Kámán Balázs

TOR

2009 május

TOR

Ezerszer megbántam, hogy megint kezdeményeztem, mindig, mindig én, de hiába fogadkozom, hogy eztán már hagyom őket, éljen mindenki, ahogy akar, savanyodjon-száradjon magában – hiába, mert tudom, hogy ha meglátom valamelyiküket, vagy csak meghallom Márta reszelős hangját a telefonban, meg ahogy Karcsi kínkeservesen préseli ki magából a szavakat – hiába a kőkemény elhatározás, egy perc se kell, már újra hívom, noszogatom, igyekszem meggyőzni őket, hogy egy család vagyunk, össze kell tartanunk, a szüleink emlékére, a magunk tisztességére hivatkozom – látom, hogy nevetséges az erőlködésem, éppen az a nevetséges, hogy én minden tapasztalat ellenére csak mondom, mondom, duruzsolok nekik, kiteszem magam közben az új meg a még újabb keserves csalódásnak, és hiába tudom ezt is – mit tegyek?, ilyen vagyok, nem bújhatok ki a bőrömből, tudomásul veszem az egész bolond mókuskerekezést. Fél évszázad alatt se leszokni, se megszokni nem tudtam, ráadásul hallani vélem, hogy ők mit beszélnek rólam… a kis ügybuzgó… lihegő anyakedvenc… Mióta világra jöttem, az ikrek féltékenykedtek… szerintem már anyánk hasát is irigyen nézték, mikor viselős volt velem. Még meg se születtem, de már dugdosták előlem a játékaikat. Isten tudja, miért alakult így… de ők egymással se férnek meg, Márta azt is gyanakvóan leste, hogy közös születésnapjukon Karcsi nem kap-e húsz fillérrel értékesebb ajándékot, és Karcsi ugyanúgy megrúgta az ikertestvérét az asztal alatt, ahogy engem. Marakodtak mindenért, és a büntetésektől csak dacosabban bántották egymást meg akit lehetett.
egy szál magában
Tudom, hogy felnőttként fűnek-fának panaszkodtak… de hát nem igaz, hogy a szüleink engem jobban dédelgettek, többet megengedtek, kedveztek… ez egyszerűen nem igaz. Tény viszont… cáfolhatatlan tény, hogy apám a kezemben halt meg, és anyám mellett is csak én voltam az utolsó hónapokban. Az ilyen tényeket lehet magyarázni… mentegették magukat eleget… hogy jó nekem, mert a szomszéd utcában lakom, Márta százhúsz kilométerre, Karcsi meg másik égtáj felé, még távolabb… soha nem vitatkoztam velük, de furcsa okoskodás… mindketten hosszú ideje egyedül élnek, Karcsinak ugyan van élettársa, állítólag van… de egyikünknek se mutatta be… csodás kapcsolat lehet… képzelem… az asszonynak felnőtt gyerekei meg unokái vannak… Karcsi aligha igyekszik apát vagy nagyapát játszani náluk… attól a családtól akár ápolhatta volna kicsit az anyját… és Márta valóban egy szál magában él… már vénkisasszonynak gondoltuk, mikor mégiscsak összejött azzal a borzalmas emberrel. Sokáig nem tartott a házasság, és már legalább húsz éve, hogy az asszonynevét viseli, de azt se tudja, él-e még az egykori férje. Régebben kalitkában tartott egy rikácsoló madarat… óriáspapagájfélét… valami szörnyűséget… mert micsoda állat az, amelyik a saját gazdájára támad?! Márta szemét majdnem kivájta… a sérülés nyoma megmaradt… talán ha kórházban rendesen ellátják akkor… de nem akart kórházba menni… és mintha fel se venné a madártól… még az állat reszelős hangját is utánozta, azóta is rikoltozik vagy károg, vagy mit tudom, minek nevezhető…

Azt meg végképp nem tudom elképzelni, mit csinál Márta naphosszat… nyugdíjas, senkivel nem törődik, semmi nem foglalkoztatja… elgondolhatatlan… miért nem látogatta akkor gyakrabban anyánkat? A hirtelenjében összehordott sérelmei… az okoskodása, hogy anya egyáltalán nem örül neki… mindez nagyon ócska volt, pirulnia kellett, mikor szájára vett effélét, legalábbis remélem, hogy elpirult… de nem tudok a fejével gondolni és a szívével érezni – már ha van szíve. Egyikük se ajánlotta, hogy segít a temetés intézésében… telefonáltam nekik… sóhajtottak… ha valamelyikük a közelemben van, talán indulatosabb vagyok… jobb is, hogy csak telefonon beszéltünk… Karcsi azt mondta, „megváltás volt már anyának”… amikor meglett a temetés időpontja, újra telefonáltam… úgy jöttek külön-külön, úgy hozták a maguk koszorúját, mint az unokatestvéreink… a távolabbi rokonok… Mégis, amikor kifizettem a sírásókat, valósággal futottam utánuk, elmentek volna szó nélkül… elslisszolnak… már a temetőkapuban álltunk… ne széledjünk így szét… készítettem nektek… legalább ti gyertek el hozzám… torra… legalább egy órácskát maradjunk együtt… Nem törődtem a vállrándítással, a bamba beletörődéssel… igyekeztem úgy nézni, hogy ne lássam, amit meg se próbáltak titkolni: lennének már túl az egészen. Nem baj. Végül azért leültünk a nagy asztal köré, mi négyen és ők ketten. Ügyeltem, hogy ne kerüljön a szemük elé semmi, amiről azt hihetnék: anyánktól való.

