HARALD KIRÁLY ÖRÖK DICSŐSÉGE
A metsző szél úgy nyúlkált be kabátja alá, olyan kitartóan és kivédhetetlenül, hogy attól – annyi év után talán először – egyszeriben megtelt a feje nyomasztó koppenhágai diákéveinek legmélyebbre taszított emlékével. Megint bőrén érezte a zavarba ejtő matatást, a hajlatokba csúszó hideg ujjak érintését. Megborzongott. Szorosabbra húzta magán a kabátot. Tekintetét a távolba emelte, a sziklától északnyugatra fekvő Bräkne-Hoby irányába, a kandallók tüzeinél melegedő emberek irányába, talán, hogy fejéből így tépje ki a hidegkövű rendelő képét, ahol rendszerint anyaszült meztelenül didergett, amíg a vizsgálat tartott. Mi volt a neve? Nem, nem, másra kell gondolni. De mégis, hogy hívták az orvost? Ez mindig kifogott rajta… Minél élesebben jelent meg előtte a fonnyadt, hegyes arc, az émelyítően kíváncsi tekintet, annál messzebbre sodródott az archoz tartozó név. Az orvos nem sokkal rá visszavonult, igen, de attól még nem múlt el a bőr pórusaiba égett érzés. És hiába mondogatták Finnur joghallgató társai, sokuk egyenesen nevetve, hogy a vén doktor nemcsak őt, de kivétel nélkül minden fiút túlzó alapossággal és szokatlan buzgalommal vizsgált, számára mindez csupán azt bizonyította, hogy a többiek, az önmagukra erőltetett kedélyesség köpenye alatt, hozzá hasonlóan csak feledni akarnak. Valamit mindenesetre megtanult ott, a Szent Anna utcai rendelő feszült csendjében (ezt a csendet egy április napon az egymásnak feszülő dán és brit flotta ágyúinak falakat rengető robaja tépte meg, Finnur pedig a börtönből szabaduló örömével fogadta e dörrenéseket, mert a vizsgálat aznap néhány perc alatt lezajlott). Megtanulta, hogy a többség számára rejtett ismeret egyeseket, mint ezt a bizonytalan mozgású orvost is, olyan tettekre jogosíthat fel, melyek számonkérésére a laikus tömeg teljességgel felkészületlen. Hiszen éppen ez az egészben a legnehezebben feldolgozható. Hogy képtelen volt eldönteni, szakmailag vajon szükséges, indokolt-e mindaz, amit az orvos velük művelt. E vizsgálatok kiszolgáltatottsága közben támadt fel Finnurban a vágy, hogy minden létező tudást magába szippantva elnyerje a rejtélyek ismerőinek hasonló hatalmát. Éjt nappallá téve tanult hát, nem törődve a diáktársak fokozatos eltávolodásával, elvégre éppen azért tanult, hogy elemelkedjék a többségtől. Mikor az egyetemi évek után visszatért szülőföldjére, s a reykjavíki legfelsőbb bíróságon hivatalnokként helyezkedett el, ugyanez a vágy suttogta fülébe: ez nem lesz elég, ennél te többet akarsz.
nagysághajszolás
Hat évig mégis ott tartotta a fojtogató kényszer, hogy megfeleljen az édesapjának, Magnusnak. E terhet családjának férfitagjai különben generációkon keresztül görgették tovább egymás vállán. Mert Magnus is arra tette fel életét, hogy saját édesapjának, Skálholt tekintélyes püspökének csalódását csillapítsa, miután annak klerikusi hivatását ő nem, csupán fivére, a mindenben élen járó Hannes vitte tovább. A családjukat összenyomó nagysághajszolás mégsem a nagyapától, alighanem jóval régebbről eredhetett, erről tanúskodott Finnur parttalan ömlengése a legendás ősről, a Fehér Ember Földjét felfedező Ari Marssonról is, mellyel hajdan menyasszonyát, Nicolinét kívánta lenyűgőzni. Ez majd ezer éve történt, legyintett akkor Nicoline, honnan is tudhatnátok, hogy valóban az ő vérvonalához tartoztok. Finnur sértetten húzta el kezét, ám ahogy a lány megragadta tenyerét, hogy sajátját gyöngéden belecsúsztassa, a fiú hirtelenjében izgalmasabb feladatnak gondolta Nicoline testének felfedezését, mint igazának bizonygatását.
