SIVATAGI SZAVAK

„Azt kérdezem: megfeledkezett már a szövetségről, hogy rám vicsorítja fogát, és úgy viselkedik, mintha ellensége volnék? Mi az én vétkem és gonosztettem? Mutasson rá, ha tud!… Pusztítson el akkor hát önkényében… azt kívánom, bár ne élnék tovább, ha az erőszak uralkodik… Isten és ember kiválasztották egykor egymást és szövetséget kötöttek, hogy igazán azzá legyen egyik a másikban, ami, és megszentelődjék egyik a másikban. Az ember finom és gyöngéd lett Istenben, művelt lelkű, és Isten mégis ilyen sivatagi borzalmat mér rá, amit nem tud bevenni, hanem ki kell köpnie… Isten nem tartott lépést az emberrel a megszentelődésben, hanem visszamaradt, és még mindig szörnyeteg.”
Thomas Mann: Jákob siratja Józsefet

A gyanakvás, hogy üres fogalmakkal ámítom magam, s a bátorságról, ízlésről meg egyebekről dünnyögött szavaim mégiscsak csűrés-csavarások, hogy a rémületesen hosszúra nyúló tipródásom, inkább véget vetni – inkább ne, minden felsorakoztatott érvem és ellenérvem végül a nagyon is szokványos gyávaság tünete – meg különben is: a patológiás önmegfigyelés és önreflexió, ami tudom, azért burjánozhatott ily szertelenül bennem, mert egyszerre, brutális hirtelenséggel távlattalanná, mondhatni, elnyesetté lett az életem, s közben mégis használhatatlanul sok időt adott – naphosszat ülök vagy fekszem, nem tudok mást, és mintha nem harminchét éves lennék, hanem ötvenhét, hatvanhét, már kilencvenhét, az évgyűrűim megsűrűsödtek, hát aztán!, ráadásul nincs bepólyáló-borogató szó, mert még az „évgyűrű”-t is költőieskedőnek találom, idegen, talán kukából húzkodott, meglehet: gennyes is; végtére orvos vagyok: vagy s – ennyi maradt orvos-létemből.

Megmaradt? De hisz háborgó, pörlekedő szavaimból üvölt a sivatag. Ennél egy közönséges anamnézis (milyen csüggesztőnek találtam azelőtt) rokonszenvesebb. Valahogy így:

becsapódik, robban

Szeptember tizenegyedikén, kedden, a 2001-es esztendőben, délután és késő este, és éjjel is húszféle csatornán nézem a repülőgép-becsapódásokat, a robbanást, füstgomolygást, összeomlást. Mintha saját videó-lejátszóval kínoznám magam: hatvanhatodszor, nyolcvannyolcadszor is követem, ahogy a második repülőgép megjelenik a képernyő jobb felső sarkában, húz be, a kép közepe felé, pillanatra eltűnik a már lángoló tetejű épület mögött, és robban, becsapódik, robban, újra közelít, becsapódik, robban. Egy évvel ezelőtt, ugyanezen a napon – hétfőre esett – frontálisan ütköztem egy öreg Wartburggal. A vezető, korombeli férfi azonnal meghalt. Úgy rémlik, láttam holtan, holott eszméletlenül kapartak ki a roncsból, mégis, emlékszem, hogy láttam: citromsárga inge volt. Keresnem kellene az „ütköztem”-nél szenvedőbb igét. A férfi ittas volt, talán el is aludt, százharminccal hajtott a szembejövő sávba – becsapódott, belém csapódott… lenyelem inkább, megnyomorodott lábamig tuszkolom le a kínálkozó analógiákat.

A citromsárga ing fölött sötét bőrű, vastag nyak, szürkésbarna halott. Egy részeg, üzletelő cigány.

A karambol előtt alig három héttel utaztak a szüleim külföldre, apámat tanszékvezetőnek hívták, ha nem az ő extra-erős kocsijában ülök, nem maradok életben. A bajban szerencse. Ez a mondat is hányszor csapódott belém. Az, persze, szerencse.

Az első hónapokban, a rehabilitáció kezdetén sok feladatot kaptam, és szinte azonnal lefoglalt, valahogy véresen-hegesen, de majdnem boldogan oda is dobtam magam a felismeréseknek, hogy kivételezettségem miatt maradtam életben, meg hogy ezt meg kellett tapasztalnom, hogy a napi orvosi munkától megfosztottan lettem csak igazán orvos. Felnőttem, megértem arra, hogy összetéveszthetetlen történetem legyen, és így tovább, csupa lángolás, hősiesség. Mindent tudni akartam arról a szerencsétlen férfiról, mintha helyette is végeznem kellene eztán az élet munkáit. Mindenesetre éppen kezdetben, a fizikailag leggyötrelmesebb szakaszban óriási erővel iparkodtam – szerencse, mondták, fiatal, egészséges, szívós, a bajban is van szerencse.

rögeszme

A kétség aztán, hogy minden esetleges és értelmetlen, alattomosan támadt. A mitologizálásom idétlen. Képzelődésim sajátos rendje rögeszme. Ahogy a karambol évfordulóján nézem a becsapódásokat, robbanásokat, a képernyő jobb felső sarkában megjelenő gépet, most tűnik el a lángoló épület mögött, robban, jön be, szinte lassan, eltűnik és robban, látom a saját tekintetemet (ahogy a halott ingét, hamuarcát is láttam még), és mintha a tekintetemből is a sivatag üvöltene.

kép | adobe.com