60881776-40f8-415c-8a82-5055cbd58ccd

A temetés előtt megterítettem, Zsiga ugyan azt jósolta, nem jönnek el, „ez vagy te… fejedbe veszel valamit, és az istennek se tágítsz… akarnak, nem akarnak, neked nem számít, azt kell csinálni mindenkinek… a gyerekeidnek, a testvéreidnek, amit te eltökéltél”. Nem válaszoltam, veszekedjünk talán a temetés napján is? Hány éve nem látta Márta meg Karcsi a gyerekeimet? Ha nem tévedek, apánk temetésén utoljára… ők sohasem kérdeztek, én nem meséltem róluk… Most már mindegy. Igenis azt akartam, hogy együtt leüljünk, és akárhogy is, ez meglett. Amikor behoztam a levest, önkéntelenül bólintottam. Ott ültek. A férjem, a gyerekeim, a testvéreim. Arra gondoltam, hogy ha anyánk a túlvilágról idenéz, öröme telik ebben. Mást én mit tehetnék?
nagyon büdös
Legalább ne a lakásába hívott volna Ági! Az ő szagát is nehéz elviselnem, a lakásában pedig még émelyítőbb az az édes tejszag. A testszagánál is émelyítőbb. Meleg és édes tej, amit világéletemben utáltam. Anyám, szegény, sokszor elmesélte, hogy annak idején a gyerekorvos ajánlotta, itasson velem langyos tejet, azzal majd kikúrálja makacs légcsőhurutomat. Nem voltam még ötéves, borzasztóan sovány, és mintha szégyellnék a soványságomat, „éheztetik, ugye?”, kérdezte a szomszéd néni, és anyám sírva fakadt. Karcsi soványságát senki nem tette szóvá, azt mondták rá, vékony, inas gyerek, jó sportoló lesz, de engem mindenütt kiszúrtak, talán azért is, mert azon a télen, de még tavasszal is, folyton köhögtem. Otthon, utcán, üzletben, az óvodába nem lehetett bevinni. Ronda, száraz, ugatós köhögés, nem tudtam elfojtani, pedig megpróbáltam. Erre emlékszem is, talán a legelső emlékem, hogy Ági fölé hajolok, anya ölében van, de én csak a kishúgomat látom, aranyos baba, tarthatnám én is, de nem engedik, játsszak Karcsival, én mégis ott állok, megsimogatom a csecsemő fejét és közelítek az arcához, anya úgyis elparancsol, „nézd, milyen koszos a kezed!” vagy „távolabb! távolabb!”, de mielőtt rám szólna, köhögni kezdek, és anya nem is kiált, csak felugrik, elrántja előlem Ágit, a könyökével megüt – véletlenül vagy dühvel, nem tudom -, „hagyd abba!… hagyd már abba!” Nem haragszik, hanem kétségbeesett, és én nem tudom abbahagyni, addig köhögök, míg hányok. Azt hiszem, lehánytam a ruhámat, a szőnyeget, a fotelt. Biztosan büdöset hánytam, édes, meleg, a gyomromban már erjedő tejet. Az nagyon büdös. Annál nincs is büdösebb. Ha csak rágondolok, jön föl minden.

Ági temetés utáni ebédje is. Kár volt kikényszeríteni. Anya akkor letette a kiságyba Ágit, a csecsemő bömbölt, én sírtam, az államon összekeveredett a hányadék, a könny és a takony. Így gondolom. Anyám zokogva takarított, és most már tudom, azt mondogatta magában, amit Ági aztán átvett tőle: „megvert engem az isten… megvert… mért ver engem az isten?!” Vagy akkor épp nem sóhajtozott, nem lamentált, mert ő is hányhatnékkal küzdött. Undorodott minden váladékunktól – én is undorodom, csak Ági nem, vagy megjátssza, hogy nem zavarja. Úgy ápolta az öregeket, mint a saját csecsemőit. Etette, mosdatta, apát végül pelenkázta is. Ezt meg kell hagyni, rendes volt, türelmes – mintha nem is érezne szagot, fel se vette, hogy naponta ötször kell ágyneműt cserélni. De akkor is inkább kínok kínjával halnék meg, mintsem Ági ápolására szoruljak. Sajnáltam anyát is, pedig ő aztán nemigen sajnált engem soha, mindig csak magát sajnálta…..miért ver engem…?” … Bűnhődnie kellett a sok oktalan panasz miatt?

