KUKKOLÓK
2011 augusztus

Előredől, hogy lehúzza világoskék bugyiját. Kidugja narancsbőrtől rágott fenekét, közben meg szuszog, nehezen szedi a levegőt. Kiegyenesedik, hátán hurkákba préselődik a hús. Kevés hely van az öltözőbódéban, ügyetlenül egyensúlyoz, mikor bal lábával megpróbál belebújni a narancsszín fürdődresszbe. Odatapasztom arcomat a hűvös és érdes fafelülethez, mélyen beszívom nyers illatát, a lyukon keresztül mindent látok. Forog a bódéban, egyik kezével megtámaszkodik, súlyos melle a hasára omlik, száját összeszorítja a nagy koncentrálásban, most nagyon komoly az arca. Szép, hosszú a szempillája, vastagon megrakott járomcsontját simogatja. Felnéz, egyenest rám, de nem veszi észre a szememet, a fény az ellenkező irányból tör be a felforrósodott kabinba. Elkészül, a dressz a helyére kerül. Fásult rutinnal nyújt egyet a feszülő anyagon, aztán hagyja visszacsattanni. Végigsimít magán, jobbra-balra fordul, mintha tükör előtt ácsorogna. Mindjárt távozik, mindjárt nyitja a barna festéstől ragacsosan záródó ajtót, mindjárt kilép a többi strandoló közé. Vele együtt én is izgatottabbá válok, érzem, hogy szaporábban lüktet a szívem. Na, suttogom száraz szájjal, na, mondja ő is halkan, elhatározva magát. Párnás feneke ugrik egyet, ahogy előrelép, és kitárja az ajtót. Egy pillanatra szemembe szúr a betóduló világosság, hunyorogva figyelem a döcögve távolodó alakot. A víz felé tart, magabiztosságot színlelve, széles mozdulatokkal integet valakinek.
ellépek a lyuktól
Most üres a kabin, ellépek a lyuktól és letelepszem, hátamat árnyékos falának vetve. Halomban hevernek az eldobált üdítőspalackok itt, az öltözőbódé mögött. Félrerúgom az egyiket meztelen talpammal, nem is rúgom, inkább csak úgy odébb tolom. Féktelen gyerekzsivaj, kezdő anyukák rémült kiáltásai és a kelleténél derűsebb férfihangok kavarognak a kocsonyás hőségben. Szomjas vagyok, de nincs kedvem felállni, nincs kedvem odaballagni a büféhez, és sorban állni az izzadt éhezőkkel, és nincs kedvem hozzájuk érni, és érezni bőrük csatakos melegét. Főleg, hogy újabb megismerésre váró idegen érkezik a kabinba. Finoman, csöndesen teszi be maga mögött a bódé ajtaját, ebből már sejtem, hogy érzékeny lelke van. Azonnal felpattanok, és visszatérek a lyukhoz, felejtve a szomjúságot, és felejtve a tapadós bőrfelületek elképzelt érintését. Fiatal, tizenéves lányka, vékony, fehér és hajlékony, mint az erdei nyírfa, akinek nincs lehetősége kiterebélyesedni. Dupla copfban hordja fakószőke haját, ritka dolog ez manapság, gondolom, arcomat a bódé falához dörgölve, fel-le, fel-le, forrón lihegve az erezett anyagra. A lányka sietős mozdulatokkal, kapkodva vetkőzik, mint aki attól fél, hogy bármikor rányithatják az ajtót, vagy meglesik. Aprócska melle van, amit párnázott melltartóval próbál nagyobbnak láttatni, és nem borotválja magát, hát ilyet sem látok túl gyakran. Szőrzete sűrűsége még nem az igazi, de hát mondom, csak tizenévesforma.