Finnur a bíróságon töltött hat esztendő után végül csak búcsút intett Reykjavíknak, és vele együtt mind feledékenyebbé váló édesapjának. Meglásd, intette Magnus, előbb-utóbb már azt sem fogod tudni, izlandinak vagy dánnak nevezd-e magad. Finnur nem tiltakozott. Nehéz lett volna tagadni apja igazát, hiszen addigra már, jórészt önmaga szórakoztatására, mindkét nyelven írt költeményeket, ráadásul egyre gyakrabban használta nevének dán megfelelőjét. Magnus akart volna még valami szépet is mondani fiának, valami igazat és fontosat az életről, mielőtt az felszáll a lovaskocsira, mielőtt a lovaskocsi elindul, mielőtt elviszi fiát a kikötőbe, mielőtt a fia hajóra száll, mielőtt talán végleg elhagyja Izlandot. Finnur felszállt a lovaskocsira, Magnus közelebb lépett. Finnur intett neki, Magnus visszaintett. A lovaskocsi elindult. Mikor már eltűnt a messzességben, Magnus csak akkor mormogta, találj utat, kisfiam.
Finnur újra Dániába költözött, és immár másodjára vetette bele magát a diákéletbe, hogy ezúttal az óidők skandináv irodalmát és mítoszait tanulmányozza. Kitartó munkával, mindössze néhány év leforgása alatt komoly hírnevet szerzett, lefordította a Prózai Eddát, egyre több helyre hívták előadni, ő képviselte Izlandot és a Feröer-szigeteket a VI. Frigyes által megálmodott, nemzetek közti birtokgyűlésen, és ő képviselte Dániát a tartományi tanácsadó testületben. Úgy érezte, mintha szép lassan kolosszussá, sőt, Búrivá, a Déróriássá dagadna, aki öles léptekkel képes közlekedni a fagyott szigetek hátán. Ám a hang a fülében továbbra is azt suttogta: ez nem lesz elég, ennél is többet akarsz. Időközben feleségül vette Nicolinét, de közös boldogságuk fénye hamar enyészni kezdett, persze lehet, hogy sosem volt igazi fénye. Gyermekük nem született, Finnur pedig mind kevesebb időt töltött otthon. Menetelt a jövőbe, nemigen foglalkozva azzal, mit tipor össze közben.
fényt repeszteni
Most, ahogy Runamo szikláján guggolt, és tekintetével Bräkne-Hoby templomának harangtornyát kereste, feltámadt benne valami szívbemarkoló elvágyódás, pedig éppen ott volt, ahová mindig is vágyott: egy igazán jelentős pillanat küszöbén. Ez lehet a nagy felfedezés, gondolta, hogy széthúzza kicsit a múlt tudattelítő szálait és jobban kilásson, ez lesz a nagy áttörés, amivel a Finnur Magnússon név örökre összefonódik. Lám, Champollion még csak egy esztendeje hunyt el, és máris úgy tekintenek rá, mint aki vakságától fosztotta meg a világot. Igen, ő is ilyesfajta elismertségre vágyott, kaput akart nyitni az ismeretlenbe, fényt repeszteni a barlangban. Tekintetét újra a sziklára emelte. Tizedik hónapja tanulmányozta ezeket a rúnákat. Közel háromszáz napja, szüntelen. Általában nem itt, nem a szabad ég alatt, hanem a segítségére küldött tájfestő Christensen és a geológus, Johann Forchhammer precíz rajzai, valamint az azokból készült rézlenyomatok alapján vizsgálgatta a jeleket. Forchhammerrel jól megértették egymást, a dán férfi hozzá hasonlóan szakmája megszállottja volt. Mindössze harminckilenc évesen már a természetrajzi múzeum aligazgatója és a dán akadémia titkára. Jó barátok mégsem lettek. Nem a szimpátia, inkább a kölcsönös szándék hiányzott hozzá. Egyszerűen egyiküket sem foglalkoztatta a lehetőség, hogy Runamo rúnáin kívül bármi egyébről beszéljenek.
