JOLÁN

„Jolene, Jolene, Jolene, Jolene
I’m begging of you please don’t take my man”
Dolly Parton – Jolene (1974)

A villamoson most is sokan vannak. Gyűlölöm ezt. Nem tehetek róla, amint felszállok, és meglátom a temérdek embert, elfog a rosszullét. Érzem a csípős szagukat, figyelem a zsírt csillogni homlokukon, fülembe mászik szuszogásuk. Mikor a kapaszkodó után nyúlok, elképzelem a kopott műbőrön hemzsegő mikrobákat, és szívem szerint nem fognám meg, de úgy ráz ez a tetves villamos, hogy muszáj, muszáj kapaszkodni, máskülönben a vállammal nekidőlnék a mellettem állóknak, és az még rosszabb, mert olyankor meg a ruhán keresztül is átsugárzik belém testük kellemetlen melege. Ilyenkor átkozom csak igazán magamat, hogy nem tanultam meg vezetni. Pedig elkezdtem, csak aztán… Nem tetszett az az oktató. Ahogy vizslatott. Nem éreztem magam biztonságban mellette. De talán nem is nekem való a vezetés. Mindegy is. Valahogy el kell jutnom ehhez a nőhöz. Ehhez a Jolánhoz.

szégyenkeztem piszkosul

Egy hónapja olvastam az üzenetet. Sanyi akkor a vécére ment, és az étkezőasztalon hagyta a mobilját. Én meg nem bírtam megállni. Szégyenkeztem piszkosul, a fejemben ott motoszkált a hang, hogy rakd már le a telefont, te szánalmas roncs, hát milyen ember vagy, de közben meg olyan izgatott voltam, mint évek óta soha. Sanyi nem törölte ki az üzenetváltásokat. Szerintem azt sem tudja, hogyan kell. Bár olykor bosszant technikai ügyetlensége, valójában szeretem benne, hogy nem lett rutinos rabja ezeknek a kütyüknek. De megint elkalandozom a lényegről. Sanyi összejár ezzel a nővel. Ezzel a Jolánnal. Sanyi megcsal ezzel a Jolánnal. Jolán. Jolán. Jolán. Milyen ostoba, hülye név. Mégsem tudok egyébre gondolni hetek óta.

Kapaszkodom a villamoson. Már csak két megálló. Lehunyom a szemem, úgy könnyebb elviselni az utazást. Miért történik mindez? Miért döntött úgy a Sanyi, hogy annyi év után felrúgja az egészet? Vagy sosem volt igazán hűséges? Egyszerűen nem fér a fejembe. Nem illeszkedik a képpel, amit Sanyiról őrzök magamban. Sanyi megbízható, türelmes, kissé túlzottan is kiszámítható, ettől valamelyest unalmas is, de jó lelkű, törődő, figyelmes, gondoskodó. Erre itt vannak ezek az üzenetek. Mintha nem is ő írta volna őket. Trágárkodik, türelmetlenül epekedik, erőszakos, féltékeny, gonosz. Fenyegetőzik, aztán meg sűrűn bocsánatot kér. Mit bocsánatot, dehogy, önmagát megalázva térden csúszva esedezik, ígérget. Ez nem Sanyi, ez… Nem értem.

A Jolán meg? Na, az nagyon érti a módját. Hol csábítgat, hol elutasít, hol sajnáltatja magát, hol gyorsan fölébe kerekedik Sanyinak. Végig ő irányít, akkor is, ha a gyenge nőt játssza, és akkor is, mikor fotót küld Sanyinak, amin éppen egy másik férfival hetyeg. Az arcát nem látom. A haja sűrű, fekete, mint a vízbe öntött tinta. Milyen ember lehet?

