TRAGIKUS ATMOSZFÉRA

Akkoriban ismét a hihetetlenül kék kaliforniai ég alatt ültem a Younglove street 2190 számú ház keretjében egy hatalmas ringlófa alatt, és A velencei kalmárt olvastam; szinte belevesztem Shakespeare kacskaringós mondatainak és meghökkentő metaforáinak szövetébe. Minden úgy történt ugyanis, ahogy P. R., a University of California at San Juan filozófiai tanszékének vezetője az előző nyáron jósolta: szeptember végére szeretett városomban, L.-ben a Poe-ról és Kierkegaardról szóló fejezettel befejeztem doktori disszertációmat, január 18-án summa cum laude minősítéssel megvédtem, és megpályáztam a körülbelül „tanársegédnek” megfelelő assistant professori állást a San Juan-i filozófia tanszéken. Februárban utaztam Amerikába, próbaelőadásokat tartottam, találkoztam alsóbb és felsőbb éves hallgatókkal, a tanszék minden tanárával, a dékánnal, sőt, a rektorhelyettessel is. A rektorasszonnyal, Alessandra Brabantival már nem, mert karácsonykor kilépett egy San Franciscó-i felhőkarcoló negyvenharmadik emeletének ablakán. Hogy ebben mennyire játszott közre nevelt fia, Desmond Brabanti hirtelen eltűnése Angela Holletóval, egy Desmondnál jó húsz évvel idősebb, kiváló Shakespeare-szakértővel éppen két éve, a nyári szemeszter után, sohasem tudtam meg. Májusban a dékán értesített, hogy az állást megkaptam, méghozzá – legalábbis addigi anyagi helyzetemhez képest – mesés fizetéssel; ilyen összegről még álmodni sem mertem.

legalább nem unalmas

A disszertációm védése után, a fogadáson J. V. V., a témavezetőm, a metafizika professzora olyan boldogan hordozott körül, és ismertetett most már „magánemberként” össze addig ismeretlen opponenseimmel, mint örömapa fényes esküvő után. Szorongott, hogy témám – mint előzőleg kifejtette –, az irodalom és filozófia állandó „keverése” többek szemében dilettánsnak és eklektikusnak tűnhet, de bírálóim megközelítésemet – ha következtetéseimet több ízben erősen vitatták is – újszerűnek, vagy „legalább nem unalmasnak” találták. Egyedül B. professzor, a Bizottság elnöke, a Husserl Archívum igazgatója volt már-már teljesen elutasító – ő gerjesztette a védés legforróbb perceit:

– Tisztelt jelölt, tisztelt bizottság, tisztelt közönség, hölgyeim és uraim, a disszertáns védés előtti szabad előadásából is kitűnt, hogy roppant „eredeti” óhajt lenni, de sajnos én sem a szavaiban, sem értekezése lapjain nem találok mást, mint legjobb esetben eredetieskedést.

Szemöldökét összevonta, tekintetét végigjártatta a közönségen, majd egyenesen a szemembe nézett.

– Nyilvánvaló, hogy egy „új metafizika” megalkotásának igényével lép fel, azonban én nem látok itt többet, mint valami vadromantikus elképzelést, amely még mindig nem hajlandó tudomásul venni, hogy az „életünk”, a „létünk” a „lelkünk” és az egyéb, ön által olyan szívesen használt szavak posztmodern korunkban aligha jelentenek valamit, mert nincsenek többé „abszolút” kategóriák, amelyekkel különbséget tehetünk jó és rossz, külső és belső, látszat és valóság, ok és okozat, lét és nem-lét, és más efféle hagyományos metafizikai ellentétpár egymással élesen szembenálló tagjai között. A kategóriák csupán egymáshoz képest hordozhatnak értéket, mert a filozófiai én is csupán egy, tulajdonképpen Descartes-ra vezethető világnézet számára képvisel olyan egységet, amely értelmet ad effajta poláris ellentéteknek. A vadromantika és a kartéziánus én-kép között eleve súlyos ellentmondás feszül, de a lényeg, s ezáltal a legsúlyosabb probléma, hogy az én nem tekinthető szilárd kristályosodási pontnak, amely tökéletesen ura lenne nyelvének, tudatának, érzékeinek, erkölcsének, tehát önnön létének, s amely nem válna maga is szöveggé, amely mintegy a „szövegbe vetve” legfeljebb töredékeket képes kiolvasni önmagáról. Sajnos, az ön alapkoncepciója abba a hibába esik, amelybe oly sokan a kartéziánus én feltámasztói közül: mint az analitikus filozófusok általában, az én töredékes mivoltát egyfajta ideológiával, egyszerűbben szólva az én egységének makacs fenntartásával, tehát – kénytelen vagyok ilyen szélsőségesen fogalmazni – az énről alkotott ideálkép hazugságával igyekeznek ellentételezni.

Hatásszünetet tartott, szemében kihívó gúny villant, így bólintott felém:

– Kíváncsian várom a jelölt válaszát.

Nézőként több védésen részt vettem már, és tudtam, az ilyenfajta frontális támadás nemcsak szokásos, hanem a legnagyobb megtiszteltetés. Néhány másodperc gondolkodás után felálltam, az első mondatokat még remegő hangon ejtettem ki, később egyre magabiztosabban beszéltem:

megingathatatlan középpont

– Tisztelt professzor úr, hölgyeim és uraim, hadd kezdjem, majd végezzem a szöveg kérdésével. Meggyőződésem, hogy bizonyos értelemben valóban szövegekbe vetettek vagyunk – én inkább azt mondanám: szövegekbe lehetünk helyezve –, de disszertációmban ellenálltam a gondolatnak, hogy ezáltal az én mindenestül szöveggé változik, mintegy cseppfolyós lesz, hogy együtt hömpölyögjön egy végeláthatatlan szövegfolyammal. A szövegnek inkább hajósai, talán fáradt evezősei vagyunk, mintsem már-már fuldokló úszói. Igaz, hogy a 20. század gondolkodástörténetének egyik legsarkalatosabb pontja az én és a világ, az én és a Másik szembenállásának felszámolása volt, de ezt – meggyőződésem szerint – nem az én eltüntetésével, megsemmisítésével kell megoldani. Az általam vizsgált szerzők – William Shakespeare, Edgar Allan Poe, Søren Kierkegaard, Friedrich Nietzsche, Albert Camus, Ludwig Wittgenstein, vagy akár az ókori Ovidius – egyike sem gondolta, hogy az én korlátlan ura, megingathatatlan középpontja, kizárólagos és mindenre felhatalmazott birtokosa lenne létének, nyelvének vagy bárminek, ami sajátja. Az említett szerzők műveiből azt olvastam ki, hogy lét, nyelv és így tovább, nem az emberre kívülről ráaggatott tulajdonságok vagy képességek, hanem ő maga. Kierkegaard, Nietzsche és Wittgenstein közismerten sokszor töredékekben alkottak, tehát még „formailag” is bátran posztmodern szerzőknek tekinthetők, a filozófiai gondolkodásba általam bevont irodalmi szövegek: a Hamlet, az Othello és Camus néhány regénye és elbeszélése pedig különösen jó példák mennyire nincsenek rendíthetetlen, örök kategóriák, mennyire nézőpont kérdése minden megállapítás, és a jelentések hányféleképpen szaladhatnak szét és lehetnek sokrétegűek. Még a Tractatus Wittgensteinje is csak látszólag rendelkezik szilárd metafizikai énképpel, mert az énről alkotott, kartéziánusnak kikiáltott elképzelés helyébe meggyőződésem szerint Wittgensteinnél is a személy és a személyiség lép, amely nagyon különbözik az általános és elvont filozófiai éntől. A Tractatusban ez, a lehető legszemélyesebb személyiség lesz az „abszolút”, amiről már beszélni sem lehet, de épp attól értékes és valóságos, hiszen nem „szennyezhető be” a mindig hiányos és töredékes nyelvi megjelenítéssel.

Megálltam, kénytelen voltam egy korty vizet inni.

– Az elvont filozófiai én és az egyszeri és megismételhetetlen személyiség közötti különbség felfedezése nem új, de időről időre fel kell bukkannia valakinek, aki emlékeztet bennünket, mennyire más én és személyiség. Szándékosan olyan példákat idézek, amelyek nem szerepelnek a disszertációmban. Ralph Waldo Emerson, miután végigolvasta Kant rendszerét, azt mondta: ez mind nagyon szép, de mit tud ez a nagy gondolkodó mondani valakinek, aki, mint én, elvesztettem ötéves kisfiamat? Vajon kezdhet-e a kanti rendszer bármit is olyan személyes élménnyel, amely a szenvedésen keresztül igenis megtaníthat nekem valamit az emberi létről? Az ilyen veszteségeket a filozófiai hagyomány zöme hajlamos „magánügynek” minősíteni, ami ezáltal már nem filozófiai kérdés. De miért magánügy? Mert nem mindenki veszti el a gyermekét? Nincs-e mindenki életében valami irgalmatlan, és a szó ókori és shakespeare-i értelmében vett tragikus veszteség, amivel kezdeni akarna, mert kezdenie is kellene valamit, s ugyanakkor a veszteség csak akkor kap bármilyen értelmet, ha a személyiség fogalmazza meg, neki és épp neki, miben áll, mit jelent ez a veszteség?

Pascal azért mondta Descartes Isten-fogalmáról, hogy az a „filozófusok Istene”, mert egyrészt könnyű kiútnak érezte, hogy valaki Isten létén keresztül bizonyítsa a külvilág létezését, másrészt Isten Descartes-nál megszűnik Ábrahám, Izsák és Jákob haragvó, majd tetteit megbánó, majd gondoskodó, egyszóval kiszámíthatatlan, már-már szeszélyes Istenének lenni, aki hol szóba áll az emberrel, hol eltakarja az arcát. A filozófusok elvont Istenének jól meghatározott helye, munkaköri leírása van, megvan a feladatával és önmagában, nem kell vele sokat foglalkozni – megszűnt személyhez szóló személy lenni.

Megint szünetet tartottam, ezúttal én is a hatás kedvéért.

létfelelősségünk

– Wittgenstein, Camus, vagy akár Kierkegaard, Nietzsche és Poe, sőt, Ovidius posztmodern szerzőknek is tekinthetők, mert sohasem hitték, hogy „rendet tudnak teremteni” a jelenségek és az emberi dolgok között; ezt legfeljebb olyan „enciklopédista” filozófusok gondolták, mint Arisztotelész vagy Hegel, de az én szerzőim a lehetetlenségből nem arra következtettek, hogy akkor „minden relatív”, hogy „semminek semmi értelme”, hanem – épp mélyen és személyesen átélve az emberi megismerő képesség, végső soron az emberi lét tragikumát – kétségbeesetten keresték az értelem, a megértés helyét, és rádöbbentek, hogy igenis egy abszolútum fenntartása szükséges, hogy ezt a személyes ént megismerhessük. Ez az abszolútum nem ismeretelméleti természetű, mint Arisztotelésznél, Descartes-nál vagy Hegelnél, hanem minden egyes ember saját léte mélyén van: valami, amit már nem ér el a kétely, már nem lehet igaz vagy hamis, és ezért jobb híján azt mondjuk róla, „igaz”, de nincs ellentéte, s ezért megingathatatlan. Mindennapjainkban ez az abszolútum úgy hallat magáról a legprózaibb helyzetekben is, hogy egyszer csak egy üres térrel találjuk magunkat szembe, amelybe csupán mi léphetünk be, és senki más, és az ember-mivoltunkat minősítő, nemcsak etikai, hanem létfelelősségünk, vajon belépünk-e ebbe a térbe, kitöltjük-e az űrt. Ahogy például a színésznek, ha elvállalta szerepét, nincs apelláta: fel kell lépnie a színpadra, mert várja a saját helye, és a szerepét el kell játszania, különben színdarab sincs. Kierkegaard ezt az abszolútumot a lélekben jelölte meg, Nietzsche, bár sokszor félreérthetően, a szabad akaratban, a korai Wittgenstein, mint említettem, a nyelvileg érinthetetlen személyesben, a kései Wittgenstein és Camus a hétköznapok olyan prózai tevékenységeiben, mint a járás, az úszás vagy az evés, Poe abban, hogy szüntelen rettegésben élünk létünk sötét oldalától, Ovidius az önfeláldozó, de nem önfeladó szerelemben és szeretetben, s bár természetesen nem merítettünk ki minden lehetőséget, szerzőim számára nem a hiányt kitölteni hivatott ideológiák voltak, hanem – legalábbis az én olvasatomban – a bőrükön tapasztalt valóságok, amelyek megélése révén saját énjükből legalább valami megismerhető, tehát joggal gondolhatták, hogy így az olvasó is megérthet magából valamit. Abban egyetértettek, hogy ezeket a filozófiai hagyomány tetemesebb része nem tartja filozófiai kérdésnek, hanem lemond róluk, ez azonban a legkönnyebb megoldás. A személyes abszolútum csak addig marad „magánügy”, amíg a személyiséget esetleges résznek tekintjük, és nem az ember-mivolt egyszeri és megismételhetetlen példájának. Ahol pedig az esetleges, a véletlen, az egyedi és a sokakra vonatkoztatható, de nem általános és elvont én, hanem a metonimikusan és metaforikusan megjelenített emberi példa egyszerre van előttünk és tartható fenn, az – többek között – az irodalom, az irodalmi szöveg. Ezért volt számomra nélkülözhetetlen, és éppen a filozófiai megértés miatt, az irodalom bevonása a vizsgálatba: hogy a megértés ne maradjon túlságosan elvont és általános. Tekintsük tehát a szöveget kísérleti terepnek, melybe belehelyeztetünk, vagy – egy kedves barátom szóhasználatával – belehuppanunk, de nem azért, hogy mindenestül elvesszünk benne. Mint önmagunk számára is ismeretlen utazók indulunk neki, akik épp azért tarthatják meg egyéniségüket, hogy erről valamit megtudhassanak és rádöbbenhessenek, hogy éppúgy példái annak, mit jelent embernek lenni, mint mindenki más. A távolság, amely a vízen utazót a víztől elválasztja, legalább olyan fontos ahhoz, hogy bárhová is megérkezzen, mint maga a víz, amelyen utazik.

Olyan vita kerekedett, amelyben a bizottságom tagjai, beleértve az opponenseket is, már nemcsak velem, hanem egymással is perlekedni kezdtek – hirtelen nem tudtam, bírósági tárgyaláson vagy doktori védésen ülök-e. De Remko és Marie, L.-beli barátaim hevesen bólogattak a közönség soraiból, amíg beszéltem, és ez erőt adott, amikor pedig láttam, hogy J. V. V. elégedetten dörzsöli a kezét, tudtam, nagyobb baj nem történhet. „Mindig jó a védés, amelyen érdemi dolgok kerülnek terítékre – mondta az eredményhirdetés után, miközben széles mosollyal rázogatta a kezemet. „Büszke vagyok magára – tette hozzá, s mivel nála ennél nagyobb dicséret nemigen létezik, már-már maradéktalanul boldog voltam.

Hogy nem maradéktalanul, annak több oka volt. Elsősorban ő, a „negyedik személy” eltűnt; még olyan „egyetlen pillanatra” sem láttam többé (ha egyáltalán őt láttam akkor), mint egyszer a San Juan-i Egyetem pizzériája mellett. Ennél is nagyobb rettegéssel töltött el, hogy elvesztettem a hitem – nem a létezésében; ezt, még ha akarom, sem tudtam volna elveszteni. Inkább az rémisztett, hogyha mégis megjelenne, nem tudnám elválasztani a bennem élő vágyképtől, és fel sem ismerném. „Minden név, így az ő névmás is egy-egy kéz, amely kinyúl egy létező felé, amely ezt a kezet vagy megfogja, vagy nem” – hallottam magam az egyik egyetemi előadásomon. Ha most, elalvás előtt kinyújtottam a kezem a sötétben, úgy éreztem, tenyerem és ujjaim különválnak, s egy szürke, közömbös, unott, terpeszkedő massza felett lebegnek, ami soha, de soha nem mozdulhat meg. Másrészt tudtam, hogy egyre valószínűbbnek tűnő amerikai alkalmazásom miatt – bár az általános állásínségben nagyon hálásnak kellett lennem érte – L.-be ezentúl csak vendégként térhetek vissza: vége a boldog éveknek, amelyeket itt töltöttem. Minden mindenütt változott: Remko immár nem asszisztense, hanem vezetője lett a részlegnek, amely Husserl gyorsírással készült jegyzeteit írta át a Husserliana következő kötetei számára; Marie-t véglegesítették mint B. professzor titkárnőjét, ezért újabb és nagyobb lakásba költöztek, és novemberben összeházasodtak; Remko esküvői tanúja természetesen én voltam. Marie januárban már gyereket várt – ezt épp azon az ünnepségen jelentették be, amelyet a sikeres védésem örömére rendeztek, persze az Erasmus Kávéházban. Nagyon örültem, de már előre tudtam, mennyire hiányoznak majd: Remko és Marie, J. V. V,. de az egész város, sőt, még B. professzor is, aki a védés után azt mondta, bár nem győztem meg, nagyon ügyesen érveltem, és ezért ő is húsz, azaz maximális pontszámot adott.

– Csak nem azon búsulsz, hogy J. V. V. nem Gareth Evanst kérte fel egyik opponensednek? – vágott hátba barátságosan Remko, amikor látta, hogy a pohárköszöntők után félrevonulok és leülök a kávéház egyik ablak melletti sarokasztalához. – Ő igazán ért Ovidiushoz – és egy pohár Stella Artois-t tett elém.

Kénytelen voltam mosolyogni; Gareth Evans, a Columbia Egyetem professzora annak a Caleb Krähenfussnak volt riválisa, akinek történetét és végtelen szerelmét Hyacinth Ajaxis iránt épp annál az asztalnál mesélte el Remko, jó két évvel azelőtt, amihez leültem.

– Nézd, nyaranta most már nem kell tanítanod San Juanban – telepedett le velem szembe Remko, és szokása szerint olvasott a gondolataimban –, és meglátogathatsz minket. A keresztelőre pedig – bár az, ha minden jól megy, szeptemberben, oktatási időben lesz – mindenképpen várunk, mert téged szeretnénk felkérni keresztapának.

Marie, aki már ott állt Remko mellett, boldog mosollyal simogatta a hasát.

– Nagyon köszönöm – mondtam meghatottan –, de miféle keresztapa az, aki nem tud felmutatni egy keresztanyát, és évente legfeljebb egyszer-kétszer látja a keresztgyerekét?

– Rossz – mondta Marie –, ezért többször kell jönnöd hozzánk. De a keresztanya nem előfeltétele a keresztapaságnak.

– Nézd, egy korszak mindhármunk életében lezárult – mondta komolyan Remko, de ennek így kell lennie. Kevés olyan értékkel rendelkezünk, amelyet korszakról korszakra át tudnánk menteni. A barátság azonban ilyen.

mintha szándékosan bosszantana

Sokáig ez volt utolsó komoly beszélgetésünk; nekem rengeteget kellett készülnöm a San Juan-i próbaelőadásaimra, Marie terhessége meglehetősen viharos volt, sokszor hányt, Remko elégedetlen volt a munkatársaival, B. professzort sürgette a következő Husserl-kötet határideje, J. V. V. új doktoranduszt és asszisztenst választott, s még a XIII. Leó Kollégiumból is ki kellett költöznöm, mert megszűnt hallgatói státuszom. Amikor nem voltam Amerikában, igen szerény albérletben húztam meg magam, aminek minden előnye olcsósága volt; a ház nagydarab, hájas fehér „Cicája” (ahogy a háziasszony hívta) hol a közös fürdőszoba kádjában, hol a reggelizőasztalon tűnt fel, a pirítósomat nyalogatta, belelefetyelt a tejjel felengedett zabpehelybe, mintha szándékosan bosszantana, ráadásul az egész házat belengte a kiszellőztethetetlen macskaszag. Egy hét után Cica puszta látványától rosszul lettem. L., ez a mindig vibráló, új felfedezéseket tartogató, barátságos város mintha tapintatosan a kellemetlenebb arcát mutatta volna, hogy ne legyek annyira szomorú, mert ott kell hagynom.

