HA SÜRGŐS, VÁRJON!

Mióta a világ világ, ezek a hivatalok mind ilyen ostobák, mindig mindenütt így keserítették az ember életét, tudja ő ezt jól, és akárhányszor várakozik egy ügyintéző pultja előtt kígyózó sorban, máskor folyosón álldogál vagy éppenséggel leroskad egy padra, meg is mondja a türelmetlenkedőknek: nem érdemes háborogni, higgye el, uram, nem érdemes, és legtöbbször a fiatalabb nőknek, tapasztalatlanok s közben nagyon is magabiztosak, azt gondolják, szépen kiöltözve, jófajta sminkkel megjelennek, és máris teljes a siker, és persze kétségbeesnek, ha több órás várakozás után elküldik őket, hiányzik a pecsét, egy okmány, előbb fáradjon el a közjegyzőhöz, szíveskedjen holnap visszajönni az igazolásért, ilyenkor oda a nagy munkával készített arcocska, fülig vörösödnek, némelyikük bőg is, dühösen maszatolja a rúzst, a fekete pillafestéket és a kék meg zöld meg hupilila púdert, ő pedig sajnálja ezeket a nőket, hiába na, sajnálja, ez az igazság, megpaskolja a vállukat, nem érdemes bosszankodni, higgye el, aranyom, nem érdemes, mert mióta világ a világ, ezek a hivatalok ilyenek, és higgye el, aranyom, egykettőre el is felejti ezt az utálatos várakozást, holnap majd elintézi, amit kell, holnap annak rendje és módja szerint elintézi, higgye el, aranyom, én csak tudom, a lányom helyett rostokolok itt, meg nem tudnám mondani, hányszor rostokoltam már itt, nincs mit tenni, ezt az egész ostoba hajcihőt végigcsináljuk, aztán kezdjük újra, így van ez, tudom én, hogy ostobaság, de nincs mit tenni, az ember kiszolgáltatott nekik, menjen be a mosdóba, ott a folyosó végén, törölje meg szépen az arcocskáját, úgy bizony, ne lássa senki, hogy feldühítették, úgy, úgy, előfordult már, hogy a vigasztaló szóra néztek csak, mint a borjú, egy köszönöm, egy biccentés nélkül otthagyták, egyszer még azt is megkapta, hogy szóltam én magához?!, de a legtöbben hálásak, látja, hogy legszívesebben megölelnék, a kezét szorongatják, neki meg, ugye, semmibe sem kerül, hogy könnyíteni próbál, és hát kitanulta ő már ezt a sok fölösleges járkálást, várakozást és alázatoskodást –

már tudom a járást

az elmúlt kettő… hogy is?, már csaknem három esztendőben alkalma volt kitanulni, hogy megy ez, egyik szobában föl se néz az ügyintéző, mint egy blokkoló gép, csak a papirost falja-üti, szólni még nem hallotta, még annyit se, hogy adj isten vagy ehol ni, de ha egyszer beszélne, fátyolos-rekedt volna a hangja, mert a sok hallgatástól is bereked az ember, észrevette ő, hogy ha naphosszat egyedül van otthon, aztán váratlanul megszólal a telefon és nagy izgalomban fölkapja a hallgatót, alig lehet érteni a hallózását, mert mintha vatta tömné be a száját, sűrű nyák, le egészen a torkáig, ezekben a hivatalokban olykor ismerősökkel találkozik, valósággal ismerősei, akik vele együtt oly sokszor várakoznak itt, mondhatni, bejáratosak már mindannyian, az újoncok meg, ugye, megérzik, hogy ő bejáratos, és ha egyik emeletről a másikra caplat, biztatja is az először botolgókat, jöjjön csak velem, jöjjön, én sajnos már tudom a járást, eleinte azt hittem, sohasem fogok itt eligazodni, de hát a szükség rászorítja az embert… a lányomnak legalább így segíthetek, boldog vagyok, hogy valamit tehetek neki, ő persze megkímélne ettől, majd pénzért elintézi valaki, nem, nem, a világért sem, ő nem akarja, hogy én járkáljak az operált lábammal, de én ehhez ragaszkodom, legalább ennyit megtehetek, viszonzom valamivel a lányom gondoskodását, mert ez az igazság, igen, hetvenhárom éves vagyok, még ha kevesebbnek látszom is, csak igyekszem, hogy ne hagyjam el magamat, de visszérrel megoperálták a lábamat, és hát ebben a korban már semmi sem működik jól, de nem számít, az embernek akarnia kell, azt látom én, hogy sokszor rajtunk múlik, mennyit bírunk, könnyű volna nyafogni, hogy beteg meg öreg vagyok, de ha az ember nem engedheti meg magának, hogy nyafogjon, kinek nyafognék én, kérdem, kinek, és hogyan élnék meg a huszonkilencezer forint nyugdíjamból, annyi bizony, huszonkilencezer, özvegyi jogon, különben megértem, hogy annyi, és tudom, vannak nálam sokkal szegényebbek, akiknek igazán szűkölködni kell, a lányomnak pedig nem nagy teher, hogy segít engem, hanem így legalább valamivel viszonozhatom a támogatását –

