LOBUS EXTRATERRESTRIALS

A fejformánk például különbözik az emberétől. Ez, mondjuk, annyira nem feltűnő, főleg, mikor hajat növesztünk rá, mint ahogyan én is, de azért észre lehet venni, ha valaki figyel. Uborka alakú a koponyánk. Mint az élieneknek az élienekben. Ja, és nincs nemi szervünk, mondjuk ez is köztudott. Mint ahogyan a csigák is hímnősek, szakszerűen mondva, úgy vagyunk mi androgün népség. Inkább a nőkre hasonlítunk, csak éppen, ha megragadunk valakit, és földhöz csapjuk, akkor úgy szakadnak szét a csigolyái, hogy öröm nézni. Engem például bizonyos körökben csak úgy hívnak, hogy a bordaroppantó. Az se véletlen. Volt ember, aki birokra kelt velem, kevélységből, hogy megmutassa, micsoda jani, hát, mit mondjak, kár volt. Innen jött a nevem.

amolyan parasztvakítósat

A bordaroppantótól persze már csak egy lépés az élien, tudom, de azért nem örülnék neki, ha összetévesztenének azokkal a nyálcsöpögtetőkkel. Én szeretem a lepkéket, meg a virágos mezőket, meg az efféle giccses dolgokat. Azoktól mindig elérzékenyülök. És nekünk finom az arcunk, és fehér, nem fekete, pattanás egy szál sincs rajta, a pórusok sincsenek csúnyán kitágulva, irigykedhetnek a kamaszlányok, mert mint a még meg nem gyújtott, sima gyertya viasza, olyan a bőrünk. A hajunk. A hajunk úgy világlik, hogy szürkületben glóriának nézni, azért festettek régebben olyan freskókat. Egyszer egy tévéműsorban megkérdezték tőlem, hogy űrhajóval érkeztünk-e, mármint a Földre, én meg csak mosolyogtam, hogy mit ki nem találnak, és azt felettem, hogy na, jöhet a következő kérdés. De a riporter nem hagyta magát, jött továbbra is a testrablással, a gabonakörökkel, a titkos kísérletekkel, hogy nekünk ebben mi a jó, mit akarunk mi a szegény emberiségtől, mikor ők semmi rosszat nem csináltak, én meg ekkor besokalltam, bevallom androgünösen, besokalltam, de annyira azért nem vesztettem el a fejemet, hogy bordaroppantsak, csak éppen csináltam egy kis csodát, ott a stúdióban, amolyan parasztvakítósat, hogy lenyugodjon végre ez a riporter, csettintettem egyet az ujjammal, mintha ez is hozzátartozna a mutatványhoz, közben pedig lángra lobbantottam az asztalt, ami elválasztott tőle. Nem kell félni, nyugtatgattam még élő adásban, közönyös képpel ülve tovább, miközben ő malacként sivalkodva szaladt el, nem éget ez, csak úgy lángol.