Ha nincs igazi baj, az ember ilyen semmiségeken kesereg, sőt, ezekről szívesen panaszkodik úton-útfélen; s a panasz valójában dicsekvés. Az igazi fájdalom más – hamarosan ebben is volt részünk: áprilisban Marie elveszítette kisbabáját. Úgynevezett „spontán abortusz” volt, s bár minden orvos azt mondta, lehet még gyereke, mindhárman sápadtan járkáltunk, mint a szellemek, és esténként némán ültünk Remkóék tágas, vadonatúj nappalijában, ahol szinte fizikailag érezhető volt, hogy hiányzik valaki. Hosszú időbe telt, amíg arra gondolhattam, hogy halkan, roppant tagoltan felolvasom Ralph Waldo Emerson néhány esszéjét. Június elején az egyik felolvasás után Remko okos barna szeme megvillant, és csak azt sajnálom, hogy nem írtam le, amit mondott, mert szinte nyomdakész, remek elemzést hallhattam, Marie értő megjegyzéseivel. Arra külön büszke voltam, hogy visszakanyarodtak ahhoz is, amit a védésen mondtam. Lassan, nagyon lassan gyógyultunk; örültem, ha néha-néha már mosolyogtak, és megint beszélgettünk; eleinte szigorúan csak Emersonról, később már napi ügyeinkről is, például leendő San Juan-i kurzusaimról, a következő Husserl-kötetről, mint régen. De tudtuk, hogy sokáig nem leszünk olyanok, mint januárban voltunk, és hogy a korszakhatár túl élesre sikerült.

Könyveim és egyéb holmijaim legnagyobb részét feladtam a San Juan-i filozófiai tanszék címére, ezért augusztus végén egyetlen bőrönddel álltam a Zaventem repülőtéren, ahová nemcsak Remko és Marie, hanem J. V. V. professzor is kikísért. Szentimentális öreg néniken kívül valószínűleg senki nem szereti a könnyes búcsúzásokat, én sem, de sajnos, nem tudok nem így búcsúzni, úgyhogy a szomorúságomba még szégyen is vegyült. Remko és Marie némán szorították meg a kezemet és öleltek át, és egyetlen könnyet sem ejtettek – ahogy, legalábbis előttem, az elmúlt négy hónapban egyszer sem. J. V. V. megveregette a vállamat és azt mormogta: „nagyon jó lesz”, „meglátja, új kalandok várják szeretett ‘Vadnyugatán'”, „majd írjon, jó?”, és gyorsan elfordult. „Abba a típusba tartozik, amelyikbe én” – gondoltam, és egy kicsit kevésbé szégyenkezve hajoltam le a kofferemért. Remko még egyszer kinyújtotta a kezét; tenyerén a Szövegbe Helyező Szerkezet második, immár többször javított példánya feküdt, melyet egyetlen köszönő fejbólintással csúsztattam zakóm zsebébe. Ahogy a tranzitból visszanéztem, szinte láttam a fényes szálakat, amelyek ehhez a három emberhez fűznek, és nem szakadnak, hanem egyre hosszabbra nyúlnak, tovább és tovább, át az óceánon, majd az egész amerikai kontinens fölött, amelyet megint átrepültem.

láthatatlan szemtanú

A Szövegbe Helyező Szerkezet! Szándékosan utaltam rá a védésem során – persze Remkón és Marie-n kívül ezt senki nem fogta fel –, mert tudtam, hogy disszertációmat jórészt a benne átélt kalandoknak köszönhetem, és Remko kivételes, de nem veszélytelen találmányával szinte saját szövegem kialakulásával párhuzamosan ismerkedtem. Működtetése éppolyan egyszerű volt, mint amilyen bonyolult és titokzatos a belseje; a leginkább mobiltelefonra emlékeztető kis gépet csak be kellett kapcsolni, klaviatúráján beírni a kiszemelt mű szerzőjét és címét, és már a hajdani tapadókorongok sem kellettek hozzá: egy gomb megnyomásával az ember minden átmenet nélkül – Remko szavaival – belehuppant a szövegbe, ahol lehetett szerző, régi vagy új szereplő, láthatatlan szemtanú, csupán arra nem volt szabad gondolnia, hogy mindez fikció, kitalálás, hazugság, mert azonnal visszakerült oda, ahonnan elindult. Találmányának minden titkát persze még maga Remko sem ismerte. Például a Szerkezetnek volt valami különös kisugárzása, még bekapcsolatlan állapotban is, és sem a hatósugár nagysága, sem a bevont személyekre tett hatás erőssége nem volt világos előttünk, legkevésbé, hogy milyen elv alapján kerül valaki a bűvös körbe. Ezért gyakran neveztem „ördöngös masinának”, és nemegyszer hallani sem akartam létezéséről, de túl izgalmas volt ahhoz, hogy mindenestül lemondjak róla, és el kellett ismernem, már nehezen lennék meg nélküle. Ezért tettem el egyetlen szó nélkül a repülőtéren, sőt, hálás voltam Remkónak, mert változatlanul méltónak talált, hogy tovább kísérletezzem a Szerkezettel.

San Franciscóban – ezúttal délben – P. R. várt vadonatúj, csillogó Toyota Corollájával. Kedvesebb már nem lehetett volna; felesége – okos, bájos, halk szavú ügyvédnő – kiadós ebédet tálalt, s mivel gyermekeik régen „kirepültek”, hatszobás San Juan-i házukban kaptam szállást, amíg nem találok valami véglegesebb megoldást. A. S. pszichológusprofesszor, akinél tavaly a macskákat etettem és a kertet locsoltam, amikor megtudta, hogy San Juanba költözöm, felajánlotta, hogy egy ideig náluk lakjak, de nem szívesen mentem volna oda, ahol annyira egyedül éreztem magam, ráadásul nem kívánkoztam macskák után. Most is hálás voltam P. R.-nek, hogy dől belőle a szó; részletesen beszámolt az épp közszájon forgó egyetemi pletykákról, újra meg újra felvázolta előttem a tanszék jövőjét, elmondta most befejezett tanulmányának rövid tartalmát Quine, Davidson és Kripke névelméletéről – nem kellett szomorú gondolataimmal foglalkoznom.

– Ja, és elfelejtettem mondani, hogy a Shakespeare San Juan idén A velencei kalmárt mutatja be – mondta P. R. vidáman, miközben hatalmas szeletet vágott nekem a desszertként tálalt szilváslepényből, és szinte csordultig töltötte kávéscsészémet.

– Shakespeare San Juan? – kérdeztem csodálkozva.

– Nem ismered? – mondta, most már tegeződve, azaz állandóan a keresztnevemen szólítva, mert az ebédhez kínált vörösborral néhány perce megittuk a pertut –, hogy lehet, hogy aki ennyiszer volt már itt, nem hallott a híres Shakespeare-fesztiválokról? A mostani, nyári évad két hete fejeződött be a Macbethtel, most kezdődtek az előkészületek az őszire a Kalmárral. Anthony Kaufmann, a művészeti vezető ezt az előadást különösen ambicionálja, s az elmúlt nyolc, de különösen az utóbbi két év során olyan tekintélyt vívott ki a társulatával, hogy még New Yorkból is idezarándokolnak rangos színházi és filmes emberek. Nem hiszed el, ki nézte meg az utolsó Macbeth-előadást: Al Pacino személyesen!

– Egyik legkedvesebb színészem. És mindig nagyon érdekelt a színház.

– Mi is szeretjük a színházat. Anthonyval igen jóban vagyunk, az épp ügyeletes barátnőjével többször vacsorázott nálunk, és sokat beszélgettünk az aktuális produkcióikról. Pompás fickó, nemcsak rendez, hanem játszik is, bár ezt egyre ritkábban, és persze tanítja a dráma-szakosokat és a színésznövendékeket, mint itt általában minden színész. Ők külön kar, a Dráma-, Színház- és Filmművészeti Kar, de mi csak röviden Dráma-karnak hívjuk. Persze, minden előadásukat megnézzük, néha többször is. Anthony kapacitált, hogy egyszer rendezzünk közös konferenciát, sőt, hogy adjak neki tanácsot a rendezéshez, de az utóbbit, azt hiszem, inkább a barátságunk miatt kérte, hiszen tudja, hogy én igencsak laikusan viszonyulok Shakespeare-hez. Tegnap futottam össze vele, mondtam, ma érkezel, és magam helyett téged ajánlottalak.

– Engem? Nagyon kedves, de én nem vagyok Shakespeare-szakértő. Miért nem valakit az irodalom tanszékről? Biztos van shakespeareológus…

– Kettő is, de Anthony nem kér belőlük. Próbált velük dolgozni, de sehogy se értették meg, hogy egy színielőadás nem tudományos értekezés, hanem életre keltés, a szöveg megelevenítése. Az egyikük csak posztmodern filozófiával – Lacannal, Derridával, Foucault-val – traktálta, ezt én is csinálhatnám, a másik azt magyarázta, hogy Shakespeare ma már nem kortársunk, mint – ki is mondta …

– Jan Kott…

mit érez

– Úgy van, Jan Kott mondta, aki egyébként sokáig viszonylag közel hozzánk, Santa Monicában élt, sajnos, már régen meghalt, szóval Shakespeare e kedves irodalmár kollégánk szerint nem kortársunk, hanem egy volt a többi reneszánsz … ó, bocsánat, most már ezt sem szabad mondani, tehát kora újkori angol drámaíró között, semmiben sem emelkedett ki a többiek közül. Kollégánk – a neve nem érdekes – hosszasan magyarázta Shakespeare szubverzivitását és konformizmusát is, a színház akkori társadalmi szerepét, az autoritáshoz fűződő viszonyt, a patriarchális Isten-, királynő- és király-emblematikát, satöbbi, satöbbi, biztos tudod, miről beszélek. Ebben persze sok érdekes van, de azt nem lehetett vele megbeszélni, mit érez például Macbeth, amikor Duncan király megölésére készül. Arról tartott kiselőadást, hogyan függ össze a Macbeth a puskaporos merénylettel, amelyet 1606 novemberében Jakab király ellen szerveztek, talán a jezsuiták. És van még valami fixa ideája… ja, igen, hogy darabjainak nagy részét Shakespeare valaki mással írta, vagy nem is ő írta, például a Macbeth valami Mitteldon műve…

– Thomas Middleton…

– Na, látod, hogy sokkal jobban értesz hozzá, mint én… olvastam a disszertációdat, egyébként majd könyv alakban is meg kell jelentetni, szóval szerintem téged is az érdekel Shakespeare-ben, ami Anthonyt. Egy hét múlva lesz az egyetemi évnyitó utáni rektori fogadás, akkor összeismertetlek vele.

Így is történt, de előtte az volt az érzésem, hogy egy egész hónap történetét élem át: elfoglaltam egyetemi szobámat, amely nagy örömömre földszintes épületben volt, egyébként három ajtónyira P. irodájától, és az óceánra nézett. Első dolgom volt, hogy az íróasztalomon álló számítógépen levelet írtam Remkóéknak és J. V. V.-nek, és megnyugtattam őket, minden rendben, szerencsésen megérkeztem. Kaptam tanári azonosító kártyát, amely egyben könyvtári belépőként is szolgált; iktattak a dékáni hivatalban, a könyvelési osztályon és az egyetemi egészségügyi biztosítónál meg a közlekedési központban, hogy majd parkolhassak a kampuszon. A sok amerikai adminisztrációt már nyári tanításaim során megszoktam – most persze ezt csak tetézte letelepedési engedélyem kérelmezése –, de annyiszor kellett leírnom, ki vagyok, hogy kezdtem azt hinni, mindezt az önazonosság megőrzésére – vagy éppen elvesztésére – találták ki.

Délutánonként P. R. fáradhatatlanul szállított ide-oda és kereste velem a házakat, ahol végleges vagy véglegesebb szállásra találhatok – estéit pedig az internet böngészésével töltötte, további lakáshirdetéseket kutatva. Bár egy kollégiumi szobában is szívesen ellaktam volna akár évekig, leendő anyagi helyzetem megengedte, hogy komolyabb lehetőségeket is mérlegeljek, s végül a Younglove street 2190-es számú kicsiny földszintes háza mellett döntöttem, amely hosszabb távra volt kiadó. Bár a szokásos, egybeépített konyha, étkező és nappali mellett csak egyetlen hálószobája volt, és gyér, kopott bútorzatát csak a konyha alulfelszereltsége múlta felül, több érv szólt mellette. Egyrészt öt percnyire volt a Safeway bevásárló központtól, ahol bank, mosoda, posta, és apróbb boltok – például könyvesbolt és DVD-kölcsönző – sorakoztak a hatalmas élelmiszer-áruház mellett. Másrészt, ha nem is túl nagy, de sok fával büszkélkedő, az utcáról kifürkészhetetlen hátsó kert tartozott a házhoz. Elképzeltem magam a kert közepén álló hatalmas ringlófa alatt. Aztán a Younglove street – több kisebb házzal – San Juan sík részén van, gyalog tíz percnyire az óceántól, s bár a vízre nem láttam a házból, közel voltam hozzá, a kertből szép kilátás nyílt a szemközti domboldalra, az egyetemre. Leginkább a ház nyugalmas, meghitt hangulata és kellemes szaga fogott meg, ami a régi, balatoni házra emlékeztetett, ahol szüleimmel gyakran nyaraltam gyerekkoromban. A házat is úgy avattam fel, ahogy az irodámat: mivel íróasztalom még nem volt, az étkező asztalán üzemeltem be a laptopom, és levelet írtam Remkóéknak és J. V. V.-nek. Ők is írtak: Remkóék viszonylag jól voltak, J. V. V. kitűnően, de elmerültek a hétköznapok rutinjában. Nagyon hiányoztak – állandóan ők jártak a fejemben, miközben a P. R. autóján az irodámban ideiglenesen tárolt személyes holmijaimat és könyveimet új házamba szállítottam, és kényelmesen berendezkedtem.

De nem vehettem állandóan igénybe P. R. Toyotáját, ezért szert tettem egy tizenöt éves, barna Volvóra. Igaz, csavarhúzóval kellett beindítani, mert, mint előző tulajdonosa elmondta, egyszer a slusszkulcs beletört a gyújtószerkezetbe, és egyszerűbb – sőt, olcsóbb – volt a gyújtászsinórokat összekötni, s arra elfordító szerkezetet szerelni, mint mindent kicserélni. Vagy lopott holmi volt, de ezt nem firtattam. Megkaptam 990 dollár készpénzért, és vásároltam egy csavarhúzót. Bár ilyen autóval nem mertem volna nagyobb utakra indulni, arra alkalmas volt, hogy felhajtsak vele az egyetemre.

valami mély szomorúság

Szombaton már „új autómmal” érkeztem a rektori fogadásra – még mindig a rektorhelyettes töltötte be Alessandra Brabanti hajdani posztját –, de előtte teletankoltam a Rotten Robie nevű benzinkútnál, ahol később törzskuncsaft lettem. Amikor bementem fizetni, szemem a számtalan, szép rendben kiteregetett újság- és magazin-tömegre tévedt, és az egyik színes folyóirat, a Theater címoldalán megláttam Anthony Kaufmann nevét. A huszadik oldalon hosszú, fényképes interjút találtam vele: a képről értelmes arcú, kissé ábrándos tekintetű, jó negyvenes férfi nézett rám, bőrdzsekiben, farmerban; hosszú, barnásszőke, oroszlánsörény-szerű haját hátrafésülte; mosolygott, de acélkék szemében valami mély szomorúság ült, legalábbis nekem így tűnt. Sorban állás közben átfutottam a cikket – előttem szerencsére egy szőke fiatalember hosszú ideig válogatott a rágógumik között –, hogy ne legyek teljesen készületlen, amikor összeismerkedünk.

A rektorhelyettes pohárköszöntője után P. R. valóban rögtön Anthonyt kereste a zsúfolt, vidáman zsongó-hullámzó teremben.

Egyedül állt az egyik ablaknál, kezében félig telt whiskys pohár, és egy szőke, valahonnan ismerős fiatalembert nézett, aki mókás arcot vágva magyarázott több, áhítatosan figyelő nőnek és férfinak. „Aha, a fiatalember a benzinkútnál” – jutott eszembe, miközben utat törtünk Anthony felé. Most is bőrdzsekiben és farmerben volt. Csak most látszott, mennyire magas, valóságos óriás – jó, ha a válláig értem. Ahogy a fiatalembert figyelte, arcán semmiféle, egyértelműen azonosítható érzelem nem tükröződött; ha mégis meg kellett volna neveznem, milyen benyomást kelt, a gyengéden aggódó apa figurájával próbálkoztam volna, akinek fia egy sportrendezvényen küzd az első helyért, és ő minden idegszálával drukkol. Nehezen jöttem rá, mi kelti ezt a benyomást: minden porcikájával a fiatalembert utánozta, de öntudatlanul, és ez tette hitelessé és feltűnővé jelenlétét, bár a tömeg legszélén állt.

– Augustine Al Chime – intett P. R. fejével a szőke fiatalember felé –, két éve a Shakespeare-fesztiválok sztárja, fő kedvence. Az ott majdnem az egész társulat – látod, hogy bűvöli őket is? Tavaly lenyűgöző Hamlet volt, most a Macbethben Malcolmot alakította – ez a közhiedelemmel ellentétben roppant nehéz, igényes szerep. Mindkét darabot Anthony rendezte, de Anthony játszotta Claudiust, illetve Duncant is.

Az utóbbiakról olvastam az interjúban, és már akkor megkérdeztem volna, amit a riporter elfelejtett, hogy nem volt-e túl fiatal Duncan szerepére. De inkább azt kérdeztem meg, ki volt Macbeth.

– Ernest Black, egy Anthonynál valamivel idősebb, szintén kiváló színész, a Kalmárban ő lesz Shylock. De nincsenek túl jóban, nagy riválisok. Black több éve volt már a társulatnál, amikor Anthony nyolc évvel ezelőtt elnyerte előle a művészeti vezető posztját, pedig Anthony alig ismert New York-i színész volt. Igaz, akkor a társulat is alig volt térképen.

Két hosszú percbe telt, amíg Anthony tudomást vett rólunk, amikor szerényen megálltunk mellette. Változatlanul Augustine-t figyelte, a fiú közben kétszer is megnevettette a társulatot, de akkora volt a zsongás, hogy nem hallhattuk, miről van szó.

– Ernest Black itt van? – súgtam P. R.-nek, aki megrázta a fejét. Megérintette Anthony karját, aki úgy bámult rá, mintha álomból ébredne. Szélesen elmosolyodott, szívélyesen rázogatta P. R. kezét, majd hozzám fordult:

– Csak nem maga az új filozófus kollégánk? Jó híre megelőzte érkezését.

Bemutatkoztam, kezet fogtunk.

– Nos, hogy tetszik itt nálunk? Talált már lakást magának?

Elmondtam, hogy P. R. segítségével milyen szép házra bukkantam.

– A Younglove-on? Gyalogosan sem több, mint húsz perc a házamtól, csak én az óceánparton lakom. Egyszer majd jöjjön át hozzám egy whiskyre.

– Köszönöm, szívesen. P. említette, hogy nemrég Duncant alakította.

– Így van!

– Nem volt túl fiatal Duncan szerepére?

Annyira úgy nézett ki, mint aki bármilyen körülmények között szívesen beszél a hivatásáról, hogy nem restelltem ilyen kérdéssel kezdeni a barátkozást.

– Öregre maszkíroztak – mosolygott –, kitűnő maszkmestereink vannak. És ki játszik szívesen olyan szerepet, ahol az illetőt már a darab második felvonásában megölik?

Zavartan nevetett.

a saját élete árán is

– Komolyra fordítva a szót, a nálam idősebbek nem értettek egyet a felfogásommal, hogy Duncan nem vén, agyalágyult hülye. Meggyőződésem, hogy nagyon is tudja, mit csinál, mikor Malcolmot, és nem Macbethet nevezi meg örököseként. Szerintem Duncan azt is sejti, hogy Macbeth meg akarja ölni, de próbára akarja tenni legjobb emberét, akár a saját élete árán is; úgy akarja elhessegetni a gyanúját, hogy bemegy az oroszlánbarlangba, és ha még Macbethben is csalódnia kell, úgy sincs sok értelme az életének. Szóval akkora volt kollegáim részéről az ellenállás, hogy inkább eljátszottam én.

