CSAPATÉPÍTŐK

Csapatépítő kiruccanás, susmorogták a többiek, ez biztosan olyan lesz, mint a filmekben, mondták, kirándulni megyünk vagy paintballozni, vagy ki tudja, de az tuti, hogy csak még jobban megunjuk tőle egymás képét. Nagyszerű, dörmögte komoran Lajos, sikeresen elbasszák a hétvégémet is. Gratulálok, nagyszerű! Én nem voltam ilyen borúlátó, hátha raftingozni megyünk, gondoltam, ahhoz még, esküszöm, kedvem is lenne. Meg aztán, végső soron az is kiderülhet, hogy mégiscsak vannak jóravaló fickók a csapatban. Én még bíztam az emberekben, nem is bosszankodtam hát, sőt, kíváncsian vártam a hétvégét.

Szombaton reggel, a munkahely előtt találkoztunk, a kollégák arca kissé meggyötört volt, és lapos pillantásokkal tapogatták egymást. Vártuk a programszervezőt, Ildit. Nem beszélgettünk, csendben cigarettáztunk, újságot ropogtattunk. Szeles, esős idő volt, sötét és nyirkos viharkabátot húzott a város. A borostás Lajos, aki életkedvét tekintve akár Morgó is lehetett volna a Hófehérke sleppből, szokás szerint sikeresen felhergelte magát, és pár perc várakozás után már szentségelni kezdett, hogy miért nem hagyják őt békén, meg hogy most otthon feküdhetne, pihenhetne, és nézhetné a sportcsatornát, ehelyett itt dunsztosodik a szélütött isten nyálában, egy rakás sótlan barom társaságában. Senki sem reagált, de a félnótás Péter mintha elpityeredett volna. Együttérzően néztem rá, szép dolog a cégtől, gondoltam, hogy alkalmazzák, még ha csupán fénymásoló-gépkezelőnek, akkor is. Persze, kapják utána a támogatást, úgyhogy a dolog, legalábbis számomra, érthető. Hozzon valami hasznot is a fogyatékos, így igazságos, ez már nem az óvoda.