adfa8666-d740-489b-9ea7-b31d49e03f2b

Erősen remélem, hogy most, amikor nincs többé szülői ház, nem kell találkoznunk. Fogadok, a testvéreim sem bánják. Karcsi végképp nem. Ági talán alakoskodik még, ahogy ezzel a torral is alakoskodott. Mártírt játszik, az ő jól bevált szerepét… még próbálgatja, maradhatna-e az a jó kislány, aki volt, és aki közben őrülten szerény is… Karcsi semmit se játszott, mikor gyerekek voltunk, akkor se, ő egyszerűen komisz volt. Rettentően komisz. Azt hiszem, óvodában volt, amikor az történt… ott kellett lennie, mert ő makkegészséges volt… mi semmiben se hasonlítottunk… óvodában lehetett, amikor anya nem engedett Ágihoz, és én összehánytam neki mindent – Karcsi biztosan nem volt otthon, és csak hallott az egészről… különben is… egy négyéves mit érthet?!… de egész délután, este csúfolt, hiába szóltak rá, hagyja abba, nem és nem, „lehányta… lehányta… lehányta… és pisis is, mindig pisis is…” Nem hagytam magam, nekimentem, nem érdekelt, hogy erősebb… apám megbüntette… talán akkor is ágyba küldte vacsora nélkül, engem meg maga elé állított, és csöndesen, szívhez szólóan mégiscsak parancsolt: „idd meg azt a tejecskét!… idd meg, kislányom! Szépen idd meg!” Ha megittam, hánytam megint. Erre nem emlékszem. Ági is azt hiszi, mindenkit megtörhet, kényszeríthet… mindenkivel próbálkozik. A zsarnokok legrosszabbika, még ájtatos is, gyereknek is olyan volt, és nem veszi észre, hogy ez kibírhatatlan. Karcsi mindig is komisz volt, én meg… nem tudom… adtam gondot, ez tagadhatatlan… Ági mellettünk olyan kiváló… az osztály legjobb tanulója… évekig díszelgett a fényképe a dicsőségtáblán, mindenki behódolt neki… így az Ágika, úgy az Ágika… és akkor? Mire vitte? Nem többre, mint én, az állítólagos szülő-szomorító. Kiszolgáltatta magát a férjének, úgy tesz, mintha Zsiga akarata szent volna a családban, de hiába mondogatja, hogy „megkérdezem Zsigát”, „Zsiga majd eldönti” – látszik azért, valójában nem sokat törődik azzal, jó vagy rossz valami annak a mafla nagy embernek. Zsarol a jóságoskodásával. Mindenki tudja… mert ez eltitkolhatatlan… Zsiga réges-régen elmenekült volna tőle, de ilyen szent asszonyt nehéz lerázni. A sógorom meg elég becsületes, tűr inkább, legfeljebb suttyomban keres vigaszt… ezt mindenki tudja. A gyerekeik azért olyan alamusziak.
szánalmasan bíbelődött
„Mit akarsz? mi a fenét csináljak?, nyüzsögjek az asztal körül, mert így illendő?” Na és, ha ezt mondtam?! igazam volt, csak a látszat kedvéért tegyek valamit? Gyűlölöm ezeket a látszatokat! És nem vagyok szívtelen… majd ha okom lesz rá, sírok, megszaggatom a ruhámat és hamut hintek a fejemre, de a nagyanyám temetése és a nagynéném meg a nagybátyám látogatása nekem nem ok… aki ettől meghatódik, hatódjon meg… felőlem. Mondjuk, én nevetségesnek találtam, ahogy anyu készülődött arra az ebédre, amiről azt se tudta, odaülnek-e majd az asztalához… mondjuk, nevetségesnek gondoltam, ahogy tízszer ellenőrizte, van-e minden teríték mellett szalvéta, s mikor látta, hogy van, összeszedte a papírszalvétákat és damasztot hozott… szánalmasan bíbelődött. Ilyenkor szerintem a legjobb és legudvariasabb, ha bemegyek a szobámba, ne érezze, hogy milyennek tartom. Motozzon egyedül, segíteni nem lehetett – mit segítsek? Már kora reggel gyászba borultunk, anyu azt is alaposan megvizsgálta, elég fekete-e rajtunk a fekete, ott voltunk már puccparádéban, és persze senki nem merte javasolni, hogy üssük el valami hülyéskedéssel azt a fél órát… annyit, nem többet… ha nem mondta senki, hát nem… bementem a szobámba… kinek mi köze hozzá, hogy mit csinálok?! Húszéves múltam. Csak el tudom dönteni, mit csináljak magamban! Utánam jött, benyitott, „nem gondolod, hogy legalább ma segíthetnél?… legalább ma…”, minek piszkál, ha úgyis tudja, hogy felcsattanok, „mi a fenét csináljak?!”, azért nyit be, addig piszkál, míg sikerül elérni, hogy felcsattanjak… ezerszer megfogadtam, hogy nem válaszolok, egyik fülemen be, a másikon ki, nem grimaszolok… ha Ákosnak sikerül, ha ő olyan tökélyre fejlesztette a módszert… kedves bátyám, beiratkozom hozzád egy tanfolyamra… szívből utálom, ahogyan élsz… gyűlölöm… mégis mesterem lehetnél… én ezerszer megfogadtam, hiába… miért vagyok ilyen szerencsétlen hülye, hogy újra és újra beugrom neki?!… ráadásul szívtelennek mond!… épp az, hogy nincs szívem hagyni őket, kínlódjanak egymással… és nem is elegendő egyszerűen elköltözni… a világ végére kellene akkor, nemcsak másik városba, hanem másik országba, másik földrészre, hogy ne jöjjön utánam, ne nyisson be, ne ellenőrizhesse, mit csinálok a klotyón vagy az ágyamban… de a végén elköltözöm… legyűröm valahogy a fene nagy lelkemet, és előre megfontolt szándékkal kiverem itt az utolsó biztosítékot… kitalálom, milyen ürüggyel, mert innen csak balhé közben lehet elmenekülni, szép csöndesen nem… ha alamuszi volnék, mint Ákos, olyan szenvtelen… de nekem nem megy… milyen ártatlan pofával közlekedik… ha tehetném, hagynám ezt a semmire se jó főiskolát… elvégezhető ez később is, munka mellett… sőt, ennél jobb sulit választanék… nem hiszem, hogy ne tudnám eltartani magam… apu majd megkérdezi… mert anyu addig piszkálja, míg ki nem böki… miért kell neked kivenni egy lakást?… semmi értelme… kurválkodni akarsz?… és akkor válaszolom, hogy igen, ha ilyen egyenesen beszélünk, igen… feltett szándékom, hogy hivatásos prosti legyek… esetleg figyelmükbe ajánlom a fiúgyermeküket… van egy fiatok is… rólam le lehet szállni… de akárhányszor elképzelem, elfog a rohadt nagy kétség, vagy nem is kétség, mert halálos biztonsággal tudom, hogy nem így lesz, elrontom, ordítok, bőgök, anyu a mellkasát tapogatja, vegyük észre, hogy mindjárt infarktusa lesz… és még azt is tudom, hogy az egész komédiában én egy kis légypiszok vagyok, hiába én hozom össze a balhét, mégse rólam van szó, hanem arról, hogy apu megint elhalasztja a szétköltözést… meg se említi…