– És milyen remekül! – mondta P. R., kicsit hízelegve.

Anthonynak láthatóan nagyon jólesett a dicséret. Nekem pedig tetszett, hogy ilyen hamar a dolgok közepében voltunk, lelkesen és halálos komolyan. Így beszélgettem J. V. V.-vel és Remkóval még licenciátusi dolgozatom készítése idején a De Non élelmiszer áruházban tejfölvásárlás közben Husserl időfenomenológiájáról; akkor barátkoztam össze Remkóval.

– Segítene nekem A velencei kalmár rendezésében? Csak alaposan el kell olvasni, és elmondani, ami eszébe jut. Bejárhatna a próbákra is. Időnként beszélgetnénk a darabról, ilyesmi.

Anthony nekem beszélt, bár közben oldalra pillantott, a társulat felé, ők azonban szétszéledtek; Augustine-t sem láttuk.

– Szívesen, nagy megtiszteltetés. De nem ígérhetek semmit. Keveset tudok a színház belső titkairól. Shakespeare-hez sem értek igazán. És nem tudom, az óráimon kívül mennyi dolgom lesz, nem biztos, hogy rendszeresen tudok próbára járni.

– Nekem bőven elég, hogy szereti a színházat. És Shakespeare-ről, főleg a lelkéről, akármilyen furcsán hangzik ez ma, sokat tud, olvastam a disszertációját, P. kölcsönadta, eredeti, kitűnő munka, nemcsak amit a Hamletről és az Othellóról, hanem amit például Ovidiusról ír. Egyébként én is a Hamletről írtam a disszertációmat, de az már régen volt.

Elismerő szavai mintha olyan embertől érkeznének, aki nemcsak a dicséretre, hanem a dicsérésre is kiéhezett, ugyanakkor nem engem – valaki mást magasztalt volna. A szavak így mellém estek: akinek szánta, nem volt jelen.

– Tudja, néha olyan a belső titkokba látni, mint amikor az ember egy vendéglő konyháján dolgozik, figyeli, hogyan készülnek az ételek, aztán három napig egy falatot sem tud lenyelni. Remélem, nem fog nagyot csalódni, ha magánemberként is látja a társulatot, sőt, így találkozik velünk először.

– Mire figyeljek a darabban?

– A szimatának higgyen, az ösztöneinek. Olvasás közben egy-egy jelenet során képzelje magát az egyik szereplő helyébe, de mégse saját magára, hanem mindig a szintén odaképzelt másikra mint hús-vér figurára figyeljen. Akkor – hogy is mondjam – szinte belezuhan a szövegbe anélkül, hogy elvesztené önmagától a kellő távolságot.

Telefonszámot és e-mailcímet cseréltünk – az is szimpatikus volt, hogy neki sem volt névjegye –, de már akkor megbeszéltük, hogy a rákövetkező csütörtökön ott leszek az olvasópróbán, amelyet Anthony elsősorban darabértelmező összejövetelnek szánt.

Úgyhogy másnap kiültem a kertbe, a ringlófa alá, és olvastam A velencei kalmárt – ez volt az első könyv, amit új kártyámmal vettem ki az egyetemi könyvtárból: az Arden-kiadást. Minden szót megrágtam, az ismeretleneket megnéztem a szótárban, próbáltam jegyzeteket készíteni. Sok időm nem volt, mert hétfőn megkezdődött a tanítás. Nemcsak az elsős Bevezetés a filozófiába kurzust kaptam meg, ahol majdnem kétszázan voltak, hanem a harmad-negyedéveseknek nyelvfilozófiai bevezetést kellett tartanom, és itt is nagy volt a létszám: több mint kilencvenen vették fel az órát. Csak mosolyogtam, mikor A. S., akivel szerda délben összefutottam az egyetemi pizzéria előtt, azt mondta, ezek a kurzusok biztosan könnyen mennek nekem, hiszen rutinórák. A filozófiában épp a „bevezető”, elemi kérdések a legnehezebbek, és bárhol harapunk az anyagba, rögtön a legnagyobb bonyodalmak közepében találjuk magunkat. Ezt restelltem elmondani A. S.-nek, ahogy azt is, hogy szerintem a filozófia nagy része bevezetés – legszívesebben azt mondtam volna az emberológiába. Így csak azt kérdeztem, hogy van a családja, a macskák, és szép-e a kert, majd igyekeztem minél előbb elhagyni a pizzériát és környékét. Túlságosan emlékeztetett a negyedik személyre, őre, meg Angelára, illetve a hiányukra. Meg kellett értenem, mennyivel könnyebb – persze áttételeken keresztül – a disszertációm lapjaira állítanom őket, emléküket cseppfolyóssá izzítanom és szövegem formáiba öntenem – így legalább valahogy együtt vagyok velük –, mint közvetlenül szembesülnöm a szurokszerűen sötét ürességgel, ami hol itt, hol ott támadt körülöttem az egyetemi kampusz gyönyörű ős-fenyveseiben, kacskaringós gyalogútjain, kiszáradt füvű domboldalain és zöld tisztásain, melyek fölött a kék ég hátterében szeptemberben mindig ragyog a nap.

A San Juan-i egyetemi színház a kampusz délkeleti oldalán található, nem mesze a könyvtártól, és számos más épület – tantermek, próbatermek, stúdiók, tanári szobák – veszik körül. Csütörtök reggel jó időben indultam el otthonról – szinte fizikai fájdalmat okoz, ha elkésem valahonnan –, de a színház körüli parkolók valamiért mind tele voltak, ezért a színház főbejáratához érnem vagy tíz perces, feszes tempójú sétának bizonyult. Útközben ösztönösen oldalra pillantottam. A távolban három fenyőt láttam, melyek őrszemekként védtek egy pálmaligetet. Muszáj volt megállnom.

elszárad és újra nő

Itt feküdtem volna tavaly sírva, az öklömmel a földet verve, míg tarkómat egy puma szaglászta? Ha a három fenyő és a pálmaliget: van, akkor puma is volt és én: itt voltam? Akkor mégsem volt álom vagy látomás? És ki az az én, aki itt feküdt? A jelenlegi, vagy a tavalyi önmagam, vagy egy képzeletbeli, vagy mindhárom? Tavaly éppen a pizzéria előtt törtek rám hasonló kérdések. Itt, San Juanban, mintha lennének ilyen kiemelt helyek… „A valóság az, amiről te, akkor és ott, úgy döntesz, hogy valóság” – hallottam Remko hangját, de erről még magammal is örök vitában álltam: már hosszú ideje a valóság kérdése érdekelt a legjobban. Mennyi ebben a látomásban a valóság és a képzelet? Lehet itt egyáltalán mennyiségekben gondolkodni? Vagy az akkori fájdalmam tette valóságossá azt az élményt, akkor és ott, a fájdalom és a kétségbeesés volt a valóság, és a föld, a fű, a puma csak körítés, háttér, talán épp egy belső képem kivetítése? Lehet, hogy egy szélsőséges, saját, személyes érzés – bánat, öröm – avat vagy tesz bármit is valósággá? De nem éppen az-e a valóság, amit mindenki érzékel és annak fogad el: ami „publikus”? És az akkori kétségbeesésem – igen: kétségbe esésem – miért nem okozott bennem kétségeket helyzetem valóságát illetően? Ha most feltűnne egy puma, igen, pont itt, jobban elhinném, hogy akkor is itt volt, és én is itt voltam? Nem, ha most megjelenne egy puma, ez csupán a pumák felbukkanásának valószínűségét erősítené, de az akkori és mostani helyzet nincs logikai kapcsolatban. Az egyikből legfeljebb statisztikailag következik a másik, logikailag nem – ezt már Hume-tól megtanultam. De a hely nem választja el a két helyzetet egymástól… illetve nem a hely választja el őket, hanem az idő. Vagy az idő miatt a hely, a tér is változik? A hely fölött jár-e – el – az idő, vagy beleköltözik például a földbe – a fű már semmiképpen nem ugyanaz a fű, elszárad és újra nő –, belemarja magát, és a belső szerkezetét, lényegét is átalakítja? De akkor mit jelent Remko visszatérő mondása, hogy a Szövegbe Helyező Szerkezet „a képzelet felélénkítésével legyőzi az időt”? Akkor valóban a képzelet a valóság felismerésének, megismerésének és elismerésének legjobb módja, mert a Szövegbe Helyező Szerkezet segítségével a képzelet eltekint az időtől? De nincs-e már az idő is a képzelet uralma alatt? Vagy éppen a képzelet lenne – és minden más is – az idő uralma alatt? Vagy az el-ismerésben lenne a megoldás? Mit jelent elismerni valamit vagy valakit? Megdicsérni, ünnepelni, meg egyáltalán: tudomást venni róla. A létezéséről. Elismerem, hogy van, mert következménye van annak, hogy van… De kinek, hány embernek? Csak nekem? Ha a negyedik személy létezésének ilyen messzemenő következményei vannak az életemben, akkor biztosan van… „A valóság kérdésének problémáját sohasem lehet megoldani” – hallottam B. professzor szavait. Frászt, ez már maga is olyan kijelentés, amely valamiféle abszolútumra támaszkodik, mert mi az, hogy sohasem? A soha is időre vonatkozik! Persze, majd pont én fogom megoldani, mi az idő és a valóság, huszonhét évesen, amikor olyanoknak nem sikerült, mint Wittgenstein vagy Husserl! „Ne a nagy bankókkal jöjjenek filozofálni, uraim – mondogatta Husserl az óráin –, előbb mindig az aprópénzt!”. Valami kisebb kérdést valami nagy rendszer árnyékában alaposabban kidolgozni… „Adalékok X. Y. elméletéhez…” Csak ne untatna az adalékosdi olyan halálosan! „Az embernek azzal a szándékkal kell élnie – hallottam most J. V. V. hangját –, hogy beírja a nevét a történelembe”. Aztán vagy sikerül, vagy nem – ezt már Remko tette hozzá egyszer. Könnyű neki, a Szövegbe Helyező Szerkezet miatt az ő neve már biztosan fennmarad. De csak azért is! Amíg élek, és van bennem egy szikrányi értelem, nem adom fel. Belém hasított, hogy végképp el fogok késni, de holnap a Bevezetés a filozófiába órán úgyis az időről kellett beszélnem Augustinus, Kant és Husserl elméleteit ismertetve, és elhatároztam, hogy a puma kapcsán mindezeket készülésképpen alaposan átgondolom. Egy allegóriában a puma volna az idő… ha akkor felfal a puma… na nem, mennem kell.

Mire megtaláltam a próbatermet, amelyben a társulat összegyűlt, legalább húszperces késésben voltam: szinte kézzelfoghatóan tapasztaltam az idő kártékony múlását (amiatt, hogy az időről elmélkedtem). Csendesen lopóztam be, de nem maradhattam észrevétlen, mert egy hosszú asztal körül ültek, az asztalfőn Anthony, aki rögtön félbeszakította a magyarázatát, és bemutatott a társulatnak. Így kezet szoríthattam többek között a valóban megnyerő modorú, arisztokrata megjelenésű Augustine-nal, a szőke fiatalemberrel, akiről hamar kiderült, hogy Bassanio szerepét fogja alakítani; a tartózkodó, de csodálatos alt hanggal megáldott, igen vonzó Sylvia Suslovval, aki Portia szerepét kapta; a leendő Nerissával, Judith Copperfielddel, aki cserfes iskoláslányra emlékeztetett, és a méltóságteljes, kissé nehézkes Graham Miller-rel, akit Anthony Antonio szerepére szemelt ki. Ez meglepett, mert valahogy természetesnek gondoltam, hogy Antoniót Anthony játssza, de ő most csak rendezni akart. Még jobban meglepett, hogy Ernest Black, a leendő Shylock nem volt sehol. Magyarázkodtam, miért késtem, de Anthony rögtön félbeszakított:

– A History of Consciousness Tanszék Freud-kollokviumot tart, emiatt van tele a parkoló, a tanszékük itt van az Oakes-épületben, egy kőhajításnyira tőlünk. Ernest Black is ott van, aki Shylockot alakítja – most Freud Shakespeare értelmezéseiről tart előadást. Állítólag három héttel ezelőtt mondta nekem, hogy ez a nap biztos nem jó neki, talán én értettem félre valamit, nagyon sajnálom, már nem akartuk elhalasztani ezt a megbeszélést. Ernest, hogy taníthasson is, most szerzi meg a doktori fokozatot, Freud és Shakespeare a témája.

Mindenki visszaült az asztal köré, én Sylvia és Augustine között kaptam helyet; Anthony aranykeretes szemüvegével játszott, hol feltette, hol levette, néha belepillantott a jegyzeteibe, és komoly hangon belekezdett:

teketória nélkül

– Arról volt szó, hogy A velencei kalmár nem tragédia, de mégsem lehet, különösen ma, komédiának játszani, ahogy állítólag Shakespeare korában vitték színpadra, mert tragikus atmoszféra járja át. Shylock miatt a 18. századtól az előadásokat sokszor a zsidókérdésre hegyezték ki. Shakespeare-t többször vádolták antiszemitizmussal, különösen mert tudjuk, az Erzsébet kori Londonban nem szerették az idegeneket, bár Anglia tényleges zsidó lakosságát már 1290-ben elűzték; I. Edward minden magyarázat és teketória nélkül hajóra rakatta a körülbelül 1400 főt számláló közösséget, és átküldte Franciaországba. Ezért Shakespeare és a kortársai sohasem láttak zsidókat.

Felpillantott, mint aki megerősítést vár, de nem tudtam megállapítani, Augustine-ra néz-e vagy rám. Az utóbbi mellett döntöttem és megszólaltam:

– Bocsánat, ez így nem pontos. Olyan zsidók valóban nem voltak Londonban, szemben például Amszterdammal, akik szabadon gyakorolhatták a vallásukat, de úgynevezett marranók, azaz kikeresztelkedettek bőven. Róluk pedig kevesen hitték el, hogy szívből tértek át. Itt van például a Lopez-eset.

– Látja, milyen jó, hogy megkértem, csatlakozzon hozzánk. Meséljen!

– Egy kiváló Shakespeare-szakértő, Angela Holleto egyik könyvében olvastam erről. Shakespeare a Kalmárt 1595 táján írta, 1594 januárjában tartóztatták le Roderigo Lopezt, I. Erzsébet orvosát; azzal vádolták, hogy meg akarta mérgezni a királynőt. Lopez pedig származására nézve portugáliai zsidó volt, bár természetesen az anglikán vallást gyakorolta.

– Tényleg meg akarta mérgezni? – kérdezte Anthony, mint egy gyerek, aki mesét hallgat.

– Ezt ma már lehetetlen megállapítani. Lopez nem volt Grál-lovag, akadtak piszkos ügyei, de az orgyilkosság, különösen a királynő meggyilkolása nem illik a róla alkotható képbe. Inkább koncepciós per volt, erősen politikai és antiszemita felhangokkal. A vádirat például azt is tartalmazza, hogy Lopeznek a spanyol királyi udvar tizennyolcezer fontot ajánlott fel, ha végrehajtja a gyilkosságot, és ez akkor hihetetlenül magas összeg volt, például már huszonöt fontért csinos házat lehetett venni. És ha a tizennyolcezer font mesés elem…

– Van valami bizonyíték, hogy antiszemita per volt? – vágott közbe Augustine.

– A vádirat úgy fogalmaz, hogy Lopez megátalkodott gyilkos, felségáruló, aki rosszabb, mint Júdás, és van, amikor csak „zsidó orvosként” emlegeti. William Camden, Erzsébet udvari történetírója, aki az 1594. június 7-i kivégzést is lejegyezte, azt mondja, Lopez utolsó vallomása „a zsidó vallást gyakorló embertől származott”, de arra, hogy Lopez ne lett volna anglikán, semmiféle bizonyíték nincs, az ellenkezőjére viszont bőven.

– Milyen utolsó vallomás? Amit az utolsó szó jogán mondott? – szólalt meg Sylvia.

– Igen. Minden elítéltnek megadatott, hogy közvetlenül kivégzése előtt még egyszer vallomást tegyen, s ennek teljes őszinteségében általában senki nem kételkedett. Lopez utolsó szavait azonban Camden szerint hangos gúnykacaj fogadta.

– Hű, de izgalmas! Mit mondott? – kérdezte Judith.

szennyes szójáték

– Szegény Lopez csak annyit mondott, hogy éppúgy szereti a királynőt, mint Jézus Krisztust. Camden leírásából kitűnik, hogy a tömeg azért nevetett, mert az orvost zsidónak, tehát Krisztus-gyilkosnak tekintette, és szavait valami megátalkodott, szennyes szójátéknak, nyelvi leleménynek vagy inkább nyelvi rejtvénynek fogta fel: ha annyira szerette a királynőt, mint Jézust, akkor nem szerette, sőt, valójában gyűlölte, és tényleg meg akarta ölni. Sokan azt hihették, Lopez ilyen „szellemesen” ismeri be az utolsó pillanatban, hogy jogosan ítélték halálra, vagy akarata ellenére végre elárulta magát.

– Roppant érdekes – mondta most az a színésznő, aki Jessica szerepét kapta, de a bemutatkozásnál nem értettem a nevét –, Shakespeare talán azért nevetteti ki annyiszor Shylockot Solanióval, Gratianóval és a többiekkel, mert ezt a nevetést ő is hallotta Lopez kivégzésekor.

– Stephen Greenblatt, szintén jeles Shakespeare-kutató erről meg van győződve – helyeseltem.

– A színházlátogató tömeget Lopez kivégzése valószínűleg alaposan felizgatta, és talán sokáig nem felejtette el – szólt közbe Augustine –, Shakespeare Globe-ja jó fogást csinálhatott a darabbal.

Anthony egyetértően bólogatott.

– A Globe színház csak 1599-ben nyílt meg – mondtam csendesen a Kalmárt valószínűleg még a Theater nevű színházban játszották, amit James Burbage építtetett. De biztosan szépen kasszíroztak.

– Tényleg Theater volt a neve? Mint a mostani színházi lapnak? – kérdezte Augustine.

Bólintottam.

– Maga valóságos Shakespeare-tudós – mondta Anthony elégedetten –, ezt a Lopez-sztorit megpróbálom valahogy felhasználni a rendezésben. Felheccelt tömeg, a vér szaga, de Shakespeare-nél a kivégzés elmarad, viszont a zsidót, az idegent kicsinálják, ami talán rosszabb, mint a halál, a szavait mindenki félreérti és röhög rajtuk. Nagyon aktuális.

– Ez nem ilyen egyszerű – vélte Graham, akin látszott, hogy nagyon gondolkodik –, a szerződést Antonióval, az egy font húst nemigen lehet félreérteni. Van egyértelműbb dolog a késnél?

– Annál nincs, de ez a szerződés eleve abszurd – búgta Sylvia –, hogyan mehet bele Antonio ekkora hülyeségbe?

– Mert szereti Bassaniót – mondta tompán Augustine.

– De hogyan? – kérdezte Graham.

– Nagyon – mondta Anthony határozottan –, de én nem értek egyet azzal a felfogással, hogy Antonio szerelmes lenne Bassanióba, bár tíz produkció közül kilencben ma így játsszák, tudom. Amikor először vitték így színre a Kalmárt, annak még lehetett komoly jelentősége, bátor tettnek számított, mára ez lett a közhely. Azt hiszem, a barátság fogalmába is bőven belefér, hogy az egyik habozás nélkül feláldozná az életét a másikért.

– Ez nem ilyen egyszerű – mondta Graham –, én inkább nyitva hagynám a kérdést.

