MŰHELYTÁRSAM 11.
Új rovatunkban arra kértük szerzőinket, hogy a Liget műhelyében korábban született egy-egy írás rövid részletére mai tudásuk-világérzésük szerint reflektáljanak.
„A fásultság a politika iránti undoron kívül mégiscsak a klasszikus kapitalizmus egyéni érvényesülése felé terel, erősíti a siker vágyát, amely nem számol a kudarccal, s a pénz mindenhatóságának hitét marja a pénztelenek ösztöneibe. Így jött létre a humán értékek alárendelése a piaci szemléletnek, ideológiának: piac, szabadság és humanizmus viszonyának megfordítása, s az utóbbi automatikus fölszámolódása a gazdasági eredményesség öncéllá váló torzulásának folyamatában. Ez a nyílt társadalom a maga vadkapitalista vonásaival sok szempontból változatlanul melegágya a politikai neurózis különböző formáinak, vonásainak is. Ha a demokratikus és liberális, ideológiákat valódi átélés helyett csak imitálják, képviseletük s megvalósítási kísérleteik könnyen esnek vissza a diktatórikus törekvések szintjére. A piac diktátumai s a vezéri törekvések elnyomó lélektani hatalma mellett az emberi kapcsolatok belső kötelmei is újratermelődnek: menekülés a szabadságtól (különböző változatokban), behódolás az erőszak kultuszának, a siker-idoloknak. Ezt a torzulást követi a tudatvilág is. Az eszmék nem a létrejött valóságot tükrözik: számos esetben a politikai élet szereplőinek tudatában, s őket követve a különböző csoportok körében feltámadt az elfojtott kapitalista gondolati rendszer, amelyet a közelmúlt szocializmusa kárhoztatott, mint ellenséges-embertelen ideológiát elutasított. A magántulajdon szentsége s hasonló klisék újraéledése a nemrégen még kötelező „kommunista eszmevilág” ellenében gépies átfordítással történt. Nincs különbségtétel a polgári ideológia valóban humánus tartalmai és az elnyomó-kizsákmányoló eszme-forgácsok között. A társadalmi represszió ellentéteként azután szükségszerűen jelenik meg a másik oldalon a klinikailag is észlelhető depresszió, elfojtva az emberek cselekvő-kezdeményező-tudatosító s önértelmező képességét, létrehozva egyfajta rossz társadalmi folyamatosságot, amelyre csak a felszínen épülnek új alakzatok.”
Bárkán György: A politikai neurózis természetrajzához, 2007 január
Mi sem jelzi jobban egy korrajz pontosságát, mint a tény, hogy tizenhét év elteltével mindenfajta erőfeszítés nélkül továbbírható (lenne) a szöveg. Nem áll szándékomban továbbírni, inkább – kellő hitellel mást úgy sem tehetek – saját területem (pszichológia) oldaláról kiegészítem.
menekülési útvonal
Kezdjük néhány ténnyel. Tudjuk például, hogy a depresszió a világ egyik leggyakrabban előforduló mentális zavara, és egyike a tartós munkaképtelenség legfőbb okozójának is. Tudjuk azt is, hogy a depresszió gyakoriságát jelentősen megnövelte a COVID-pandémia, különösen annak kezdeti, karantén-időszaka. Egyes becslések szerint ekkor világszinten több mint 27%-kal emelkedett a zavar előfordulási aránya (legalább 53 millió új esetet idézve elő). Ennek miértje rendkívül összetett, de – szorosan kapcsolódva Bárkán felvetéseihez: „… elfojtva az emberek cselekvő-kezdeményező-tudatosító s önértelmező képességét” – a mobilitás drasztikus csökkenése (azaz a bezártság, illetve a cselekvésképtelenség élménye) az erre vonatkozó elemzések értelmében az egyik legjelentősebb magyarázója volt a depresszió ilyen szintű térnyerésének. Mindez azokkal az elméletekkel is összecseng, hogy a tanult tehetetlenség (talán sokak számára ismert a fogalom alapjait lefektető Martin Seligman 1960-as években végzett vizsgálatsorozata, melyben a menekülési útvonalaktól elzárt kutyák kiszámíthatatlan időközönként áramütést kaptak) olyasféle attribúciós stílushoz vezet, mely a depresszióval küzdő ember által (látszólag vagy ténylegesen) befolyásolhatatlannak tetsző negatív eseményeket belső, stabil és általános (vagyis nem igazán definiálható) okoknak tulajdonítja. Egyszerűbben szólva: a szenvedést kiváltó állapot belőlem fakad, megváltoztathatatlan és lényegében meghatározhatatlan.