Programszervezőnk idővel megérkezett, hátán jókora zsákkal, és úgy mosolygott ránk, mintha észre sem venné, hogy egyesek milyen leplezetlen utálattal méregetik. Remélem, felkészültek, hogy a mai naptól a legklasszabb csapat lesznek a világon, csipogta. Nem ujjongtunk, nem tipegtünk-topogtunk izgatottan, pácolódtunk csendben az esőben. Legklasszabb, motyogta a rókaképű Pál, aki – már amennyire kiismertem – szerette ízlelgetni a szavakat. Búval bélelt egy banda volt ez, kár tagadni, de Ildi láthatóan bízott magában és a zsákjában, és kitartóan mosolygott ránk. Hova megyünk, kérdeztem, titokban még mindig reménykedve, raftingozni talán? Ildi megcsóválta fejét, majd a zsákra mutatott. Ebben van minden, amire szükségük lesz, és nem megyünk ám messzire, célunk a városközpont! Gratulálok, hörögte Lajos, igazán csodálatos ötlet, én ott lakom, az isten szerelmére! Most már az én kedvem is elment az egésztől, ha a vezetőség nem tette volna kötelezővé a részvételt, abban a pillanatban meglépek. Végre Ildi is észrevette, hogy egyáltalán nem vagyunk lelkesek. Nem is kíváncsiak rá, mi van a zsákban, kérdezte kissé sértődötten, persze leplezni próbálta ezt a csinos kis robotmosolyával, de én észrevettem a feszülő nyakán, hogy rendesen felhúzta magát. Sokáig hallgattunk, a földet bámultuk, szóra sem méltattuk azt a szaros zsákot. Ildi nem tört meg, közelebb húzta hozzánk a batyut, és lelkesítően felkiáltott, hogy tessék, akkor nézzék meg! Azzal széthúzta a zsák száját, és büszkén hátralépett. Némi ellenállás után kelletlenül közelebb hajoltunk, és szemügyre vettük a csodabatyut. Megmondom, mi volt benne. Egy piros lámpaernyő. Egy fekete köpeny. Egy tucat büdös mókusfarok. Egy kínai rizsszedő kalap. Jó néhány mankó. Valamint hiányos művégtagok és lisztfehér pékkötények. Számon kérően pillantottunk Ildire, aki ugyan huncutkodva mosolygott, de a szeme hideg maradt. Fantasztikus, mondtam, és mégis, mit kezdünk ezzel a sok kinccsel? Ildi arcáról váratlanul eltűnt a mosoly, teste egyetlen bottá merevedett. Ezen mindnyájan annyira megdöbbentünk, hogy egy időre a haragunk is elszállt. Ezeket a kincseket fogják viselni a csapatépítés során, válaszolta kimérten. A mókusfarkakat a kötényre ragasztják, a mankókat a hónuk alá csapják, a többit tetszés szerint hordják majd. Ez nem egy szimpla csapatépítés, ez társadalmi munka is, amire leszerződtek, amikor aláírták a papírokat. Nálunk kötelező az ilyesmi. Mi példát mutatunk! Összenéztünk a fiúkkal, egyikünknek sem rémlett a szerződés ezen pontja, de abban is biztosak voltunk, hogy csakis nekik lehet igazuk, mert az száz, hogy ezek csak úgy nem járatják a pofájukat. Most belekóstolnak a nincstelenségbe, szavalta semmibe vesző tekintettel Ildi, mintha bemondó lenne a híradóban, most kapnak egy leckét tőlünk. Koldusok lesznek, heteken át, minden szombaton, amíg a vezetőség le nem állítja a csapatépítő programot. Használják ki ezt az időt, tanuljanak a tapasztalatokból! Látni fogják, hogy a mi cégünk a legemberségesebb! Hogy a mi cégünk valóban törődik a társadalmi problémákkal! Meglátják! Ildi befejezte a szövegmondást, teste kissé felengedett, újra felénk fordult. Gyerünk, uraim, szólt halkabban. Nem értettük, mi történik velünk, nem értettük ezt az egész szarságot, ezt a röhejes koldusoperát, ezért úgy döntöttünk, engedelmesek leszünk. Először a félcédulás Péter nyúlt a zsákba, benne még élt valami érdeklődés a világ dolgai iránt, és bár zavartan, de mosolygott is, amikor szófogadó gyerek módjára belebújt a köténybe, és az Ilditől kapott pillanatragasztóval magára rögzítette a farkakat. Idióta, dünnyögte Lajos, idióta indián farkak, motyogta Pál. Ildi engem figyelt, nem pislogott, csak bámult rám, és bőrét újra kifeszítette a mosoly. János, aki eddig meg sem szólalt, csak a cigarettáját szívta, elpöccintette a csikket, legyintett, és azt mondta, essünk túl rajta! Hóna alá vett egy-egy mankót, magára húzta a mókusfarkokkal díszített kötényt, letérdelt, és sípcsontjára két csonka műlábat erősített. Meggyőző volt a hatás, azt el kellett ismerni, János úgy nézett ki jelmezében, mint akinek villamos tépte le a lábfejét. Én is rászántam magam, és miközben vállamra kanyarintottam a fekete köpenyt és fejemre húztam a rizsszedő kalapot, azt ismételgettem magamban, hogy minél előbb végzünk, annál hamarabb otthon leszek. Mikor mindenki, még a fejére lámpaernyőt erőltető, és sípcsontjára szintén műlábat pattintó Lajos is elkészült az öltözködéssel, Ildi elégedetten biccentett. Szép munka, uraim, s most, hogy készen állnak a feladatra, mehetünk. János volt az első, aki térdén csoszogva elindult, de néhány méter után megtorpant, és visszafordult Ildi felé. Azt akarja, kedves hölgyem, hogy ebben a siralmas szerelésben menjünk az emberek közé, kérdezte, azt akarja, hogy hülyét csináljunk magunkból? Ildi lassan odasétált hozzá, bizalmaskodva leguggolt mellé, vállára tette kezét, és szokatlanul nyájas hangon, mintha gyerekhez beszélne, azt felelte a férfinak, hogy ejnye, kedves János, nem kell ilyen negatívan hozzáállni, hisz ez csak játék, fogja fel így, de élje bele magát, mert ez a lényege az egésznek! És nem egyedül kell játszania, ezt ne feledje, itt vannak a pajtásai, akikre bármikor támaszkodhat. Nincs igazam, uraim, kérdezte, és bizalmaskodva ránk kacsintott. Nem válaszoltunk neki, nem akartunk se rá, se egymásra pillantani. Péter halkan felröhögött, vagy inkább felröfögött, de szerintem csak azért, mert nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Ildi kezében papír zörgött, ha jól láttam, szerződésünk másolatai. János ekkor lefejtette válláról Ildi csontos kezét, és komor arccal újra nekiindult. Mi is követtük a példáját, és útnak eredtünk, a többiek a mankóikra támaszkodva, bicegve, én pedig a kalapot jó mélyen a szemembe húzva, szinte vakon, tapogatózva. Ez az, tapsikolt Ildi a hátunk mögött, jól csinálják, fiúk! Erre igyekeztem látásommal együtt hallásomat is elveszíteni, fülemre kötöttem a zsebemben talált kendőt. Környezetem zaja sűrű masszává tompult.

Eltartott vagy egy óráig, mire kolduscsapatunk a városközpontba ért, ahol Ildi kiválasztott nekünk egy kis beszögellő udvart, nem messze a főtértől, nem messze a hemzsegő sokaságtól. Ittfonakkéreetni, szólt Ildi torz hangja, majd hozzátette, hogy addinemmehetnekel, amínemgyűtöttekössze elépénz. Ezaszabály. Majd valószínűleg meglobogtatta a szerződésmásolatokat, mert mintha megint papír zörgött volna, és búcsúzóul odavetette, hogy ha nemtetszik lehemenni istehíréve. Hallottam, hogy magassarkú cipős léptei távolodnak, és hallottam, hogy Lajos kiabál valamit, és hallottam, hogy valaki nevet rajtunk, és a kalap fonatain át is láttam, hogy fotók készülnek rólunk. Így kezdődött első koldusszombatunk.