b510ec62-4459-41eb-ba7b-b2081ef81d63

Hogy valaki a legeslegfontosabb mondandóját egy fél életen át a nyelvén őrizgesse!… ilyet még nem láttam… leolvasható az arcáról, de sohasem képes kinyögni…..Ági, értsd meg, jobb, ha szétköltözünk… vagyis, ha én elmegyek…”, nem is fogja már soha kimondani… ott van a nyelvén… a nyelve hegyén… ahogyan nekem is, de én úgy megyek el innen, hogy be sem jelentem. Felesleges érzelegni… fogom a kis motyómat, és már itt se vagyok… előkerülök majd, amikor nekem tetszik… lecserélem a mobilomat…..és ha valami történik velünk? Még értesíteni se tudunk… milyen felelőtlenség… gyerekesség”, nem baj… Ákos is így lépett le, aztán egész jól elsimultak a dolgok… csuda ügyes fiú! Életművész! Beállít, mikor épp indulunk a temetőbe… elkéri egy haverja kocsiját… „Gabi, te velem jössz?”, nem megyek vele. Apu azt mondja, hagyd itt a kocsit, és gyere velünk… érkezzünk együtt a temetőbe… mint egy család… anyunak akar hízelegni, kiengesztelné azért, amit nem is mondott, próbálja túráztatni a lelkét ezen a gyászos napon… mintha igazán meghatódna, de anyu váratlanul ellenkezik. „Jöjjön csak Ákos is kocsival, ő majd hozza Mártát és Karcsit… ne kelljen taxit hívni… A kisasszony melyik autót óhajtja?” Ákoshoz ülök, és bevágom a kocsi ajtaját, „nyugi, nyugi!… kölcsön talyigát ne rongálj, hogy hosszú életű légy a földön!” A pokol sem lehet kínosabb, mint a szellemeskedésük.
az élőkkel se törődnek
„Régen nem találkoztunk”, mondtam Mártának a ravatalozóban. „Régen”, válaszolta élesen, és mintha értenem kellene az ő gúnnyal, sértettséggel teli keménységét. Nem akartam érteni. Megöleltem. Karcsival is megöleltük egymást, én ilyesminek nem szeretek nagy feneket keríteni, és utálom, ha megbámulnak. Kinek mi köze a családi ügyeinkhez. Csodálkoztam, milyen sokan eljöttek, pedig a mama már mióta senkivel se tartott kapcsolatot. Sok ismeretlen arcot láttam, s amikor ballagtunk a koporsó után a sírhely felé, mi valóságos menetet alkottunk, mert oda is elkísérték vagy nyolcvanan, talán még többen is, a szomszéd ravatalozóból meg elindultak öten. Önkéntelenül is megszámoltam, kimondtam magamban sorban a számokat. Öten voltak – a pappal és a kántorral együtt. Rettenetesen sajnáltam azt az embert, vagyis a halottat – de akkor is embernek kell mondanom. Nő vagy férfi? Azért gondolom csak, hogy férfi lehetett, mert összehasonlítottam magammal – ki emlékszik majd rám? Hagyok-e én valami nyomot vagy emléket… nem is tudom, micsodát, mi az, ami megmaradhat az ember után? Persze vannak gyerekeim, és ha nekik egyszer lesznek gyerekeik, valamit el kell meséljenek rólam… vagy nem kell, semmit se kell mondani arról, ami már nincs. Ha Gabit hirtelen megkérdeznék, emlékezne-e a nagyapja vagy nagyanyja nevére? Az apám meg az anyám nevére. Nem hiszem. Csak a nevükre legalább, mert mire a gyerekeim megszülettek, már nem éltek, igazi emléket bennük nem hagyhattak – Ágit sem ismerték. Amikor feleségül vettem, olyan egyedül voltam a világban… még a seregben szolgáltam, és a semmiből csináltunk rendes életet… azok nehezebb idők voltak, de megtanultunk rendesen dolgozni… és minden évben hazamentem a szüleim sírjához… az sohasem maradt ki… évente kétszer. Gabi meg Ákos nem fogja meglátogatni a mama sírját, a nagyapjuk temetése óta most voltak először ott. Láttam, hogy arra mennek, amerre vezetik őket, nem tudják, melyik parcella… hogy jobbra vagy balra. Manapság nem is követelheti meg a szülő, hogy a gyerekek ilyesmivel törődjenek. Az élőkkel se törődnek. A mi gyerekeinket Ági különösen elkapatta, mégis azt mondják, ő szigorúbb nálam. Nem tudom.

