A HOLNAP EMBERE

Somogyi Ferenc A 21. század forgatókönyvei című tanulmánya 1998-ban, vagyis huszonnégy évvel ezelőtt jelent meg a Ligetben. Az évszámnak itt annyi jelentősége van, hogy az eltelt idő mindig a lehető legigazabb bírája egy-egy hasonló, a jövőt boncolgató, intuitív tanulmánynak. Somogyi Ferenc az evolúciós modellek elvei mentén fogalmaz meg négy olyan lehetséges jövő-forgatókönyvet, melyet néhány jelentősebb környezeti hatás (pl. regionális ökológiai katasztrófák, az erőforrások elapadása, ökoháborúk és diktatúrák) együttes (egymásra ható) vagy egymástól függetlenül érvényesülő következményeiként értelmez. E négy utópia/disztópia közül az idő sajnos leginkább a harmadikat, azaz a Somogyi által a „totalitárius-agresszív rendszer útjának” nevezett forgatókönyvet igazolta. Ezt a jövőképet Somogyi példákkal érzékelteti: „Ez a világ a diktátorok s a mögöttük felsorakozott számítógépes szakemberek, olajozottan működő elnyomóapparátusok (hivatalnokok, katonák) uralmát jelentené. A világtársadalom élesen két részre szakadna. Egyrészt néhány millióan a beteges hiúságtól, féktelen hatalmi vágytól, profitéhségtől fűtve mindenáron megtartanák kiváltságaikat (politikai, gazdasági hatalom, tébolyító fogyasztási szint), másrészt 5-6 milliárd ember számára környezetkímélő kényszerfogyasztási kosarakat fogadtatnának el a manipuláló marketing és tömegtájékoztatás révén”. Valamint: „Ezen az úton a vegyesgazdaság szabályozása átcsúszik az agresszív és a bürokratikus eszközök világába, s onnan már könnyű eljutni a nemzetközi plutokrácia totális világállamához”.

trendérzékenység

Az idézeteket nem nehéz napjaink társadalmaira vonatkoztatni. Pedig a tanulmány publikálásakor még nemigen beszéltünk közösségi médiáról – magát a kifejezést Ted Leonsis amerikai üzletember-politikusnak tulajdonítják, és bár az első közösségi média oldal (Six Degrees néven) már 1997-ben elrajtolt, globális társadalmi hatásai finoman szólva is elenyészőek voltak –, illetve online térben mesterségesen kialakított véleménybuborékokról, melyek algoritmuskidolgozása napjainkra az egyik leghatékonyabb manipulációs eszközzé nőtt. Somogyi éleslátása, trendérzékenysége további megállapításaiban is tetten érhető: „A glóbusz minden pontján egyneműsödő folyamatok indulnak el; nyomukban kulturális elszürkülés, lelki elsivatagosodás jár. Eseménynek csak az egyes „birodalmak” világpiacokért folyó harca számít… A Föld gazdaságilag, hatalmilag érdektelenebb területein az éhségre, a fertőző betegségekre és a helyi háborúkra bízzák a „népesedéspolitikát”. Ez megint igencsak precíz korrajz napjainkról.

Somogyi Ferenc (többek között) a következő sorokkal zárja tanulmányát: „A négy alaputópia a jövő lehetséges eseményterét jelzi. Hogy a jövő tiszta lapjára melyik forgatókönyv milyen vonásokkal kerül, nem válaszolható meg, mivel elsősorban a szabad akarattal felruházott embertől függ”. Az ember mint a képlet központi eleme, valóban nem hagyható ki a számításból. Éppen ezért válik egyre égetőbb feladattá annak megválaszolása, hogy a különböző trendkutatók által felvázolt jövőképek miként csapódnak le rajtunk, embereken. Mert a jövő (és legyen ez 20 év távlata, ha már nagyjából ennyi idő telt el a Somogyi-tanulmány megjelenése óta is…) gazdasági, ökológiai, politikai fejleményeiről meglehetősen sok forgatókönyv lát napvilágot. Azzal viszont jóval kevesebben foglalkoznak, hogy a változó körülmények milyen pszichés terheket vagy kihívásokat tartogatnak az emberiség számára.

