UTÁNA
Ezt az egész geocatchinges dolgot nem tudta hová tenni. Nem, akkor sem, amikor Lilivel összeismerkedett, és akkor sem, amikor összeköltöztek, és akkor sem, amikor már túlzottan szűkösnek érezték a lakást, és rákaptak a túrázásra, és akkor sem, amikor elkezdtek távolodni egymástól. Nem, sosem érzett az ízére, hiába látta, hogy Lilinek mennyire tetszik, hogy milyen kislányos izgalommal helyez el minden egyes ládában valami apróságot, legtöbbször tömörré hajtogatott cetliket. Erőltetettnek érezte az egészet, elvégre miért kell a természetben levés örömét ilyen ládás játékhoz kötni, miért nem elegendő rácsodálkozni az erdők és hegyek szépségére. Nem volt hajlandó elfogadni, akkor sem, amikor látta, hogy Lilinek ez rosszul esik, hogy párja gyermeki boldogságát beárnyékolja az ő nyakassága és cinizmusa.
bűntudat
Kapcsolatuk öt év után ért véget. Annak ellenére szíven ütötte Lili bejelentése, hogy a szakítás azért nem a semmiből jött: már hónapok óta beszéltek róla, hogy talán külön kellene folytatniuk az életet. De arra nem számított, hogy éppen Lili lesz, aki kellő bátorságot gyűjt az elhatározáshoz. Hiszen Lili mindig olyan alkalmazkodóképes, olyan simulékony volt, és türelmes, igen, végtelenül türelmes, talán, ha háromszor kiabált összesen az öt év alatt, és akkor is rendre bűntudatot érzett. Most, hogy Lili nem ébred mellette, hogy a munkából hazatérve nem találja otthon, hogy este nincs kivel átbeszélni a nap eseményeit és a világ dolgait, most érzi igazán a hiányát. Talán kevésbé kellett volna ragaszkodnia az elveihez, az örök kritikusságához. De ha ezek teszik azzá, aki, nem épp ilyennek szerette meg őt annak idején Lili? Különben is, most már mindegy. Ha vége, akkor vége. Nem könyörög térden állva újabb esélyért. Bírni kell.
Pár hónap elteltével tért vissza a túrázáshoz. Eleinte ismeretlen ösvényeken indult, új erdőket, patakokat, sziklafalakat fedezett fel. Csak később érezte magában az erőt, hogy azokon az útvonalakon menjen végig, amiket Lilivel közösen ismert meg. Csak ekkor döntötte el, hogy megkeresi az összes ládát, hogy megnézze, Lili miket rejtett el bennük. A sorrendre emlékezett, az ilyesmit ő nem felejti el.
Az első láda az egyik erdei fahíd alatt volt. Egészen átvette a nedves talaj és az enyésző levelek savanykás szagát. Kinyitotta. Kindertojásból származó műanyagfigurák, tompa ceruza, radír, zörgőpapíros cukorka, söralátét, hűtőmágnes. Kicsit még kotorászott, aztán megtalálta, amit keresett. A papírfecni olyan akkurátusan volt összehajtogatva, szinte bűnnek tetszett a szétnyitása. Minden egyes mozdulattal szabályos négyzetalak tárult fel, egész sorminta, a hajtásvonalak szegélyezte kézírással. Rövid üzenet állt benne. „Ez az első geocatchinges ládám. Izgatottan várom a többit. Legyen szép napod!”. Pusztán ennyi, nem több. Egyszerre megkapóan őszinte, mosolyogtatóan infantilis, bosszantóan közvetlen. Igazi „lilis” üzenet. Egy darabig még nézte a cetlit, a szépen ívelt betűket, az egyik sarokba rajzolt giccses szívecskét. Aztán összehajtogatta a papírt, hasonló precízségre törekedve, mint Lili. Orrában még hosszan fészkelt az őszi erdő bomlásillata.
