A KÉPZELET MATRÓZAI
2008 január
Az Idők című első rész vége felé egy kötözködő részegről írja Handi Péter, hogy amikor meghallotta, az út túloldalán rendőrök állnak, talán már fel is neszeltek hőbörgésére, „kezével szemellenzőt formált, miközben nyakát előre szegve igyekezett egy helyben maradni… Úgy hatott, mintha Kolumbusz matróza imbolyogna az árbockosárban.” S mert a jelenet az ötvenes évek derekán játszódik, valószínűleg ’55-ben, esetleg ’54-ben Budapesten, amikor és ahol tanácsosabb volt csöndben lapulni, ő meg, hiszen részeg volt, és az ital elmosta veszélyérzetét, át is kiáltott az egyenruhásoknak: „Zsaruk! … – ordította a képzelet matróza”. A címbeli kifejezést tehát magából a Tükörjátékból kölcsönöztem, s persze erősen remélem, a szerző majd jóindulatúan elnézi, hogy egészen más összefüggésben, sőt, összefüggésekben idézem, de elbűvölően pontosnak, jellemzőnek érzem a képet, olyannyira jellemzőnek és mulatságosnak is, hogy megkockáztatom: a Tükörjáték valamennyi szereplője kicsit részegen imbolyog földrészeken és évtizedeken át – ezt pedig azért tehetik olyan jólesően, legtöbbször szeretetreméltóan, mert a játékot rendező-író parancsnoknak nemcsak merész a képzelete, de rendkívül fegyelmezett és fegyelmet tartó is.
metafizikai ihletettségű
Az elbeszélés három része nem egyszerűen három különböző helyen és időben játszódó történetet kínál, nem is egy történet három stációjáról tudósít – a kapcsolatok, találkozások, a véletlen összebotlások és a törvényszerű eltévedések rendszere, ez az egyszerre bonyolult logikájú és meglepetésekkel teli, tehát nem illogikus, hanem logikán túli, metafizikai ihletettségű mese-konstrukció máris gyönyörűséges. És külön figyelemre méltó, ahogy a szerző igazi nagy hajósként kikerüli az elemi veszélyeket: mindenekelőtt a bombasztikus-giccses fordulatokat, noha szinte végig kellemkednek előtte, ágálnak, teret követelnek maguknak – hiába.
Persze mégiscsak van főszereplő: az ötvenes évek első felében, Budapesten élő félárva fiatalember, Bándi Pál. Ő disszidál ’56 késő őszén Ausztriába, s kerül a vöröskeresztes menekülttáborba. Ottani és akkori kalandjairól is olvasunk a második részben – de közvetetten. A Nyugati átjáró című fejezet ugyanis két naplóból építkezik, a bejegyzések váltogatják egymást: a svéd táborvezető magyar származású, Bándinál jó pár évvel idősebb felesége bele is szeret a különös-varázsos fiúba, s a táboréletről szóló beszámolói mellett kislányosan őszinte vallomásokban rögzíti, hogyan igyekszik elhessenteni erős vonzalmát, és Bándi valószerűtlen szerelmével együtt a kitörést is a maga józan, rendezett életéből. A másik naplóíró a disszidens Kamill. Félig deklasszált, félértelmiségi kalandor. A Délutáni fények című harmadik részben vele úgy találkozunk, ahogy mesebeli vándorok térnek vissza egy-egy történetben: látjuk, mi lett egykori jachtos-lakájos ábrándjaiból, de azt is, milyen tisztességesen ragaszkodik – ahogy ő mondja – múltja cafatjaihoz”. A megöregedett, magányos Kamill több évtizeden át jóformán Bándi szomszédságában élt Ausztráliában, a ténnyel azonban csak akkor szembesül. amikor Bándi újból eltűnik, s ezúttal az ’56-os lelépésénél szertelenebbül, és főleg szokatlanabbul disszidál.
furcsán poénos
Ebben a harmadik részben sokat beszélnek Bándiról, a történet színhelye is Bándi háza, ide csönget be Ausztráliában turnézó fiatalkori szerelme, ide tér haza az elhagyott feleség, itt vannak a falon fényképei, körben a tárgyai, életének kellékei, méghozzá egyáltalán nem múzeumi darabokká hűlten. Semmit se fed be valódi vagy metaforikus por – talán éppen azért nem, mert maga Bándi nincs itt. Eleven és izgalmas a hiánya, az írásmű szempontjából meg nélkülözhetetlen: csak így lehetséges, hogy a romantikus-rejtelmes szerelem-feltámadásról amolyan kis színes, újsághírféle közlésből értesüljünk. S akkor is többszörös közvetítéssel. Az európai körutazásra induló Bándi házaspár, meséli végül Kamill, Göteborgba is ellátogatott, ahol a hetvenen felüli Pali találkozott a nyolcvanon felüli, megözvegyült vöröskeresztes asszonnyal – és ott maradt vele. És mert Kamill fiatalabb barátjának, a harmadik rész elbeszélőjének mondja el a furcsán poénos történetet, a nekem legkedvesebb, tökéletesen otthontalan és gyökértelen, dadogós, romantikus, és minden romantikától menekülő, remek humorú Terence-nek, nincs ítélkezés – a képzelet matrózai, s velük az olvasó is, szánalmasnak vagy éppen hősiesen merésznek gondolhatják Bándi életfelforgatását. Handi tág teret hagy nekik: pásztázhatják kedvükre – szavak nélkül. Hogy szenilis riadalom vagy mindent jóvá tevő gesztus, voltaképp itt már másodrendű kérdés. A mindenféle comme il faut-t oly fájdalmasan elkerülők végül mintha csakugyan árbóckosárban imbolyognának – „Semmi közöm a történethez, tanú vagyok, kész”, magyarázza magának Terence, de „akkor meg miért fulladozom”? Mert a sohasem látott, vagy negyvenöt évvel korábban éppen csak látott ember története is róluk, rólunk, a nagy tervektől és a kicsi kisiklásoktól részeg imbolygásról szól?