készülő kötet

Éppen ezért 25 szerzőtársammal idén azt a célt tűztük ki, hogy Somogyi Ferenchez hasonlóan feltárjuk a most még eléggé homályos (mondhatni beláthatatlan mennyiségű lehetséges formában lebegő) jövőt. Mindezt úgy, hogy egy-egy trendkutató szakember leírja az emberi lét 13 fontos területének (digitalizáció, ökológia, politikai gazdaságtan, oktatás, munka, egészségügy, emberi kapcsolatok, szexualitás, táplálkozás, épített és digitális terekben töltött idő, spiritualitás, fogyasztás, kultúrahasználat) várható trendjeit, ezekre pedig egy-egy pszichológus reflektál a lélektan szemszögéből. Ehelyütt természetesen nem kívánok részletes ismertetőt nyújtani a készülő kötetről (’Holnap – Hogyan őrizzük meg lelki egészségünket a gyorsan változó jövőben?’, megjelenés 2023-ban), inkább a könyv szerkesztése során szerzett benyomásaimat, az írások alapján kirajzolódó jövőképeket és legfőképpen azokat a kulcsfontosságú sajátosságokat emelném ki, melyek – legalábbis most még – elengedhetetlennek tűnnek a sikeres alkalmazkodás szempontjából a holnaphoz.

1. Öngondoskodás és felelősségvállalás

A Föld mostanra túlnépesedett. Mondjuk ezt úgy, hogy az inkább csak gondolatjátéknak tekinthető megaváros-víziók szerint akár a teljes emberiséget össze lehetne zsúfolni egyetlen gigászi városba, mely így helyfelhasználását tekintve a teljes bolygónak mindössze néhány százalékát tenné ki. A maradék terület a természeté lenne, vagyis elvadulna a szó legjobb értelmében. A valóság azonban az, hogy az ember az általa nem lakott területeket is meghódítja, megzabolázza és felparcelláza, ezáltal felszámolva a létfontosságú diverzitást, felborítva az ökoszisztémák egyensúlyát. A lakható területeken pedig valóban egyre szűkösebb az élettér. A túlnépesedésnek számtalan következménye van. Ezek közül most csak egyre koncentrálunk: hogy miként lehet egy ekkora (és továbbra is növekvő), ráadásul fogyasztói attitűdűre nevelt embertömeg szükségleteit kielégíteni. E kérdésre napjaink és a közeljövő válasza technológiai jellegű, és lényegét tekintve egyetlen szóval leírható: automatizáció. Az automatizáció valójában az „embertől emberig” szolgáltatások „géptől emberig”-gé történő átformálása. Gondolhatunk itt a webshopoktól és önkiszolgáló kasszáktól a banki szolgáltatásokon át az egészségügyi ellátásig szinte bármilyen életterületre. Az automatizáció egyúttal mind inkább személyre szabottságot is jelent, amennyiben a felhasználótól begyűjtött adatok alapján a lehető legnagyobb mértékben az adott egyén sajátosságait szem előtt tartó megoldások és kínálatok jelennek meg. Hogyan kapcsolódik mindehhez az öngondoskodás és a felelősségvállalás? Mivel a kapcsolat másik oldalán ember helyett gép (algoritmus) helyezkedik el, az egyén kezébe kerül az irányítás (most abba ne menjünk bele, hogy a meghozott döntések mögött tényleg saját szándékok, vágyak, célok állnak-e vagy sokkal inkább módszeres befolyásolás eredményeként születnek meg e látszólag autonóm elhatározások…), így pedig a felelősség is, hogy miként él az adott lehetőséggel. Ez persze jó néhány kérdést felvet. Képes-e például az öngondoskodásra valaki, aki olyan társadalomban szocializálódott, ahol legkevésbé sem tekintik felnőttnek? Képes-e felelősségvállalásra valaki, aki olyan korban él, ahol a fogyasztás- és az élményszerzés az elsődlegesen propagált létforma? Képes-e fenntartani emberi (szolidaritási) kapcsolatait, amikor egyre inkább digitalizált megoldásokhoz habituálódik? Képes-e az empátiára, képes-e másokért is felelősséget vállalni, képes-e függetleníteni magát az őt körülvevő véleménybuborékok hatásától? Képes-e immunisnak maradni a szélsőséges individualizációs folyamatokra, melyeket a személyre szabottság megélése csak tovább erősít?