b8a28b50-9a2d-4d99-b5e9-49cae73539e0

Nagyon-nagyon szomorú volt ez a családi tor. Márta a gyomrára panaszkodott… húst nem ehet… borsót, káposztát, tejfölt nem ehet… a levegőben himbálgatta a villát, mozgott a keze, de nem hiszem, hogy három falatnál többet lenyelt, Karcsi meg habzsolt mindent, úgy evett, mint a disznó, a gyerekeimet megijesztette, én láttam, hogy azért eszik ilyen vadul, hogy ne kelljen beszélnie. Nem volt senkinek semmi mondandója. Valamit olykor-olykor mormoltam, segíteni akartam Áginak, de majd szétpattant a fejem… csak pár szót szóljak…..megvan még az állásod?”, Karcsi meg bólintott, ezt kimerítettük… és így sorban, nem volt, amit folytassunk. A családi körülményeit ne emlegessem, figyelmeztetett Ági… senki senkinek a családi körülményeit ne emlegesse. Próbáltam még emlékeztetni őket a régebbi időkre… olyan esetekre, amikről Ági mesélt… hogy mennyit marakodtak… azt mondtam, mindig így van ez a testvéreknél… se veled, se nélküled… de nekem, sajnos, nincs testvérem… Ákos erre beszólt, hogy sajnos, neki van, és Karcsi tele pofával röhögött…..én is így voltam… pont így”, aztán megkérdeztem, eljönnek-e majd a hagyatéki tárgyalásra… de Márta úgy bökdöste a késével-villájával a levegőt, mintha csatára edzene… „a magam részéről mindenről lemondok… nekem semmi nem kell… legyen Ágié… nyugodtabb a lelkem, ha mindent ő kap…”, de Karcsi intett, hogy ő eljön, és a maga részére számot tart. Jól van. Úgy biztosan igazságos. Mártával gyűlölködve összevillantak, mi meg csak néztük őket. „Hamarosan indulok – mondta Ákos –, éjszakás vagyok, még a járgányt is visszaszolgáltatom… megígértem”. Úgy eltűzött, hogy nekem kellett megkérdezni, kivigyem-e a sógoromat meg a sógornőmet a vonathoz. Nem akarták. Együtt mentek el, de legfeljebb a kapuig maradtak együtt… melyik kezdte a búcsúzást? Karcsi? „Hát akkor isten veled…” Ennyi kedvesség sem telik tőle… Nem is tudom, mit képzelt Ági, amikor annyira ragaszkodott ehhez a torhoz. Így kell, így kell, így kell, ismételgette, de hogy miért is kell így, mikor senki ezt tőlünk nem várja?! Nem gondolt el semmit, látom én, ő is egyik napról a másikra él… le akarta ültetni a családját… „ti vagytok a családom” … de Ákos meg Gabi ettől még jobban elvadul… ha ilyen a család, köszönik, nekik nem kell.
szegény mama
Mennyire másképpen gondoltam el én annak idején! Hogy örültem, mikor befogadtak Ágiék… a mama… azt mondhattam az anyósomnak, hogy mama… ő meg engem Zsiga fiamnak szólított… mennyi szép emlékem van… mikor vasárnaponként asztalhoz ültünk… minden vasárnap… ha esett, ha fújt… hogy örültem akkor… de mindez olyan, mintha egy másik életemben lett volna. A mama szeretett engem, talán jobban is, mint az igazi fiát… senki sem tagadhatja, én is jobb voltam hozzá… Szegény mama… szegény, belőle is mi lett… pedig emlékszem, mikor még rátarti volt… Ági egészen őt formázza, utánozza is, pedig nem szerették úgy egymást, ahogy mutatták a világnak… mindannyian mutatunk valamit, abból talán valamennyi igaz is… a teljes igazságot meg muszáj eltakarni… kinek volna jó, ha felhánytorgatnánk egymásnak azt a sok rosszat… ömlene a szennylé… a keserű epe… jó, hogy nem kérdezi senki: szeretsz?