjünk vissza a közmondásunkhoz! Amennyire bizonytalan az elsődleges értelemben vett igazsága, annyi buktatóval jár, ha emberek jellemzésére, értékelésére használjuk. Sokszor előfordul, hogy az ember szóbeszédet hall – talán éppen erre a közmondásra hivatkoztak előtte –, és mint igazat adja tovább. A későbbiekben aztán kiderül a szóbeszéd alaptalansága. Úgy vélem, aki egyszer a saját bőrén tapasztalta ennek a közmondásnak a bölcsességét, az a későbbiekben hadakozni fog ellene. Hiszen miről van szó? Arról, hogy feltételezzük: amiről sokat beszélnek, az egyúttal igaz is. Mert különben miért beszélnének róla. De nézzünk csak magunkba! Amikor beszélünk vagy leírunk valamit, az csak szikár igazságok közlése, avagy még vágyaink, bizonytalanságaink, érzelmeink is kifejeződnek? S ha így van, miért nem engedjük meg, miért nem feltételezzük másoknál is ezt?
tradíció
Milyen érdekes, félünk a villámlástól, tartunk a harapós kutyától, bizonytalanul szemléljük a hegycsúcsot, ahová lelkes hegymászó barátunk fel akar csábítani, de ugyanez a bizalmatlanság nincs meg a szavakkal szemben. Pedig benne élünk a szavak kibogozhatatlan hálójában, és ebben a hálóban bizalommal fogadjuk, amit hallunk, amit olvasunk, s mint megalapozottat adjuk tovább. De miért is lenne másképp? Tudásunk legnagyobb részét másoktól kaptuk. S ha erről lemondanánk, hallgatásba kellene burkolóznunk. Ha viszont nem akarjuk a hallgatást, tekintélyekre vagyunk utalva. Akár a szaktudás tekintélyére, akár a művészi képzelőerő tekintélyére, akár a közmondást szentesítő tradíció tekintélyére. Ne higgyük, hogy ez az ötödik dimenzió kevésbé veszélyes, mint a többi négy; csak éppen a csapdáit még kevésbé ismerjük. Persze ezekkel a csapdákkal kell együtt élnünk, ha nem szavazunk a hallgatásra. De azért ebben az együttélésben nem árt a szó valóságteremtésével szemben egy kis bizalmatlanság. Ha másért nem, hogy bízzunk annyira embertársainkban: személyiségük gazdagabb, mint amit egy frappáns közmondással végérvényesen kimondunk.