nem szégyellem, hogy támogatás, talán boldogulnék egyedül is, számolgattam már, vajon kijön ennyiből a rezsi meg amit megeszem, mert más aztán nemigen kell, a rezsin meg mit lehet spórolni?, valamicske villanyt, gázt, az a legfontosabb, hogy eddig megtarthattam az otthonomat, istenem, gondoltam, csak az otthonomtól ne kelljen megválni, nem akarok én már semmi mást, csak az otthonomat megőrizhessem, hiszen abban a lakásban élek ötven éve, eladhatnám, jó, elcserélhetném kisebbre, de talán belepusztulnék a bánatba, mi maradt nekem az otthonomon kívül, járok itt egyik szobából a másikba, ülök, állok, várok a folyosón, és elgondolom, mi maradt nekem; ha így szót vált ezzel-azzal, eltelik a délelőtt, kitapasztalta, hogy nagyon korán nem érdemes jönni, sokan nyitás előtt már beállnak az épület előtti sorba, az ügyintézők meg álmosak vagy éppen ellenkezőleg, még csupa buzgalom mindegyik, mintha tudnák, hogy figyeli őket az ellenőr, valami főellenőr, mindenesetre reggel jobban kötözködnek és tovább várakoztatnak, volt már, hogy belesett, és látta, bent a szobában kávézgatnak, a jónépet pedig hagyták, aztán hadd örvendezzen mindenki, ha végre bejut, be, be, hányán örülnek, ha bejutnak, vagy ha közelebb érnek az ajtóhoz, a legtöbb ember megszámolja, hányan állnak előtte a sorban, és tízpercenként újraszámol, akkor csóválja a fejét vagy éppenséggel elégedetten bólint, valamivel máris közelebb jutott –

valósággal őrjöngtek

sok mindent láthat itt, aki figyel, leginkább sok idegeskedést, alig hihető, hogy minden kiabáló meg dörömbölő, toporgó és tolakodó embernek csakugyan annyira sürgős, alig hihető, hogy aki olyan nagyon elfoglalt, ne tudna maga helyett küldeni valakit, hát mennyi ráérő akad, jó, mondjuk, barátságosabb helyen is lehet várakozni, egy fiatalember, meglátszott rajta, hogy először jár itt, nagy hangon azt mondta, ez a börtönnél is szörnyűbb, horrorfilmet kellene itt forgatni, megszokja majd, biztatta ő, még nevetett is hozzá, de erre úgy mordultak rá, többen is, mintha ő a hivatalt képviselné, mintha éppen olyan ostoba volna, mint a várakoztatók, ki a csudát képviselne ő?, még védelmezni sem akarta, hogy úgy mennek a dolgok, ahogy mennek, de kiabálni meg horrorfilmet emlegetni, igazán túlzás, akkor azt gondolta, soha többet ki nem nyitja itt a száját, minek neki, hogy lehurrogják, aztán akadt, akivel szót értett, azért mindig és mindenütt akadnak türelmesebbek; mondja meg őszintén, hát ez a legnagyobb bajunk, ez a legeslegnagyobb, hogy ezek itt megvárakoztatnak?; amikor lent a kapunál átvilágító gépet szereltek be, na, akkor is voltak, akik valósággal őrjöngtek, tessék letenni a szalagra a táskát, úgy, és most átjönni ezen a kapun, így, némelyek megijedtek, összegörnyedve léptek, más meg felkiáltott, az istenit!, még milyen baromságot agyalnak ki!, szóval sokfélék az emberek, talán a türelmetlenségben egyformák csak, az meglátszik mindenkin, egyik megjuhászodva türelmetlen, az előadóhoz is alázatoskodva szól, szinte hajlong, szent meggyőződése, hogy akkor előbb végez, más meg fenyegetőzik, hogy felrobbantja az épületet, pofán csapja a hülye akadékoskodót, és mind sietni akar, gyerünk már, gyerünk, otthon töltse ki azt a papírt, ne tartsa fel a sort, ki így ügyeskedik, ki úgy, és még az is ügyeskedne és siettetné az intézőt, akinek, tudja jól, látszik is, hiába titkolná, azért csak meglátszik, temérdek felesleges ideje van, bizonyára az ember vérében van, hogy ügyeskedni és siettetni kell, bambát pedig, olyan igazi bambát itt még sohasem látott, azt még soha. Ki tudja, hova lesznek a végképp élhetetlenek?