Ez a tíz hónap tovább mélyítette a Nicoliné és Finnur közötti szakadékot. A férfi egyre inkább úgy érezte, elakadt, a rúnák megfejtésével legalább annyira, mint házasságuk megmentésével, így egyszerűbbnek tűnt arra gondolni, hogy éppen házasságuk terhe akadályozza a rejtély megoldásában. Dühös volt Nicolinéra, dühös volt, amiért az asszony némaságba burkolózott, ahelyett, hogy kiabált volna, dühös volt, hogy Nicoliné folyton arra emlékeztette, van olyan tartomány az életében, ahol idegenebbül mozog, mint az ostoba falusi legények, rá volt dühös, amiért nem szült neki gyereket, holott valójában ő rettegett az apaság gondolatától, és rá volt dühös, amiért visszautasította hitvesi közeledését, noha Finnur rendszerint megkönnyebbülést érzett ilyenkor.
A rúnák közé menekülés nem adott teljes megnyugvást. A munka elején, amíg a kezdeti felismerések izgalma tartott, szívesen időzött egész nap a sziklába vájt titok felett. Ám ahogy teltek a napok és a hetek, a lendület megtört. Azt persze így sem lehetett mondani, hogy nem történt előrelépés. Minthogy Saxo Grammaticus hatszáz éve teljes bizonysággal megírta, hogy e sziklán látható jelek Harald Hildetand király szavait rejtik, aki ehelyütt kívánt édesapjának, Roriknak emléket állítani, és mivel a nagytudású orvos, Ole Worm kétszáz esztendeje sikerrel azonosította a szövegben a liget szót a rúnaművész Jonas Skonvig rajzai alapján, Finnur bizonyos alakzatokhoz már képes volt egy-egy feltételezett kifejezést társítani. Azt is megállapította, hogy kapcsolt rúnákról lehet szó, melyek a viking kori szövegekben módfelett ritkák ugyan, de azért nem példanélküliek. Bizonyos formák ismerősek voltak számára az északi rúnákból, így aztán aprólékos munkával összeírta, egy-egy jel milyen lehetséges betűknek feleltethető meg. Volt, amelyik lehetett y és r, míg egy másik u vagy y, és így tovább. Következő lépésként megpróbálta a hozzávetőleges tartalom és az általa azonosított jel-betű kombinációk alapján kizárásos alapon tovább szűkíteni a kört. És úgy tűnt, ez működik, mert az F, U, K, N, T, L és M betűk mintha minden kétséget kizáróan ott lettek volna a szövegben. De ahogy jegyzetei terebélyesedtek, távolodni látszott a megoldástól. Elbizonytalanította a lehetőség, hogy egyes jelek talán nem is betűk, hanem monogrammok. Éjjel, Nicoliné mellett fekve álmatlanságba hajszolta az őrjítő gondolat, hogy a rúnák kapcsoltsága miatt sosem fog rájönni, melyik jel kapaszkodik egy másikba, hogy együttesen adjanak ki egy szót, s melyik képvisel önmagában pusztán egy betűt. Nem értette azt sem, hogy a rúnákat miért vízszintes felületre vésték, ahol bárki ember és állat rátaposhat. Észveszejtően bosszantó érzés volt, ahogy a megoldás körül táncolt már hónapok óta, miközben érezte, csak egyetlen apró sugallat kell, hogy minden összeálljon.
