Németh Bálint

KÁNAÁN

2008 november

KÁNAÁN

Ma köveket nyeltem, sorra, mintha 
tablettákat, mézzel kentem be mind,
úgy jobban ízlenek.
Legyek álomsúlyú, legyen ettől valamivel
mégiscsak könnyebb az egész, szakadjon
be a padló, szakadjon meg a szalag,
ínségesebb időkben beérem ezzel is.
Ólmos fáradtságba hulltam aztán. Csak a
darazsakra emlékszem, egy használaton
kívüli vasúti vagonból jöttek. Sínek se közel,
se távol. Egy tarlón szaladtam, akár
borotvált háton. Mögöttem sűrű gombócban
az ízeltlábúak.
Mikor magamhoz tértem, hason feküdtem,
a bokámban fájdalmasan feszült
az ínszalag, mintha sziklát kötöztek
volna rám. Elvonszoltam magam a
hűtőig, farkaséhség, bár hasamban
meg-megcsörrent a rengeteg kavics.
Öntöttem magamba a tejet, a rettenetes, fehér italt.
Deus ex machina
Minden fénymásoló szívében ott lakik
egy szuszogó, kövér, darócruhás barát,
aki szemvillanás alatt másolja át
a friss, kanonizált kódexek lapjait.
Középkor van neki – diónyi fény vakít
s pásztázza végig a monolit éjszakát -, a
fénydiódák, ím, bekapcsolják agyát,
és írni kezd – s a gép kidobja a papírt.
Ha a fénymásolók szíve olykor kihagy,
éledni kezdenek a sötét tévhitek
és elkenődik egy eretnek ékezet,
egy betű lemarad – csak ennyi jelzi azt,
hogy egy dogma kihunyt, s a gépbe épített
csavarban elromlott a fényes gépezet.

kép | shutterstock.com