– Azt is lehet – bólintott Anthony. – Természetesen nem erkölcsi, hanem dramaturgiai aggályaim vannak a szerelmi értelmezéssel kapcsolatban. Ha a produkció ezt domborítja ki, elterelődhet a figyelem az Antonio–Shylock viszonyról meg a többiről. Portia biztos szerelmes Bassanióba, de megfordítva így van-e? És egyáltalán nem biztos, hogy a melegek jogait védi, aki egyértelművé teszi, hogy Antonio szerelemmel szereti Bassaniót. Antonio gyűlöli Shylockot; ha belebotlik, leköpi, ott alázza meg, ahol tudja, a végén ő kényszeríti, hogy áttérjen kereszténynek, és ez enyhén szólva sokkal több egy „keresztény úriember szalon antiszemitizmusánál”. Azt is mondhatnám, épp annyira szereti Bassaniót, mint amennyire utálja Shylockot. Az antiszemitizmus Antonióban nyílt és leplezetlen, de ő nem hahotázik „a zsidón”, hanem hideg távolságtartással megveti: ha Shylock szegény volna, levegőnek tekintené, tudomást sem venne a létezéséről.

Most ismét Augustine-ra pillantott, mintha elismerést vagy megerősítést várna. De mindenki egyszerre kezdett beszélni, Anthony alig tudott rendet teremteni, és nehéz volt követni, ki melyik álláspontot képviseli és hova akar kilyukadni. Most először éreztem külföldön, hogy talán nyelvi nehézségeim vannak, azért nem értem őket. Amikor szót kaptam, csak azt idéztem fel a társaság előtt, amit Angelától tavalyelőtt hallottam: Shakespeare korában nem a nemiség felől értelmezték az érzéseket, és így a szerelmet sem, hanem az érzés valódisága és intenzitása felől, irányuljon az bárki felé. Magamban pedig csodálkoztam, Anthony mennyire nem foglalkozik azzal, mit gondol és érez Shylock. Mindezt persze azzal magyaráztam, hogy Ernest Black nem volt jelen. A vita egy idő után parttalannak, sőt meddőnek tűnt, mindenki ugyanazt ismételgette; arra hivatkoztam hát, hogy másnap órám van, és még semmit sem készültem. Felszedelőzködtem.

Anthony elnézést kért a többiektől, és kikísért a folyosóra.

– Az az igazság – mondta lesütött szemmel –, hogy nagyon összevesztem Ernesttel. Szörnyű dolgokat vágtunk egymás fejéhez, amiről mi, színészek, a lelkünk mélyén tudjuk, hogy nem kell komolyan venni, és majd kibékülünk, de akkor is.

– Azt akarja mondani, hogy…

– Azt akarom mondani, hogy mi egy kicsit más viszonyban vagyunk a szavakkal, mint mások. Néha azt hisszük, a szavainknak a magánéletünkben is más a súlyuk, azaz következményük, amely, ha vége az előadásnak, szétfoszlik. De ez most nem tartozik ide. Blackkel már korábban is voltak nézeteltéréseim. A lényeg, hogy nem hiszem, most hallgatna rám, sőt, lehet, hogy egy hétbe telik, míg egyáltalán szóba áll velem. De nem akarom tőle elvenni a szerepet; remek színész, nagyon kell nekünk a produkcióhoz. Az idő viszont sürget, és valakinek végig kellene vennie vele a szerepét. Nem tenné ezt meg nekem?

– De hiszen nem ismerem, még nem is láttam!

– Éppen ezért. Maga, velünk ellentétben, semleges területről érkezett.

– Ne haragudjon Mr. Kaufmann, de ez képtelenség. Hívjam föl ismeretlenül, és kérjem meg, hogy beszélgessen velem Shylockról, velem, aki ráadásul a Filozófiai Tanszéken dolgozom, és nincs két hete, hogy megérkeztem? És anélkül, hogy tudnám, mi az ön rendezői elképzelése?

Anthony töprengett kicsit, aztán bólintott:

– Igaza van. Ne haragudjon, megint hülye voltam. Black úgyis tudná, hogy én küldtem, és akkor meg mindegy, csak magát is kitenném egy csomó kellemetlenségnek. Ezt nekem kell jóvátennem. De ígérje meg, hogy gondolkodik Shylockról, és elmondja nekem, mire jutott. Esetleg jövő kedden találkozhatnánk, akkor, ha jól emlékszem, nincs órája. Ha csupán ott van, és hangosan gondolkodhatom a jelenlétében, már az is segít. Most is roppant fontos volt, hogy eljött. Nekem biztosan, de szerintem a többieknek is.

– Magával nagyon szívesen beszélgetek.

valami falrengetőt

Csak szombaton vergődtem odáig, hogy Shylockkal foglalkozhassam. Nem nagyon értettem, miért vagyok fontos Anthonynak, a Lopez-ügyet minden jobb szövegkiadás bevezetőjében megtalálja, és egyébként sem éreztem, hogy valami falrengetőt mondtam volna. Mennyivel jobb sztori Lopezé, mint a Shakespeare-szakértőé volt a puskaporos merényletről a Macbeth kapcsán? Ezen megint a ringlófa alatt töprengtem, és benyúltam a zakóm zsebébe egy cigarettáért, bár jó úton voltam a leszokáshoz. Kicsi, kemény tárgy akadt a kezembe – a Szövegbe Helyező Szerkezet!

– Megvan! – ugrottam fel, és minden összeállt. Ebben a zakóban utaztam, és ez volt rajtam csütörtökön a megbeszélésen, sőt, a fogadáson is. Hogyan is feledkezhettem meg a Szerkezetről! Anthony a Szerkezet kisugárzását érezte meg, ami mindvégig ott lapult a zsebemben. Ezért vagyok neki ilyen fontos. Persze nem én, hanem a Szerkezet. (Ezen megsértődtem és visszaültem a fa alá.) Bekapcsolás nélkül is a hatása alá került! Színházi érzéke pontosan jelezte, hogy nálam valami megoldás rejtőzik, ha nem is a megoldás.

Szinte öntudatlanul tettem a Szerkezetet A velencei kalmár negyedik felvonásának elejére, s írtam be a szerzőt és a címet. A kezem remegett, mint ilyenkor mindig … vajon hova érkezem… és ki leszek… ha a Theaterbe kerülhetnék… a színpadra… akkor, amikor először mutatták be…

Most sem volt semmi átmenet. Meglehetősen magas, a kör alakú térség majdnem egyharmadát elfoglaló színpadon álltam. Először mindent betöltő bűzt éreztem; a rohadt káposzta, a büdös hal, az ürülék és a vizelet szagának orrfacsaró keverékét. Hogy bírják ki? – ez volt az első gondolatom, mikor lenéztem a színpad körül tolongó tömegre, és végigpillantottam a színház deszkákból ácsolt falába épített, páholy-, illetve galériaszerű, háromemeletnyi, négyszögletes kalitkákon, melyekben férfiak és nők vegyesen szorongtak; a kalitkaszerűség benyomását a falakat belülről támogató, egymástól négy-öt méterre magasodó faoszlopok keltették. A színpad bal szélén álltam, kezemben alabárddal, fodros fehér ing, vörös bársonykabát és térdig érő fekete nadrág volt rajtam, a lábszáramon vastag fehér harisnya, lábamon csatos fekete cipő, a fejemen, mint mindenkién, kalap, csak az enyém – és még két hasonló társamé – fekete, a többieké mindenféle színű. Kilátásomat a nézőtér felé némileg zavarta egy kerek, zömök oszlop, melynek párja jó nyolc méterre, a színpad jobb oldalán emelkedett; ez a két erős, már-már hengerszerűség tartotta a hatalmas színpad fölé ácsolt tetőt. A színpad hátsó részébe hosszabb asztalt állítottak, ennél ültek, persze a közönséggel szemben, Velence idős szenátorai, középen trónolt roppant díszes ruhában a dózse, aki nagyon ismerősnek tűnt. Mögöttük, a színpad hátsó részét lezáró deszkafalban három ajtót láttam, a középső nyitva volt, a jobb és a bal oldali csukva. Más „díszletet” nem lehetett látni. Az ajtók fölött, közvetlenül a tető alatt erkély terpeszkedett, melyen öttagú zenekar ült, leeresztett hangszerekkel; a zenészek is feszülten figyelték az előadást. Az asztal előtt, félig a szenátorok, félig a közönség felé fordulva, minkét oldalon hárman álltak: előttem, a bal oldalon azok, akiket Gratianónak, Saleriónak és Solaniónak véltem, jobb oldalon pedig az asztalhoz legközelebb – szintén igen díszes ruhában – magas férfi, akit Antoniónak gondoltam, közvetlenül mellette egy hozzám hasonló alabárdos őr, a harmadik egy szintén alaposan felcicomázott fiatalember volt, aki nem lehetett más, mint Bassanio.

patetikusan gurgulázott

Középen pedig – Shylock: a középtermetnél valamivel alacsonyabb, hajlott hátú, de még fiatalos férfi, barnásvörös parókáján meggyszínű sapka táncolt, hosszú, horgas orrán látszott, hogy műorr, zöld, begombolatlan mellénye csupán oldalról fedte meglehetősen nagy pocakját, barna nadrágja neki is csak térdig ért. Szinte énekelve beszélt, már-már patetikusan gurgulázott, széles taglejtésekkel fűrészelte kezével a levegőt, kiejtését pedig annyira nem értettem, hogyha nem ismerem jól a darabot, azt sem tudom, hol tart, de lassan rájöttem, a dózséhoz intézett monológot mondja:

Kegyelmeddel közöltem, mi a célom,
És meg is esküdtem szent szombatunkra,
Hogy zálogomnak tárgyát megkapom.
Ha megtagadod, törvényetek és
A város szabadsága sínyli meg.
Azt kérdezed, miért választok inkább
Egy darab döghúst a háromezer
Dukát helyett? Megtagadom a választ.
De, mondjuk, így tetszik – elég e válasz?
Mondd, hogy házamban egy patkány zavar,
S szívesen adnék tízezer dukátot,
Hogy elpusztuljon! Elég ennyi válasz?
Van, ki a malacpecsenyét utálja,
Más megőrül, ha meglát egy cicát,
S van, ki ha duda szól, vizeletét
Nem tudja tartani, mert csak az ösztön,
A szenvedély ura, az dönti el,
Ki mit szeret, utál. Hát itt a válasz:
Aminthogy nincs határozott oka,
A disznósültet mért nem bírja az,
Ez meg az ártatlan macskát miért nem,
Az pedig a szőrdudát, s mind kénytelen
Engedni szégyenének s másokat
Sérteni ő, a sértett – így magam sem
Tudom s nem is akarom indokolni,
Csak megrögzött undorral s gyűlölettel,
Melyért Antoniót így üldözöm
Jogommal. No, elég nektek e válasz?

Megállt a levegő: a körben ücsörgők és a színpad körül tolongók egyaránt szinte vallásos áhítattal, sokan szó szerint tátott szájjal néztek a színpadra. Antonio is deklamált, amikor megszólalt, de mondatai ugyanolyan halálos csöndben csendültek fel, mint Shylocké. Tüntetően csak Bassanióhoz beszélt, mintha „a zsidót” előzőleg letörölte volna a színpadról; hideg volt és gőgös; szavai úgy koppantak a színpadon, mint a jégdarabok:

Gondold meg, hogy zsidóval vitázol:
Olyan ez, mintha a partra kiállnál
S a hullámverést csillapulni kérnéd,
Vagy vitázhatnál a farkassal is,
Miért bégetett bárányért juhot,
Vagy megtilthatnád a bérci fenyőnek,
Hogy zajongjon, megrázva koronáját,
Ha zúgatják a menny viharai.
Előbb bírsz a legkeményebbel is,
Mint meglágyítsd – mert nincs ennél keményebb –
Zsidó szívét: kérlek tehát, ne tégy több
Ajánlatot, új módszert ne keress,
De mondjátok ki nyíltan s egyszerűen
Halálomat s a zsidó akaratját.

„Istenem, ez nem Shylockról, hanem magáról beszél – nyilallt belém –, ő az óceán, a farkas, a bérci fenyő, az ő szíve nem lágyul, még akkor sem, ha Shylock egy font húsként kivágja”. Magam sem tudom, miért, a dózsét játszó színészre pillantottam, akinek parókás feje alig észrevehetően helyeslően megbiccent, és szép ívű ajkának sarkában elégedett mosoly bujkált. Ekkor rádöbbentem, ki ül a szenátorok között a főhelyen: William Shakespeare! Azért volt olyan ismerős: az első Fólióból annyiszor reprodukált képe miatt, bár most jóval fiatalabbnak láttam. Igaz, akkor nem volt nagy színész, mindig mellékszerepeket vállalt, így előadás közben is gyakran lehetett jelen a színpadon!

szó szerint sírtak

Nem sokat töprenghettem Shakespeare-en – bár éreztem, hogy puszta jelenléte miatt kis patakokban csorog le hátamon a veríték –, mert pergett tovább az előadás, számomra már-már követhetetlen tempóban. Két meglettebb ügyvédnek, illetve írnoknak maszkírozott fiatal fiú érkezett: Portia és Nerissa, harsogtak a nagy beszédek, Antonio patetikus búcsúja Bassaniótól tele volt érzelgősséggel, de a közönségből többen – különösen a színpad körül ácsorgók – szó szerint sírtak, talán mert Antonio is könnyezett.

Középen azonban még mindig Shylock állt. Döbbenetes átalakuláson esett át: handabandázó, felfuvalkodottan, bosszútól elvakultan tomboló bohócból méltóságteljes úrrá magasodott – kihúzta magát, egyre nőtt; kiderült, majdnem egy magasságú Antonióval. A többiek vagy úgy beszéltek hozzá, mintha levegő lenne, vagy mintha kártékony patkánnyal, undok csótánnyal volna dolguk, akit el kell taposni, de éppen ennek arányában lett egyre komolyabb és megrendítőbb minden mozdulata. Amikor a jelenet vége felé az előttem álló Gratiano bekiabálta, hogy „Kérj engedélyt, hogy felköthesd magad, de minthogy vagyonod az államé, már nem maradt egy kötélre valód: államköltségen kell felkötni mégis”, a közönség nagyobbik része már nem nevetett, hanem kifütyülte, lefujjolta Gratiano beszédét, néhányan bekiabáltak: „hagyd békén! ne bántsátok! inkább te kösd fel magad!” – teljesen átélték, hogy Velencében vannak egy bírósági tárgyaláson.

De most sem nézegethettem sokáig a közönséget: következett Shylock végső megalázása. Amíg Antonio Shylock vagyonának felosztását fejtegette, és különösen, amikor feltételként szabta, hogy a zsidónak azonnal keresztény hitre kell térnie, az alattam lökdösődő tömegben sokan még nevetgéltek. De amikor Shylock Portia kérdésére – „Örülsz ennek zsidó?” az „örülök”-öt tompa jajkiáltásként mondta ki, ismét megállt a levegő, és néhányan megint sírva fakadtak. Nehéz megmondani, mi tört fel Shylock ajkán: egyszerre volt végtelenül csalódott, dühös, lemondó, értetlen, de mindentértő, aki kezdettől tudta, hogy sohasem nyerhet, de egy pillanatra ostobán elhitte, hogy mégis; hangjában keveredett a legmélyebb fájdalom és az ördögi, az egész világ, s ezért a saját gonoszságát is belátó önirónia. Elrabolták a lányát. Ügyes szócsavarással, nyelvi leleményekkel kiforgatták a vagyonából. Most arra kényszerítik, tagadja meg a hitét. És mindezt jórészt maga hozta saját fejére: ő ragaszkodott a záloghoz, Antonio egy font húsához. Azaz dehogyis ő a hibás: inkább az általános, szinte kézzelfogható, süket és vak megvetés. A színész egész lénye, minden porcikája játszotta ezt; puszta létezése már csak arra szorítkozott, hogy nem létezik. Egyszerre láttuk a szenvedéstől kétrét görnyedve, és volt valami roppant mély bölcsesség birtokában: a színész tudta, tudnia kellett, mi a teljes veszteség, mit jelent a megsemmisülés, és – éppen ezért – mit jelent élni. De nem sírt, sőt, szeme mintha szárazabb lett volna a szokásosnál.

csak hellyel-közzel értettem

Fel kellett ocsúdnom az ámulatból, mert ahogy Shylock lassan, megmegroggyanó lábán levonult a színről, a másik alabárdos is elindult kifelé: jobbnak láttam követni példáját. Egy pillanatra megtorpantam, mert Shylock a bal oldali ajtón ment ki, alabárdos-társam a középsőn; rájöttem, hogy nekem is az utóbbi felé kell vennem az irányt, de zavart a hatalmas alabárd – megbotlottam, majdnem elestem. A szemem sarkából láttam, hogy Shakespeare összevont szemöldökkel sandít rám: „mit szerencsétlenkedik itt ez a segédszínész?”, de sikerült bemanővereznem az ajtók és a beljebb lógó függönyök mögé. Mentségemre legyen mondva, életemben először voltam színpadon, és nem is akármilyen színházban. Ruhámat átizzadtam, a jelenet kifárasztott; Shylockot is, egy székre roskadt, behunyta a szemét, hátradőlt. Széket kerestem volna én is, de láttam, hogy alabárdos társam kapkodva vetkőzik és öltözik: valami szolgagúnyát rángatott magára. Ha lassabban is, követtem példáját: úgy látszik, én is szolgaféle leszek Portia palotájában, az utolsó jelenetekben. Szerencsére rengeteg ócska holmi hevert szanaszét, és könnyen találtam a méretemnek nagyjából megfelelőt; társam kedves volt, segített, bár látszott, nem nagyon érti, miért ügyetlenkedem a gombokkal és csatokkal. Közben suttogva magyarázott valamit, de olyan angolsággal, amelyet csak hellyel-közzel értettem, bár lassan kezdtem hozzászokni az itteni kiejtéshez; rájöttem például, hogy az I-t, az én-t, hol ‘ai’-nak, hol „í”-nek ejti. Hamarosan a középső ajtón át a színpadról a függöny mögé tódult az egész társaság – véget ért, amit én negyedik felvonásként ismertem. Majdnem mindenki eltűnt valahol hátul, Shakespeare azonban csak a parókáját vette le, egy oszlophoz lépett, amin írás lógott, legtetején hatalmas betűkkel ez állt: PLOT, de csak ennyit láttam belőle. Intett egy fiatalembernek és egy lányruhába öltözött fiatal fiúnak: Lorenzo, illetve Jessica lehetett. Társam hátraszaladt, széket nyomott a kezembe, felkapott egy másikat, és valósággal kituszkolt a színpadra, mert Shakespeare már hevesen integetett felénk. A székeket egyetlen fejbólintással Jessica és Lorenzo mögé tettük – kezdtem élvezni a dolgot –, ők leültek, mi tisztelettudóan a középső ajtó két oldalára álltunk. Lorenzo és Jessica egymást átkarolva beszélgettek; úgy emlékeztem, meg kellene jelennie először egy Stephano, majd egy Lancelo nevű alaknak, akik Portiáék érkezését harangozzák be, ehelyett azonban az erkélyen zene csendült fel: a zenekar gyönyörű, lírai melódiát játszott.

A darab utolsó jelenetei egyébként úgy zajlottak, ahogy ismertem: Portia és Nerissa az elcsalt gyűrűkkel megleckéztette Bassaniót, illetve Gratianót, s a békülés után a párok egyszerre hagyták el a színpadot – csak Antonio maradt egyedül: kétségbeesetten körülnézett, és egy hatalmasat sóhajtott, ami már-már felért Shylock „örülök”-jével. De a közönség nem figyelt annyira, mint a tárgyalás alatt; néhányan ugyan nevetgéltek Bassanio és Gratiano kínos zavarán, legtöbben ettek, a férfiak fakupákból iddogáltak, az álldogálók lökdösődtek, zsongtak, beszélgettek, s csak egy-egy hangosabb szó felharsanásakor pillantottak a színpadra. Láttam, amint odalent egy zöld ruhás, erősen kifestett nő belekarol egy pocakos férfiba, valamit a fülébe súg, és elhagyják a nézőteret.