fekete folyamként
Guggolt a sziklán, térde hasogatott, testét olyannyira átjárta a hideg, hogy moccanni is nehezére esett. Az évszázadok óta e kövekben szunnyadó rúnák sok helyütt egészen elkoptak már, és hiába tisztították meg rögtön a munka legelején a felületet, a sziklába számos ponton nyír, boróka és hanga gyökere kapaszkodott, néhol teljesen kettéhasítva a követ. A gránit fekete folyamként futott a tenger irányába, majdhogynem szabályos utat nyitva a szegényes növényzet között. Forchhammerrel el is nevezték kígyónak ezt az utat. További nehézséget jelentett, hogy a kígyó ide-oda kanyargó háta bizony telis-tele volt repedésekkel, így már az is rengeteg időbe telt, mire lokalizálni tudták a rúnákat. Finnur összevonta magán kabátját. Mikor lesz ennek vége? Mikor kegyelmez a sors? Elvégre nem okozhat csalódást Peter Erasmus Müllernek sem. Sjælland püspöke, aki egyben a Dán Tudományos Akadémia elnöke is volt, nem véletlenül őt választotta ki erre a nemes feladatra, őt és nem mást. Finnur felállt, és tehetetlen haragjában taposni kezdte a sziklát, és olyan sokáig taposta, hogy már nem is tudta, valójában mire vagy kire tapos. Hogy miért érez még mindig ennyi elégedetlenséget és bizonyítani akarást. Egyszerre volt dühös apjára, Ari Marssonra, Nicolinéra, a névnélküli orvosra, Müller püspökre, Champollionra, és Harald királyra. Hogy baszódna meg minden ősi és új isten, hörögte a férfi, minden szarfaszú püspök és uralkodó, minden tudós és paraszt. Szakadjon szét ez a domboldal, zuhanjon a völgybe, és a tengerbe minden kő, dőljenek ki a fák, és zúzzák pozdorjává Bräkne-Hoby harangtornyát. Pusztuljon egész Blekinge megye, és vele együtt e disznótoszó Svédország! Lángoljon a világ, mint Koppenhága száz éve, s nyelje a hullákból lett pernyét az ég! Ekkor, mintha csak rajta gúnyolódnának, két fekete varjú röppent át felette. Károgásuk otromba hangja elnémította Finnurt.
Késő májusban az ablaknál ült, pipázott. A Napnak már volt némi ereje. A fény betört a szobába, és a rúnákról készített rézlemez 1. számú lenyomatának 1. számú javítására esett. Finnur persze lehunyt szemmel, sőt álmában is csak ezt az ábrát látta maga előtt, a tavaszi fény most mintha mégis minden korábbinál tisztábban rajzolta volna ki a jeleket. Finnur letette a pipát, és közelebb hajolt a lenyomathoz. Ekkor feltámadt a szél, és felkapta a férfi jegyzeteit. A lapok úgy kavarogtak a levegőben, mint a természet szellemei, a fénytündérek, majd egyszeriben lehullottak a magasból, és visszájukra fordulva elcsendesedtek a padlón. Finnur először kapkodva, bosszúsan kezdte összegyűjteni a szétszóródott jegyzeteket, ám mozdulatai hamar lelassultak, majd egészen elhaltak. Csak ült, és bámulta a földön heverő lapok üres oldalát. Aztán megfogott egyet, és óvatosan forgatta. Jobbról balra, balról jobbra. Finnur felnézett a plafonra. Szíve vad kalapálásba kezdett, és e dobolás mintha ezernyi harci mént indított volna útjára, Finnur vére felpezsgett. Ez az, gondolta, ez lesz az! Hiszen eddig végig csak és kizárólag a hagyományos úton próbálta olvasni a szöveget. Balról jobbra. De mi van, ha ezek a rúnák más logika szerint válnak értelmes üzenetté. Finnur keze remegett az izgalomtól, ahogy a javított lenyomatot magához húzta. Jobbról balra. Próbáljuk meg így! Az első