makacs csend
Mohával benőtt szikla mögött lelt a második ládára. A falát nyálkás réteg vonta be. Mint a magzatmáz, gondolta borzongva. Ez a láda szinte üres volt, egy hegyezőn és egy, már nem működő kvarcjátékon kívül csak Lili következő cetlijét találta benne. „Ezt a ládát én is nehezen találtam meg. De kitartó vagyok, szóval…”. Szinte látta maga előtt Lili mosolyát, ahogyan a három pontot elhelyezte a félbehagyott mondat végén, saját titokzatosságától büszkén, szemérmes önteltséggel. Jól emlékezett erre a túrájukra. Szemerkélt az eső, hideg volt, Lili hosszan keresgélte a ládát, ő meg már ment volna haza, a melegbe, de hiába noszogatta, majd sürgette egyre türelmetlenebbül párját, a lány makacs csendbe burkolózva, feszült figyelemmel kutakodott tovább, míg a csúszós lejtőn felmászva a szikla mögött felfedezte a ládát. Emlékezett arra is, hogy hazafelé nem beszélgettek.
Egy hét elteltével a közeli szurdok kiapadt patakmedrében caplatott, amikor ágak törésének zajára lett figyelmes. Megtorpant. Talán nagytestű kutya. Vágtázó, tompa dobbanások, fújtatás, a bokrok közül őzsuta ugrott elő. Űzött tekintetű, idősebb példány. Agancsot viselt, az csak a korosabb nőstényeknél fordul elő. Kis híján egymásba ütköztek, az őz ideges mozdulattal odébb dőlt, lába megcsúszott, teste nagy puffanással csapódott a köveknek, de rögtön talpra evickélt és továbbmenekült. Ő jó darabig állt még mozdulatlanul, és nem tudta eldönteni, vajon az őz nekicsapódott az oldalának, vagy csak az állat fájdalmát érzi saját bordái között. Amikor megnyugodott, és már könnyebben szedte a levegőt, folytatta útját. A harmadik láda korhadt fatörzs odvában várt rá. Meg sem nézte a többi tárgyat, kapkodva hajtogatta szét Lili üzenetét. „Éppen ma vagyunk együtt harmadik éve. És ez a harmadik láda, amit megtaláltam. Lehet röhögni rajtam, de ezek akkor sem véletlenek”. Lehet röhögni rajtam. Oldalába ismét fájdalom nyilallt. Nem kétséges, kire utal ez a neheztelő megjegyzés. Elöntötte a bosszúság. Mi értelme ezeknek a cetliknek? Mi értelme ismeretlen embereknek panaszkodni? Ezeknek a divattúrázóknak, a decathlonos bakancsaikkal, a teleszkópos túrabotjaikkal, a röhejes GoPro sportkameráikkal. Ezektől várt megértést, sajnálatot? Szíve szerint összegyűrte volna a cetlit. Hányan fogják még ezt elolvasni? Aztán durva mozdulatokkal visszarendezte a fecnit, úgy nyomkodva meg a hajtásvonalaknál, mintha a szuszt is ki akarná préselni a papírból. Rosszkedvűen, gondolataiba zárkózva baktatott vissza a parkolóba.
Több hét után folytatta csak a ládakeresést. A Duna mentén sétált, a révet már messze a háta mögött hagyva. A kavicságyban nehezére esett a járás, talpa alatt szétcsúszkált a folyóparti murva, ettől a bizonytalan mozgástól mintha lelkében is megtelepedett volna a talajvesztettek szorongása. Hol is volt az a nyomorult láda? Valahol itt kellene lennie. Igen, ez a víz fölé hajoló fűz ismerős. Lehet, hogy már nincs is itt a láda. A távolban hajókürt hangja hasított a ködbe. Körbejárta a fűzfát, letérdelt, kezével ásni kezdett. Hamarosan kitapintotta a hordalék alá temetett ládát. Lesöpörte róla az iszapot, kinyitotta. A cetli elsárgult, széleinél hártyaszerűvé vékonyodott. „Olyan vagyok, mint ez a fa itt. Fordulnak ki a gyökereim, legszívesebben csak elhasalnék, úgy maradnék” – szólt az üzenet. Ó, ez is mennyire ő, gondolta, teátrális és ponyvastílusú. Pedig milyen sok energiát fektetett abba, hogy megismertesse Lilivel a szépirodalmat, hogy formálja az ízlését. De a lány újra és újra visszatért a romantikus regényekhez, a csöpögő érzelemmasszákhoz. A köztük lévő tizenöt év miatt feljogosítva érezte magát párja kulturális nevelésére, ha már a szülei olyan magasról szartak Lili fejére, de nem, Lili tartotta magát, úgy pergett le róla Vonnegut, Kehlmann, Updike, Dosztojevszkij, Tournier, Grass, Bulgakov, Ottlik, Malamud, de még Pelevin is, mintha vízhatlan esődzsekit viselne ellenük. És milyen sokszor bizonygatta Lili, hogy depressziós, hogy neki segítség kell, de mikor elküldte az egyik pszichiáter ismerőséhez, ilyen-olyan kifogásokkal rendre lemondta az időpontokat. Hagyjuk már! Ezúttal csak úgy visszadobta a cetlit, lecsapta a fedelet, még csak be sem temette a ládát. Este alig tudott elaludni, legalább két órán át forgolódott, igyekezett száműzni a szívét szorító érzést.