Fortepan / Bettina Fabos
Egyrészes, fekete fürdőruhát húz, neki nem okoz problémát a tér szűkössége, egy tornász ügyességével és ruganyosságával öltözik. Keskeny a háta, keskeny a dereka, sovány a feneke, combja csak akkor ér össze, ha keresztbe fonja lábát. Kedvem volna megsimogatni a nyakát, megcsókolni pihés tarkóját, de tenyeremmel csak a smirglis fát tapogatom. Alkarjára hajtja levetett ruháit, majd ugyanolyan óvatosan nyitja ki az ajtót, ahogyan behajtotta. Vigyáz, hogy véletlenül se lökjön meg vele egy arra szaladót. A hangját nem hallottam, pedig úgy szerettem volna. Biztos vékony az is, biztos ártatlan és jóságos, és valamelyest jelentéktelen.
rájött, hogy kiszúrtam
Lassan távolodom a lyuktól, a szívem most is hevesen pumpálja szurkálódó véremet. A szomjúság újra rám tör, de azzal együtt még valami jelentkezik. Egy furcsa, nyugtalanító érzés, hideg és fémes, és apró golyóként gurul végig vállamon, mellkasomon, hasamon. Nem tudom, mi ez, még sosem tapasztaltam ilyesmit azelőtt. Csurog rólam a veríték, pedig most nincs melegem. Körbekémlelek, mint a szarvas, aki kiszagolta a veszélyt, körbekémlelek, de jó ideig nem látok semmit, csak a teletömött kukákat, a rozsdás zuhanyrózsákat, a kanyargó csúszdát, a vasrácsos biciklitározót. Aztán a távolban megrezzen egy bokor, alig észrevehetően, csak annyira, hogy tudjam, nem a gyönge szél játszadozott. Összeszoruló gyomorral állok, mereven, úgy figyelem a bokrot, hunyorogva, szememet erőltetve, pedig nagyon jól látok. Most nem mozdul, csak levelei csillognak vizenyősen. Akárki van a bokorban, rájött, hogy kiszúrtam.
Ökölbe szorítom a kezem, vicsorgok, fenyegetően morgok, úgy indulok a bokor felé. Amint kilépek a fényre, még erősebben izzadok, most már az én bőröm is olyan csatakos, mint a büfé előtt várakozóké. Egyre hangosabban morgok, hallja csak meg a dühömet ez a bokorban bujkáló, rettegjen csak tőlem, akkor talán elfut, és nem kell találkoznom vele, nem kell szembesülnöm a kukkolóval. Körülöttem mindenütt vízcseppeket szóró gyerekek szaladgálnak, talpuk tocsogva veri a betonúton összegyűlt pocsolyákat. Csak hozzám ne érjenek a csontos kis testükkel, sziszegem tovább növekvő haraggal, miközben úgy érzem magam, mint akit sarokba szorítottak. Ez a visszhangos harsogás, ez a sörszagú jókedv bántja a fülemet. Odaérek a bokorhoz, és megtorpanok. Ökölben a kezem, a szívem pedig majd kiszakad a szegycsontom mögül. Mordulok egy utolsót, aztán felkiáltok, hogy mutasd magad, de mivel erre sem történik semmi, összeszedem minden bátorságomat, és előrelendülve széthajtom a bokor ágait.
Harminc körüli nő kuporog a földön, vörös, göndör hajú, szemüveges, szeplős, megszeppent és zavart, a hőség ellenére vastag, kötött pulóver van rajta, sötétkék farmernadrág és sportcipő, egy ideig fel sem mer pillantani rám, és amikor végre felnéz, látom nagy szemét a szemüveg mögött, zavaros és ijedt. Vézna ujjaival egy távcső beállító csavarján babrál, kitartóan és lélektelenül, mintha világéletében ezt a mozdulatot végezte volna. Amikor elindultam a bokor felé, még ütni akartam, de most képtelen vagyok ököllel támadni erre a furcsa szerzetre. Ám mivel nagyon szerencsétlennek érzem magam így fölé magasodva, görcsösen leeresztett karral, végül adok neki egy erőtlen pofont, amitől még a szemüvege sem repül le. Nem lepődik meg, érdeklődve dörzsölgeti csapástól kipirosodott arcát. Állok előtte, a pofon megvolt, most hogyan tovább? Látom, hogy ő is izzad, pulóverének nyaka ázottan tapad bőréhez.

Fortepan / Wein Sarolta
Mióta figyelsz te engem, ripakodok rá, de a hangom inkább kíváncsi, mint fenyegető. A vörös, szeplős nő a távcsőre emeli méla tekintetét, majd vissza rám. Még mindig kucorog a földön, nem akar felegyenesedni. Néhány hete, válaszolja fátyolos hangon, néhány hete figyellek. Tehát tudja, hogy másokat lesek meg, tudja, hogy mindennap ide járok a bódé falához, az én kis lyukamhoz, tud mindent. Néhány hete már szemmel tart, és bár kicsit rémisztő érzés, de ez valahogy mégis jólesik. Most további kérdéseket kell feltenni, gondolom. Felnézek az égre, a fehéren izzó napra. Na és, kérdezem aztán, hogy nézek ki? A nő félszegen végigmér, leteszi a fűbe a távcsövet. Magas vagy, mondja, és bajuszos. És nagyon szőrös. Igaz, gondolom, magas vagyok, bajuszos és szőrös is. Leülök mellé a bokorba, és valamiért újra pofon vágom, noha haragot már nem érzek. De nem is igazi pofon ez, jobban hasonlít egy esetlen simogatásra, győzködöm magam. A nő megigazítja szemüvegét. Férfi vagy, mondja. Így igaz, gondolom. Rajtam is van ruha, talán azért is van olyan nagyon meleg. Fel fogsz jelenteni, kérdezem hirtelen, de nem fordulok felé. Sokáig nem válaszol, a strandolókat figyeli, eltöprengve. Nem, mondja aztán, nem foglak feljelenteni. Ülünk egymás mellett, csöndesen verejtékezve. Helyes, mondom, mert ha feljelentenél, akkor le kellene lőnöm téged. Emésztgeti kicsit a hallottakat. Van pisztolyod, kérdezi, most a tengópályán rugdosókat bámulva. Nincs, válaszolom. Bólogat, nyilván sejtette, hogy így van. Pulóvere édeskés szagot áraszt. Megfogod a combom, kérdezem aztán, az izgatottságtól reszkető torokkal. Ránéz a combomra, nagy szemmel, majd fintorogva felhúzza szeplős orrát. Inkább nem, feleli, tétován felém fordulva.
Figyeljük a strandolókat. Aztán felállok, mondván, hogy asszem jobb lesz, ha most visszamegyek a kabinhoz. Nem mond semmit, csak felveszi a távcsövet, és újra babrálja a beállító csavart. Kilépek a bokorból, elindulok, vissza az öltözőbódéhoz. Ekkor utánam szól, és megkérdezi, nincs-e kedvem moziba vinni, mire én is megállok, és azt mondom, azok nem igazi emberek, ő pedig azt mondja, tudja, de akkor is. Állok, nézem őt, ahogyan ott a bokorban kuksol, nézem az én kis kukkolómat. Hát, mondom aztán, majd meglátjuk. Arcán halvány mosoly jelenik meg, úgy integet utánam, miközben én dobogó szívvel haladok a kabin felé.