VÖRÖSMARTY MIHÁLY VERSÉRŐL

Pest Mart. 13. 1838.

Éjfél volt, szomorú mély csend, s a hajdani város
Mint egy kísértet, fölkele kínjaiból.
És hogy látta magát elképtelenítve magától
S feldúlt utcáin a zabolátlan özönt;
S annyi halált és annyi veszélyt s a századig élő
Inségnek kezeit művei hosszu során:
Megrendűlt fájdalmában s erejének aléltán
Lassu sohajtással a vad özönbe rogyott.

1838. március 13-án este kilenc órakor az áradó Duna a Csepel szigetnél feltorlódott jégtáblák miatt áttörte a homokzsákokat, és az akkori Pest szinte egészét elöntötte a jeges, már állatok-emberek tetemével érkező, szennyes víz. A házak legalább fele összedőlt, 122-en fulladtak meg, tízezrek váltak hajléktalanná. Az eddigi legpusztítóbb pesti árvíz történetéről sok mű beszámol: Jókai Kárpáthy Zoltánjától a horatiusi „nagy áradással” hömpölygő Baróti Szabó Dávid-versig. Baróti ódájának drámaisága a közvetlen jelen apokalipszisében rejlik (Íme midőn szóllok… / Már ajtón, már ablakokon házakba rohannak / A kártékony habok), és van néhány nagyszerű sora (elhányják / A gerebet pozdorja gyanánt… hogy már / A Duna jég-derekán más új Duna folyna). Vörösmarty versében azonban épp a többszörös értelemre hasadó múlt idő, a fegyelmezett, az epigrammatikus szabályokat szigorúan követő, négy disztichonból építkező tömörség, és a már-már az Előszó vagy A vén cigány világrengető vízióit előlegező képszerkesztés a dermesztő. Vörösmarty épp nem „történetet beszél el”, hanem egy szörnyű látomásban voltaképpen három múltat helyez egymás mellé, amelyek úgy torlódnak egymásra, mint a jégtáblák Csepelnél: a város, a „meg-mart” Pest már el-múlt, semmivé vált, amikor felkel kínjaiból, hogy, immár kísértetként, alélását mintegy „megismételje”, és egy különös „befejezett jelenbe”, „második múltba” rogyjon, aminek borzalmas jelen-léte mindenütt látható. A második négy sor mintegy tükröt tart az első négynek, mert a kísértetként megszemélyesített város – a vers kulcs-metaforája – mindeközben látja „harmadik”, rég-múltját is, a századig élő / Inségnek kezeit művei hosszu során; ebben a szinte érthetetlenségig tömör hét szóban benne van, hogy őt, aki néhány óra alatt összeomlott, szegények építették, hosszú, nehéz évek alatt, sőt, felsejlik a jövő (az „újjáépítés”) is, mint ennek a gyötrelmes múltnak leendő tükörképe. A legmegdöbbentőbb, legkifejezőbb sor azonban: És… látta magát elképtelenítve magától. A zabolátlan özönt látva belátja, hogy immár – kísértetként – tehetetlen: képtelen bármi másra, mint ebbe a harsogó-tomboló, vad özönbe csendes, megadó, Lassu sohajtással belerogyni, ugyanakkor azt is látja, hogy a pusztulás (itt költőileg megragadott) képe egyszerre ábrázolja és nem ábrázolja önmagát; épp az önnön képe, „festménye”, hogy el van kép-telenítve magától. A tragikus, a legmélyebb bensőben felszakadó hasadás, meghasonlás, „el-különböződés” a három múlttal szemben álló egyetlen pillanat, amelyben a kísértet-város attól rogyik ismét össze, hogy önmagát önmagában pillantja meg, önnön képétől iszonyodik el: azt egyszerre távolítva és magához ölelve, attól elszörnyedve és vele azonosulva semmisül meg – ebben a képtelenül „képes képben”.

A VIGYÉL ÁT, RÉVÉSZEM című antológiából
kép | vecteezy.com