Ahogy Antonio sóhaja elszállt a színház fedett részének zsindelyteteje fölött – csak most tudatosodott bennem, hogy az ég felhős, de nincs hideg, s a távolban toronyórát pillantottam meg, amely négy óra után tíz perccel-t mutatott – a zenekar hangos, hihetetlen tempójú táncdalba kezdett; minden szereplő a színpadra tódult, és összekapaszkodva, mámorosan roptak valamit, ami leginkább a fergeteges skót táncra, a jig-re emlékeztetett. Szerencsére meg tudtam lapulni az ajtófélfa mellett, és nem sodortak magukkal – táncolni sohasem szerettem, s a lépéseket végképp nem ismertem. A színészek közül néhányan énekeltek, mások fékevesztetten hujjogtak, óbégattak, kurjongattak – csak Shakespeare-t és Shylockot nem láttam sehol, és Antonio is eltűnt. A tánckarból kivált egy bohócruhás, mókás arcú kis alak – „ez játszhatta a fiatal Gobbót”, gondoltam –, hihetetlen sebességgel szaporázta és figurázta, majd a színpad szélére rohant, lekiáltott valamit, a nézők közül sokan a körülbelül embermagas színpadhoz tapadtak és felnyújtották a kezüket: a bohócruhás segített nekik felhúzódzkodni, majd körbetáncolta őket, a nők szoknyája felé kapkodott, félreérthetetlen kéz- és testmozdulatokat tett – az egész színház dőlt a kacagástól. A galérián ülők is felálltak, tapsoltak, dobogtak, mindenki nevetett, kiabált: a hangulat tetőfokára hágott.

A zene hirtelen elhallgatott, halálos csend lett. A zenekar mellett, az erkélyen feltűnt Shakespeare. Kedvesen megköszönte a közönségnek, hogy eljött, s bejelentette, hogy a nagy sikerre való tekintettel másnap is A velencei kalmárt tűzik műsorra. A közönség ugyanolyan gyorsan higgadt le, mint amilyen gyorsan felhevült, és lökdösődve, kedélyesen beszélgetve a kijáratok felé tódult. Hamarosan sűrű kocsizörgést, lódobogást, egy-egy nyerítést lehetett hallani, és nem telt bele húsz perc, a színház és környéke kiürült, pedig rengetegen voltak – a nézők számát legalább ezerötszázra becsültem.

hozzászokni a büdöshöz

Hogy ezek után pontosan mi történt a színfalak mögött, nem tudom, mert hatalmas seprűt nyomtak a kezembe, és – szerencsére többedmagammal – ki kellett söpörnöm az elképesztő mennyiségű és összetételű szemetet: először a galériákról a színház közepére, majd a kijáratokon át az utcára. Szerencse, hogy kezdtem hozzászokni a büdöshöz, bár ehhez a rossz szag-élményhez semmi se volt a korábbi. Amikor alabárdos-társammal – akiről megtudtam, hogy a Jack névre hallgat –, és még két takarító, markos legénynyel visszatértem az öltözőházba, tizenkét férfit találtam egy hatalmas tábla körül kuporogva; köztük volt Shakespeare, valamint a Shylockot, Antoniót és Bassaniót játszó színészek, és a két fiatal fiú, akik Portiát, illetve Nerissát alakították; az egyik magas volt és szőke, a másik pici, sötétbarna hajjal és kreolos arcbőrrel, de ott izgett-mozgott a jig főtáncosa is, még mindig bohócruhában. A főhelyen idős férfi ült, aki feltűnően hasonlított a Shylockot alakító színészre. A tábla közepén hatalmas pénz-halom emelkedett – ahogy kivettem, a legtöbb egypennys érme volt. Az idős, komoly férfi mutatóujjával a halom szélébe kotort és a tőle jobbra ülő elé tolt egy pénzdarabot, aztán a következő elé, és így tovább, s amikor körbeért, újra kezdte. Két halom tulajdonos nélkül púpozódott egyre nagyobbra, a férfi komótosan tologatta az érméket, a bohócruhás meg is szólalt:

– James, nem tudnád egy kicsit lassabban?

Mindenki nevetett, James is. „James”, töprengtem, „csak nem James Burbage, a társulat menedzsere, impresszáriója, aki a Theatert építtette, sőt, építette, hiszen eredetileg ácsmester volt?” Milyen jó, hogy lelkiismeretesen elolvastam Angela könyveit! Akkor a Shylockot játszó színész Dick, azaz Richard Burbage, aki a III. Richárd címszerepével futott be, később nagy tragikus színész lett, ő játszotta Hamletet, Othellót, Leart, Macbethet! Persze, hogy hasonlítanak, hiszen James és Dick apa és fia! Mit szólna Shakespeare, ha most odamennék hozzá, és közölném vele, hogy nem telik bele öt év, és megírja a Hamletet? És most megtudhatnám, ki írta az ő Hamletje előzményét, az úgynevezett Ur-Hamletet! Tényleg Thomas Kyd? De visszaemlékeztem Remko szavaira: a Szövegbe Helyező Szerkezet nem időmasina, amivel jogtalan úton mások elől elzárt információkhoz juthatunk. Ha ilyenre vetemednék, a Szerkezet úgyis azonnal megtorolná, és ott találnám magam a ringlófa alatt. Inkább a PLOT feliratú íráshoz osontam; tudtam, hogy ezen pontosan megvan a darab rövid kivonata jelenetenként, és hogy melyik jelenetben kinek és mikor kell színpadra lépnie, s legfőképpen: a színészek neve; Shakespeare is ebből vezényelt bennünket. De nagyot csalódtam, mert csak hellyel-közzel tudtam kisilabizálni a macskakaparásszerű kézírást. Annyi biztos, hogy Antonio John Heminges, Bassanio Augustine Phillips volt, és hogy a bohócruhás alak tényleg Gobbót, a clownt alakította, a neve Will Kempe. Istenem, Will Kempe! Richard Tarlton után a legnagyobb komikus színész, aki majd a Morris tánclépéseivel megy Londonból Norwichba! De ezen sem volt időm elandalodni, mert Jack berángatott a sorba, ahol a kisebb vagy néma szerepeket játszó színészek álltak. A tábla körül ülő „részvényesek” és főszereplők elkészültek az osztozással; James hatalmas markába fogta az egyik, eddig gazdátlan pénzhalmot, és szétosztogatta közöttünk, ugyanazzal a módszerrel, mint az előbb. Én harmincöt egypennyst kaptam: fogalmam sem volt, sok ez vagy kevés. Megköszöntem, James csak bólintott, láthatóan nem ütközött meg a kiejtésemen.

James a másik pénzhalmot is felmarkolta, és valami ládáért kiáltott. Kempe felugrott, és három ládikával tért vissza: egy aranyozott, egy ezüstözött és egy szürke, ólommal befuttatottnak tűnő ládikával, amelyek persze a darab kellékei voltak. Ezen mindenki úgy nevetett, mintha a világ legjobb viccét hallaná, s még akkor is nevettek, amikor Shakespeare előhozta a társulat nagy faládáját, melyben – így gondoltam – a jelmezekre és egyéb társulati közös kiadásokra gyűjtöttek, James a mellényzsebébe nyúlt, kulcsot vett elő, szertartásosan kinyitotta a ládát, betette a pénzt, elővett egy nagyobb, összefűzött könyvet és beírta az aznapi bevételt, a társulat tagjaiét éppúgy, mint a közös pénzt és a nekünk adott összeget, levette a PLOT, azaz ’cselekmény’ feliratú irományt az oszlopról, és betette a könyvbe, majd ugyanilyen rituálisan bezárta a ládát, mellénye zsebébe tette a kulcsot is, Shakespeare hátravitte a ládát. Mindenki jókedvű volt, cihelődtek, kis csoportokban beszélgettek, és nekem nagyon nem akaródzott otthagyni őket: úgy mégsem mehetek el, hogy Shakespeare-rel egyetlen szót sem váltok!

minden átmenet nélkül

Szerencsémre Jack kedvesen belém karolt, és hamarosan az utcán találtam magam – még mindig az ócska szolgaruha volt rajtam, ahogy Jacken is, ezzel, úgy látszik, nem törődtek –, előttünk Shakespeare, Heminges, a két Burbage, Augustine Phillips és Will Kempe bandukoltak; mindannyian elegáns posztóköpenyt viseltek, melyen ugyanaz a címer díszelgett. A társaságot Kempe szórakoztatta, a többiek hálás közönségnek bizonyultak: harsányan nevettek minden mondatán. Csak akkor komorodtak el, amikor egy másik színház mellett haladtunk el, amelyre nagy betűkkel ki volt írva: „Curtain”; morogtak, köpködtek, Kempe még az öklét is megrázta az épület felé. Általában mindenre sokkal szélsőségesebben és közvetlenebbül reagáltak, mint én tettem volna, és szinte minden átmenet nélkül voltak vidámak és szomorúak.

– Ne rázd az öklöd, Will – szólalt meg Shakespeare. – Itt már mély csend honol, mindenki a Bellben iszogatja a sörét; hamarabb megvoltak a számolással; nyilván kisebb volt a bevétel.

Mindenki nevetett, a jó hangulat visszatért. Szélesebb utcába fordultunk, amelyen kocsik zörögtek, lovasok léptettek, tarka tömeg hullámzott. Többen köszöntek a színészeknek, amit ők nyájasan, szinte egyszerre viszonoztak. Némelyik házon felirat hirdette, hogy a Bishopsgate utcán vagyunk. Jobbra nagyobb épület tűnt fel, amelyen a „Bethlehem Hospital” név látszott. Csak nem ez a híres Bedlam, ahonnan a Lear királyban Edgar érkezik „szegény Tamás”-ként? Persze, az még legalább tíz év… Hamarosan kereszteztük azt a széles utcát, amelyről kiderült, hogy a Cheapside, s nem sokkal a kereszteződés után két nagyobb fogadó tűnt fel, szinte egymással szemben: az egyik cégérén ez állt: „Bell Inn”, a felirat mellé hatalmas harangot festettek; a másikon ez: „Cross Keys Inn”, ezen két, egymást keresztező kulcs volt. Mi természetesen az utóbbiba mentünk, már tudtam, miért: a Bellbe a Curtain társulata jár.

– Hozta Isten, színész uramék; üdvözlöm mindnyájukat! – rikkantotta jókedvűen a termetes kocsmárosné, hatalmas, veres köténnyel a hasán, amint beléptünk. – Örülök, hogy egészségben látom mindnyájukat! Ide, ide, a legjobb asztalhoz! Adam! Peter! A söröket, a tésztát, de szaporán, mert úgy fültövön cserdítelek mindkettőtöket, hogy nagyapa korotokban is emlegetitek!

– Köszönjük szépen – mondta szívélyes biccentéssel Shakespeare –, hogy van az, kedves Mrs Quickly, hogy magánál minden asztal a legjobb?

– Mert minden asztalnál a legjobb sört és lepényt adjuk, Master Shakespeare – nyelvelt vissza az asszony nevetve. – No, üljenek már le!

A fogadóban még nem voltak sokan; itt a kinti bűzt kellemesen nyomta el az étel- és sörszag, a berendezés egyszerű volt, de bensőséges hangulatú – kicsit még az Erasmus Kávéházra is emlékeztetett. Letelepedtünk egy hosszú asztalhoz; idebent már sötét volt, Mrs. Quickly (csak nem róla mintázza majd a kocsmárosnét Shakespeare a IV. Henrik két részében?) gyertyákat tett az asztalra. Az asztalfőre Shakespeare-t ültették – „ez a szerző helye”, mondta James Burbage ellentmondást nem tűrő hangon, és lenyomta Shakespeare-t a székre; Jack és én persze az asztal végére kerültünk; a bal oldalamon már nem ült senki, a jobb oldalon Augustine Phillips volt a szomszédom.

Adam és Peter valóban pillanatok alatt előbukkant, Adam három hatalmas tál lángosszerű lepényt tett az asztalra, Peter a söröket egyensúlyozta. Nagy csalódásomra a sör sűrű és meleg volt, de látszott, hogy mindenki így szereti; nagyokat téptek a lángosokból és a sörbe mártogatva ették, a legtöbben csámcsogva, nagyokat csettintve a nyelvükkel; James Burbage – aki rossz és öreg fogairól morgott valamit – egyenesen a sörébe aprította a lángosát.

– Uraim, kedves barátaim – szólalt meg Shakespeare, és már egészen jól értettem a beszédét –, Isten, valamint királynőnk, a felséges Szűz Erzsébet királynő és urunk, Lord Hunsdon kegyelméből őfőméltósága, a Lordkamarás szolgái, először is igyunk királynőnk és Sir Henry Carey egészségére!

– Isten óvja a királynőnket! Urunk, Lord Hunsdon egészségére! – kiáltott mindenki, és nagyot kortyolt.

kongó zajáradat

– Item: másodszor – mosolygott Shakespeare –, rólam az a hír járja, hogy nehezen dicsérek. Nos, ez alkalommal nem esik nehezemre: a velencei kalmár, Antonio és Shylock, a zsidó történetének első előadása olyan volt, amilyennek álmodtam. Talán jobban sikerült, mint négy hónapja a II. Richárd. A kalmár és a zsidó históriája komédia, de azt szerettem volna, ha mindenütt tragikus atmoszféra járja át, és ez sikerült. Mindenki nagyszerű volt. Mert a színjáték feladata nemcsak az – mint a Curtainben –, hogy a földszinten állókat szórakoztassa, és különösen nem, hogy rongyos foszlányokká tépett szenvedéllyel a fülüket megrepessze, bár sokukat nem érdekel más, mint holmi kimagyarázhatatlan némajáték és kongó zajáradat. Nem színházhoz méltó az, ahol – mintha a színi játék már a kezdetektől egy bedlami őrült fejében játszódna, de ez sehogy sem érthető és tudható – valaki berohan a színpadra, ordít egy nagyot, majd elvágja a torkát, a másik összevissza lövöldözik, a harmadik fel akarja gyújtani magát, és minden szörnyűség mintegy önmagáért tárul elénk. Hanem a színjáték feladata, hogy tükröt tartson emberi természetünknek: hogy felmutassa az erény önábrázatát éppúgy, mint a gúny önnön képét, és lassan véget érő századunk, tehát maga az idő testének tulajdon alakját és lenyomatát. Isten óvja királynőnket! Isten óvjon mindnyájunkat! Egészségetekre!

– Hű, de szép! – mondta Will Kempe őszinte csodálattal. – Ez olyan szép, hogy egyszer bele kell írnod az egyik darabodba.

– Köszönöm, megteszem – mondta Shakespeare komolyan –, de inkább egy újabb elbeszélő költeményembe. Az fennmarad; a sok szó egy színdarabban, ha nemes: felzeng, ha dühös: dúl-fúl, és így tovább, de két óra múlva elnémul mindahány, és nincs sehol, nem vonatkozik semmire. Olyan, mint a jig, amire bejön a közönség.

– A jignek megvan a maga jelentősége – izgett-mozgott a székén Kempe –, de talán nem állt meg a levegő, amikor Dick azt mondta: „örülök”?

– Nemcsak a levegő, de a szívem is majdnem megállt – mondta Shakespeare –, ekkor értettem meg, szegény jószívű Johnnak mennyire szíves és mennyire szívtelen alakot kell játszania egyszerre – és John Hemingesre nézett –, de nem hiszem, hogy darabjainkból, mivel légbe mondott szavak, és így árny-húsuk, mint a lehelet, átolvad a szélbe, bármi megmaradna azon kívül, ami a közönség szívében marad. Nem ez a dolguk.

– Majd idővel össze kell szedni mindet, és elvinni a nyomdászokhoz – mormogta John Heminges.

Nem tudtam megállni, hogy ne szóljak, bár rengeteget kockáztattam: hogy otthon találom magam a ringlófa alatt, hogy nem értik meg a kiejtésem, hogy kiröhögnek, hogy elkergetnek, pedig már azért hálásnak kellett volna lennem, hogy Jack így felkarolt, hogy csodálatos módon senki sem tett fel kérdéseket, és hagyták, hogy együtt legyek velük. A torkomban dobogott a szívem, jobban izgultam, mint a védésem alatt, amikor B. professzornak válaszoltam:

– Master Shakespeare, szeretve tisztelt uram – kezdtem akadozva–, lehet, hogy amit most mondok, hihetetlenül hangzik, de még rengeteg nagyszerű színjátékot fog írni, évszázadok múlva is játszani fogják szinte mindet, ezrek, sőt milliók vitatkoznak majd, mit akart mondani egy-egy talányos mondatával, egy-egy remekül megrajzolt alakjával, és nem túlzok, ha azt mondom: minden idők legnagyobb költőjeként és drámaírójaként fogják ünnepelni nemcsak itt, Angolhonban, hanem szerte a világon.

– Hűha – mosolygott Shakespeare –, úgy hangzik, mint valami roppant vonzó, s ezért veszedelmes prófécia. Az effajta jóslatok felpiszkálják a becsvágyat, amely aztán, mint a szertelen lovas, túl nagy lendülettel akar lóra szállni, és a nyereg másik oldalán találja magát, a porban. Ez volt a baja szegény Marlowe barátomnak is, Isten nyugosztalja.

– Bizony – bólogatott James Burbage –, mindjárt két éve, hogy megölték. De attól tartok, nem nyugosztalja Isten, mert a pokolba került, mint mindenki, aki az ördöggel cimborál.

– A pokolba a pokollal – kiáltott Will Kempe –, vigye el az ördög, Christopher Marlowe-stul, mindenestül. Igyunk!

Ittunk, én nem mertem többet szólni, de nagyon örültem, hogy Shakespeare – legalábbis ami az angolságomat illeti – megértette, amit mondtam.

– Visszatérve az „örülök”-re – szólalt meg Dick Burbage, miután zekéje ujjával megtörölte a száját –, meg kell hagyni, John is remeket sóhajtott a végén!

– Köszönöm – mondta John mosolyogva –, azt hiszem, Antonio akkor döbben rá, hogy egyetlen sorstársa maradt, és az különös módon Shylock.

– Shylock uzsorára ad pénzt, fúj! – kiáltott James Burbage –, ez olyan igazán zsidós dolog, Will, ezt jól elkaptad. Antonio nagyon jóságos vele, amikor feltételül szabja, hogy térjen át kereszténynek! Nem tudom, honnan, Will, de nagyon sokat tudsz a zsidókról.

kölcsönt kamattal

– Csak olvastam az Ószövetséget, ennyi – mosolygott Shakespeare. – Shylock, ahogy törvénye előírja, csak keresztényeknek adhat kölcsön uzsorára pénzt. Tubal, a másik zsidó azért is kell a darabba, hogy világos legyen: zsidó zsidónak nem számíthat fel uzsorakamatot, ahogy a keresztények sem adnak kölcsönt kamattal Velencében, ellentétben szeretett Londonunkkal. Dick „örülök”-je épp azért volt remek, mert pont az ellenkezőjét sikerült mondania. Kíváncsi vagyok, James, te mit szólnál, ha kényszer alatt kellene más hitre térned?

– Meg van írva: tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket…

– De az is meg van írva, Lukács evangéliumában, hogy sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak. Amikor a hivatalosak nem jönnek el a nagy vacsorára, a ház ura azt mondja szolgáinak: menjetek az út szélére, a városon kívülre, ahol a megvetettek, a bénák, a vakok, a szegények, a hajlék nélküliek, a szenvedők élnek, akik mindent elveszítettek: őket hívjátok be. Ők meg fogják becsülni a meghívást, és örülni fognak. Mert a meghívás egyetlen feltétele az alázat és az öröm, szabad akaratból. Kényszer alatt nem tud örülni senki. Itt a földön nekünk két ilyen önkéntes öröm adatott: a barátság és a szerelem.

– Így van – helyeselt Dick –, Shylock pedig már a kezdetektől azt szeretné, ha Antonio a barátja lenne. „De mondd, miért viharzol? A barátod szeretnék lenni, és elfelejteni, hogy megaláztál”. A szívét akarja, bár sokáig csak egy font húsról beszél. Tényleg, Will, eleinte miért csak egy font húsról beszélek, minden pontosabb meghatározás nélkül, és miért csak a bírósági tárgyaláson derül ki, hogy a szív már benne volt a szerződésben?