Képesnek kell lennie, ha alkalmazkodni akar a jövőhöz. Ez pedig azt is jelenti, hogy elengedhetetlen cél lesz a gyerekek nagyobb fokú önállóságra nevelése. Ez talán triviálisnak hangzik, de egyáltalán nem az. Nem az, mert a közgondolkodást mind inkább meghatározó tömegmédia olyan hátborzongató képet fest a világról, mely a mentálisan és érzelmileg egyébként is túlterhelt emberből erőteljes szorongást vált ki. E szorongás azokon a szülőkön is érezhető, akik foggal-körömmel védenék gyermekeiket a sérülés (legyen az fizikai vagy lelki) legapróbb kockázatától is, ezáltal alig repeszthető burokba zárva a gyereket, aki a későbbiekben igyekszik a burok falain belül maradni és önmagát is túlkontrollálva küzdeni a szűkös mozgástérben megélt, részben a szülőktől megörökölt szorongásokkal. Ebben a behatárolt biztonságra törekvésben márpedig nehéz önállóvá érni, ahhoz ugyanis éppen a világot kellene minél jobban meg- és kiismerni. Végsősoron tehát ahhoz, hogy a következő generációk megfelelő eszköztárral léphessenek a jövőbe, nekünk kell megtanulnunk nem rettegni a világtól.

2. Reflektivitás

A jelen és a jövő másik kulcsfontosságú kihívása a reflektivitás képességének széleskörű fejlesztése. Ez természetesen nem független az önállóságtól, az öngondoskodástól és a felelősségvállalástól. Nem független a családi háttértől és az oktatáspolitikától. Napjainkban a társadalmi folyamatok java az emberiség többsége által reflektálatlanul zajlik. Mintha csak nézői lennénk a körülöttünk végbemenő történéseknek. Vagyis: mintha mi magunk nem is lennénk részei mindennek. Ez a fajta megélés óhatatlanul is tanult tehetetlenséget, passzivitást és a társadalmi szerepvállalás elutasítását vonja maga után. A reflektivitás tanulható. Tanulható a szülőtől, ha segít értelmezni a gyermek érzéseit. Tanulható a tanártól, aki reflektív módon közelít diákjaihoz, illetve aki biflázás helyett valóban gondolkodni tanít, rávilágítva a világban fellelhető összefüggésekre (lásd pl.: epochális oktatás), átadva annak izgalmát és szépségét, milyen is rádöbbenni egy-egy jelenség működési elvére. Tanulható pszichoterápiában, hiszen a pszichoterápia kvintesszenciája maga a reflexió és annak kliens általi elsajátítása (ilyen értelemben a terápia célja valóban az, hogy az érintett önmaga terapeutájává váljon – és itt újfent elérkeztünk az öngondoskodás témaköréhez).

3. Szimbolizációs képesség és kreativitás

Az Ipar 4.0 (vagyis az algoritmusok által hozott intelligens döntések és adattengerek) korában rengeteg munkahely automatizálhatóvá válik, mégpedig (várhatóan) három hullámban. Az első (a 2020-as évek elején indult) hullámban az egyszerűbb számítási és adatfeldolgozási feladatokat igénylő munkákat veszik át a gépek (pl. pénzügy és infokommunikáció). A második (a 2020-as évek közepétől, vagyis néhány év múlva kezdődő) hullámban fokozódhat a mesterséges intelligencia befolyása: a gép már képes lesz üzleti támogatási és egyszerűbb döntéshozatali funkciókat is betölteni (pl. HR, számvitel, adatbekérés), valamint tárgyakat (pl. raktárak, irodák) önállóan mozgatni. A harmadik (a 2030-as évektől várható) hullámban a fizikai munkák és az egyéb kézi precíziós feladatok (pl. összeszerelés, szállítmányozás) válhatnak teljességgel automatizálttá. De a szellemi munkavégzést sem tekinthetjük „érinthetetlen” területnek. Már napjainkban is működnek robot-újságírók, robot-ügyvédsegédek, robot youtuberek és influenszerek. A mesterséges intelligencia már napjainkban is verset ír, zenét komponál, képeket alkot. Ennek ellenére a kreativitás és talán még inkább a szimbolizációs képesség juttathatja továbbra is helyzeti előnyhöz az embert. A helyzeti előny azonban mégsem a legpontosabb megfogalmazás, hiszen valamiféle versenytársként vagy ellenfélként láttatja a mesterséges intelligenciát. Lehetünk persze ludditák, küzdhetünk a technológia fejlődése ellen, de az gyaníthatóan éppúgy a társadalmi-kulturális evolúció kikerülhetetlen velejárója, mint annak idején a gőzgép volt. A kérdés sokkal inkább az, miként fog a jövőben együttműködni ember és gép (az együttműködésre tervezett gépeket egyébként kollaboratív robotnak, röviden kobotnak nevezik). Lélektani értelemben pedig a következő: ha az eljövendő évtizedekben valóban megjelenik és elterjed a feltétel nélküli alapjövedelem rendszere (ennek lényege, hogy minden állampolgár rendszeres és feltétel nélküli, vagyis pl. munkavégzés nélkül is kézhez kapott jövedelemre lesz jogosult), és ezzel együtt soha nem látott mértékű szabadidő „szakad” az emberiségre, azt vajon hogyan bírjuk ki ép ésszel? Mert egy percig se gondoljuk, hogy a szabadidőt olyan könnyű eltölteni. Keretek, kötelezettségek és elvégzendő feladatok híján az ember rendkívül könnyen parttalanná és tanácstalanná válik, elárulva az idő hömpölygő tengerében. A jelenlegi társadalmi berendezkedés és korszellem értelmében a szabadidőt fogyasztással és élményhajszolással töltjük. Csakhogy az élet nem vidámpark. Illetve azzá tehetjük, csak akkor ne csodálkozzunk, hogy szellemünk fröccsöntött műanyag formákba ömlik, és mire kettőt pislogunk, gondolataink helyén visszaböfögött sablonok, komplex érzelemvilágunk helyén pedig kilúgozott érzéspanelek sorakoznak. Nem, az ember nem arra született, hogy végtelen szabadideje legyen. Akárcsak a gyerek, a felnőtt is feszültséget él meg, ha megszűnnek körülötte a keretek.