Vizsgáltak orvosok is, azon jót mulattam, elvégre az emberek jönnek mindig ezekkel az űrhajókon végzett kísérletekkel, ez a mániájuk, esküszöm, fognak, és bedugnak valami fura gépbe, ahol időnként mintha üllőt verne egy óriási kalapács, olyan éktelen zaj bántja a fülemet, szerintem azért találják ki ezeket az űrhajós történeteket, mert szégyellik magukat az efféle vizsgálatok miatt, érzik, hogy túllépik kicsit a határt, mikor belekben turkálnak és agyakat tapogatnak. A gépben fekve különféle kunsztokat kellett végrehajtanom, ezt egy fejhallgatón keresztül közölték velem, én meg, mivel jobb dolgom úgysem volt, engedelmesen követtem utasításaikat. Szárnyat növesztettem, ami háton fekve nem is volt egyszerű, több hangon beszéltem, megmondtam, hogy a szobában hány bűnös lélek van, nem név szerint persze, csak úgy statisztikailag, kipattintottam a hasamból egy gyereket, aki nyomban forró párává alakult, és szertefoszlott a gépben, vargányát sarjasztottam a térdkalácsomon. Az orvosok lázasan figyelték a monitorjaikat, és mikor végre kihúztak a mágneses térből, közölték velem, hogy az agyamban van egy plusz lebeny, a nyakszirti lebeny mögött, ahol egyáltalán nem kellene semmilyen lebenynek lennie, de nekem mégiscsak van, ez már önmagában is orvosi csoda, ebből olyan tanulmányt lehet írni, ami a Nature-ben jelenik meg, de ráadásul az általam bemutatott csodákért is ez a plusz lebeny a felelős, ugyanis ott dúskál csak igazán oxigénben a vér, amikor varázsolok, így mondták, hogy varázsolok, mint a Gandalf. Pompás, mondom én erre, és elnézően mosolygok. Az egyik orvos, idősebb, bámulatosan középszerű karrierrel görnyedt háta mögött, félrevon, bizalmasan odahajol, látom rajta, hogy szinte megrészegült az évtizedek óta várt tudományos áttörés és szakmai siker soha nem látott közelségétől. Alázatos és behízelgő képet vágva megkérdi, hajlandó lennék-e még egy kis vizsgálatban részt venni, higgyem el, leírhatatlanul fontos volna, olyan felfedezésekhez vezetne, hogy az valami példátlan, én pedig látom a szemén, mennyire elkeseredetten akarja, ezért rábólintok az uborkafejemmel. Az öregnek savanyított káposzta szaga van.

itt fekszik egy igazi ufó

Altatás nélkül műtenek, oldalt fekve heverek az asztalon, tükröt tartanak elém, amiben én is megfigyelhetem, mit ténykednek a koponyám körül. Jó pár bemetszéssel tarkítják a fejbőrömet. Megkérem őket, hogy vigyék el a tükröt, és adjanak inkább valami olvasnivalót, mert unatkozom. A műtőben orvostanhallgatók álldogálnak, az öreg orvos sosem volt még ilyen lelkes, úgy ugrál körülöttem, mintha valami fesztiválon lenne, kiabálva magyaráz a hallgatóknak, akik gondosan jegyzetelnek. Az öreg orvos szeret tanítani, talán túlzottan is, talán túl sok idejét veszi el a tanítás, és ezt a túl sok időt akár publikálásra is fordíthatná, ez a gondolat sokszor gyötri, na de majd most, ez villog a fejében, ott, a műtőben magyarázva, majd most lesz miből publikálnia, el sem hiszi, hogy ilyen kincs hullott az ölébe. Rászolgáltál, mondaná most neki a felesége, aki aztán tényleg mindenben támogatta, egy rossz szava sem lehet rá, most is vele örülne, ha itt volna. Nem kapok olvasnivalót, hát hallgatom én is az öreget, ahogy az izgatottságtól remegő hangján közvetíti saját produkcióját. Penfield-féle invazív beavatkozást fognak látni, hölgyeim és uraim, ezt írják fel, bár egyértelmű, de hát ugye, a részletek, a részletek, szóval írják csak fel! Finomelektródákkal ingereljük majd az agynak ezt az eleddig ismeretlen lebenyét, amit én már el is neveztem lobus extraterrestrialisnak, ezt csak úgy magunk között mondom, de ha gondolják, ezt is jegyezzék fel nyugodtan, ki tudja, hányszor fognak még találkozni ezzel a kifejezéssel, a lényeg azonban, amiért most itt vannak, a lényeg, hogy hamarosan ingerelni fogjuk ezt a tudományos kincsesbányát, ezt a mágikus agyi területet, hogy megvizsgálhassuk, milyen motorikus és egyéb funkciókhoz köthető neuronális aktivitása. Sűrűn bólogatnak a hallgatók, érzik ők is, hogy itt valami tényleg hatalmas dolog készülődik, hát itt fekszik egy igazi ufó előttük, itt hever az oldalán engedelmesen, egy igazi ufó, beszarás, csak azt sajnálják, hogy a mobiltelefonokat nem hozhatták be, mert most aztán fotóznának, de mint az őrült, hogy aztán legyen mivel alátámasztani az esti sörözés közben elmesélteket. Fekszem engedelmesen, a műtő rideg fénye és az öreg doktor savanyú káposztaszaga kicsit zavar. Babrálnak a fejemen, nem fáj, sőt, nem is érzek semmit, nézek magam elé, a falat figyelem, ahhoz képest, hogy steril műtő, hát nem tudom, eléggé ótvar állapotban van, kopik a vakolat, azt rögtön kiszúrom.