kíváncsi kukkolók
Az ötödik láda a város fölé magasodó hegytetőn fogadta. „Itt fent minden olyan átlátható. De az élet nem ilyen. Legalábbis vele nem”. A hatodik láda virágzó réten, friss túrás mögött pihent. „Hetek óta nem szexelünk. Azt mondja, lehúzom, nem tud megkívánni”. Aztán a következő, burjánzó arborétum mélyén: „A barátnőm szerint már rég el kellett volna hagynom. De tudjátok, kitartó vagyok, szóval…” Tudjátok. A sok láthatatlan jóakaró. Az életükbe bepillantó, kíváncsi kukkolók. Szemtanúi a szegény, elnyomott nőnek. Azt persze egyik üzenet sem közli a külvilággal, azt jótékony homály fedi, hogy Lili hányszor okozott fájdalmat neki a bánatba burkolózásával, a hangulatingadozásaival, az örökös megfelelni vágyásával, az ebből fakadó kétarcúságával, az olykor együgyűségig súlyosbodó naivitásával, a provokációival, hogy felkeltse féltékenységét. És tessék, még most, a szakítás után is eléri ezekkel a kurva cetlikkel, hogy bűntudatot érezzen.
A nyolcadik üzenet az utolsó. „Én akartam volna azt a babát. De elment. És ő még csak nem is tud róla”. Nyár van. A Nap émelyítő erővel tűz, ő csak hunyorog, szédeleg, úgy érzi, mintha túlexponált képben lenne, ahol a fény felemészti a körvonalakat. Hemzseg körülötte az élet, ő meg dermedten ácsorog. Aztán lassan hazatámolyog. Otthon leroskad a fotelba. Megvárja, míg kitisztul kicsit a feje. Hiba volt ez az egész ládakutatás. Tudhatta volna már az elején is, amikor meghozta ezt az ostoba döntést. Hazugság az egész. Lili már nem tudta, mivel hívja fel magára a nem létező figyelmet. Persze, biztos ő is sok mindent rosszul csinált. Na, de azért ez az utolsó cetli. Ez már túlzás. Ilyen csak azokban a hatásvadász, undorító könyvekben van, amiket Lili annyira imád. Egy pillanatra még az is megfordul a fejében, hogy felhívja Lilit, számonkéri, helyre teszi. De ezek után nem, még csak ennyit sem érdemel ez a gerinctelen manipulátor. Jóvá kell tenni. Igen. Le kell írni az igazságot, hogy ezek a nevetséges geocathinges barmok is megismerjék. Hogy megtudják, valójában mennyi öröm, mennyi szépség volt a kapcsolatukban. És azt is, hogy ő milyen végtelenül türelmes volt a sok hóborttal, ezotériával, valentinnapos hányadékkal, szappanoperákkal, mulatós zenével és ezernyi egyéb szörnyűséggel. Hátradől a fotelban. A fülében csendesedik a vér zakatolása. Holnap nekilátok, dönti el. Újra végigjárom a ládákat, és minden üzenetet kicserélek. Ez az egyetlen helyes út.