szó, mint a homályból kilépő idegen, hamarosan felfedte magát: Hildetand. Finnurt földöntúli boldogság öntötte el. Hildetand, mondta most fennhangon. Harald Hildetand, üvöltötte aztán, mint aki meg akarja idézni a legendás viking királyt. Nem bírt ülve maradni, felpattant székéről, járkált a szobában. Oly szívesen megosztotta volna valakivel, amit most érzett. Haza kellene talán szaladni Nicolinéhoz, de az asszony úgy sincs otthon. És ha, ne adj isten, otthon is találná, Nicolinét talán akkor sem érdekelné az áttörés. Hiszen mindig azt mondta, hogy elege van Finnur rúnáiból, elege van ebből az őrületből. De akkor kivel, kivel oszthatná meg örömét? Forchhammer néhány napja a várost is elhagyta. Müller püspök? Igen, neki mindenképpen megírja, de előtte legyen kész a munka. Finnur visszaült az asztalhoz. Mindössze két órába telt, és ott volt előtte a teljes megfejtés. Tízhónapnyi szenvedés után csupán két óra kellett, hogy Finnur kibontsa a múlt karmai közül ezt a gyönyörű, alliteráló verset, ezt az Odinhoz címzett imádságot, melyben Harald király győzelméért fohászkodnak a svédek elleni ütközetben. Saxo Grammaticusnak tehát csak részben volt igaza, dőlt hátra Finnur. A rúnák magát Harald királyt, és nem annak apját éltetik. Finnur ült a széken, és először életében végre azt érezte, valami egészen csodálatos teljesség tölti ki a testét. Mintha e felfedezéssel őbenne egyesülne múlt és jövő, mintha a rúnák voltaképpen az ő nevét adnák ki. Mintha annyi bolyongást követően végül eljutott volna valami káprázatos tisztásra, ahol lelkének morajai elülnek, ahol fennséges szarvasként lépdel elébe a nyugalom. Elszívta a maradék pipadohányt, aztán megírta a Müllernek címzett levelet.
A következő hetek eseményei úgy gomolyogtak körülötte, mint egy álom képei. Palesztina vérben ázott, a peremvidéki klánok elfoglalták Jeruzsálemet, majd tovább haladtak Jaffa és Nablus felé. A portugálok polgárháborúja néhány tollvonással véget ért, miután I. Dom Miguel lemondott trónigényéről és száműzetésbe vonult. A figyelemreméltó francia kémikus, Jules Pelouze cikket jelentetett meg a csersav összetételéről. A brit Királyi Akadémia 66. kiállításán bemutatták Turner új festményét. Az élet súlyosan görgött előre, Finnur azonban különös lebegésben töltötte az időt. A dolgok elvesztették jelentőségüket, de volt ebben valami felszabadító is. Müller lelkes válaszát azért örömmel olvasta, de már nem annyira a megdicsért diák szorongó örömével, sokkal inkább az önnön jogán sikeres ember elnéző mosolyával. Kaput nyitott, fényt repesztett, ahogy mindig is szerette volna. A nyár végig így telt, ebben a könnyű, de nehezen leírható lebegésben. Nicoliné tette a dolgát, csak akkor szólt Finnurhoz, ha nagyon muszáj volt, és szenvtelenül fogadta a környék asszonyainak gratulációit, hogy férje micsoda szenzációs felfedezést tett. Finnur szívesebben töltötte az időt a bizottság tagjaival, miközben Forchhammerrel és a runamoi csapat negyedik tagjával, a Dán Királyi Könyvtárt képviselő Christian Molbechhel együtt elkezdték írni a tanulmányt, melyben részletesen beszámoltak a rúnák megfejtésének folyamatáról. De Finnur először rövidebben, a Danish Weekly-ben számolt be áttörésükről, hogy mielőbb napvilágot lásson a csoda. Csak ezt követően jöttek a sötétebb napok.