Az öreg szuszog fölöttem, próbálom visszafogni a lélegzetemet is, hogy ne érezzem a szagát, szuszog, majd azt suttogja pergamenszájjal, hogy rendben, kérem, jöhetnek a finomelektródák. Sokáig mintha nem történne semmi, csak a hallgatók nehezednek egyik lábukról a másikra, várnak, aztán előredőlnek, most valóban erősen figyelnek, meg is hatódom a tudásvágyuk láttán, szép, szép, szép dolog, gondolom. Aztán egyszerre megcsapják az agyamat. Végigfut a remegés az egész testemen, elfehéredik a világ, az állkapcsom úgy megfeszül, mint a hiénának, a tenyerem felforrósodik, valahonnan a könyököm tájékáról akkora roppanásokat hallok, mintha mennydörögne, utána meg csak a hallgatók kiabálása tölti be a koponyámat, zsong tőle a fejem, ezek belém költöztek, vagy mi, ott kiabálnak, az agyam tekervényei között keresve egymást. Aztán meg, életemben először, eszméletemet vesztem.

Kórtermi ágyon fekszem, most már a hátamon, egy izzadt nővér hajol az ágy fölé. Kérek tőle egy tükröt, azt mondja, egy pillanat, azzal elviharzik, de fél perc múlva már vissza is tér a tükörrel. Belenézek, az arcom nem változott meg, ez az első, amit megfigyelek, és csak aztán veszem észre a vékony, fehér kötéseket, amikkel bepólyálták a fejemet. A tarkómon kötötték át, és a halántékomon végigfutva a homlok és a haj találkozásánál érik körbe a koponyát. Vér nem itatja át. A nővér most az ágy mellett gubbaszt, valamit keres talán a földön, a nyaka csak úgy csillog a verítéktől. Az ablak nyitva van, de levegő nem sok jut be rajta. Gondoltam, szükség lesz kacsára, amíg fekszik, dünnyögi a nővér, hogy könnyebb legyen, folytatja, csak aztán láttam, hogy nincs ott semmi, tudja, hogy nincsen ott semmi egyáltalán. Szegény, gondolom, mert elképzelem a döbbenetét, amit érzett, mikor kitakart, és felfedezte, hogy se ez nincs, se az, ráteszem a vállára a kezem, kicsit összerezzen, de nem tiltakozik. Nem szoktam vizelni, mondom neki nyugtatólag, de köszönöm.