Természetesen a világjárvány nem az egyetlen olyan globális tényező, amely a cselekvésképtelenség és a közösségekből kiszakítottság élményét ennyire hangsúlyossá tette. „A piac diktátumai s a vezéri törekvések elnyomó lélektani hatalma mellett az emberi kapcsolatok belső kötelmei is újratermelődnek”, írja Bárkán. A piac diktátumai (nevezzük kapitalizmusnak) a fogyasztás felé lökik az egyént, aki így emberi kapcsolatainak ápolása helyett azok helyettesítő élményeit keresi. A szélsőséges individualizációnak kitett posztmodern ember olyan szubjektummá válik, akit a fogyasztás ideológiája emészt fel, és a piac által felkínált lehetőségek illuzórikus végtelenjében a „mindent megtehetsz/mindent megvehetsz” hazugságán olykor-olykor átlátva szembesül e jól szervezett ámítás mögött rejlő frusztrációval: lehetőségei nagyon is végesek, és amit valójában keres, nem megvásárolható. Jól jelzi ezt az a kutatási adat, hogy a magas jövedelmű – és így intenzívebb fogyasztási spirált is generáló – országokban sok esetben gyakoribb a depresszió előfordulása.
Bárkán a fásultság szót használja. A depresszió természetét illetően én a kiábrándultság kifejezést részesítem előnyben. Mert e mély kilátástalanság általános célvesztést is feltételez. A célvezérelt cselekvés mozgatórugója pedig az értékrend. Ha tehát az oly sokat tapasztalt – és mégis egyre kiszolgáltatottabb – emberiség kiábrándul egy-egy eszméből vagy izmusból, ha szeme előtt nem lebeg olyan cél, amely létezésének konzisztenciáját biztosítja, az jobbára ürességhez, az üresség frusztrációhoz, a frusztráció agresszióhoz vagy annak pandantjához, pontosabban auto-agresszióhoz, azaz depresszióhoz vezet.
önmagába zárul
Egy ideje – sokadmagammal – a depresszió nyelvi jeleit vizsgáljuk. A legtöbb feltárt lingvisztikai jellemző – pl. tagadóformulák, múlt idejű igék és általános névmások nagy arányú használata, gyakoribb káromkodások – között kiemelkedik egy, mely a leginkább képes a szövegbe bújtatott depresszió jelenlétéről árulkodni: ez az E/1 névmások túlburjánzása (illetve ezek ragozott változatai). Én, nekem, enyém. A depresszióval küzdő ember tehát önmagába zárul, figyelme – hiperfókusza – mind inkább befelé fordul, és odabent módszeres szelekcióba kezd, a sötétet felnagyítja, a reményt keltőt összezsugorítja. Ha e figyelem elkezd kifelé vándorolni, ha a kapcsolódás nem pusztán önmagunkkal történik meg, ha célt találunk, ha nem relativizálunk minden értéket, ha passzivitásból cselekvésbe váltunk, ha mérsékeljük fogyasztásunkat, a folyamat megfordítható.
Sok a ’ha’ (sőt, ennél is több). De a Bárkán által „rossz társadalmi folyamatosság”-nak nevezett tendencia valószínűleg csak ezek teljesülésével írható át.