UTÁNA

– Géza! – Kis szünet. – Géza, hol a fenében vagy?!
Géza most sincs itt, lement újságért.
„Mindjárt jövök”, mondta halkan,
Lórika, a felesége ezt vagy hallotta, vagy nem,
Géza lement.
Az újságosbódé egészen közel, a kapu előtt áll, balra,
Géza jobbra kanyarodik,
elmegy a presszóig, esetleg a cukrászdáig, beül.
Portál mögötti szélső asztal, innen a térre látni, panorámásan.
Lehunyja szemét,
moccanatlanul ül, aztán a felöltője zsebébe kotor,
tárcát húz elő, köhög.
(Tüdőrák. Szövik a moirák,
már majdnem elkészült.)
Lassú mozdulattal Fecskét emel ki,
szájába csúsztatja, ott tartja, míg a nadrágzsebből
– köhécselés, csukott szájjal, rázkódva –
gyufa érkezik. Rásercint.
Az égésterméket – első szippantás – mélyen lenn tartja,
majd kényelmesen, enyhén csücsörített szájjal kifújja.
Nézi a bodrokat. Belehunyorít.
Pincér jön, megáll az asztalnál, nem kérdez semmit.
– Szódát – szól a térre pillantva Géza,
hangsúlytalanul. Üres hangsor.
Jelenthetné: „elgázosítás”.
Ismét szippant, s most fölfelé ereget,
feje rövid ideig úgy marad, féloldalasan hátrabillentve.
A parázs felizzásaival és visszaszürküléseivel
a füstszűrőhöz közeledik, utolsó slukk,
ezúttal karikát lehel belőle,
pöndörödve tágul, növekszik, majd alakját vesztve szétesik.
Tíz fillért tesz az asztalra, mutatóujjával a pohár mellé csúsztatja,
a víz fele ott marad.
Kilép a presszó ajtaján, köhögőroham.
Vissza a kapuig, meglassított, kurta léptekkel,
felfelé a kopott élű, töredezett lépcsőkön,
„az újság…”, dünnyögi, megfordul, megint le, bódé.
– Magyar Nemzet – mondja kissé erőteljesebben, hangosabban,
fizet, a lapot összetekeri, hóna alá szorítja.
Pár pillanat múlva üres az utca.