VAS ISTVÁN VERSÉRŐL
2013 október
NINCS HÍD
Némán heverünk itt, kikötöttünk.
Nincs híd, csak a tested miközöttünk.
De a hátad vonala,
De a vállad mosolya,
Szomjaimat oltja.
Csak tested az élet igaz érve.
Mellette feküdtem ma egy éve.
Hű természet, jó titok,
Ringatott és gyógyitott,
Útba igazított.
Tőled az az út mért vezetett el?
Téged nem a testem veszitett el.
A test békét akarna,
Száll a lélek kalandra,
Nincsen nyugodalma.
Csak száll, hova száll, hol van az Ország?
Jó volt ma megint hullani hozzád.
Lelkem újra nagybeteg,
Tested gyógyithatja meg,
Ágyát leli benned.
Ágyát, betegágyát. A te tested,
Bőröd szine, lábad, nem a vesztett
Édennek egy részlete?
Oda visszatérek-e?
Jön majd, jön az este.
A nyugtalanság: a közelség, közelítés és a távolság, távolítás verse a Másikhoz, a Másiktól. Ravasz egyszerűségében, már-már „primitív” rímelésében (vonala-mosolya; kalandra–nyugodalma; vezetett el–veszitett el stb.), ritmusában, strófaépítkezésében a mindig szerelmi tárgyú, csábító, a Másik ridegségét felpanaszló virágéneket utánozza. Olyan vers tehát, mely önmagát eleve „vendégszövegként” tartalmazza; belesimul a hagyományba, de erre felhívja a figyelmet, már-már parodizálja: pl. a felütés, sőt, a cím hajózási, vízen járási szóképeket sejtet, de ezeket nem folytatja.
A szövegösszetartó erő leginkább test és lélek szembeállítása. Mintha a beszélő azt szeretné: lelke, mely egy időre elszállt belőle, nem a saját, hanem már a Másik testébe térne vissza, mert csak ott tudna megnyugodni. Ezt a virágénekek egyik leggyakrabban használt metaforája, a betegség, gyógyulás-vágy (s részben a szomjúság) több versszakon átívelő képe támogatja. Halálosan komoly és szinte elviselhetetlenül fájdalmas lesz azonban az olvasás, ha ismerjük a háttér-valóságot: a vers első feleségének, Nagy Etel mozdulatművésznek szól; „Eti” akkor már egy éve halott.