– Nem volt benne – rázta a fejét Shakespeare –, az volt benne, hogy Shylock arról a területről vághatja ki az egy font húst, ahonnan kedve tartja. Amikor a tárgyaláson látja, hogy Antonio még jobban megveti, mint eddig, fel akarja mutatni ország-világ előtt, milyen hihetetlen közönyre, mennyi kegyetlenségre képes egy keresztény szív. És ha a keresztények szemében és szívében egy ember ennyire nem ember, ennyire csak a háromezer dukátot látják benne, ennyire: nincs, ennyire puszta semmi a létezése, nem volt-e hiba és hiába Krisztusban Isten fiát, a megváltót látni? Ha a keresztények szívtelenek lettek, amikor régi szívüket újra cserélték, akkor mire volt jó az új vallás, az új szövetség? Akkor miért nem jobb a régi vallás, a Shylocké? És ha Shylocké jobb, akkor őt és hittársait miért hívják Krisztus gyilkosainak? Inkább maradt volna mindenki zsidó, mint ő.

– Ha abból indulunk ki, hogy Antonio azt hiszi, Shylock minden keresztényt gyűlöl – töprengett Dick Burbage –, akkor Shylock viselkedése a törvény előtt olyan, mintha Shylock Antoniót akarná igazolni. A szív követelésével Shylock mintha azt mondaná: azt hiszitek, hogy én mindenkit gyűlölök, és kiváltképp Antoniót, a keresztény úriember legnemesebb példáját? Igazatok van! De ti is gyűlöltök engem, és akkor talán még sincs akkora különbség köztünk.

– Remek! – kiáltott Shakespeare, és sörös kupáját Dickre emelte. – Meg akarja mutatni, hogy ő is ugyanúgy ember, mint ők. Valahova be kellene tennem egy monológot… valami olyasmit, hogy zsidó vagyok, de ember: ha megsebeztek, én is vérzem, ha megcsiklandoztok, nekem is nevetnem kell… ahogy a dudáról és a vizeletről beszél a végén… Dick, holnap délelőtt meg tudsz tanulni még nyolc-tíz sort? Majd megmutatom, hol kell mondanod…

– Akár húszat is – dörmögte Dick.

– Shylock azért nem fogadja el a hatezer dukátot, amit én ajánlok neki, mert nem hajlandó pénzzé változtatni, amit érez? – kérdezte most Bassanio, azaz Augustine Phillips.

– Azért nem – mondta Shakespeare, és egyre komolyabban és lelkesebben magyarázott –, bár körülötte mindenki mindent pénzzé tesz, de őt vádolják ezzel a leghevesebben. Holott Lorenzónak éppen annyira kellenek a zsidó arannyal tömött zsákjai, mint Jessica. Portia, Bassanio és mindenki úgy gondolja, pénzen minden kifejezhető, Bassaniónak is legalább annyira van szüksége Portia hozományára, mint az egyébként valóban szép és okos lányra. A mérleg egyik serpenyőjében – a törvény mérlegének serpenyőiben is – mindig pénz van, a másikban egy szív. Ezt borítaná fel Shylock, a maga mérlegével.

– De Portia szerelmes Bassanióba! – kiáltott fel James Burbage.

– Mondjuk azt, hogy tetszik neki a csinos velencei fiatalember. Erre nem mondanám, hogy szerelem – mondta Shakespeare.

– Észrevettem – morfondírozott James Burbage –, hogy a dalban, tudod, amikor Bassanio azon töpreng, a három ládika közül melyiket válassza, szóval abban a dalban minden sor utolsó szava az „ólom” szóra rímel. Szinte a szájába vagy a fülébe rágja Bassaniónak, hogy az ólomládikát válassza.

már az elején csal

– Úgy van – mosolygott Shakespeare –, mindenkinek látnia és hallania kell, hogy Portia már az elején csal, mint a tárgyaláson. S ami Bassaniót illeti: épp az a baj, hogy nem a szép és okos lányt látja Portiában, hanem a pénzét; amikor odaadja a gyűrűjét, amit Portiától kapott, Balthazárnak, az ügyvédnek, vagyis Portiának, nyilvánvaló, mennyire könnyen megy Bassaniónak az esküszegés, és azt se bánja, ha a felesége hűtlen lesz hozzá.

– Igen, Shylock valami olyat köt ki zálogképpen, ami élő, eleven és szó szerint a húsba vág; ami kérlelhetetlenül nem cserélhető el… vagy ki – mondta James Burbage, mint aki most ért meg teljesen valamit.

– De Antonio belemegy az üzletbe. Akkor mégsem közömbös a szíve – vetette közbe John Heminges.

– Tegyük fel, hogy Shylock tényleg kivágja Antonio szívét – mondta Shakespeare izgatottan –, egyébként Shylocknak is ez lenne a legjobb megoldás: rögtön megölnék őt is, és, különösen Jessica elvesztése után már neki sincs vesztenivalója. Shylock ebben a kivágott szívben azt látná, mennyire szívtelenek a keresztények – ő talán nem is találna szívet Antonio mellkasában. Antonio viszont, ha túlélhetné, azt látná a saját szívében, és azt mutathatná fel egész Velence előtt, mennyire jó barátja Bassaniónak: hogy ő, Antonio, a nyáj megfertőzött juha, aki nem alkalmas a házasságra, szívesen adja akár az életét is a barátja boldogságáért, akinek már felesége van.

– Antonio ennél jóval színpadiasabb és patetikusabb – mordult fel Heminges –, Narcissus elbújhat mögötte önmaga csodálatában.

– Mint mindannyiunkban, Antonióban is van önszeretet, és persze távolról sem tökéletes, ahogy maga is elismeri – mondta Shakespeare –, de Shylock mellett ő az egyetlen, aki mindenét hajlandó kockára tenni; az életét adná a legjobb barátjáért, és úgy gondolja, az igaz barátság vérre megy. Ezt Shylock is tudja, így azt is, Antonio rögtön beleegyezik majd a különös zálogba.

– De miért mondod, hogy Portia csal a tárgyaláson? – kérdezte Will Kempe. – Szerintem zseniálisan talál rá, mivel foghatja meg Shylockot. Shylock a törvény, azaz a zálog betűje szerint érvel: egy font hús, ahonnan neki tetszik. Portia a törvény betűjét fordítja vissza Shylockra: rendben, de sem többet, sem kevesebbet nem vághatsz ki, mint egy font, és a vér nem volt benne a szerződésben, ahhoz nincs jogod.

– Rendben, Will – mondta Shakespeare, és megint mosolygott. – Mit szólnál, ha adnék neked valami lédús gyümölcsöt, és azt kérném, vágd fel, és adj nekem belőle egy szeletet, de egyetlen csepp se legyen benne a levéből, azt nem kérem? És ha kimész a piacra, és kérsz egy font sajtot, mindig pontosan egy font sajtot szoktál kapni? Se többet, se kevesebbet?

– De itt közjegyző által hitelesített, jogi szerződésről van szó! – heveskedett Kempe.

kimondatlan marad

– Először is: más a jog és más a törvény. Mindenkinek joga van embernek lenni, de ezt a törvény nem mindig ismeri el. Másodszor: a törvényt és a szerződéseket is emberek írják, emberi nyelven, és azt is a szív dönti el, ki mit hall bele abba, ami kimondatlan marad, mert nem egy esetben kimondatlannak is kell maradnia. Arról nem beszélve, hogy Portia aligha mondható elfogulatlan bírónak. Neki az a célja, hogy Bassanióról leoldja a láncokat, amelyek Antonióhoz fűzik, és valamivel magához láncolja a férjét. Emlékeztek Roderigo Lopez kivégzésére?

– A zsidó gyilkos! – kiáltott lames Burbage.

– A tárgyalásról nem tudunk semmit – mondta Shakespeare komolyan –, de hallottam, mik voltak az utolsó szavai: úgy szereti királynőnket, ahogy Jézus Krisztust. Voltak, akik nagyot nevettek ezen, James, de azért, mert abból indultak ki: Lopez mindenekelőtt zsidó és csak azután ember, s így hallottak bele mindenfélét a szavaiba.

– Tényleg Lopez kivégzése ihlete a Kalmárt?

Kicsúszott a számon – abban a pillanatban eltűnt a Cross Keys Inn, Shakespeare és mindenki más, a ringlófa alatt ültem San Juanban. Istenem, mekkora ökör vagyok! Pedig tudtam, tudnom kellett volna… nem időmasina… túl erős volt a sör… a Szerkezetnek is kérlelhetetlen törvényei vannak.

Zúgott a fejem, legszívesebben visszamentem volna, de vajon engedné-e a Szerkezet, hogy megint elmenjek a társulattal kocsmázni? Örültem, hogy nem vesztettem el az eszméletemet, mint két éve, azután, hogy Wittgenstein cambridge-i óráján jártam. A laptopom elé ültem, lejegyeztem, amire emlékeztem, és elküldtem Remkónak.

Szerencse, hogy másnap vasárnap volt, szinte az egész napot átaludtam, így este kapkodva készültem az órámra. Remko válaszolt, örömömre vidámabban, mint a múltkor; azt írta, roppant érdekes, amit küldtem neki, de a Szerkezet részletesebb értékelésére még idő kell.

Hétfőn – miután talán sikerült valamit megértetnem hallgatóimmal az időről – úgy éreztem, kezd beállni a San Juan-i ritmus, és örömmel gondoltam, hogy most nyárig nem kell helyet változtatnom, hogy berendezkedhetek valami véglegesebbre. Hétfő délután értekezlet volt, ahol P. R. „hivatalosan” is üdvözölt, utána kávét ittunk és szendvicseket ettünk, és kollégáim közül szinte mindenki váltott velem egy kedves szót. Otthon e-mail várt Anthonytól: holnap 10-kor ott lesz a szobámban.

Nagy meglepetésemre nem egyedül jött, hanem egy középmagas, sötéthajú, busa szemöldökű, kissé hajlott hátú, de robusztus, csontos férfival, akiről kiderült, hogy Ernest Black. Azt hittem, kibékültek, de ahogy a velem szemben álló két karosszékbe ereszkedtek, látszott, hogy az elfojtott haragtól vibrál körülöttük a levegő. Black majdhogynem köszönés nélkül fogott velem kezet, és egyetlen szót sem szólt az egy óra alatt, amit az irodámban töltöttek. Anthony nem gondolkodott hangosan, hanem zavartan kérdezte, jutottam-e valamire Shylockkal kapcsolatban. Nagyjából elmondtam, amit a Szövegbe Helyező Szerkezetben átéltem, persze, nehogy bolondnak nézzenek, nem árultam el, értesüléseim honnan származnak, de úgy éreztem magam, mint amikor egy szemináriumi csoporttal kell kapcsolatot teremtenem, és ez sehogy nem sikerül. Minden eddig bevált trükkömet használtam: visszajelzések híján magamat szórakoztattam, igyekeztem a hangommal is hangulatot teremteni, de amikor Blackre néztem, elbizonytalanodtam, mert egy szfinx több érzelmet mutatott volna. Roppant kínos volt, Anthony pedig folyamatosan szégyenkezett, ami csak nehezítette a dolgom.

Épp leparkoltam a Volvót új, egyre jobban szeretett házam előtt, amikor megszólalt a mobilom. Anthony volt, bocsánatot kért Ernest viselkedése miatt.

– Azt hittem, majd feloldódik – magyarázta –, de megint rosszul számítottam. Gondosan megjegyeztem, amit elmondott: roppant érdekes, eredeti értelmezés, amivel majdnem minden ponton egyetértek. Nagyon-nagyon köszönöm.

Most mit mondjak? Hogy mennyire rosszul éreztem magam?

– Örülök – feleltem végül.

– És még valami – hadarta Anthony –, nem is tudom, hogy mondjam el. Roppant kínos. Amikor eljöttünk, felvetettem Blacknek, hogy esetleg Ön is bejárna a próbákra. Hallani sem akart róla, azt mondta, akkor visszaadja a szerepet, sőt, azzal fenyegetett, hogy más társulathoz szegődik.

– Higgye el, Mr. Kaufmann, én egyáltalán…

– Nem, ne szabadkozzon, nagyon jó lett volna, ha részt vesz a produkcióban. Rettenetesen sajnálom, én rángattam az egészbe, alaposabban át kellett volna gondolnom, és most magát is megbántottam. Kérem, bocsásson meg.

– Nem haragszom, egyáltalán nem, úgyis rengeteg a dolgom…

– Gondolom. Csak abban bízom, hogy egy-két hét múlva Ernest megenyhül…

– Lehet.

– Felhívom, ha pozitív fordulat állna be. És még egyszer: ne haragudjon rám. Szép napot!

– Magának is.

vidámabb üzenetek

Őszintén szólva nem bántam, hogy így esett. Tényleg sok dolgom volt, és az irodámban lezajlott jelenet után nem vágytam színészek társaságára; feszültségben, rosszkedvűen amúgy is képtelen vagyok bármit csinálni. Belevetettem magam a tanításba, minden órára alapos vázlatot írtam, és hallgatóim közül is egyre többen szólaltak meg az előadásaimon. Anthony nem jelentkezett, Remkóékkal viszont szinte mindennap váltottam e-mailt – az eddigieknél vidámabb üzenetek érkeztek tőlük, de a Szövegbe Helyező Szerkezetről még mindig nem írt semmit.

Hat hét telt el, november elejét írtunk, amikor a kampuszon megjelentek a hirdetések, hogy november 20-án lesz A velencei kalmár bemutatója. Úgy döntöttem, még nem veszek jegyet – titkon reméltem, Anthony talán meghív, de azt is tudtam, sok előadás lesz: ráérek, ha mégsem.

November 18-án délután épp Remkónak írtam, amikor megszólalt a mobilom. A kijelzőn láttam, hogy Anthony, gondoltam, a bemutatóra hív.

– Ne haragudjon, hogy olyan sokáig nem jelentkeztem – Anthony a szokásosnál is izgatottabban beszélt. – Mindent elmagyarázok. Nagyon sürgős. El tudna jönni hozzám ma este? Ocean Drive 1902. Gyalog is csak húsz perc a házától. Sétáljon végig a Younglove-on, és forduljon jobbra.

Mi tagadás, csalódott és meglepett voltam: mit akarhat két nappal a bemutató előtt? Vagy így akarja odaadni a jegyet? De mi olyan sürgős?

– Ott leszek. Hányra menjek?

– Fél nyolc megfelel?

– OK, Mr. Kaufmann. Akkor ma este fél nyolc.

– Köszönöm. Jól van?

– Megvagyok, köszönöm. És maga?

– Majd mindent elmesélek. Várom. Viszlát!

– Viszlát.

Jókor indultam útnak, mert nem tudtam, az 1902-es szám az Ocean Drive melyik részére esik. Hamar megtaláltam a házat, de még csak hét óra tíz perc volt, lementem az óceánpartra, ahol amúgy is szívesen sétáltam.

Erősen sötétedett, a nap már régen eltűnt az óceánban; a feltámadó szél ködgomolyagokat kergetett a víz fölött, és a part felé hajszolta a hullámokat. Némelyik hatalmas, tarajos legyezőként terült szét a lábam előtt, de ha erősödött a szél, a hullámok felpúpozódtak, és mintha ezer meg ezer mérges, fehér hátú pók rohamozta volna a partot. Aztán a pókok elernyedtek, felvették a sima, barnásszürke föveny színét, összelapulva visszahúzódtak, hogy helyet adjanak egy újabb pókáradatnak, amelynek – úgy látszott – halaszthatatlan teendői lennének a szárazföldön, de sohasem jut tovább, mint az előző. Ha azonban a távolba néztem, csupán a végeláthatatlan kék-szürke-zöld vizet láttam, szó szerint a nyugati parton, mintha a világ végén lennék – egyedül. Tudtam, milyen elmondhatatlanul hosszú ideje terülnek itt legyezők és szaladnak pókok, és milyen elmondhatatlanul hosszú ideig ismétlődik majd mindez, és ugyanerre a ritmusra akkor is, amikor már nem leszek.

Indulnom kellett – pontosan fél nyolckor becsengettem Anthonyhoz, aki szokásos kedvességével fogadott, de rögtön láttam rajta, hogy valami súlyos gond nyomasztja. Hosszú haja összevissza állt, az ingét nem tűrte be rendesen, és mezítláb volt, ami egyébként a szokásos otthoni „viselet” Kaliforniában, de nem akkor, ha valaki vendéget vár.

hirtelen hűvösödik

Háza – még P. R.-éhez képest is – a luxuskategóriába tartozott. Hogy lent hány szoba volt, fel sem tudtam mérni, mert rögtön az emeletre, a hatalmas nappaliba vezetett, amelynek negyedik, óceánra néző fala egyetlen hatalmas üvegtáblából állt, természetesen több tolóajtóval, melyek tágas erkélyre nyíltak. Az ajtók közül már csak egy volt résnyire nyitva, mert este hirtelen hűvösödik San Juanban. A teremszerű szoba ebédlőben és konyhában végződött; különös, hogy a terjedelmes konyhapult, a mosogató és a plafonig érő, körbefutó konyhaszekrény a szőnyegpadlóból nőtt ki. Mindenütt hatalmas, fekete bőrfotelek és hangulatlámpák, de az egész berendezés egy áruház bútorosztályának benyomását keltette: háztartásnak semmi nyoma, teljes, szinte kínos rend, ragyogó tisztaság.

A hatalmas ablak közelében, egy dohányzóasztal két végében telepedtünk le; Anthony háttal az ablaknak, én a feje fölött, ha nem is láttam, de sejtettem az óceánt, és a résnyire nyitott ajtón át hallottam a hullámok szüntelen morajlását. Az asztalon félig üres whiskys üveg állt, két öblös whiskys pohárral.

Anthony csak azt kérdezte, jéggel vagy jég nélkül iszom-e a whiskyt (az előbbi mellett döntöttem; pillanat múlva kis vödör jéggel tért vissza), és színültig töltötte a poharamat; magának is töltött, de tisztán. Inge zsebéből egy doboz fehér Marlborót húzott elő, felém nyújtotta:

– Tudom, hogy itt Kaliforniában nem szokás, de itthon és különösen whisky mellé mindig rágyújtok.

Én is rágyújtottam, poharaink pedig szinte egyszerre hagyták el a dohányzóasztalt, majd tértek vissza rá, amikor az első kortyot egymás egészségére ittuk.

– Itt élek – mutatott körbe Anthony, mintha az egész házat rám hagyná hol barátnővel, hol barátnő nélkül, most éppen nélkül. Meddig ér rá?

– Holnap reggelig semmi dolgom.

– Lehet, hogy addig fog tartani – mondta Anthony, megint ivott egy kortyot, és mélyet szívott a cigarettájából. Rám nézett és elmosolyodott.

– Persze, nem ért semmit. Most önző leszek, elrabolom az idejét. Valakinek el kell mondanom, elejétől végig, valaki olyannak, akiben ösztönösen megbízom, de messze tájról jött, alig ismeri az itteni viszonyokat, tehát mégsem tartozik teljesen közénk. Azért is bocsásson meg, hogy most ilyen egyenesen fogalmazok, és nem csomagolom a szavaimat udvariassági formulákba.

– Igazán nem… megtisztel… – hebegtem, és végképp nem értettem.

– Maga bezzeg udvarias. Látszik magán, hogy ha megkérem, senkinek sem mondja el, amit hallani fog. Maga abba a típusba tartozik, aki gyűlöli a pletykát.

Mindezt a legkisebb hízelgés nélkül, tényként közölte, mintha harmadik személyről beszélne. Kénytelen voltam Jago-szerepemre gondolni, amit – igaz, jóformán öntudatlanul – Angelának játszottam két éve, és mélyen elpirultam, ezt azonban Anthony szerénységem jeleként értelmezte, vagy a hangulatlámpák fényében nem vette észre.

– Hogy mindent megértsen, és én is könnyíthessek a lelkemen, a mai estének különös játékszabályai lesznek. Természetesen nem akarom kényszeríteni semmire; ha akarja, megissza a whiskyét, feláll és távozik, nem haragszom meg. Ha azonban marad, addig kell itt ülnie, amíg be nem fejezem. Az utolsó, de talán legkülönlegesebb játékszabály azonban, hogy arra kérem, ne szóljon közbe és ne tegyen fel kérdéseket, amíg beszélek. Képzelje, hogy közönség életem egyszemélyes színházában, ahol monodrámát adok elő. Nos, vállalja?