… jó, hogy senkinek nem kell válaszolni… szegény mama, ő még megkérdezte… nem tudta már, mit beszél, mit kérdez, csak motyogott összevissza… szeretsz?… képzeletében talán az apósommal beszélt… vagy Áginak mondta… vagy… szegény mama… azt reméljük mindannyian, hogy nem jutunk ilyen sorsra… ilyen állapotba… ennél a magatehetetlenségnél nincs is szörnyűbb… de talán nem érzett ő abból már semmit. Ha így elaggok, ennyire tönkremegyek, nem lesz mellettem senki… öten se kísérnek. És ha szétszedik ezt a lakást, mi emlékeztet majd rám? Az égett folt a szőnyegen vagy a tegnap eltört bögre egy szekrény alá gurult darabkája? „Gabikám – mentem a lányom szobájába, mikor leszedtük az asztalt, és csöndben, békében ültünk egy darabig –, Gabikám, légy kicsit kedves most anyuhoz, gyere ki… én inkább el is megyek… most rád van szüksége… a felnőtt lányára… érted te, hogy van ez… maradj vele, Gabikám… hallod?”

Elkértem Sanyitól a kocsiját, odamentem, hogy kivigyem őket a temetőbe. Akárki hihette, hogy a saját autóm. Fogadok, azt is hitték, „az Ákosnak szerencsére mégis bejött”, de nemigen kellett nekik a fuvar, Gabi olyan kényszeredetten mászott be, „hé, ne csapkodd az ajtót! Te lány! Bírj magaddal!”, mindegy. Gabi pufogott, ahogy szokott, most már mindig ilyen lesz… sohasem jut túl a kamaszkoron… pattanásos bakfis lesz mindörökké… az ember nem érez vágyat, hogy ide-oda hívja, mutogassa… „a húgom”… nem, semmi kedvem hozzá. Az egész családhoz nincs kedvem… mentségemre szolgáljon, hogy soha nem is volt… De anyu nem nyugodott, míg vissza nem hívtam, mindenkivel üzengetett, tíz helyre telefonált…..igen, ott leszek a temetésen, biztos lehetsz… eljövök… eljövök, ha mondom… ne molesztálj”, „és utána maradsz is… együtt ebédelünk… most az egyszer szépen megkérlek… mást aztán nem kérek tőled”, bőgött és sóhajtozott. Egy szóval se mondtam, hogy ott maradok ebédre, isten engem úgy segéljen, hogy ezt nem ígértem… ép ésszel erre nem vállalkozhattam, de azért maradtam, mentem, mint a birka a vágóhídra… nem mintha különösebben zavarna a nagynéném meg a nagybátyám. Ők nem érdekelnek. De az édes családom… a szűkebb… na, az ő ólmelegüket vagy mi a frászt, azt egy porcikám se kívánja… különben olyan nálunk sohasem volt. Csak képmutatás… az viszont dögivel… azzal a képmutatással engem ki lehet kergetni a világból… ők mindenesetre elkergettek, vagyis én elmenekültem, de muszáj volt… azt mondtam magamnak, vagy ők vagy én, ha nem húzok el, kinyírom magam… megmondtam, hogy ne kerestessenek, mert ha begyűjtenek, kinyírom magam… még kiskorú voltam, és valahogy megálltam a lábamon… egyszer se buktam le, pedig meredek ügyeim is akadtak… Mindegy, senkinek semmi köze ahhoz, hogyan boldogultam… Boldogultam és kész. Megvagyok.