hosszútávon ez a fontos

A villamos ránt egy nagyot. Érzem, hogy kibillenek egyensúlyomból, hiába szorítom veszettül a kapaszkodót, a testem úgy fordul át a sarkamon, mint a játszótereken azok a pörgőforgók, vagy mik. Lassan nekinyomódok egy hájas pali vállának. Rám mosolyog. Elnézést kérek tőle, miközben öklendezhetnékem támad. Izzadt bőrétől az én ruhám is nedves lett, most úgy tapad a testemre, mint a hínár a Balatonban. Már csak egy megálló, biztatom magam. Hogy jutottunk idáig? Mármint Sanyival. Talán amiatt, hogy nem lett gyerekünk? De hát váltig állította, hogy ő sem akar. Vagy az érzi, megrekedt az élete? Lehet, hogy nem élünk annyira pezsgőn, de Sanyinak közben szárnyal az akadémiai karrierje, sorra kapja a kutatói ösztöndíjakat, hívják külföldre is előadni, megbecsülik, szeretik a hallgatói. És rám sem lehet panasz. Nem érezheti azt, hogy intellektuálisan elmaradnék tőle. Mindig mondta, mennyire büszke rám, mennyire fontos szempont neki, hogy egy nővel beszélgetni is tudjon. Hogy hosszútávon ez a fontos. Erre tessék. Itt ez a Jolán. Már gyűlölöm a nevét! Annyira mélyen fúródott tudatomba, mint egy tüske. Egy tüske, ami a nappalok zsibongó rétegét is átdöfve ékelődött álmaim közé, pillanatnyi nyugalmat sem hagyva. Jolánnak az álmaimban sincs arca, de sokszor látom meztelenül, és ilyenkor… Az egészben ez a legszörnyűbb. Ilyenkor rajtam is elhatalmasodik valami sötét vágy. Egyszerre érzem egynek magunkat, mintha én lennék ennyire vonzó, kívánatos, ugyanakkor egészen különbözőnek is, és e különbözőségünk megnyilvánul abban, hogy kívülállóként dermedten bámulom meztelen testét, és megnyilvánul abban is, hogy Sanyi is csak őt figyeli, összecsuklott akaratú, de ágaskodó fiúcskaként, miközben rám sem hederít, legfeljebb, mint abban a legutóbbi álomban, elküld a boltba tejért.

Leszállok a villamosról. Süt a nap. Megszárad a ruhám, elpárolog róla a hájas pacák verítéke, ingem végre elválik bőrömtől, mint egy nagy sóhaj. Ellenőrzöm a címet. Igen, még néhány sarok, és ott vagyok. Gyalogolok végig az utcán, hallgatom cipőm éles kopogását. Magassarkú van rajtam. Utoljára húsz éve vettem fel. Kit akarok vele lenyűgözni? Még a szemüvegemet sem vettem fel. Pedig nem látok annyira jól nélküle.

Egyáltalán, mit várok ettől a beszélgetéstől? Még vissza lehet fordulni, szól fejemben a hang, még nem késő visszafordulni. Megyek tovább. Le kell zárni. Pontot kell tenni a végére. Ki kell űznöm fejemből a Jolán nevet.

Itt van. Ez az a ház. Végigpásztázom a kapucsengőn látható neveket. De csak vezetéknevek. Most veszem észre, hogy az ajtó nyitva. Belépek. Boltíves átjáró, a szokásos társasházi postaládás előtér. Aztán jön a belső udvar, jobbra és balra is széles lépcsősorok. A ház fala málló, penészes, savanykás bűz terjeng mindenütt. Ez valahogy megnyugtat. Sőt, örömmel tölt el. Örülök, hogy Jolán rosszabb körülmények között él, mint én. Mit nem adna, gondolom, mit nem adna ez a nő a mi kertvárosi, világos házunkért! Megyek fel a lépcsőn. Most magabiztosabban lépek. Az egész találkozót rafináltan készítettem elő. Sanyi nevében írtam neki, hogy újra látni akarom. Aztán meg, hogy elfelejtettem a címet. Szétszórt professzor vagyok, írtam, tudod. Jolán megírta a címet. Megyek a lépcsőn. Elérek az ajtóig. Rajta a név. A teljes név. Kocsis Jolán. Milyen hétköznapi. A tudatomba fúródott tüske mintha ettől is lazulna. Ez egy Kocsis, mondom magamban. Egy kocsis. Én meg műfordító vagyok, az anyja picsáját! Becsöngetek.

ilyen közönyösen

Rövidesen ajtót nyit. Arcán nem látszik csodálkozás vagy rémület. Egykedvűen mér végig. Gondolom a Sanyi felesége vagy, szólal meg aztán, és befordul a lakásba. Mély a hangja. Rezeg a fülemben. Hogy lehet ezt ilyen közönyösen mondani?! Hát hányadik feleség vagyok, akivel találkozik? Jolán nem invitált be, de nyitva hagyta az ajtót. Belépek a lakásba. Szűkös az előszoba, és bagószagú. Beljebb ódon konyha, a vízvezetékek a falon kívül futnak, a falon ocsmány, barna tapéta, mintha azt is dohánylevéllel kenegették volna, a padlón zöld linóleum, szinte látom, ahogy ragad. Az ajtókeretekben műanyag gyöngyfüggönyök lógnak, a zajos utcára néző ablaksorokat nehéz, poros drapéria takarja, a tükrökön ujjlenyomatok zsírfoltja, az egyik tükrön rúzsnyom. Jolán a nappalinak és hálónak egyaránt használt szobában ül egy kifakult, nyitható kanapén, éppen rágyújt. Kávét iszik, feketén. A lakásban vágni lehet a füstöt. Egy percig csak bámészkodom, próbálom befogadni a látványt, szokni a helyzetet. Szokni a tudatot, hogy Sanyi idejár hetek óta, ebbe a poros szarfészekbe, és nagy valószínűséggel éppen azon a kanapén… Találok egy puffot, itt maradt a nyolcvanas évekből. A gyermekkoromból. Talán ezért érzem ezt a puffot szövetségesnek, a borzasztó lakás egyetlen kedves lakójának, akihez hajlandó vagyok egyáltalán hozzáérni. Leülök rá. Jolán átható tekintettel figyel. Van valami szokatlanul erős a kisugárzásában, ez kétségtelen. Vonásai szépek, bár némileg kemények. Haja sűrű, de ápolatlan. Melle nagy, de már nem feszes. Jolán nem sokkal fiatalabb nálam. Harmincas nő. Nem az a rajongó szemű húszéves egyetemista, aki beleszeret a professzorába. Jolán szemében nincs sem rajongás, sem életöröm. Hol találkoztak ezek egymással? Mit akar ez Sanyitól, az én görnyedt, tétova Sanyimtól?