Szótlanul bólintottam. Anthony kurtán felnevetett.

cinikus és szentimentális

– Látom, bátor, és főleg: gyorsan tanul. Bólogatnia vagy „nem”-et intenie szabad, de csak ha kérem rá. Lehet, hogy a történetemet végtelenül szentimentálisnak találja majd. Ma, azt hiszem, alapvetően két típusú ember van: cinikus és szentimentális, és sokan a cinizmust az igazság kimondásával, a szentimentalizmust a hamisság rózsaszín ködfelhőjével azonosítják. A cinikus már semmiben sem hisz, mindenre legyint, ettől reméli, hogy biztonságban marad, mert retteg az érzelmek bizonytalanságától. A szentimentális kétségbeesetten akar hinni valamiben, de ettől meghatódik önmagán, és kiperdül a szeméből a könny. Maga hisz például abban, hogy az emberek nevelhetők, hogy meg tudnak változni?

Bólintottam.

– Persze, különben szögre akaszthatná a tanárságát. De tíz emberből jó, ha egy hisz ebben, mert ez már szentimentalizmus. Én, ha már választanom kell, a szentimentálisokhoz tartoznék, de ne féljen, hogy sírni fogok, mert úgy három-négyéves korom óta képtelen vagyok rá. Még akkor sem sírtam, amikor három éve meghalt az apám. És akkor sem, amikor elvesztettem a legjobb barátomat, Johnnyt… de ne vágjunk a dolgok elébe.

Ivott egy nagy kortyot, elnyomta a cigarettáját, és rögtön újra gyújtott.

– A helyzet sürgőssége, s így történetem aktualitása abban rejlik, hogy Graham Miller – tudja, aki Antoniót alakította volna – tegnap autóbalesetet szenvedett; talán hallott róla, mert az egész kampusz ezt beszéli. Nem? Ez is mutatja, mennyire immunis a pletykára. Grahamnak több helyen eltört a lába, operálni kell, kizárt dolog, hogy holnapután színpadra lép. Az egyetlen, aki beugorhat helyette, én vagyok, de képtelennek érzem magam rá. Nem a szöveg miatt: rendezés közben az ember szinte valamennyi szerepet megtanulja. Az igazi baj, hogy Augustine Al Chime, aki Bassanio lesz, ma bejelentette, jobb ajánlatot kapott, és ha vége a Kalmár előadásainak, itthagy bennünket; Hollywoodba készül, Al Pacino kérte fel, hogy legyen a partnere a következő filmjében. Ilyen ajánlatot senki sem utasít vissza, én viszont úgy érzem, hogy Augustine-nal a lelkem egy része távozik. Ez, tudom, ma szintén roppant szentimentálisan hangzik, de ez az igazság, és kevés dologban vagyok olyan biztos, mint ebben. Éppen emiatt képtelenség eljátszanom Antoniót: ami a legteljesebb valóság, tapasztalataim szerint nem működik a fikció világában, különösen, ha az érzés ennyire erős a valóságban. Amikor ő volt Hamlet és én Claudius, mindenki szerint óriásit alakítottunk, mert a színpadon halálos ellenségekként álltunk szemben. Lehet, hogy ez mással nem így van, nálam biztosan így működik. Ahhoz azonban, hogy megértse, miért szeretem ennyire Augustine-t, messziről kell kezdenem.

Megint teletöltötte a poharát. Aggódó tekintetemet látva elmosolyodott.

– Ne féljen, nem fogok berúgni. Ez megint furcsa dolog nálam: bármennyit is ittam, sohasem voltam még részeg. Egyszer kipróbáltam, mennyi kellene legalább egy szalonspicchez, de a második üveg whisky után sem történt más, mint hogy viszontláttam az egészet, és kutya bajom sem volt. De nem gusztustalanságokkal akarom traktálni, csak meg akarom nyugtatni. Az igazi monodráma most kezdődik, dőljön hátra, igyon még, és gyújtson rá, ha kedve tartja, ezt a színházban úgysem lehet. Vagy tudja mit? Most még kiszállhat, de ez az utolsó lehetőség.

Nem mondom, hogy megnyugodtam, de hevesen megráztam a fejem.

– Köszönöm. Egyszer muszáj elmondanom valakinek. Mondtam: messziről kell kezdenem. Egy tályog is csak akkor múlik el, ha megnyitják és mindent kikaparnak.

Mélyet sóhajtott.

– Apám ősei németek voltak, anyáméi olaszok; azt mondják, ez a kombináció állandó őrlődést okoz a precizitás és a könnyedség között, én ebben nem nagyon hiszek, de tulajdonképpen mindegy is. Sokkal fontosabb, hogy anyámat alig ismertem: meghalt mellrákban, amikor hároméves voltam. Apámmal akkor New Yorkból Vermontba költöztünk, egy kisvárosba; apám a városi posta vezetője lett; postán dolgozott New Yorkban is, de alacsonyabb beosztásban. Gazdagok nem voltunk, de megéltünk. Ötéves voltam, amikor a velünk szemben lévő lakás, amelynek ajtaját pontosan nyolc lépés választotta el a mi ajtónktól, megürült, mert meghalt az öreg néni, aki nagymamáskodott velem. Apám temettette el, nem volt senkije. Az új lakók viszont egész addigi életünket megváltoztatták.

Nagyot kortyolt és rágyújtott.

fuldokolva a röhögéstől

– Mrs. Susan Phillips és Johnny Phillips voltak az új lakók, anya és fia, Johnny alig három hónappal volt nálam fiatalabb. Johnny apja, mint kiderült, rögtön fia születése után otthagyta a családot és eltűnt – akkoriban nem volt nehéz eltűnni az Egyesült Államokban. Később Johnny és én megpróbáltuk felidézni, hogyan barátkoztunk össze, de mindketten csak arra emlékeztünk, hogy egyik délután – még két hete sem laktak ott –, találkoztunk a lakásainkat összekötő nyolclépéses folyosón – valószínűleg egyszerre indultunk el felkeresni egymást – és némán lementünk a kétemeletes ház udvarára, ahol hatalmas eperfa állt. Ugyanilyen egyetértésben másztunk fel rá – én másztam elöl, mert már jól ismertem egy pontot, ahol úgy lehetett leülni, mintha kényelmes fotelbe telepedne az ember. Nem szóltunk semmit, csak néztük egymást, még egymás nevét is csak este tudtuk meg, amikor vacsorázni hívtak minket, és ügyetlenül kezet ráztunk a folyosón. Johnny vékony volt, de ugyanolyan hirtelenszőke és kék szemű, mint én; én voltam az erősebb és a magasabb, ő a szívósabb, érzékenyebb és az okosabb. Másnap reggel megvártuk egymást, amikor iskolába indultunk – biztos tudja, hogy nálunk ötéves korban már kötelező az előiskola, a pre-school – s ezért szüléink is kénytelenek voltak összeismerkedni. Hamarosan ugyanabba a csoportba kerültünk, és két hét múlva szüleink annyira jóban lettek, hogy hol az apám, hol Susan kísért minket az iskolába vagy késő délután haza; mindketten örültek, hogy két, addig jobbára magányos gyerek így összebarátkozott. Egy hónap múlva elválaszthatatlanok voltunk. Egymás mellett ültünk az iskolában; az első nap, amikor Johnny már az én csoportomba járt, és ebédhez készülődtünk – talán tudja, hogy nálunk sok szülő szendvicset ad a gyerekének ebédre, és este esznek meleget, az én apám is, konzervekből és félkész ételekből, de mindig főzött vacsorát – szóval az első nap ebédkor Johnny egyetlen szó nélkül kettétörte a szendvicsét és a felét nekem adta, természetesen én is. S mert sohasem sikerült két tökéletesen egyforma darabra törni a szendvicseinket, mindig veszekedtünk, hogy a nagyobbik felet a másik egye meg… „Edd meg a nagyobbikat, te kisebb és gyengébb vagy nálam” – mondtam én. „Vagyok olyan erős, mint te, de te mindig éhes vagy, én nem vagyok soha annyira éhes” – mondta ő. Majdnem minden délben eljátszottuk ezt, sokszor már fuldokolva a röhögéstől… tizenkét éven át. Iskola után az egyik nap én, a másik nap Johnny jött át játszani, a hétvégeken is. Rengeteget beszélgettünk, persze veszekedtünk, sőt néha verekedtünk is; én voltam az erősebb, de amikor Johnny sírva fakadt, azt hittem, a szívem szakad meg, nem győztem kiengesztelni: minden, apámtól kapott kincsemet – üveggolyót, kis autót – neki adtam. De a haragunkat sohasem vittük át egyik napról a másikra: még legelkeseredettebb csetepatéink után is kibékültünk estére, és egy idő után már ennek biztos tudatában veszekedtünk. Ahogy megtanultunk olvasni, Johnny falta a könyveket – apám és Susan egyformán tévéellenesek voltak, most sincs televízióm. Ha Johnny befejezett egy könyvet, rögtön kölcsön akarta adni, dicsérte agyba-főbe, de én sokkal jobban szerettem, ha a történeteket ő meséli el. Ültünk az eperfán, vagy egyikünk szobájában, és Johnny mesélt, tőle hallottam először Robin Hood és Gulliver históriáját, majdnem minden Grimm-mesét és az Ezeregyéjszaka meséit, Tom Swayer és Huck Finn barátságának történetét. Tízévesek voltunk, amikor apám segítségével és a többi lakó engedélyével – egyébként jellemző, hogy ma sem tudom, ki lakott még a házban – a legerősebb ágak közé kis házat építettünk, amire kötéllétrán is fel lehetett jutni. Jó időben a leckét is ott csináltuk – Johnny a humán, én a reál tárgyak felelőse voltam –, és langyos nyári éjszakákon ott is aludtunk. Johnny történeteit – sohasem voltam hajlandó elfogadni, hogy ezeket nem ő találja ki – rendszeresen előadtuk az udvaron, egyetlen jelenetben több szerepet játszottunk egyszerre, itt én voltam a főnök, sokszor tovább is képzeltem a meséinket, Johnny ilyenkor örült a legjobban. Egyedül Susan aggódott ennyi idill láttán – mi nem tudtuk, hogy abban élünk, így azt sem, mennyire boldogok vagyunk. A többi gyerekkel az iskolában, a lányokkal is, elég jóban voltunk, de iskolán kívül szinte sohasem játszottunk együtt másokkal. Néhányan persze „szerelmespárnak” csúfoltak minket, de hamar elkönyveltek különcöknek, s mivel jó eredménnyel tanultunk, és az iskolában közös megegyezéssel nem rendetlenkedtünk, a tanáraink is békén hagytak – sohasem akartak szétültetni. Általában kevés tudomást vettünk a világról – elég volt, amit ketten építettünk. Azt sem vettük észre, hogy nemcsak mi, hanem szüleink is sokat vannak együtt.

Megint ivott, majd szó nélkül elvette lassan kiürülő poharamat, teleszórta jéggel – hatalmas kezével markolt a jeges vödörbe – és majdnem színültig töltötte whiskyvel. Felállt, a konyharészbe ment, újabb üveg Bourbonnal tért vissza.

– Tizenkét évesek voltunk, amikor egy szombat délután apám behívott minket az udvarról. A mi nappalinkban ültünk le, Susan is ott volt, el sem tudtuk képzelni, mit akarnak. Apám nagyon komolyan elmondta, hogy Susan és ő már régen szeretik egymást, de nem akarnak addig összeházasodni, amíg nem tudják, mi örülnénk-e ennek. Mi persze nagyon örültünk, de úgy emlékszem, inkább természetesnek vettük, hogy egymásra találtak és már ők sem lesznek egyedül. Mind a ketten kölcsönösen szerettük egymás szüleit – már addig is apám apáskodott, illetve Susan anyáskodott mindkettőnk fölött. De a legjobban annak örültünk, hogy ezzel „hivatalosan” is testvérek leszünk, és még többet lehetünk együtt. Például minden augusztusban Johnny és Susan elutaztak Susan édesanyjához Kansasba, egy hatalmas farmra; én féltékeny voltam az ottani gyerekekre; ilyenkor nem volt kedvem semmihez, általában egy sarokban gubbasztottam, vagy elolvastam a Johnnytól kölcsön kapott könyveket. Pedig apám is ilyenkor vette ki a szabadságát, egyszer még Disneylandbe is elvitt. Mostantól apám és én is velük mentünk Kansasba, a farmon bőven volt hely, és végre megláthattam a prérit és a tejgazdaságot, amiről Johnny annyit mesélt.

Bocsánatot kért, elment a fürdőszobába, s a szünetet arra is felhasználta, hogy kiürítse a már számtalan csikktől púpozódó hamutartókat, és két doboz bontatlan fehér Marlborót is hozzon: az egyiket elém tette, majd visszaült a helyére, rágyújtott és folytatta.

életünk legszebb napja

– Susan gimnáziumi tanár volt, szőke, halk szavú, törékeny, angol irodalmat tanított a városka egyetlen gimnáziumában, a Belmont High-ban; igen, akár hiszi, akár nem, így hívták azt a vermonti kisvárost, ahol felnőttünk: Belmont, mint Portia szülővárosa, a Kalmárban. Annak idején azért költöztek ide, mert friss diplomával Susan csak itt kapott állást. Amikor a férje eltűnt, és Johnny még nagyon kicsi volt, egy ideig Kansasban éltek a nagymamánál, aztán New Yorkba költöztek, Susan eladó lett egy ruhaüzletben, Johnny bölcsődébe, majd óvodába került, és anyja küszködve, összeszorított fogakkal, de elvégezte az egyetemet. Apámmal már régen szerették egymást, és esténként, amikor mi aludtunk, állandóan átjártak egymáshoz. Jó ideje össze akartak házasodni, de papíron Susan még mindig Mrs. Phillips volt; már négy évvel azelőtt magándetektívet fogadtak, de a detektív is csak annyit tudott kinyomozni, hogy Johnny apja már nincs az Államokban – talán Angliába ment, ahonnan a családja származott. A vermonti törvények szerint az eltűnt fél eltűnésének bejelentése után hét évet kell várni, míg távollétében hivatalosan kimondják a válást, amennyiben a másik fél ezt kezdeményezi. Susan hivatalosan csak akkor jelentette be férje eltűnését, amikor Belmontba költöztek; addig reménykedett, hogy talán visszajön. Így a hét év akkor telt le, amikor tizenkét évesek lettünk; mindezt persze sokkal később tudtuk meg. De az esküvő napja talán életünk legszebb napja volt.

Ivott és – mondanom sem kell – rágyújtott.

– Mi a nászút alatt Kansasban voltunk; apám és Susan – aki egyébként sohasem engedte, hogy „anyá”-nak szólítsam, ahogy apám sem, hogy Johnny „apá”-nak – Németországba utazott, először München, majd Drezda környékére, mert apai ágon Susan is német ősöktől származott, Szászországból. Az együttélés nem volt nehéz, hiszen tulajdonképpen már több éve tartott. Senki sem akart más helyre költözni, így csak áttörettük a közös falat, és egy ajtót rakattunk be, de a két bejáratot is meghagytuk. Johnny és én ragaszkodtunk a közös szobához – az eperfán lévő házunkat kezdtük kinőni –, így aztán úgy esett, hogy Johnnyék hajdani lakását gyakorlatilag mi laktuk, a miénket pedig szüleink.

Elhallgatott, lehajtotta a fejét.

– Gondolkodott már azon, az élet miért nem enged semmifajta tökéletességet, teljes boldogságot? Talán komolyan kéne vennünk, hogy egyszer kiűzettünk a Paradicsomból. A tökéletesség, vagy amit annak hiszünk – és mindig utólag –, valahogy önmagától omlik önmagába. Tizenhárom éves korunkban ugyanaz a tizenhat éves lány tetszett meg nekünk, persze kis pisisek voltunk, csak ábrándoztunk, megszólítani sem mertük, de arra jó volt, hogy sokat veszekedjünk, és először fordult elő, hogy több mint egy napig nem szóltunk egymáshoz. De egyszerre akartunk kibékülni – egyikünk sem bírta tovább, mint a másik, pedig én voltam az erőszakosabb alkat. A lány azonban elköltözött, és kezdett minden visszazökkenni a rendes kerékvágásba.

Nagyot kortyolt a poharából.

– A tavaszi iskolai kiránduláson lemaradtunk az osztálytól, én észrevettem egy sziklafalat, amiről gyönyörű kilátás ígérkezett, Johnny nem akarta, hogy felmásszak, de én már fent is voltam, jó magasan, amikor rémülten vettem észre, hogy csupán egy keskeny peremen állok; kénytelen voltam a sima sziklafalhoz tapadni, és se fel, se le nem tudtam tovább menni. Életemben először éreztem halálfélelmet. Johnny látta, hogy sápadtan, kétségbeesetten állok, és habozás nélkül kezdett felfelé mászni, hiába kiabáltam, hogy maradjon lent, vagy hozzon segítséget. Bámulatos ügyességgel és gyorsasággal ért a közelembe, majd egy felnőtt nyugalmával adott utasításokat, hová tegyem a lábam és a kezem, és hamarosan már én is sikeresen ereszkedtem lefelé. Már-már földet értünk, amikor egy kő, amibe Johnny kapaszkodott, a kezében maradt, és úgy két méter magasságból lezuhant, ráadásul kemény, köves talajra. Habozás nélkül ugrottam le mellé: minden félelemről elfelejtkeztem. Johnny a hátára esett, komoly fájdalmai voltak, a bal bokája kificamodott. A karomba kaptam és rohantam vele – nem tudom, honnan vettem az erőt, mert jó másfél mérföldet kellett megtennünk, míg lakott helyre értünk; szerencsére az osztállyal itt töltöttük az éjszakát, és tudtam, merre kell szaladnom. A kórházban helyrerántották Johnny bokáját és megröntgenezték a hátát és a derekát, ekkorra már rémült szüleink is ott voltak. Az orvos nagyon sokáig nézegette a röntgenképeket, hümmögött, újabb röntgent csináltatott más pózokban, végül azt mondta, úgy látja, nincs komolyabb baj, Johnnynak két hét pihenést rendelt, és hazaengedett bennünket. Amíg lábadozott, minden régi rivalizálásunkat elfelejtettük, megint olyan jóban voltunk, mint mindig. Rengeteget nevettünk és rákaptunk a horgászásra – Belmonttól jó három mérföldnyire volt egy kis tó, ahová a hamarosan beköszöntő vakációban sokszor egész napra kibicikliztünk.

Megint töltött magának, kinyitotta az új doboz cigarettát és rágyújtott.

– Gondolja, hogy amikor felmásztam a sziklafalra, a tudattalanom már előre látott egy helyzetet, ami meg is valósult, és az egészet azért csináltam, hogy krízishelyzet álljon elő, és ettől megint ugyanolyan jóban legyünk, mint régen? Egyszerűen elviselhetetlen volt számunkra, ha nem voltunk jóban; mai fejjel kezdem azt gondolni, hogy veszekedni is csak azért veszekedtünk, mert világosabban akartuk látni, meddig terjed az egyikünk és a másikunk, önmagunkon belül is. Ne válaszoljon a kérdésemre, úgysem lehet eldönteni. Illetve Ernest Black és a Freud-konferencia biztosan elemezni tudná – tette hozzá gúnyosan.

