Kapitány Máté

IDŐ

[CSAKUGYAN ELFELEJTETTE?]

IDŐ

Okostelefonja órájára pillantott. Ebben a percben már harmadszor. Itt kellene lennie. Tíz perce itt kellene lennie. Jó, gondolta, tíz perc még nem a világ, kimaradhatott egy busz, ki tudja. De azért írhatna egy üzenetet, hogy késik. Ez a minimum, főleg, hogy ez az első találkozásuk. Ez nem vall jó modorra, az édesanyja már biztosan megelégelte volna a várakozást, és azt mondaná, kislányom, ha egy férfi nem pontos, és még hírt sem ad magáról, felejtsd el. Abból nem lesz jó férj, jó apa. De ez már más kor, és ő még nem férjet keres, és pláné nem apát, azt sem tudja, akar-e majd gyereket, elvégre vannak barátnői, akiknek van, és azok folyton csak panaszkodnak, hogy nem alszanak eleget, hogy folyton feszültek, hogy a gyerek csak úgy zabálja az életerejüket, komolyan, mintha piócák csüngenének rajtuk nullhuszonnégy. Tizenegy perc. És persze az is lehet, hogy valami baja esett. Hogy autóval jött volna, de karambolozott. Mi van, ha épp tűzoltók vágják ki a ronccsá zúzódott autóból, mi van, ha élet és halál között lebeg, ő meg itt türelmetlenkedik szaros tizenegy perc miatt. Hát ennyire szívtelen volna? Ennyit számít az idő? Nem, nem, ennek nem szabadna ennyit jelentenie, nem perceken múlik az élet. Illetve, dehogynem! Pontosan az ilyen perceken múlik minden. Tizenkét perce itt várakozik, mint egy balfasz, igen, még az is lehet, hogy egyszerűen csak átverték. Ez a Dani, ha egyáltalán így hívják, ez a Dani meg jót röhög rajta valahol a haverjaival. Istenem, mekkora lúzer vagyok, gondolta, mindenkinek bedőlök, mindent el akarok hinni. Magányosan fogok megdögleni, mert elriasztom a férfiakat a csimpaszkodásommal. Megmondta a barátnőm is, a Bea, hogy ne tűnjek már ilyen kétségbeesettnek, húzzam egy kicsit jobban az agyukat, különben egykettőre rám unnak.

Lehet, hogy a Dani is ezért nem jött el. Az üzenetváltásainkból biztos kapásból levette, micsoda lelki topronggyal hozta össze az alkalmazás. Nem is lehet hibáztatni érte. Ki akarná farsúllyal leélni az életét? Na jó, azért ez túlzás, pont az a baj velem, hogy mindig leszólom magam. A pszichológusom is éppen erről beszélt a legutóbbi alkalommal. De hozzá inkább csak azért megyek, hogy valaki meghallgasson. Nem azért, hogy megváltozzak. Senki sem akar változni. Szerintem senki nem is tud. Tizenöt perc. Az apám egyszer elmagyarázta, hogy egy úriember legfeljebb húsz percet késik. Annál többet sohasem, akkor sem, ha közben kitört a háború, vagy lángol a város. Ha valóban így van, Dani még öt percig úriember maradhat. És ha egyszerűen csak elfelejtette? Vagy rosszul írta be a naptárjába? Még az sem kizárt, hogy a helyszínt értette félre, és most valahol, a város egy másik pontján, éppen úgy várakozik, mint én. De akkor miért nem ír? Túl udvarias hozzá? Nem akar sürgetni? Lehet, hogy éppen nekem kellene írni, hogy hé, itt várok rád, hol vagy? De nem, azért mindennek van határa. Nehogy már nekem kelljen kezdeményezni. Óvakodj a tutyimutyiktól, mondta Bea. A tuyimutyik mellett megáll az élet. Oké, de miért kellene mindig Beára hallgatni? Bea eddig az összes rendes fickóját megcsalta, amelyik meg őt csalta meg, abba beleszeretett. Ez lenne a normális? Áááá, ebbe bele lehet őrülni. Alkalmazzuk a tanult technikákat! Mély légzés, kiüríteni a fejet, leereszteni a vállat. Nem gondolni semmire. Jól van, mindjárt kiürül a fejem. Már csak egy-két kósza gondolatot kell kisöpörni. Úgy.

Nem megy. Csakugyan elfelejtette volna? Csakugyan ennyire jelentéktelen számára ez a találkozás? Ennyire jelentéktelen vagyok én is, hogy csak úgy megfeledkeznek rólam? Ez olyan, mintha megsemmisülnék. Itt várakozom, tizenhét perce, egyedül a sötétben, az emberek ügyet sem vetnek rám, és én sem rájuk. Egyáltalán, akarom én ezt a találkozást? Akarok egy újabb csalódást? Talán jobb is így. Jobb is, hogy nem jön el. Ez egy jel. Mindenkinek könnyebb egyedül. Szépen haza kell menni. A lakás nem nagy, de otthonos. Vár a fotel és a lábtartó, lehet rendelni valami jó kaját, a Netflixen nézni egy filmet, az sem baj, ha szar, vagy csak zenét hallgatni, olvasni. Legalább elmondhatom, hogy megpróbáltam. Ha majd anya aggódva kérdi, ha majd Bea számonkérőn faggat, ha majd a kollégák szánakozva érdeklődnek, legalább azt lehet felelni: mit akartok, én ott voltam. Nem rajtam múlt. Igen, ez így még jobb is. Már csak két perc, és elindulok haza. Indulhatnék most is, de apám miatt kivárom a húsz percet. Az idő most másik arcát mutatja. Eddig minden egyes eltelt perc tűszúrás volt, fájdalmas lyukat ütött önbecsülésemen. Most azonban barátommá szegődött, mind közelebb hozva a megmenekülést. Soha többé társkereső alkalmazás. Soha többé flörtölés. Már csak egy perc.

Csöng a telefonom. Ismeretlen szám. Megtehetném, hogy felveszem. De mit mondanék?

kép | shutterstock.com