Jolán várja, hogy megszólaljak. Mint aki nem tartozik magyarázattal. Van bőr a pofáján, nem mondom. Jól van. Annyiszor végigpörgettem már fejemben ezt a beszélgetést. De most, hogy itt vagyok, hogy arca lett ennek a nőnek, és hogy arcán szem, abban pedig tekintet, méghozzá olyan tekintet, amiben egyszerre van fölény, fájdalom, keserűség és sértettség, na, így már nem olyan könnyű. Azért mégiscsak hozzákezdek. Megtaláltam az üzeneteket, mondom, mintha újdonságot közölnék. Lassan beleszív a cigibe. Lassan kortyolja kávéját. A földre, a szőnyegre hamuzik. Még arra sem veszi a fáradtságot, hogy hamutálat szerezzen. Tudom, hogy legalább egy hónapja tart a dolog, folytatom elbizonytalanodva. Egészen nyugodtan hallgat, talán kissé fásultan is. Nem erre készültem. Egy rémült, szégyenkező, vagy dühös, üvöltöző nőt képzeltem el a párbeszéd másik tagjaként, aki, bárhogyan is, de reagál. Egész forgatókönyvekkel írtam tele memóriámat a lehetséges kimenetekről.

De ez, ami itt van, ez nem szerepelt köztük. Hogy Jolán csak hallgat. Hogy néma kussban szemlél, miközben előadom a nagymonológot. Talán a munkám miatt, nem tudom, talán mert annyira sokszor végigrágtam már magamban, mindenesetre úgy érzem, mintha valaki más szövegét olvasnám fel. Mintha ez az egész nem is rólam szólna. Különben ezt nem most érzem először. Éreztem már ugyanígy mosogatás közben, mikor egyszeriben idegennek láttam tányért súroló kezemet, vagy olvasás közben, amikor hasonlóképpen ismeretlennek tűnt könyvet fogó ujjam, de kiadói megbeszélésén, szex közben, még nevetés közben is éreztem már úgy, hogy ez a nő, ez az ember nem én vagyok, hogy kívülről figyelem önmagam, hogy ez az értelmiségi lét átka, ez az örökös figyelés, amitől saját bőrömön át furakszom ki valami légüres térbe, ahol rajtam kívül senki sincs, és onnan tekintek rá a színjátékra, holott szívem szerint csak benne lennék, öntudatlan szereplőként.

Jolán várakozik. De mintha egyre jobban zavarná tanácstalanságom. Mintha a dolgok gyors, hatékony elrendezéséhez szokott volna. Kérsz kávét, kérdezi váratlanul. Ez a gesztus, ha nevezhetjük annak, szinte lefegyverez. Nem, mondom aztán magamnak, nem szabad, hogy ilyen könnyen elvegye haragomat. Szigorúan, ahogyan tanítóimtól láttam, belenézek Jolán szemébe. Gondolom, a férjem fizetett Önnek, jelentem ki most. Azt akarom, hogy ő is kibillenjen a kedvtelenség egyensúlyából. Persze nyíltabban lekurvázhattam volna, és tegezhetném is, ahogyan ő tegez engem, de apám egy életre belém nevelte, hogy az idegenek mindig magázódnak. Talán ez a hozzáállás is távol tart az élettől, nem tudom. Akkor nem kérsz kávét, szól, és megvonja vállát. Arcán azért átsuhan a szomorúság. Tőröm, ha tövig nem is hatolt, vért serkentett. Egy darabig nem tudom, hogyan göngyölítsem tovább ezt az abszurd beszélgetést. Üvöltöznöm kellene, csapdosnom, fenyegetőznöm, egyértelművé téve, hogy nem veheti el a férjemet. De bennem mindig is volt egy gát, amitől sosem tudtam csak úgy üvöltözni és csapdosni. Bezzeg az ilyen Jolán-félék! Ezeknek könnyen megy. Gátlástalanok, arcátlanok, szemérmetlenek. Ráadásul a világ is a Jolán-féléknek kedvez. Most jól áll nekik a szekér, most kiskirálynak érezhetik magukat ebben a fertőben, amiben élünk.