A metrótól gyalogol, ennél még nagyobb utat is megtenne gyalog, csak ne kelljen buszra szállni, mert az a legkeservesebb: feljutni valahogy a buszra, lépni olyan magasra, kapaszkodni, még, még, még, mikor érzi, hogy türelmetlenül várják, felcihelődjön végre, általában kivárják, néha még segíteni is próbálnak, tessék rám támaszkodni, minek?, ott a kapaszkodó, tolnák fölfelé, leszálláskor meg tartják a karjukat, mintha gyerekként ugorhatna, hopp, az se jó, ha sajnálják vagy megvetik, ha a hátában érzi, hogy figyelik, felküzdötte-e magát, vagy amikor a vezető csenget, ő meg billeg még a lépcsőn. Ha bejut ebbe az átkozott épületbe, szinte megkönnyebbül, már amikor ideér, és a tenyerét a falhoz vagy a kapuhoz nyomja, mintha célba érne, nevetséges, az hát, kinyújtja a karját és mintha éppen eddig futotta volna az erejéből, hálásan, örömmel fogja, amit ér, nem dől semminek, mégis úgy tapogat, hogy az valósággal ölelés; megérkezett, még megy ez, megérkezik. A lépcsőket is nyugodtabban járja aztán, sőt, inkább felcaplat egy emeletet, ne kelljen a páternoszterbe lépni, bárcsak a metrót kihagyhatná, a metró mozgólépcsőjét, a busz ugyan rosszabb neki, veszélyesebb, de ezek a folyton folyvást tekergő szerkentyűk is elég lidércesek, még otthon az ágyában is felriad: rá kell lépni, le kell lépni, nem is attól fél, hogy elesik vagy betekeri a gép, nem effélétől, hanem hogy mások nézik és várják, míg ő föl- vagy lekínlódja magát. Az a legrosszabb, hogy már nem a maga ura. Aztán amikor bejut ebbe a szörnyűséges épületbe, és indul felfelé, legalább tudja, hogy megállhat, megpihenhet, a lépcső nem ijeszti, bár ha kísérője lesz, ha vele tart valaki, jöjjön, megmutatom, úgy ismerem már itt a járást, mint a saját lakásomban, el se hiszi, hányszor szereztem igazolásokat a lányom helyett, az ő cégének, elég nagy cég, és a lányomnak erre nincs ideje, egy-egy ilyen igazolás-beszerzés elrabolja az egész délelőttöt, én szívesen megteszem, hogyne tenném, hozom a pecsétet, a meghatalmazást, ezenfelül csak akarat kell meg türelem, az bizony kell, rengeteg türelem, mert ha a második emeleten végzett, elküldik még négy szobába, meg ne kérdezze, miért küldözgetik, azt nem tudom, azt mondják a várakozók, hogy lehetne sokkal egyszerűbben, biztosan lehetne, és azt is kitalálhatnák, hogy ne ilyen labirintusban keresgéljen az ember, de higgye el, a végén a legidegesebbek is kibírják, valahogy csak alkalmazkodunk, nem igaz?, megtanulja az ember, egyszer-kétszer próbálja, és már nem tűnik olyan ördöngősnek, hát én próbáltam elégszer, és mintha mindig gyorsabban menne, ezt komolyan mondom, végül mindig örülök is, amikor elintézem a lányomnak; még jó vagyok valamire; amíg lép így fölfelé, elfullad, de akkor sem lassít, nem áll le, ha mellészegődik valaki, úgy halad, mint a másik, igyekszik, hogy ne hátráltasson, pedig mindenkinek megvan a saját ritmusa.

nem érdemes háborogni

Először jár itt?, akkor csak annyit mondok, ne veszítse el a türelmét, az a legfontosabb, hogy türelme legyen, meglátja, hamar eligazodik, szinte megszokja, egykettőre beletanul, azt mondom én, nem érdemes háborogni, ha egyszer ilyen a rendszer, ha muszáj beszerezni ezeket a papírokat, kéznél van minden?, nehogy aztán elküldjék; pecsét, illetékbélyeg?, mondhatom, én már alaposan kitanultam az egészet, förtelem ez úgy, ahogy van, de a magunkfajta mégis megszokja. Azt hiszi, gondoltam én valaha, hogy majd ilyen gyorsan eligazodom ebben?