Ivott egy kortyot, megköszörülte a torkát, és folytatta.

elválaszthatatlanok

– Egyik este horgászásból jöttünk haza, szomorúan, mert nem volt jó a kapás, és kivételesen a mi régi részünkön át akartunk bemenni a lakásba, ma sem tudom, miért. Az előszobában hallottuk, hogy szüleink a konyhában beszélgetnek. „Nagyon féltem a fiúkat” – hallottuk Susan hangját. „De Sue – mondta apám, csak ő hívta Sue-nak –, hiszen olyan jóban vannak! Néha veszekednek, de az egészséges. És ki mondhatja el, hogy ilyen barátja van? Úgy szeretik egymást, mint a legjobb testvérek”. „Éppen ez a baj – mondta Johnny édesanyja –, túlságosan szeretik egymást, elválaszthatatlanok. Attól félek, nem tudnak majd egymás nélkül élni. Ennyire egyik sem maradhat ilyen védtelen, ennyire sebezhető. Hogy fognak párt választani maguknak, külön családot alapítani? Ki fogja nekik megadni ezt az egyetértést, ezt a magától értetődő szeretetet?” „Majd ha szerelmesek lesznek, minden átalakul” – vélte apám. „Nem tudom” – mondta Susan, és hangjából a legkomolyabb aggodalom szólt, „te is tudod, és én is, hogy a szerelemben harc is van, hódítás, nemcsak egyetértés. Szerinted az ilyen szoros érzelmi kapocs, ami őket kiskoruk óta összefűzi, egyáltalán lehetővé teszi, hogy igazán beleszeressenek valakibe? Nem tudom, sohasem voltam ilyen helyzetben. És mindketten mindent rettenetesen komolyan gondolnak, minden, amibe belefognak, élet és halál kérdése számukra, mert a másik, tehát a barátságuk is az. De az emberek többsége nem is ismeri ezt az érzést – hányszor fognak csalódni, és hányszor lesznek képesek kibírni a csalódásokat? Mindkettőnek a másik mindig is abszolút mérce volt, és félek, az is marad. Borzasztóan nehéz dolguk lesz: szüntelenül vissza fognak sírni valamit, ami most olyan nekik, mint a levegővétel”. „Akkor válasszuk szét őket mesterségesen? Adjuk őket különböző gimnáziumokba? Ezt magad sem gondolod komolyan, Sue. Milyen indokkal? Egy nap sem telne bele, egymáshoz szöknének, s ahogy ismerem őket, félúton találkoznának. Nem tudjuk megtiltani nekik, hogy szeressék egymást. De ha együtt nevelkedtek is, más érdekli őket – a lányokon kívül erre építhetünk. Johnny biztos irodalommal akar foglalkozni, Anthony mindene a színház, az egyetemen már nem lesznek együtt sülve-főve. Nyilván jóban maradnak, de még az egypetéjű ikrek is képesek az önálló életre, ha a maguk útját járják”. Nem mertünk tovább hallgatózni; kiosontunk, és nagy zajjal, csörtetéssel állítottunk be – szüleink sohasem tudták meg, hogy kihallgattuk őket.

Anthony megint lehajtotta a fejét, és kicsit lassabban folytatta, mint eddig.

– Akkor nem tudtunk mit kezdeni azzal, amit hallottunk: arra emlékszem, furcsa volt kívülről hallani magunkról, keveset beszéltünk róla, aztán megegyeztünk, hogy ez valami kötelező szülői aggódás. Később rájöttem persze, hogy Susannak igaza volt. Rengeteg barátnőm akadt, a színészvilágban rengeteg a futó kapcsolat, ami olyan, mint egy széria, egy évad: egyszer csak vége, és jön a következő. Emlékszik Sylvia Suslovra? Három éve vele is jártam, Judith Copperfield pedig még a feleségem is volt, három hónapig, két hétig és két napig. Most már-már baráti viszonyban vagyunk, ők is cserélgetik a pasijaikat, ez nálunk zömmel így van. Kevés olyan ember akad, mint Ernest Black, akinek a felesége nem színésznő, hanem itteni egyetemi tanár volt, nagyon szerették egymást, három gyerekük született, Ernest felesége tavaly halt meg; egyszer – mint előtte annyiszor – elment egyedül szörfözni, és egy hirtelen jött viharban az óceánba fulladt. Ernest most ezért is olyan emberkerülő és mogorva. Ami a barátnőimet illeti… senkivel sem sikerült ahhoz hasonló lelki kapcsolatot kiépítenem. A tartós együttléthez más is kell, mint testi vonzódás. A szerelem is csak szükséges, de nem elégséges feltétele a házasságnak, bár ebben a tekintetben egyre nagyobb káosz él bennem. És akkor még nem beszéltünk a gyerekekről. Maholnap ötvenéves leszek… Maga nem iszik?

Bólogattam, hogy majd fogok, de nem rendelkeztem azzal a képességgel, amivel Anthony; féltem, hogy – ráadásul éhgyomorra – elázom. Mintha kitalálta volna a gondolatomat, a homlokára csapott, a frizsiderhez szaladt és egy nagy tál tonhalas szendvicset tett elém.

– Látja, milyen hülye vagyok? Teljesen elfelejtkeztem róla, már biztos kopog a szeme az éhségtől.

Mi tagadás, éhes voltam – mohón nekiláttam. Anthony is elrágott egy szendvicset, de aztán rögtön folytatta.

élődonor

– Az igazi baj akkor kezdődött, amikor tizenhat évesek voltunk, már mindketten a Belmont Highba jártunk, persze nem Susan osztályába, és az angol irodalmat sem ő tanította. Johnnyról karácsony előtt kiderült, hogy veseelégtelenségben szenved. Az ősz folyamán többször volt rosszul, végül szüleink alaposan kivizsgáltatták. Akkor is, és azóta is sok orvost kikérdeztem, összefüggésben lehetett-e a betegsége azzal az eséssel, ami – mindig így gondoltam – miattam történt, amikor felmásztam a sziklafalra. Nem felejtettem el az orvos arcát, aki Johnny röntgenfelvételeit vizsgálta. Mindenki mást mondott – mindenesetre teljesen nem kizárható. Az akkori orvosunk születési rendellenességről beszélt, ami kamaszkorban jön elő, végül elvittük Johnnyt egy New York-i specialistához, aki veseátültetést javasolt. Ilyenkor persze a donor a legnagyobb probléma, sokan éveket várnak, mert a vércsoport-egyezés csak a kezdet; rengeteg mindennek kell egyeznie, de a legfontosabb a szövetek minél nagyobb hasonlósága. Amint megtudtam, hogy az élődonor a legjobb, azonnal alávetettem magam a megfelelő vizsgálatoknak. A New York-i orvos arra az eredményre jutott, hogy ideális donor lennék; kijelentette, hogy ikreken kívül sohasem látott még két embert, akiknek a szövetei ilyen hasonlóságokat mutatnak. Én heveskedtem, követeltem az azonnali műtétet, de három hónapba telt, míg sor került rá. Először is kiskorú voltam, az apám beleegyezése is kellett, és bár ő is nagyon szerette Johnnyt – aki persze eleinte hallani sem akart róla, hogy engem bármilyen veszélynek kitegyen –, szóval apám éjszakákon át beszélgetett velem, hogy tisztában legyek vele, mit vállalok. Az operáció nekem sem veszélytelen, fél vesével – legalábbis statisztikailag – megrövidülhet az életem; van, amikor minden szakértelem ellenére az egész hiábavaló stb., stb. Akkor, a kamaszkor tetőzése idején különösen rossz vitapartner voltam; beszélgetéseink általában azzal végződtek, hogy – életemben először – ordítottam az apámmal, nem fért a fejembe, miért nem érti, hogy ott, azonnal az életemet adnám Johnnyért, ha tudom, hogy ez használ neki, ahogy ő is azonnal utánam mászott a sziklafalon. Apám, szegény, épp azt akarta, hogy ne érzelmileg viszonyuljak a kérdéshez, erre persze képtelen voltam. Végül apám engedett – Susan sohasem akart beleszólni –, és együtt mentünk végig a bonyolult jogi hercehurcán; még az elmeállapotomat is megvizsgálták, hogy szabad akaratomból vetem-e alá magam az operációnak, és közjegyző előtt kellett aláírnunk a kórházzal kötött szerződést, Johnny hamar abbahagyta a tiltakozást – ezt apám a lelke mélyén önzésnek vélte, én azonban értettem: Johnny tudta, mi vár rám, ha egyedül maradok. Persze erről sem beszéltünk soha: teljesen felesleges volt. Ő volt az egyetlen, aki értette: nem áldozatot hozok, hanem én is élni szeretnék.

Egy egész percre elhallgatott.

– Nem tudom, mennyit nyom egy fél vese, sohasem mértem meg. Nem csodálkoznék, ha egy fontot. De azt persze még mindig nem értheti, miért vagyok képtelen eljátszani Antonio szerepét úgy, hogy Augustine Bassanio.

Rágyújtott, és újra töltött magának.

– Az operáció jól sikerült. Johnny szervezete hamar befogadta a vesémet, de így is fél évbe telt, amíg újra viszonylag egészségesnek mondhattuk, azt a tanévet mindketten kihagytuk. A következő, őszi iskolai kirándulást az orvos még nem engedélyezte Johnnynak, még nem volt szabad megerőltetnie magát. Ráadásul mindketten betöltöttük a tizenhetet, nagyot nőttünk, épp akkor. Én persze nem akartam elmenni a kirándulásra, de Johnny rábeszélt. Négy napról volt szó, ő egyre jobban érezte magát, és tényleg semmi értelme nem volt, hogy otthon maradjak. Messzire, a Grand Canyonba készült az osztály repülővel, megígértem, hogy mindent lefényképezek és majd mesélek, ahogy ő szokott. Az első napon minden rendben volt, este sokáig beszélgettünk telefonon. Másnap azonban csak sokára vették fel a kagylót, szörnyű balsejtelem fogott el, emlékszem, a kagyló a szívdobbanásaim ritmusára rezgett a kezemben. Ami ezek után következik, a borzalmak borzalma. Ilyenkor jönne jól, ha képes lennék sírni.

Majdnem két percig egy szót sem szólt, lehajtotta a fejét, hosszú haja előre lógott, nem láttam az arcát. Nagyon sajnáltam, de nem szólhattam – természetesen pontosan tudtam, mi következik.

egyedül

– Veseátültetés után az esetek egy százalékában lép fel tüdőembólia. Álmában halt meg, szüleink reggel halva találták az ágyban. Igazán borzalmas nem akkor volt: nem a hazaút, még csak nem is a temetés, hanem két-három hónap múlva, mindennap, minden órában, minden percben egyedül, egyedül, egyedül. Ezzel keltem és feküdtem. Reggelenként abban reménykedtem, hogy az egész nem igaz, ott áll majd az ágyam mellett és kelteget, hogy elkésünk az iskolából. Ehelyett a semmi volt: körülöttem, bennem, mindenütt, a semmi, érti? Ezt nem értheti, ezt senki sem érti. Később legalább álmodni szerettem volna vele, de egy évbe telt, amíg egyszer, egy zavaros álmomban felbukkant.

Félig szívva nyomta el a cigarettát.

– Egy másik bolygóra kerültem, más világba. Mechanikusan jártam, ettem, ittam, lefeküdtem, felkeltem, tanultam, beszéltem, de mintha nem én lettem volna, hanem valaki más, egy harmadik személy, aki kívülről nézi, amit csinálok. Fél év múlva elköltöztünk – apámnak és Susannak ekkorra sikerült munkát találnia New Yorkban –, ez jót tett, bár az alaphelyzeten nem változtatott. Az utolsó gimnáziumi évet egy New York-i középiskolában jártam ki, de az érettségik pocsékul sikerültek, meg se próbáltam egyetemre kerülni. Abban a postahivatalban lettem rakodómunkás, amiben apám is dolgozott, leveles zsákokat, csomagokat rakodtam teherautókról fel és le, a fizikai munka sokat segített, bár a cigarettára ott szoktam rá; a többi munkás állandóan kínálgatott. De ha egyedül maradtam, rögtön rám tört minden szörnyűség; dühös voltam, hogy süt a nap, hogy még vannak házak, amikben emberek laknak, utcák, amiken autók járnak, ostoba, pimasz, vérlázító, elviselhetetlen közönnyel. Apámmal és Susannal akkoriban rengeteget voltunk együtt. Persze azóta sok minden összekavarodott bennem, különösen, ami az események és érzelmi hullámaim sorrendjét illeti; itt nem működik az időérzék, mert emlékek emlékének az emlékeit idézem.

Felhajtotta a poharát, aztán a szemembe nézett.

– Mondja, hisz maga valamiben, ami transzcendens? Nem valami tételes vallásra gondolok, még csak nem is feltétlenül Istenre. Csak valamire vagy valakire, aki nem mulandó, mint mi vagyunk.

Bólintottam.

– Akkor talán érti, amit most mondok. Hosszú töprengéseimnek voltak eredményei. Rájöttem, hogy Johnny, akit ötévesen a szívembe zártam, velem van, bennem, akárhova megyek, és ezt nem veheti el tőlem senki, amíg élek. A másik majdnem ugyanez volt, csak transzcendens módban: egyszerűen nem lehet, hogy ami Johnnyt és engem összefűzött, elmúlik, vége, nincs tovább – valahol az időn kívül igenis megmarad, van, valóságosabban, mint a világ, ami körülvesz, valóságosabban, mint az idő, ami múlik, öregít, tönkretesz.

Újabb pohár whiskyt töltött magának.

ő él tovább általam

– Ezeket ma is így gondolom, még ha sokak szemében közhely is vagy szentimentalizmus. A közhelyben egyébként van igazság, de mint az ércet a kőből, ki kell olvasztani, eredetiséggel, ötlettel, nem várt fordulattal. Az, hogy van egy apa, akinek két lánya hízeleg, és csak a legkisebb szereti igazán, óriási közhely, Shakespeare mégis tragédiát írt belőle. De most nem erről van szó. Az bizonyos, hogy voltak ostoba és – mint kiderült – félrevezető gondolataim is. Például néha azt gondoltam: én haltam meg, és ő él tovább általam, hiszen annyira hasonlóak voltunk. Ez hiba volt, mert senki sem él egy másik ember helyett, mindenki különböző, bármennyire is hasonlít a másikra, és csak a saját életét szabad élnie. Ahogy az is hiba volt, hogy Johnnyt idealizáltam, egyre jobban tökéletesítettem magamban, és ezt, épp az élők érdekében, még halottakkal sem szabad megtenni. De akkor ezt sem tudtam, csak az utóbbi két évben jöttem rá. Mentségemre legyen mondva, hogy akkoriban ezekkel a gondolatokkal bírtam ki a létezést.

Megint engedelmet kért, és kiment a fürdőszobába. Én – talán illetlenül – arra használtam fel a szünetet, hogy még egy szendvicset ettem.

– Ami most következik, gyorsan elmondható, egészen tavaly előttig – folytatta Anthony rekedten. – Egy kis New York-i színházban lettem segédszínész, nem panaszkodhattam, egyre nagyobb szerepeket kaptam, aztán az igazgató rábeszélt, hogy szerezzek diplomát, ami apám és Susan anyagi segítségével meg is történt. Ők változatlanul jól megvoltak, én már nem laktam náluk, de vasárnaponként ott ebédeltem. Megtanultuk a fájdalmunkat magunkba zárni. Mintha a fájdalom megtalálná helyét az életünkben, már nem akarta az egészet uralni, tudtunk mellette beszélgetni, és mivel igazi volt, a színpadi játékomnak hitelt adott, még a komikus szerepekben is. Szüleink mindig megnézték a bemutatókat, Susan ugye, irodalomtanár, és sok jó tanácsot adott. Egyre többet emlegettük Johnnyt, egyre többet jártam társaságba, ismerkedtem, udvaroltam, akkor voltak a legkomolyabb kapcsolataim, de, mint mondtam, sajnos, egyik sem tartott túl sokáig. A színházban általában szerettek, persze sok volt a féltékenység, a vita – ez nálunk mindig így volt és így is lesz. Visszajártam a dráma-akadémiára is, megírtam a disszertációmat kedvenc darabomról, a Hamletről – ezt is mondtam már, igaz? –, és huszonnyolc éves koromban el is játszhattam, ahogy sok remek szerepet, amivel most nem untatom. Néhány kisebb filmszerepet is kaptam, akkor láttam, mennyire gyönyörű Kalifornia; az akadémián tanítgattam is. Talán életem végéig annál a színháznál maradhattam volna, és én, legalábbis ami a hivatásomat illeti, hűséges típus vagyok, nem akartam más helyre szegődni. De rendezni akartam és komolyabban tanítani is. Megláttam a Theater című lapban a pályázatot ide, San Juanba. A társulat akkor sem volt rossz, Ernest Black például itt volt már – mint megtudtam, előle nyertem el a művészeti vezető posztját, ezért sem kedvel –, de sok kollégát én vettem fel. Shakespeare adva volt, de én ezen túl is igyekeztem a társulatnak sajátos arculatot adni. Az utolsó, akit felvettem, éppen két éve, Augustine Al Chime volt, és amikor a meghallgatására igyekeztem, nem gondoltam, hogy megint fordulatot vesz az életem.

Rágyújtott, de rögtön elnyomta; inkább ivott egy kortyot.

– Augustine már a meghallgatáson lenyűgözött, és nemcsak engem, hanem a roppant kritikus Ernest Blacket és a társulat többi tagját is. Elsőként Hamlet „lenni, vagy nem lenni”-monológját mondta, ami eleve merész választás, mert minden valamirevaló férfiszínész kívülről tudja, és sokat foglalkozott vele. Ennyi is elég lett volna, hogy Augustine-t felvegyük, de a többiek még produkáltatták, kérdezgették, én nem szóltam, mert alig tudtam leplezni a döbbenetemet: elképesztő volt a hasonlóság Augustine és Johnny között, persze huszonhat éves kiadásban. Nemcsak az arca, hanem a mozdulatai, a mosolya, a fellépése, a modora: először azt hittem, ez valami csoda vagy gonosz trükk, mert eleinte, a döbbenet mellett inkább irritált; Johnnyról persze egészen más kép élt bennem, amit Augustine egyszerre erősített és tagadott. Később megfordult a fejemben, hogy Johnny apja azonos lehet Augustine-éval, és életében talán többször eljátszotta dicstelen szerepét, mert Augustine sem ismerte az apját, de sem kedvem, sem lehetőségem nem volt, hogy nyomozzak. Minek is? A lényegen úgysem változtatott volna.

Most én kértem bocsánatot és mentem a fürdőszobába, mire visszatértem, Anthony rendet rakott az asztalon, de ahogy leültem, folytatta:

nem akartam megijeszteni

– Roppant nehéz helyzetbe kerültem, amiben csak hibákat követhettem el. Augustine-t fel kellett venni, ez nem volt kérdés, de én sem hagyhattam ott a társulatot, ami a másik megoldás lett volna: akkor lettünk igazán egy csapat, amennyire ez nálunk lehetséges, egyre jobb kritikákat kaptunk, egyre több komoly színházi ember figyelt fel ránk. Eleinte kerültem a találkozást Augustine-nal, de láttam, hogy ez fáj neki: azt hitte, egyedül én, a művészeti vezető nem akartam, hogy csatlakozzon hozzánk, ráadásául ő megszokta, hogy mindenki szereti, ami tényleg nem nehéz, mert mindenkit levesz a lábáról, roppant tehetséges, valószínűleg jobb színész lesz bármelyikünknél, ha kellő tapasztalatot szerez. Majd odaadom a Hamletünk DVD-felvételét, még a filmen is átjön, mennyire nagyszerű Hamlet volt. Legszívesebben mindent elmondtam volna neki magamról, mint most magának, de nem akartam megijeszteni, pláne nem elijeszteni tőlünk. Aztán észrevettem, hogy a tudatommal nem megyek semmire: azon kaptam magam, hogy majdnem úgy szeretem, mint hajdan Johnnyt. Vissza akartam perelni az elveszett éveket. Egyszerre voltam boldog és furdalt a lelkiismeret, mert nem tudtam eldönteni, őt szeretem-e vagy Johnnyt.

Nagyot sóhajtott.

– Tudja, melyik darabot tűzzük műsorra a Kalmár után? A Téli regét. Régen szeretném eljátszani Leontes szerepét. Olvasta?

Bólintottam.

– Akkor talán egyetért velem, hogy Leontesnek, legalábbis szerintem, az a baja, hogy mindenkit mással helyettesít be, ezzel idéz elő szörnyű tragédiákat. Polixenést összetéveszti önmagával, aztán Perditát Hermionéval, Florizelt Polixenésszel és így tovább. Most, hogy Johnny elmegy, azt hiszem elég hihetően tudom majd alakítani Leontes vezeklését rengeteg ostoba bűne, önszeretete, önzése miatt. Mert nagyon sok hibát, sőt bűnt követtem el, és nemcsak Augustine-nal szemben, és nem ment fel, hogy talán törvényszerű volt, hogy így legyen. Emlékszik, mit mond Paulina a vezeklő Leontesnek? Szinte hallom, ahogy Sylvia mondja majd nekem: „Ez való neked: kétségbeesni. