SPAM
Ha meg akarsz menteni egy életet, kérlek, küldd tovább ezt az üzenetet! Ó, gondolta Tibor, hogyne, majd biztos továbbítom ezt a szart. Már vitte is az egérmutatót a törlés kukaikonja felé, de mielőtt rákattintott volna, valami különös érzésnek engedelmeskedve visszakozott, és odébb vitte a kis nyilat. A nyíl átsuhant a kuka fölött, majd megállt egy semleges zónában. Tibor most is azt érezte, mint általában, amikor egy-egy email megtartása mellett döntött: picit dacolt a halállal. Hátradőlt a székben, a mennyezetre szegezte tekintetét. Olyan régóta ugyanez a mennyezet van felettem, gondolta, ugyanez a szék a seggem alatt, ugyanazt a reggelit eszem minden nap, minden héten szerdán mosom meg a hajam, ami így is egyre ritkul és csupa korpa, ugyanaz a főnököm tíz éve, ugyanaz a pozícióm is, nem léptettek elő, nem kaptam fizetésemelést, ugyanaz a kolléganő tetszik, és ugyanúgy nem tudok közelebb jutni hozzá, ugyanúgy pornóval könnyítek ösztöneim feszítésén, ugyanúgy megfogadom minden évben, hogy lefogyok, ugyanúgy fájlalom derekamat a sok üléstől, ugyanazt a kínzó kontrasztot érzem a létezés állandósága és a világ látszólag kiapadhatatlan újdonságforrása között, de az újdonság is idővel ugyanúgy unalomig ismertté válik, ugyanolyan csúfnak látom magam fényárban és félhomályban, ugyanúgy mások videói alá kommentelve fröcsögtetem ki magamból önmagam gyűlöletét, ugyanúgy legyőzött vagyok, és ugyanúgy győzöm le az arctalan többit az online videójátékokban, és végül ugyanolyan kurva magányos vagyok. A mennyezeten néhány szétfoszlott pókháló lebbent egy korábbi beázás sötétje felett. Tibor előrebillent a széken. Újra átfutotta az üzenetet.
egy beágyazott link
Az email gép által fordított szövegrészletekkel volt tele, bűzlött róla, hogy automatikusan generált tartalom. Valami adathalász, vírusoktól hemzsegő szemét, amely gyomorforgató érzelgősséggel, az emberi jóhiszeműségre vagy inkább a jólétben élők bűntudatára hatva hirdette, hogy az üzenet továbbításával és egy beágyazott linkre kattintva valami távoli országban élő rászorulón segíthet az, akiben minimális szolidaritás maradt ebben a lélektelen világban. Hogy pontosan mit jelent ez a segítség, természetesen nem derült ki a levélből. Full kamu, gondolta Tibor, miközben az egér nyílikonja a link felé érve kattintásra kész kézfejjé alakult. Mit művelek, töprengett tovább a férfi, mit akarok ezzel az egésszel? Elvégre sosem kattintottam rá ismeretlen linkre, sosem dőltem be az ilyen ócska átveréseknek. Olyan volt, mint áthajolni egy korláton, engedelmeskedni az erőnek, ami gyerekként elfogta, amikor nagymamáját látogatta a gangos bérházban. Valaminek változnia kell. Megnyomta az egér gombját. Hosszas töltést követően új oldal nyílt meg, érthetetlen szimbólumok sormintájával. Tibor gyorsan bezárta az oldalt. Nem kértek bankszámlaadatokat, igazából nem kértek semmit. A férfi testét borzongás járta át. Továbbította az üzenetet minden ismerősének, utána kikapcsolta a gépet.
A következő napokban az internetbankon keresztül megbizonyosodott róla, hogy nem történt semmilyen pénzlevonás. Laptopján vírusellenőrzést végzett, de a program fenyegetést nem azonosított. Ismerősei nem szentségeltek, hogy miért küld tovább nekik mindenféle szaros spamet. Csendben pergett minden. Az élet, állapította meg Tibor csalódottan, éppúgy folytatódott, mint korábban.