mintha titkot súgna

A nővér most feláll, gondosan elsimítja a ruháját, és távozni készül. Várjon, szólok utána, és ő megtorpan. Mi történt a műtőben, kérdezem tőle, és mivel nem válaszol rögtön, megkérdezem azt is, megsérült-e valaki? Felém fordul és mosolyog, majd összecsapja tenyerét, kiütközik arcára az áhítat, és szapora beszámolóba kezd, hogy én ugyan nem voltam ott, tudja, de a doktor úr mindenkinek beszámolt a műtétről, és hogy ott mik történtek, atyaúristen, minden egyes elektromos ingerre valami varázslat, csak úgy röppentek sorra a csodák, kivirágzott a műtő fala, a doktor úrnak elmúltak a pajzsmirigyproblémái, a serlegre tekeredett kígyó életre kelt, néhány hallgató ruhája elporladt, harsonák harsogtak a plafonon, szóval el se hiszi, olyan volt, mint a paradicsom, csak szikékkel meg elektródákkal, na, de akkor is. Folytatná tovább is, látom, hogy még nem adta ki magából teljesen az izgalmat, még kerekedik a szeme és a szája, és még a levegőben tartja a kezét, ekkor azonban betoppan a doktor, és olyan büszkeség feszíti a mellkasát, hogy egészen megfiatalodik tőle. A lobus extraterrestrialis, vág bele rögvest, de aztán jelentőségteljes szünetet tart, talán, hogy megbizonyosodjon róla, valóban magamhoz tértem-e már, a lobus extraterrestrialis, mondja fojtott hangon a doktor, mintha titkot súgna, elképzelhetetlen lehetőségeket rejt magában, amiket vétek lenne kihasználatlanul hagyni, remélem, ebben egyetértünk, miközben ezt suttogja, megint olyan kétségbeesetten néz, de egyúttal valahogy fenyegetően is. Most már nem sajnálom annyira. Vétek lenne elrejteni a világ elől ezt a csodát, emeli meg kissé a hangját, önző, aljas cselekedet lenne, ugye, ez nyilvánvaló, ezt fölösleges magyarázni, itt emberéletekről van szó, erre esküdtem fel, az ördögbe is, ezt már szinte kiáltja, tudom, hogy magát győzködi valami miatt, de akkor is bántja a fülemet a zaj. Kinyújtózom az ágyon, lehunyom a szemem. A doktor erre elhallgat, de rövidesen újra rákezd, és mikor megint kinyitom a szememet, már többedmagával áll az ágy mellett, úgy kerepel tovább, hogy kialakítunk itt a kórházban egy saját szobát önnek, és ígérem, csak a gyógyíthatatlanokat küldjük oda, nem lesz annyira leterhelve, és ha az megkönnyíti a munkáját, elektródákkal segítjük a csodatételt, éppen úgy, mint a műtőben, képzelje csak el, micsoda változásokat hoz ez a gyógyításban! Felülök az ágyon, összevonom az amúgy vékony szemöldökömet. Micsoda tanulmányok születnek majd, szónokol az öreg, a többi orvos pedig irigykedve figyeli a különös lebeny világhír felé csörtető névadóját, és mennyi mindent meg kell még tudnunk erről az agyterületről, hogy azt mondja, milyen pályákkal kapcsolódik például a prefrontális lebenyhez, milyen neurotranszmitterek szabadulnak fel ebben a régióban, miféle genetikai kód felel a kifejlődéséért, továbbörökíthető-e, mert ez, kérem, fontos, ez nagyon fontos, hogy továbbörökíthető-e. Igen, igen, helyeselnek néhányan, a nővér meg, kezében a tükörrel, hol rám pillant, hol az orvosokra.

Külön szoba, aztán külön osztály, egyedülálló szakrendelés, sorolja a doktor, és csak úgy árad belőle a tömény káposztaszag. Mert idővel rájövünk mi is, hogy kell ezt csinálni, idővel megfejtjük a működését, új generációs orvoslás, és akkor már nem lesz szükség a kórházi gépekre, nem kell majd gyötörnünk magunkat, mit tehettünk volna még, mit tehettünk volna, ha a kórház kellőképpen felszerelt, nem, nem, ilyen gondjaink nem lesznek többé. Lüktet egy ér a halántékomon, ilyet se éreztem korábban. Minthogy a finomelektródás stimuláció gátlólag hat az ingerelt idegsejtek működésére, halkította le hangját újra az orvos, feltételeznünk kell, hogy a lobus extraterrestrialis funkcióját tekintve a csodák gátlásáért felelős, de valahogy mégiscsak innen erednek a csodák, ezért mesterséges úton kizárólag elektromos impulzusok segédletével idézhetjük elő ezeket a fantasztikus jelenségeket, persze ezen az eljáráson még finomítani kell, de akkor is ez a legjobb lehetőség, ami pillanatnyilag a rendelkezésünkre áll, mert ugye, nem vagyunk mi barbárok, hogy hosszú távú deficitet okozó lézióban gondolkodjunk, remélem, egyetértenek a kollegák. A kollegák egyetértenek, udvariasan kacarásznak, majd egyszerre mind felém fordulnak. Látják, hogy felkeltem az ágyból, látják, hogy föléjük magasodom, hogy furán elfeketedett a szemfehérem, mintha csak a pupillám falta volna fel, az ér úgy lüktet a halántékomon, hogy megrezeg tőle a kötés, mintha gitárhúrt pengetnék, vörösül a nyakam, mint a pulykának, és látják, látják, hogy valamiért különös figyelemmel méricskélem a bordájukat. A nővér leejti a tükröt.

