Kállay Kotász Zoltán

NAPLÓ AZ IDEGEN EREDETÉRŐL

2000 november

NAPLÓ AZ IDEGEN EREDETÉRŐL

Kereslek minden ferde arc mögött.
Várlak az első riadás óta,
szomszéd ház, iskola, kórház, pályaudvar –
előled, eléd?
Csak a nyomaidat; megroppant hátak,
öszvér tekintetek, a sunyi lapulást,
igen, csak ennyit.
Udvarmélyeken, gangokon fúlva
szaladtam körbe és huhú hangokkal
értelem nélküli éneket bőgtem…
Az árnyék lengve tapadt a nyomomba.
Nyarak vigasztaltak, delelő növesztett,
iskolától távol szedegettem össze
elhulló, fontos mozdulatokat;
fitymáló ajkat – őszülő apámtól –,
szemöldökívnek kérdő liftezését…
És szavakat.
Erős, szakadásálló, ütemes
és szivárványos, jól énekelhető
szabatos szavakat
– értelem udvarló katonáit –
várvédő hadnagyokat, pajzsos,
kivonulni bátor alakulatokkal…
Oh, hiszen adni, mindent fel kell adni.
Csigolya roppan, szív félrever,
hófehér ágyon szétfeslő eszmélet
mérlegel véget, vákuumközelséget…
Refrént elnyújtó felépülésed
őszintén meglep szinte mindenkit.
„Magamban bízni mostantól fogva.”
Gondolhatná bárki, ilyen tiszta trauma
riaszt a további közlekedésektől.
Nem, őt nem.
Vérmes lendület költözik beléje,
hódító szándék, tűzmély akarat;
cselekedni, lépni!
(A zsebében notesz.)
Egészen biztosan te is ismered –
a pályaudvarok ideg-embere;
elferdült arc és öszvér tekintet,
poggyászhalmot támaszt, de a szemében
kétségbeesett akarás billeg.
,,Nyomokat hagyni, nyomot keresni,
csönd-kötelékből kivetemedni.”
Keresed minden ferde arc mögött,
várod az első riadás óta;
induló- és érkező oldalak
között a füttyöket magadba oldva…

kép | jumpstory.com