az árulás
Szeptember legelején elhunyt Müller püspök. Mint Finnur megtudta, a püspök már hosszú ideje betegeskedett, csak nem akarta, hogy ez bárki számára kiderüljön. Féltette pozícióját az Akadémián és az egyházon belül is, nem engedte hát meg magának, hogy gyengének lássák. Finnur aztán nem sokkal rá értesült az árulás híréről. Molbech ugyanis titokban levelezést folytatott Liljegren királyi könyvtárossal, és e levélváltások során egyértelművé tette, hogy szkeptikus Finnur felfedezését illetően. Néhány hónappal később Liljegren megosztotta Molbech aggályait tudós kollégáival is. A svéd akadémiai ülést nem más, mint a kémiatudomány fénylő csillaga, Jöns Jakob Berzelius vezényelte le. Berzelius úgy döntött, személyesen jár utána a dolognak. Először megszerezte a rézlenyomatok másolatát, majd 1836 nyarán ő is ellátogatott Runamo sziklájához. Szeptemberben beszédet mondott, melyben kifejtette, nincs egyértelmű bizonyítéka annak, hogy a gránitban felfedezett jelek valóban rúnák lennének. A tündöklő csoda, melyet Finnur a világ elé tárt, bemocskolódni látszott. Finnur azonban nem hagyta magát. Éveken át dolgozott könyvén, melyben aprólékosan leírta a felfedezés minden egyes részletét. Bajtársa, Forchhammer a könyv függelékében tételesen próbálta cáfolni Berzelius báró megállapításait. A könyv hatalmas siker lett, Finnur és Forchhammer diadalittasan olvasta a holland, német és orosz lapokban megjelenő pozitív kritikákat. Ám ahogyan a könyv elismertsége nőtt, úgy lett vége Finnur és Nicoliné házasságának. Addigra már nem sok közük volt egymáshoz, Finnurt mégis valami kínzó hidegség öntötte el, mikor az asszony örökre elbúcsúzott tőle. Talán meg lehetett volna menteni a kapcsolatukat. Talán egészen máshogy kellett volna hozzáállni. De nem. Ami történt, megtörtént. És Runamo rúnái minden mást túlélnek. Csak így van értelme. Csak így…
Jens Jacob Asmussen Worsaaet afféle csodagyereknek tartották. Mindössze húszesztendős volt, mikor sikeresen bebizonyította, hogy a tekintélyes Niels Mathias Peterson professzor zagyvaságot beszél, mikor azt állítja, hogy az általa azonosított lápi hulla valójában a néhai Gunnhild királynő korpusza. Huszonkét esztendősen könyvet publikált Dánia régiségeiről. A tudomány idősebb képviselői közül sokan gyűlölték a fiút. Úgy érezték, szabályosan vadászik rájuk. Hogy az ősz fejekről letépett koronák révén próbál meg idő előtt hírnevet szerezni. Mi tagadás, Worsaaetől nem állt távol a harciasság. Tíz testvér között nőtt fel. Hamar megtanulta, hogy nem az életkor számít, hanem az eltökéltség. És való igaz, hogy senkit sem tisztelt pusztán azért, mert idősebb nála. Mesterét, Christian Jürgensen Thomsent azonban nagyra tartotta. Tőle hallott először a runamoi rúnák körüli tudományos vitáról. Worsaae vérszemet kapott. 1842 nyarán ő is ellátogatott hát a sziklához, de pénz híján nem maradhatott sokáig Blekinge megyében. A szerencse azonban Worsaaera mosolygott. Nem sokkal rá ugyanis magához rendelte VIII. Keresztély király.