b0536c0f-d1bb-4cf2-bc5b-4f421553278c

Ha jó kisfiúként engedelmeskedem nekik, ha elvégzem a szakközepet… szent isten! Olyan nyamvadt alak volnék, mint ők… mind… mert az anyám testvérei is unalmas, nyamvadt alakok. Az egyik lökött szipirtyó, a másik vadállat… már ha hinni lehet a családi mendemondáknak. Már nem emlékszem, hogy a Márta szemét a saját papagája sebesítette meg, vagy a saját testvére… ezek ikertestvérek, de ki nem állhatják egymást, anyu szerint mióta megszülettek… már az anyjuk csecsén veszekedtek, s aztán csak abban egyeztek meg, hogy a húgukat még egymásnál is jobban utálják… de én kiröhögöm őket, mi közöm az egészhez?!… Egy tábla csokit se kaptam tőlük… Szeretném tudni, mindenütt így megy-e… hogy másutt is ilyen képmutatóak… Biztosan másutt is… látom a haverjaimnál… meg a csajoknál is… miért strihelnének különben?… nem szórakozásból… nemigen kell kényszeríteni őket… egy fenét… elmenekülnek valahonnan, minél előbb, mondják, el, el… a képmutatásnál a strihelés is jobb… egyik se szeretné, ha visszatoloncolnák anyucihoz, vagy akárkihez… én már nem akarok, nem is tudnék mást… ha egyszer… ha olyan hülye volnék, és hagynám magam elkapni… azt az egyet elhatároztam: kinyírom magam… sokszor elgondolom, hogyan… sokfélét kitaláltam már, és mindig ilyeneket álmodom… akkor hajnal felé, mielőtt elindultam arra a francos temetésre meg torra… azt mondták, ez egy tor, én csak a disznótorról tudtam, és ez nem hasonlított… mindegy… akkor álmomban a nagyanyám koporsójába akartak zárni… két zsernyákforma… nyomtak be a koporsóba, anyu meg sírt, mondjuk inkább, óbégatott, de felém se nézett, csak előadta a sirató dalát… szépen kalimpálhattam, hadakozhattam álmomban, mert mind a két karom fájt… olyan volt, mintha izomlázam volna.
nem egy szépség
Egy hónap alatt nem ettem annyit, mint a temetés után a húgomnál. A vonaton aztán ültem a vécén… nem azért, mert nem volt jegyem… miből vettem volna jegyet?! meg minek is… nem tudják behajtani… büntessenek bátran… mondjuk, nem volt kedvem dulakodni, hogy szálljak le… egy kalauznak muszáj fenyegetni, hogy rendőrt hív meg minden… de nem azért zárkóztam be… tényleg rosszul lettem a sok kajától… mikor lépteket hallottam, öklendeztem, nyögtem… egészen jó volt… és a kopogtatásra nyöszörögtem is, hogy „bocsánat… mindjárt jobb lesz… kis türelmet”, hallhatta, hogy nem egy részeg manusz… kivert a víz, nem sok kellett, hogy mindent kiadjak… És ha kilukad a gyomrom?… nem bírja a hirtelen terhelést… mintha köveket nyeltem volna… kiszakad… belefolyik a hasamba az egész… lötyög, dobálódik bennem… mindenki azt hiszi, hogy Andinál lakom… ő sem veri nagydobra, hogy szétmentünk… mondjuk így, szétmentünk… kirakta a holmimat az ajtaja elé, lecserélte a zárat, de tudja, hogy ott vagyok a pincében… hol lehetnék?… lát is néha… ő mondta, hogy „meghalt anyád, menni kell majd a temetésre… tessék… itt a telefon, szólj a húgodnak… tessék, szóljál” … aztán meg, „gyere, fürödj meg, vegyél föl valami rendes ruhát” … enni is adott, mint régen… „azt ne hidd, hogy az anyád halála meghat!”, de azért nem mondta senkinek, hogy kirúgott… hamarosan meg is bánja… nem könnyű neki nélkülem… idősebb is nálam, lerobbant mamácska, nem egy szépség… nem az, akinek megjátssza magát… nincs neki mire föl hepciáskodni… megcsinálta ezt már párszor, és hiába esküdözik, hogy most nincs visszaút… lesz majd… már ha én is akarom. De nekem mi a jó abban, hogy visszamegyek? Az ágya? Hogy megeszem, amit kotyvaszt? Amibe én kerülök, azt mindig előteremtettem, nem fizetett ő rám… mondjuk, nem tartozom neki semmivel, és ha úgy vesszük, a lakásom árát együtt éltük fel… Azt mondja, feléltem… pedig csak hülye voltam, és hagytam, hogy az ő nevén legyen ez a vacakság… nem igazi lakás… egy szemétbánya… De van benne víz meg villany… ezzel próbál engem zsarolni?! Hát ha nincs villanyom, nincsen… mire elgorombulnának a dolgok, megkapom az örökségemet… én nem játszottam meg magam, mint Márta, nekem kell az, ami rám jut… nem lehet sok, mindegy. Valamennyi. Annyi azért jusson már nekem is. Az anyámék is örököltek, meg az ő szüleik is…