miről hebeg ez itt

Mondtam, hogy szeretem a lepkéket és a virágos mezőket, hát voltak olyan figyelmesek, és fotosopban gyorsan összeszerkesztették az ízlésemnek megfelelő háttérképet, aztán kinyomtatták vászonra. Ez előtt állok most, a ruhát is én választhattam ki, és én ragaszkodtam ahhoz is, hogy a kötések a fejemen maradjanak. A festő valami fiatal, feltörekvő művész, meglehetősen zavarban van, korábban nem volt még börtönben, és már eleve az a procedúra, ahogy bejutott ide hozzám, mint látogató, hát már az megviselte a lelkét. Összehúzta magát, ahogy a folyóson lépdelt, azt hitte, úgy van ez, mint az amerikai filmekben: a rabok rácsok mögött acsarkodnak, erre fel azok is ott mászkálnak a körletben, és kóstolgatják, füttyögnek, beszólogatnak. Állok a vászon előtt, türelmesen, olyan ruha van rajtam, hogy nem is igaz, növények tekergőznek rajta, és olyan puha, olyan puha, meg minden. Én választottam ki a ruhát, de ez a kis festőgyerek hozta be magával. Fotózni nem lehetett, maradt a festés. Állok ott, eljátszom kicsit a gondolattal, hogy életre keltem a hátteret, hogy megmozgatom azt a térbe rekedt lepkét, de mégsem teszem, mert az egyik börtönőr, a harcsabajszos, aki egyébként, mint megtudtam, szabad idejében a bolhapiacon árulja a kacatjait, na mindegy, ez a harcsabajszos smasszer már így is nagyon néz, gyanakodva, hogy mire készülök, szóval állok csak tovább, és a lobus extraterrestrialisom meg legátolja a gandalfos varázslást, a festőgyerek hol rám néz, hol a börtönőrre, épp, mint a nővér a kórházban, de azért közben csak pingálgat szorgosan. Tudod, mi vagyok én, haver, kérdezem a festőtől, de közben nem mozdítom a fejem, hogy zavartalanul dolgozhasson, tudod, mivel állsz itt szemben? Tanácstalanul széttárja a karját, zavarban van rendesen, pontosan tudja, miért kerültem ide, de hogy ki vagy mi vagyok, na, arról lövése nincs. Ahogy a karját eltartja magától, a kezében szorongatott ecsetről csöpög le a festék, a harcsabajszos rá is förmed gyorsan, hogy óvatosan, hééé, nem otthon van a művészúr, a festő pedig összerezzen, és engedelmesen visszakapja a karját. Nem tudom, válaszol aztán a kérdésemre, nem tudom, mivel állok szemben. Kihúzom magam, a fejemet persze továbbra sem mozdítom, hadd legyen csak szép az a kép, hadd látszódjon rajta a nyújtott koponyám, és benne, a csont alatt a lobus extraterrestrialisom, és így, sudáran és büszkén, így mondom a festőnek, hogy én vagyok az isten. Erre nem tud mit felelni, festeget tovább, csak az arca vörösödik el. Hallom, ahogy az ecset szőre a vásznat karmolja, aztán lassít mozgásán a kéz, óvatosabban húzza az ecsetet, bizonyára most festi a kötéseket a fejemre. Aztán kinek lesz a festmény, kérdezem most tőle, egyrészt, hogy megtörjem a csendet, másrészt, mert unatkozom. Erre sem válaszol, csak stíröli a vásznat, és mintha remegne a válla. Felszökik a homlokomba a vér, nem tudom, mit tettek velem ott, a műtőben, de azóta egyre sűrűbben törnek rám ezek az ingerületek. Hozzád beszélek, gyerek, rivallok rá, erre végre újra rám pillant. Megrendelésre készül, mondja halkan. Megrendelésre, ismétlem én, és nézek magam elé. Ki rendelte meg, kérdezem akkor, a festő pedig azt válaszolja, hogy az ilyesmi bizalmas, sajnálja, de tényleg, erre nem mondhat semmit, épp elég neki, hogy egy börtönben van, épp elég neki, hogy egy gyilkost fest, sajnálja, de tényleg, egyre szaporábban beszél, egyre szaporábban veszi a levegőt is, ahogy így préselődik ki mellkasából a feszültség, ő eddig még nem látott ilyesmit, se rácsokat, se ilyen nyújtott fejformát, hát komolyan, ez nyújtottabb, mint az afrikai nőké a nesöneldzséografikban, már-már olyan, mint egy uborka, sajnálja, de tényleg, mint egy uborka, hát ő eddig legfeljebb külföldön járt, és már az is épp elég kaland volt neki, attól még, hogy festő, attól még egyáltalán nincs neki olyan érdekes élete, erre most egy börtönben fest egy ufót, egy földönkívüli mészárost, aki pillangó meg virágok előtt pózol neki, hát mi ez, mi ez, ez nem is lehet valóság, bocsásson meg, bocsásson meg. A végén már csak ezt hajtogatja, hogy bocsássák meg, hogy bocsássák meg, nekem meg ötletem nincs, miről hebeg ez itt, de azért nem mozdulok, mert hátha még folytatja a festést, de ez csak hajlong, és könnyezik, és szipog, és folyamatosan elnézést kér. Intek a fejemmel a harcsabajszosnak, az meg legalább ért a szóból, karon fogja a gyereket, és elvezeti szakszerűen. Hallom, hogy a rabtársak röhögnek és füttyögnek, ahogy újra elvonul közöttük a festő. Aztán lassan visszaáll a rend, árnyékos csend folyik át a körleten. Állok a vászon előtt, most nincs ott senki rajtam kívül, egyedül vagyok. A lepkére pillantok, és arra gondolok, hogy most végre megmozgatom kicsit a lobus extraterrestriatisommal, illetve annak legátlásával, erre gondolok, és már csinálom is, amit szoktam, a varázslást. De ezúttal nem történik semmi. A lepke mozdulatlan marad. Fura érzés költözik belém. Újra megpróbálom, most a növényeket akarom tekergetni a képen. Azok se tekergőznek. Fura érzés költözik belém, viszket az ágyékom. Ilyet se éreztem még korábban.

