KAPTATÁS 

A Hippokratészt képzelő Hornyánszky Gyulának

Nem tudom megszólítani.
Nem hiszek a megszólíthatóságában.
Meneküljek talán a szokásos-bugyuta tegezésbe?
Még ha nagy merészen száz évet ugranék vissza
az időben, vagy csak úgy, hanyagul elpöccinteném
a távot, esetleg kacér okoskodással feltételezném:
odaát – végtére is lehet valamilyen odaát – amúgy is eltűnik,
felszívódik az idő – csűrhetném így és úgy, vagy sehogy,
ha huszadik század eleji tanítványának képzelném magam
(az orvosegyetemről átjárnék óráira, ahogyan bölcsészhallgatói
az orvosin néztek boncolást, némelyikük még a sebészeten is
önerőpróbát tartott), akkor is feszengenék, „professzor úr…” –
nem, nem, inkább eltakarnám az arcom, sőt, láthatatlanná
tevő köpenyt-csizmát kerítenék – nincs,
nem lehetséges olyan dimenzió, amelyikben rajongásomat
hűthetné, gúnyolhatná, holott ha valami, hát elnyesett rajongás-
készségünk rokon – odaát, meglehet, szinte ugyanaz-,
de nincs ok aggodalomra:
pimasz famulust sem játszom,
ki akar itt hőbörögni, számon kérni, szembesíteni?,
én nem – mégis surrannék csöppet sem vonzó alakja után,
surranok így is, semmi kétség:
láthatatlanul és hallhatatlanul,
saroktól sarokig, kapualjtói beugróig, eltakaró oszloptól a
másik oszlopig követem – mondom, nem tudom
megszólítani, pedig gyámoltalan sohasem voltam, soha, hiszen
magabízón néha már a szerénységig is eljutottam –
a hittörmeléket azonban se kiköpni, se lenyelni nem lehet,
keservesen csak forgatom –
a pozitivizmussal milyen szépen fityiszt mutatott a pozitivizmusnak,
ilyet szeretnék én is,
nem bánom, legyek szükségképp posztmodern
a posztmodern hólyagvilággal szemben –
legyek, legyek, legyek;
hát erről van szó:
egyszer kiejtve teremtő logosz, ismételgetve ijedt hessentés,
romló hús körüli nyüzsgés;
szeretnék úgy orvosolni, ahogy húszévesen elgondoltam,
ahogy, amiért Hippokratészt elképzelte,
ahogy most is kellene, mert akik alig sejtik, mi ez,
a némán vagy pörölve szenvedők, a nyüzsgők és hessentők is
nélkülözik – valamit nélkülöznek, tilos kimondani, mit.
A kimondók mind csalók. Eskümre mondom: csalók,
vagy fújják csak, jámbor gyülekezet,
az együttmondás párájában melegszenek.
Minek kaptatok? És éppen maga után – hová?
Nélkülöző hólyagvilágomon kívül semmi sincs,
se szemben, se odaát – oszloptól oszlopig,
nekem legfeljebb látványos előadás.

A „GYÖNYÖRŰKET ÍRNI” című episztola-összeállításból