Néhány további nap múltán aztán csengettek. Bátortalan, rövidke csengetés volt, olyan, amiről éppen csak meg lehet állapítani, hogy nem a szél vagy a képzelet játéka. Tibor felállt a kanapéról, nehézkesen a kaputelefonhoz bandukolt, majd leemelte a kagylót. Igen, szólt bele kissé ingerülten. Vasárnap délelőtt volt. Pár másodpercig nem kapott választ. Már éppen visszaakasztotta volna a kagylót, amikor egy halk hang tört magyarsággal, fordított szórendben megkérdezte: Tibor Szentei? A férfit eddig ismeretlen bizsergés járta át. Hirtelen olyan érzés kerítette hatalmába, mintha valaki mással történne meg ez a jelenet, mintha ő csak a tévében látná, vagy valami túlzottan is realisztikus álomban. Tibor Szentei, hallatszott ismét a gyenge hangocska. Tibor nem felelt, csak megnyomta a kapunyitó gombot.
bűvészmutatvány
Eltartott egy ideig, mire az idegen felért a hetedik emeletre. Ebben a néhány percben a férfi próbálta visszanyerni hidegvérét, próbált valahogy visszaférkőzni saját bőrébe. A liftből pici, ázsiai nő lépett ki. Tibor olcsó, ám megmagyarázhatatlan bűvészmutatványként látta a nő érkezését: a zárt dobozból új élet kel ki, ebben az esetben fénylő hajú, kreol, szűk szemű élet. A nő megállt a férfi előtt, tétova pillantást vetve rá. Talán thai lehet, tűnődött Tibor, miközben a sötét árnyalatú bőrt, a lapos orrot, a figyelmesen csillogó szempárt vizsgálta. Aztán eszébe ötlött, hogy valamit azért illene mondani. Hello, bökte ki végül. A nő biccentett, ő is zavart hellót súgott. Tibor hátrapillantott. Lakásának ajtaja résnyire nyitva volt. Kerüljön beljebb, szólt, de látva a nő értetlenségét, inkább angolra váltott. Please, mondta, come inside. Minthogy a nő mozdulatlan maradt, Tibor intett neki, hogy kövesse.
Odabent nagy volt a felfordulás, Tibor kapkodva próbált elfogadható rendet vágni. Néhány párnát feldobált a közeli kanapéra, az összegyűrt szőnyegeket a lábával kisimította, a konyhai széket közelebb tolta az asztalhoz, a minap levetett ruháit a szennyestartóba hajigálta. A nő türelmesen várakozott a szoba sarkában. Mikor Tibor elkészült a hevenyészett fészekrendezéssel, leült a fotelbe, és birizgálni kezdte annak széthasadt műbőr huzatát. Utána felállt, a konyhai széket a nő elé tolta, esetlen mozdulattal hellyel kínálta, majd visszatelepedett a fotelbe. A nő is leült a székbe. Egy darabig némán fürkészték egymás arcát. A férfi aztán saját mellkasára helyezte tenyerét, és azt mondta, Tibor. A nő bólintott, majd ugyanazzal a mozdulattal kísérve ő is bemutatkozott: Zarja. És mielőtt Tibor bármit kérdezhetett tőle, elővett egy kis cetlit, és a lehető legnagyobb természetességgel felolvasta annak üzenetét. I am your new Asian wife. Azzal ismét Tiborra pillantott. A férfi, bár a rendtartás nem volt az erőssége, a szabályokat mégis fontosnak tartotta. Azt is, hogy egy-egy állítás minél pontosabb legyen. Most tehát nehezen tudott továbblépni azon, hogy itt van az ő új ázsiai felesége. Nem volt soha feleségem, állapította meg a férfi, se ázsiai, se más kontinensbeli. Fölösleges tehát a new szó a mondatban. Sőt, igazából az Asian is, hisz az meg elég egyértelmű. Miután mindezt lepörgette a fejében, csak akkor telepedett rá a mondat valódi súlya. Igazából nem meglepettséget érzett, valahogy már a linkre kattintás pillanatában átsuhant a tudatán egy orosz vagy ázsiai feleség képe. Nem, azt érezte, hogy itt egy megmásíthatatlan döntés hús-vér következményével kell kezdenie valamit. Ez egyszerre rémítette meg, és töltötte el a felelősségvállalás büszkeségével. Tibor sosem érezte még magát ennyire felnőttnek, és ennyire férfinak. Nice to meet you, Zarja, mondta. Felállt és feleségéhez lépett. Zarja is felállt a székből. Óvatosan megölelték egymást.