Nem akartuk elveszíteni a munkánkat, ezért próbáltunk, tényleg próbáltunk minél hitelesebb csövesek lenni. És ami azt illeti, bizony hétről hétre fejlődtünk, egyre gyakrabban csörgött a műanyagpoharainkba, kizsírosodott kalapjainkba vagy tenyerünkbe dobott pénz, és egyre többet tudtunk meg egymásról a kéregetések során. A tökkelütött Péter például nem is volt annyira ostoba, mint amilyennek korábban hittük, hamar bebizonyosodott, hogy ő hozza a legtöbb pénzt azzal a bamba képével meg az esetlen mozgásával. Ügyesen rá is érzett, annyi szent, így aztán mind hülyébbnek tettette magát, és mind többet tartotta tátva-nyitva a száját. János, a lábfej nélküli, a legszívósabb volt a csapatban, kint maradt az esőben és szélben is, amíg mi meghúztuk magunkat valamelyik közeli nyilvános vécében, vagy buszpályaudvaron, és csóváltuk a fejünket, hogy a végén még beledöglik ez a barom. A rókaképű Pál megtanult a művégtagokkal táncolni, úgy pörgött a földön, úgy ugrált falábain, hogy öröm volt nézni, amikor kikukucskáltam a kalap alól. Jó srácok ezek, gondoltam ilyenkor, jó lesz majd együtt iszogatni, vagy csak úgy eljárni közösen valahová, ha vége lesz ennek a csapatépítő programnak. Ilyenkor tényleg felvidultam, vigyorogva kéregettem a járókelőktől, nincs már sok hátra, tudtam, mondta múltkor az Ildi is, hogy a vezetőség elégedett, hamarosan lezárják a projektet. Hanem amikor Lajosra néztem, mindig kiszorult belőlem az öröm. Lajossal valami nem stimmelt, Lajosra más hatással volt ez a csövesdi, mint ránk. Szótlanabbá vált, olyannyira, hogy már szentségelni is elfelejtett, csak nézett maga elé, meghúzva magát a lámpaernyő alatt. Idővel felhagyott a fürdéssel, és felhagyott a borotválkozással is, büdös lett és ápolatlan, kész csoda, hogy hétköznap megtűrték a munkahelyen. Ha szóltunk hozzá, többnyire nem válaszolt, vagy ha mégis, olyan furcsán, fensőbbségesen, mintha lenézne bennünket valamiért. Ha nem, hát nem, gondoltam, és elhatároztam, többet nem beszélek vele. A többieket is zavarta Lajos különös átalakulása, Péter egészen megvadult tőle, lökdöste, ütögette és rugdosta Lajost, hátha az ettől újra goromba vagy bosszús lesz, de Lajos csak tűrte némán a támadásokat, lehajtott fejjel ült, teste meg-megrándult. Végül, az egyik koldusszombat végén, mielőtt hazatértünk volna, összeültünk a többiekkel, és úgy döntöttünk, kiközösítjük Lajost. A következő héten már külön csapatba verődve tarháltunk, jó tíz méterre a magányos Lajostól, akit viszont egyáltalán nem zavart a dolog, sőt, mintha örülne neki. Most már teljesen úgy festett, mint egy utolsó csöves, nyugodtan levehette volna a művégtagokat, és nyugodtan eldobhatta volna a mankókat és azt az átkozott lámpaernyőt, akkor is elhitték volna, hogy ágrólszakadt koldus. Ázzál, fázzál, éhezzél, és térdeljél örökké, ha így akarod, gondoltam, miközben undorral figyeltem, miként hajlong a tovasiető emberek előtt.

Eltelt aztán az utolsó néhány alkalom is, vége lett a csapatépítésnek, és habár én úgy láttam, sok értelme nem volt, azért ki lehetett bírni, és Péterrel, Jánossal és Pállal egész jól összebarátkoztunk a végére. Igaz, kirándulni vagy raftingozni továbbra sem mentünk, de hát akkor is. És elvégre ez nem az a hely, ahol a barátság számít, jutott eszembe néha, ne legyünk telhetetlenek! Lajos többé nem jött be a munkahelyre, néhány hétig még viccelődtünk vele, hogy biztosan jól végezte a feladatát és előléptették, azért nem látjuk, de ezek a tréfák aztán elmaradoztak, mert valójában mindnyájan tudtuk, még a lassú eszű Péter is, hogy Lajos örökre odakint maradt. Ő akarta, mondta egyszer Pál, ő akarta, ismételte, és mi nem szóltunk semmit. Hiába, Pál tényleg szerette ízlelgetni a szavakat. Ezt a lehetőséget pedig meghagytuk neki.

kép | id. Pieter Bruegel: A koldusok, wikimedia.org