f302e661-01ef-4eb4-9796-1a445cf1e5e0

Csináltam annak idején anyámék falán kis lukakat… három olyan lukat, amit a fal mindkét oldalán eltakarhattam… a gyerekszobából… így mondták: gyerekszoba, a fürdőszobából meg az előszobából is kifigyelhettem őket, és sohasem tudták meg… ahogy Andi se tudja, hogy látom őt, amikor sejtelme sincs, hogy látom… Kilenc- vagy tízéves lehettem… ahhoz képest mestermunka volt, nem árultam el senkinek… de nem láttam semmi izgalmasat… nem leselkedhettem, ha Márta vagy Ági a közelben lógott… ők mindjárt beárulnak… „pfúj!”, pedig szívesen kukucskáltak volna… naná, hogy szívesen… és nem értik, milyen az, hogy nincs is mit nézni… azt gondoltam, úgy lesem meg anyáékat, mintha titkos helyről lőnék… a szememből jönnek azok a gyilkos sugarak… a lukak nekem arra kellettek… nem voltak titkaik… amikor Andit figyelem néha, majd letörik a derekam, úgy ágaskodom… és minek?… nézem, ahogy nézi a televíziót vagy leveszi a bugyiját vagy megvakarja az orrát… nem volt ezekben soha semmi érdekes, de… nem is tudom… ha egyszer a fejéhez vágnám, hogy mi mindent láttam, meghalna… ha anya tudta volna, hogy valaki kilesi… néztem sokszor a semmit… csak azért, mert más nem tudta, hogy nézem… azt élveztem, mikor elgondoltam, hogy én irányítom a szememből azokat a sugarakat, és ha akarom, összeesnek, vonaglanak, kapkodják a fejüket, nem értik… ahogy így elgondoltam, mindig felállítottam őket, és újra lőttem, akárhányszor elképzelhettem… „mi ez?… mi ez?!” Más nem szórakoztatott… az a semmi, amit igaziból láttam… az nem. Andit a lépcsőházból figyelem… ahol a leválasztott lakásunk fala nem túl vastag… még a múlt ősszel észrevettem egy repedést, és akkor eszembe jutottak a régi lukak… úgy csináltam meg… nehezebb volt a folyosó felől… odaakasztottam egy zöldséget… ilyen futónövényt vagy mit… elég magasan van a luk, szemmagasságnál kicsit feljebb… néztem be, sötét volt a lépcsőházban, vaksötét… Andi cigizett, egyikről a másikra gyújtott, ivott is valami barnás szart… kevertet szokott… gondoltam, a torkán akad, mindjárt odakap, fuldoklik, hagyom kicsit, aztán kezdem elölről… mintha valaki megérintené a hátam… de nem volt ott senki… biztosan senki sem volt a lépcsőházban… ahogy felkavarodik a levegő… a kapunyitástól… valamitől végigfut egy ilyen hullám… tényleg, mintha hozzám ért volna valaki… A vonat vécéjében eszembe jutott… nemcsak a kalauz miatt, Ági ebédjétől voltam rosszul… izzadtam, csupa lucsok az ingem, de az a hideg veríték… „mindjárt… bocsánat…”, egész élethűen nyögdécseltem… mintha látnék belülre is, ahogy kilukad a gyomrom, és a hasamba folyik minden… a sok szar, amit magamba tömtem, kifolyik a hasamba… akkor gondoltam, hogy miért is ijedtem meg ott este a lépcsőházban… nincs nekem mitől ijedezni. Tényleg… ha lecövekel a vécé előtt a kalauz, ha az állomásig itt kivár… mit csinálhat velem a marhája?… nem tehet ő velem semmit.

kép | Nadezda Nikolova-Kratzer, lensculture.com