Este engedélyezve van a tévézés. Ülünk a kollégákkal a mákmintás felöltőben, néhányan rajzfilmet akarnak nézni, de én mondom, ne kapcsolják el a hírműsorról. Mert rólam van szó benne. Vitatkozik két szakértő, hogy minek a szakértői, az nem teljesen világos, de nagyon vehemensen vitatkoznak, szóval végül is biztos értenek hozzá, vitatkoznak arról, hogy akkor mit is kellene kezdeni ezzel az egész ufo-kérdéssel, mert az ugye, egyértelmű, hogy ez így nem, ez így nem maradhat tovább. Az egyik szakértő még fiatal, viszont szemüveges, amitől elfogadhatóbb, mit keres egy vitaműsorban, most kikel magából, elveszti a fejét, és haragos tekintettel fröcsög, olyanokat mond, hogy ne kerteljünk tovább, mondjuk csak ki, hogy ezek az ufók bizony velejéig romlottak, csak a pusztítás élteti őket, és azt hiszik, felsőbbrendűek, csak azért, mert van egy plusz lebenyük, azt hiszik, bármit csinálhatnak. Tenni kell valamit, vicsorog a szemüveges, lehet persze, kerülgetni a forró kását, de akkor is eljött az ideje kimondani, hogy tenni kell valamit, mert ezek egyszerűen gonoszak, erre nincs más szó. Aljas gyilkosok, testrablók, betolakodók, ordibálja a stúdióban. Éreztük már, mi készül, mikor az asztalt felgyújtotta, erre most tessék, bekövetkezik a legrosszabb! Kapóra jött nekik ez a kórházas eset. Erre gondolok, miközben nézem a tévét a kollégákkal, mellettem kucorog a csicskám, nyeszlett kis legény, most hozzá fordulok, megpaskolom a képét, és az arcába kurjantom, hogy milyen igazuk van ezeknek az uraknak a televízióban, nem igaz, fiacskám, milyen igazuk van. A csicska pedig összehúzza magát, és bólogat. Milyen igazuk van, suttogja.

kép | Antonio Pisanello: Hercegkisasszony az Este-házból