főnyeremény
Tibor a kanapén feküdt, Zarját figyelte. A nő most is, mint már oly sokszor, éppen Tibor új kedvenc ételét főzte. Pirított rizstészta, kérdezte a férfi. Igen, válaszolt mosolyogva a nő. Imádom ezt a nőt, gondolta Tibor. Folyton a kedvemben jár, remekül főz, akkor és úgy lehet vele szexelni, amikor és ahogyan csak akarok; igazából furcsa is, hogy nincs menzesze, mondjuk gyereket úgysem szeretnék. Nem felesel vissza, mindenben egyetért, egyszer sem emelte még fel a hangját, sorolta tovább a férfi felesége nagyszerű tulajdonságait. Állandóan jó kedve van, amikor reggel felkelek, ő már ébren van és mosolyogva köszönt. Esténként betakargat, a kádban megmossa a hátamat, a hajmosásban is segít. Nincsenek nagy igényei, nem kell rá sokat költeni. Főnyeremény. Tibor úgy érezte, sosem volt még ilyen boldog. Néhanapján ugyan fel-felsejlett benne a kellemetlen felismerés, hogy Zarja érkezésével – hiába remélte ennek ellenkezőjét – minden korábbinál kiszolgáltatottabbá és infantilisebbé vált, ám igyekezett nem tudomást venni az efféle mételyező gondolatokról. Évek teltek el. Tibor még nagyob pocakot eresztett, beszéde igénytelenné, majdhogynem gügyögővé vált. Ki sem mozdult a lakásból, egyedüli öröme az evés és az egyre lélektelenebb közösülés lett Zarjával. Zarja ellenben mintha semmit sem változott volna. Időtlenül és megingathatatlan jovialitással létezett.
Tibor nehézkesen nyúlt mobilja után. Valaki már percek óta hívogatta. Tessék, nyögött bele a férfi a telefonba. Te vagy az, Tibor, kérdezte egy ismerős hang. Tibornak jó néhány másodpercébe telt, mire rájött, ki az. Tamás kereste, egyik legrégebbi barátja, akivel szintén nem találkozott már… nem is tudta, mióta. Tamás?, hörgött bele a telefonba Tibor. Igen, válaszolt a zaklatott hang, igen, Tomi vagyok. Figyelj, Tibor, hogy lehet megszabadulni ettől?! Tibor értetlenül szuszogott. Mitől, Tomikám? Hát, Zarjától…. Tibor döbbenten szorította füléhez a mobilt. Felesége most is a konyhában sürgölődött. Miről beszélsz, hebegte. Tamás nagyot sóhajtott. Egy ideig nagyon jó volt, tényleg. Elvittem egy csomó helyre, küldtem pénzt a családjának, próbáltam segíteni, próbáltam megmenteni egy életet, ahogyan abban az átkozott emailben is írták. Tibor feszült figyelemmel hallgatta barátját. Aztán rájöttem, hogy bármit teszek érte, bármennyit segítek, nem számít. Zarja megállás nélkül csak sírt, zokogott, igazából most is a fürdőszobában van, halkította le hangját Tamás, és ott sírdogál. Nem bírom tovább, Tibor… Tibor csak hallgatott, és szívét valami jeges érzés járta át. Mit tegyek, Tibi, kérdezte kétségbeesett hangon Tamás, nem vesz rá a lélek, hogy visszaküldjem abba a nyomornegyedbe, ahonnan jött, és továbbadni sem tudom, elvégre nem használati tárgy, a kurva életbe is! Tibor kinyomta a hívást. Kikapcsolta a telefont. Feltápászkodott a kanapéról. Hamarosan kész az ebéd, hallotta felesége nyájas hangját. Tibor az ablakhoz botorkált. Elhúzta a függönyt. Szürkés fény hatolt a lakásba. A szemközti társasház ablakai szinte hivogatták az ember tekintetét. Egy-egy dobozba zárt élet nyílt színháza. A harmadik emeleten szakállas férfi térdepelt, egy Zarjára megszólalásig hasonlító nő pofozta, miközben eltorzult arccal üvöltött vele. Egy másik lakásban szintén Zarját vélte felfedezni, aki ezúttal férfinak öltözve hagyta, hogy egy szemüveges, vézna fickó bátortalanul simogassa.
Tibor visszarántotta a függönyt. A lakást kitöltötte a pirított rizstészta illata. Zarja elmosogatta az edényeket, megterített az ebédhez. A férfi, leginkább a megszokás erejétől mozgatva, engedelmesen leült az asztalhoz. Miközben evett, feleségére pillantott. Zarja rámosolygott. Mit kellene tennem?, zakatolt Tibor fejében a gondolat. Elvégre megmutatta nekem, milyen ember vagyok. Adhat valaki ennél többet? Tibor letette az evőpálcát. Kövér ujjai reszkettek. Még van idő változtatni. Még van idő változtatni, nem?