szikrázó elméjű ifjú
Worsaae kissé esetlenül ácsorgott az uralkodó előtt. A teremben hideg volt, a fiú fázósan húzta össze magán a ruhát. A király hunyorogva méricskélte, mint aki éhes. Kínosan sokáig hallgattak. Odakintről valami ütemes kopogás hallatszott. Mintha egy varjú akarná betörni az ablakot. Szóval, szólalt meg kellemetlenül éles hangján a király, te volnál az a szikrázó elméjű ifjú, akitől maguk alá csinálnak a vén tökfilkók? Worsaae nem tudta, bólintson-e. Én, felelte aztán halkan. Úgy, dünnyögte a király, aztán váratlanul felkacagott. Löttyedt testét vadul rázta a nevetés. Worsaae megborzongott. Azt hallottam, folytatta most a király, hogy szeretnél Runamo szikláján kutatni. Worsaae bólintott. Hát akkor áruld el, mi célból, állt fel váratlanul az uralkodó. Worsaae egy ideig habozott a válasszal. Pontosan tudta, hogy nagyrészt VIII. Keresztély pénzelte Magnússonék küldetését. Ha most elmondja neki, hogy lényegében az általuk feltárt eredményeket akarja semmissé tenni, az olyan, mintha a király zsebéből lopná ki a pénzt. És mindehhez még támogatást is kérne… Worsaae felpillantott. Az uralkodó felvont szemöldökkel meredt rá. A célom, felség, mondta aztán a fiú, bebizonyítani, hogy Finnur Magnússon és Johann Forchhammer tévednek. Hogy Runamo szikláin a jelek nem mások, mint természetes repedések. A király elmosolyodott. Nos, mondta aztán, alig várom, hogy lássam a két jómadár képét, amikor visszatérsz a cáfolattal. Túl régóta ülnek már a babérjaikon, nem árt felrázni őket kicsit. Megkapod a támogatást. Isten nevében bizonyítsd be, amit igaznak vélsz! Worsaae szélesen elmosolyodott.
Finnur a gyertya fényénél mintha vékonyabb és áttetszőbb lett volna. Hálóinge, fehér fodrokban, úgy tapadt testére, mint a viasz. Befejezte a Forchhammernek szánt levelet. „Gondolom, Te is értesültél már Worsaae munkájáról…”. „… az ifjú Worsaae sikerrel bizonyította, hogy mindaz, amit mi az emberi kéz művének gondoltunk, valójában semmi több, mint a természet gonosz játéka”. „… bennem nincs harag, Isten a tanúm rá…”. „… a tudomány fontosabb, mint az egyéni érdek…”. „… adjon az Ég nekünk kellő erőt az igazság elfogadásához…”. Finnur elfújta a gyertyát. Majd holnap elküldeti a levelet. Vagy azután. Minek kapkodjon vele? Lefeküdt. Újabban szokása lett a mennyezet gerendáinak összeszámolása. Mintha attól tartott volna, hogy álmában elvisznek egyet. Majd még egyet és még egyet. Akárha éveiből lopnának. De megvolt mindegyik. Jól van, gondolta Finnur, és nyakáig húzta a takarót. Ilyenkor biztonságban érezte magát. Mint egy ölelő kar védelmében. A takaró alá szorult hő mintha belül is melegítette volna, bátorságot öntve szívébe. Amit az ágyban fekve érzett, éppen ellentétes volt azzal, amit egykor a Szent Anna utcai rendelő kövén állva tapasztalt. És ezt szerette, ezt nagyon szerette. Most újra a mennyezetre figyelt. A gerendákon sok helyen repedések futottak végig. Finnur arcán keserű mosoly jelent meg. Aztán valahogy mégis könnyebbé vált a szíve. Mert végtére is ő volt az, és nem Worsaae, aki megpillantotta Harald király énekét egy gránitszikla hátán. Behunyta szemét, és arcára végre valahára béke telepedett.