Térjünk tehát vissza a szimbolizációs képességhez, mely korántsem csak a munka terén, legalább annyira a kultúrahasználat és kultúraértelmezés kapcsán is alapvető túlélési eszközeink közé tartozik. A mesterséges intelligencia valóban páratlan lehetőségeket rejt magában. Lenyűgöző módon képes az emberi agy működését modellezni, sőt, segítségével akár magáról az emberről, illetve az ember kognitív mechanizmusairól is többet megtudhatunk. Amire azonban kevéssé alkalmas, az éppen a szimbólumokban és áttétekben „gondolkodás”. Elvégre a mesterséges intelligencia fejlesztésén dolgozó szakemberek rendre akadályba ütköznek, mikor a humorra, az iróniára vagy a metaforák mibenlétére próbálják megtanítani az automatizált rendszereket. A szimbolizáció és a kreativitás megint csak nem független a reflektivitástól, hiszen mindhárom új, rejtett vagy szokatlan összefüggések feltárását jelenti. Ahhoz, hogy az emberiség kreativitása és szimbolizációs képessége nagyobb mértékben fejlődjön, ismételten gyermekkortól szükség lenne arra, hogy a felnövekvő generációt időszakos sématörésekkel (pl. egy-egy váratlan, finoman és etikusan normasértő viselkedés), perspektívaváltásokkal, fantáziajátékokkal, sok mesével, énekléssel és mondókákkal innovatív gondolkodásmódra neveljük.

4. Frusztrációtűrés és a vágykielégítés késleltetése

A legtöbb technológiai fejlesztés célja a minél nagyobb kényelem biztosítása. Kipárnáztuk életünket, redukáltuk mozgásmennyiségünket, ki vagyunk szolgálva és szolgáltatva. Nem állíthatjuk, hogy ez nem jár számtalan előnnyel, mint ahogyan azt sem, hogy a kényelem hatására bizony ne tolerálnánk egyre kevésbé a kényelmetlenség bárminemű megjelenését. Jóllétünkért cserébe frusztrációtűrésünkkel fizettünk. Ez mindenekelőtt a fiatalabb korosztályra igaz. Kérdezzünk meg egy tanárt vagy egy munkáltatót, hogyan reagálnak a nehézségekre a Z (1995–2009) és alfa (2010–) generáció tagjai! Milyen intenzív szorongásokkal küzdenek, milyen impulzívan reagálnak, mennyire jellemző rájuk a velük szembeni méltatlanság vagy igazságtalanság gyakori hangoztatása. Ez nemcsak a technológia által biztosított kényelem, hanem a szülői elvárások hiányának vagy éppen a túlzott és ekképpen teljesíthetetlen elvárásoknak a következménye is. A frusztrációtűrés csökkenéséhez társul a növekvő igény az azonnali vágykielégítésre. A reklámpiac, a marketing abba az illúzióba ringatja a fogyasztót (és egyik elsődleges célpontként a fiatalabb korosztályt), hogy minden jár neki, méghozzá késlekedés nélkül. A vágy tárgyának megszerzési ideje, illetve egy-egy adott cselekedet visszacsatolási ideje szintén lerövidült. Az internetes rendelés és kiszállítás (ez épp úgy igaz az ételekre és a használati tárgyakra, mint az újfajta pszichoaktív szerekre) valóban lehetővé teszi, hogy kis túlzással még a kanapéról se kelljen felemelkednünk, hogy mesterségesen fokozzuk a középagyi jutalmazórendszer dopaminaktivitását. A digitális eszközök (pl. az okoseszközök reszponzivitása) és az online tér történései (ideértve a közösségi média lájkokat és a videójátékokban megtapasztalható fejlődés ütemét) egyaránt olyan sebességű és jól körülhatárolt visszacsatolásokat nyújtanak, melyek önmagukban is addiktívvé teszik őket. Mert nem maga a cselekedet, hanem annak következménye az, ami kényszert szül.

