FARSANG

Pestről jött Budára metróval. A Batthyány térig az üléssor szélén ült, és annyira előrehajolt, hogy az arcából semmi sem látszott. Varkocsba fogott, zselézett, fekete haját, a világossárga-narancsszín-kockás, felfújtnak tűnő dzsekiből kinyúló nyakszirtjét nézve nem lehetett eldönteni: fiú vagy lány. Bumfordi sportcipőt viselt – legfeljebb negyvenes méretűt – és farmernadrágot. Többen álltak, kapaszkodtak a két üléssor között; az előrehajlóhoz legközelebb egy középkorú nő a kamaszlányával, de akkora távolságot tartottak – erőszakoltak ki maguknak -, hogy ha a láthatatlan arcú előrebucskázna, ne essen rájuk. Nézték, de meg nem érintették volna. A közvetlenül mellette ülő öregember mereven, hályogos szemmel a semmibe bámult, az asszony és a lány tekintetét is kerülte – azok se keresték az övét, mert akkor, ott senki, egy leadott-felfogott fintor erejéig sem vett tudomást senkiről. A Duna alatt száguldott a metrószerelvény, két állomás között a legrövidebb szakasz – összenézni se érdemes.
megtörtént-e efféle?
Az előregörnyedő két tenyerébe temette az arcát, nem olyan volt, mint aki fáradtan, másnaposan, részegen vagy belőve alszik. Ebben a testhelyzetben – semmi ernyedtség, inkább nagyon is görcsös – nem lehetett aludni; elképzelhető, sőt várható volt, hogy öklendezni kezd, és mindjárt hányni fog, hogy rángatózva, izzadva, könnyel-takonnyal együtt kiadja gyomra tartalmát. Oda zúdítja a szerelvény padlójára – ilyenkor mi van? megtörtént-e efféle? és ha igen, felháborodottan, dohogva kerülgették az utasok egész nap a mocskot?, vagy kivonták a kocsit a forgalomból – lehet azt? – és megtisztították, fertőtlenítették?

Nem vonaglott, nem öklendezett, nem hányt. Mozdulatlanul tartotta magát, míg az ajtók záródtak, és a szerelvény önmagát megrántva nekilódult – el, ki a Batthyány téri megállóból. Akkor hirtelen, vadul felállt. Fiú volt. Alacsony homlokú, erős arccsontú, dülledt szemű fiú. Egyet kellett csak lépnie, hogy szemközt legyen az üveges ajtóval. Bárki láthatta a közelében, amit ő látott: a sötét alagútban rohanó kocsi üvegén – háttérben az állók és ülők, a szemközti fal hirdetései, a lámpák és fogantyúk tárgyilagosan, pontosan – tükröződött az alacsony homlok, a zselével is lesimított, összefogott haj, a dülledt szem, és a csontos arcon, mintha még csurogna, fehér festékcsík. Eldönthetetlen volt, milyen érzelmekkel nézte magát: elégedetten vagy undorodva, viccesnek találta-e a képet, kellően kihívónak vagy semmilyennek. Picit közelebb dőlt az üveghez, megszívta a száját, és odaköpte a rágógumiját. A tükör-arc orrára. Az arca közepébe. És akkor felnyihogott, egy nyögésnyi volt az egész. Mégiscsak büszkeségféle. Ő is, a többiek is nézték aztán a rózsaszínű ragacsot, el egészen a Moszkva térig. Ott kiszállt.

kép | Antonio Bravo, flickr.com