Mintha a lánya beszélne, az ő hangját hallja, aztán egy férfiét, magasan lehetnek, egy emelettel is feljebb nála. Hiába tudom, hogy bárkit érhet baleset, mégis nehéz magamnak megbocsátani. A lánya sírósan nyújtja a szavakat, most is szeretné, ha megszánnák, vigasztalnák, mint gyerekkorában. A férfi kedveskedve dörmög is neki, ez tényleg csacsiság, az effélét nem lehet kivédeni. Ha a mama soha ki nem lép a lakásából, akkor is megtörténhetett volna a baj. Ki beszél, és hol? Honnan szólnak? Hol van ő? Anyu, hallasz engem? Hallod most már? Persze, hogy hallja. Emlékszel, hogy elestél? Egy-egy percre magához tért, azt mondják, közvetlenül a baleset után meg később is, és ez mindenképpen jó jel. Még beszélt is. A koponyasérülés, úgy tűnik, nem súlyos. A lánya kényszeredetten nevet, most is messziről, magasról: de csúnyán ráncolod a homlokod. Haragszol rám? Tudni akarja, hol van, és miért van ott, miért nem lát semmit? A táskába tette az igazolást. Erre emlékszik. Mikor volt az? Megtaláltad? Lehet, hogy ezt sem mondja, akarja, de nem jön ki hang a torkán. Erőlködik, csücsörít és tátog. Iszol egy keveset? Csak néhány kortyot, hogy megnedvesítsd a szádat, próbáld meg szívni, szürcsöld! Anyu, próbáld meg! Minek jött utána a lánya? Nem bízik benne, pedig ott az igazolás a táskában. Hagyjál! Most el kell mennem, de reggel visszajövök. Reggel? Mikor lesz reggel? Egyszer, egyetlenegyszer elbóbiskolt ott a hivatalban, egyszer fordult elő, hogy maga volt a folyosón, ült azon a fehér padon, amin máskor hárman is megpróbálnak elférni, télikabátban leült, ki se gombolkozott, az ügyintéző aznap hiányzott, azt mondták, helyettesíti majd valaki, tessék várni, tartotta a táskát az ölében, már fél óránál régebben várt, hiába kopogna újra, hiába sürgetné őket, tessék várni, ha sürgős. Milyen ostobán hangzott ez is. Várjon, ha sürgős! De értette, hogyan gondolta az a nő. Szörnyen ostobák. Várt hát. Elnyílt a szája, hátracsuklott a feje, megijedt, hogy talán valaki észrevette. Mintha elaltatták volna, kloroformszagú volt a folyosó, az egész épület. Egy pillanatig elbóbiskolhatott, aztán mégis bement, ki hallott ilyet!?, mit gondolnak, ő ugyan sohasem méltatlankodik, ő inkább csitítja a méltatlankodókat, de ez példátlan, hát meddig várjon, nem szégyellik, hogy bolondot csinálnak egy beteg és öreg asszonyból! Elbóbiskolt akkor, még tavaly télen egyszer, de nem pirított rájuk, valahogy rendben elintézte, csöndesen, mint máskor is, csak kórházszagú volt az épület, zöld papírköpenyben, zöld papírsapkában és kesztyűben voltak az intézők, a barna szemű kis nő azt mondta, darabos törés. Mikor volt az már! Egy férfi átkarolta, emelte. Most akkor hol van? Ágytálat tolnak alá. Jaj, ne! Vigyázok én, tudom, hogy kellemetlen, de óvatos leszek, ne tessék félni! Nem a katéterezés miatt sírt, és nem is vette észre, hogy folyik a könnye. Mi lesz most már, ha végképp nem tud járni? Mi lesz, ha semmit sem csinálhat, még azokat az ostoba igazolásokat se szerezheti be? A fehér köpenyes lány karjához nyúl. Ne tessék bánkódni, nem szabad elkeseredni. Mintha az elért falat érintené, de hát mire jutott ő?, minden iparkodásával, akarásával – mire?

kép | shutterstock.com