szép háta van

Jolán most feláll. Odalépdel az egyik ablakhoz, félrehúzza a súlyos függönyt. A résen át betörő napfényben zavaros táncot jár a por. Jolán háttal áll nekem. Vékony köntöse hátracsúszik, feltárja gerincének ívét. Szép háta van. Tényleg. Ahogy most újra megszólal, hangja egészen csendes. Miért jöttél ide, kérdi. Miért nem a Sanyival beszélsz erről? Rájövök, hogy igaza van. De ettől csak még szerencsétlenebbnek, még szánalmasabbnak érzem magam. Hagyja békén a férjemet, mondom rekedt hangon. Magának lehet bárkije, biztosra veszem, hogy egymásnak adják itt a kilincset a férfiak. De nekem csak a Sanyi van. Nekem csak ő van. Jolán mellkasából rövid, ideges nevetés tör fel. Ezt a faszságot, kiáltja. Ezt Te sem gondolhatod komolyan! Jolán visszafordul felém. Megint végigmér. Elvileg okos nő vagy, mondja aztán, műfordító, vagy mi a jóisten. Ahhoz képest… háááát… Ismét leblokkolok. Honnan tudja, hogy műfordító vagyok? Mesélt rólam a Sanyi? Ettől a gondolattól egyszerre ráz ki a hideg és önt el valami bizarr büszkeség. Jolán újra lehuppan a kanapéra. Ez a Te Sanyid, igazi katasztrófa ám. Azt hiszed, nem találnál jobbat? Pffff! Ezt a kamut… Gyáva szarok vagytok, mindketten. Ez az igazság. Te is, meg a Sanyi is.

Most megint nem jutok szóhoz. Hogy történhetett az, főleg ilyen gyorsan, hogy most már ő oszt ki engem? De nem is ez a legfurább. Az a legfurább, hogy mind inkább hatalmába kerít ez a nő. Nem tudom, miért, de meg akarok felelni neki. Na, igen. Talán ezt utálom magamban a legjobban. Ezt a jókislányságomat, ezt az alamuszi stréberségemet, ami végigkíséri életem összes állomását. Valahányszor egy kicsit is dominánsabb emberrel találkozom, félredobom minden elvemet, és hagyom, hogy az ő igaza váljon az én létigazságommá. Sétáló vászon vagyok, amire bárki csak úgy ráfröccsentheti magát. De ez talán azt is jelenti, hogy valójában nem is létezem. Rettenetes hidegség fog el. Nem csoda, hogy Sanyi visszajár ehhez a nőhöz. Mert ez legalább tényleg egy nő, tényleg egy ember. Ennek formája van, kisugárzása van, ezt nem arra nevelték, hogy olyannyira figyelmes legyen, olyannyira megértő, amitől aztán minden értelmét veszti. Ez nem fél magához nyúlni, nyitott ajtónál vizelni, kiereszteni a böfögést és a fingást, ez nem fél röfögve röhögni, és ordítva zokogni, és átvenni az irányítást a férfiak felett.

Nem vagyunk gyávák, jelentem ki ekkor meggyőződés nélkül. Nekünk még jelent valamit a házasság. Hogy kitartunk a másik mellett. Felállok a puffról. A mozdulat közben érzem, ahogy a súlyom alatt összeroskadt ülőke visszanyeri alakját. Mint aki fellélegzik. Sajnálom magát, teszem hozzá, ahogy elindulok a kijárat felé. Végtelenül magányos lehet. Azért jöttem, hogy ezt elmondjam. Végeztünk. Kifordulok az előszobába, még egy pillantást vetek a borzalmas konyhára, hogy megerősítsem szívemet, és könnyebben elhagyjam ezt a helyet. Kilépek a gangra. Becsukom magam mögött az ajtót. Néhány másodpercig állok a korlátnál, és figyelem odalent a kopár belső udvart. Lehet, hogy csak időt akarok hagyni Jolánnak, hogy utánam jöjjön. Végül lesietek a lépcsőn, át a postaládás boltív alatt, ki az utcára. Az utcán is sietősen haladok. Beszélnem kell végre Sanyival.

kép | Rufino Tamayo művei, wikiart.org