függőség

A függőség egyike a legmarkánsabb korjellemzőknek. Egyes becslések szerint a felnőtt lakosság közel egyharmada okostelefon-függő. Az alkoholfüggők aránya bizonyos országokban eléri az 5–8%-ot is. Egyes ázsiai régiókban a munkavállalók legalább 20%-a munkafüggő. És akkor még nem beszéltünk az online videójáték-függőkről, a társfüggőkről, a szerencsejáték-függőkről, a drogfüggőkről, a szex- és pornófüggőkről. Ezek hátterében azonban olyan tényezők állnak, melyek más gyakori mentális zavarok kialakulásában is szerepet játszanak. A traumatizáltság, az elmagányosodás, a bizonytalan kötődési minták mellett pedig nagyon is fontos kockázati tényező az impulzivitás és a frusztrációtűrés csökkenése.

A vágykielégítés késleltetése újfent tanítható. Akárcsak a frusztrációtűrés. Ehhez persze nem ártana, ha a szülő valóban jelen lenne gyereke életében. Nemcsak úgy futva, egyik teendőből a következőbe, egyik önstimulációból a másikba esve, hanem megállva és odafordulva. A tanult minták korai sémák formájában rögzülnek. E sémákat pedig nehéz (igaz, nem lehetetlen) átírni. Másként fogalmazva: nem elég papolni a gyereknek. Példát is kell nyújtani. Frusztrációtűrésből is. Türelemből is. Jutalomkésleltetésből is. Közhely, tudom. Attól még igaz. Csak éppen, ahogyan az a frázissá silányult igazságokkal lenni szokott, azért érvényesül nehezen, mert bagatellizáló legyintések fogadják. A kapitalista világrendbe ragadt ember fáradt legyintései.

5. Lassulás és érzelmi jelenlét

És ezzel eljutottunk az utolsó ponthoz. Az emberiségnek, ha túl akar élni, lassítania kell. Feladni fejlődés- és változáskényszerét, és visszatalálni az állandóság értékeléséhez. Az állandóság márpedig számtalan alakban megnyilvánulhat. Állandóságot nyújthat a spiritualitás (nem feltétlenül a vallásos hittel azonos értelemben), a stabil értékrend, maga a természet (hiába változnak az évszakok, azok körforgása állandó), az embert jól szolgáló szokások (tehát nem a kényszerek), a tartós (mert ápolt) emberi kapcsolatok, a kultúra időtlen kincsei. De maga a pillanat is állandóvá tehető, ha valóban megélésre kerül. Napjaink egyik legismertebb terápiás irányzata, a mindfulness (vagyis tudatos jelenlét) pontosan ezt a jelentudatosságot és annak fejlesztését állítja fókuszába. Az állandóság ebben az értelemben azt is jelenti, hogy a valóban megélt és érzelmileg telített pillanatok nem vesznek el (az érzelmileg színezett emlékeket könnyebben és hosszabb ideig tudjuk előhívni). Vagyis nem következik be az, amitől a posztmodern ember retteg: nem múlik el nyomtalanul a pillanat és vele az élet. A kínzó sürgetettség-érzés ellen remek ellenszer, ha tudatosítjuk, éppen akkor nem maradunk le semmiről, ha lelassítunk.

meg kell őriznie emberségét

Ahhoz, hogy az ember alkalmazkodni tudjon a holnaphoz, lényegében meg kell őriznie emberségét. És hogy zárásként visszataláljunk Somogyi Ferenc gondolataihoz, lássuk, ő maga mivel fejezte be eszmefuttatását: „A szabad akaratú ember ma és holnap méltóságigényének, hitének, felelősségérzetének, egyszóval bölcsességének függvényében fogja meghozni döntéseit, viszi véghez cselekedeteit. Méltóságot, hitet, felelősségérzetet a ’jövőbe látó’ számítógépek nem tudnak kezelni, itt nem működnek, pontosabban értelmetlenek a valószínűség szabályai is”.

Nincs több hozzáfűznivalóm.

kép | adobe.com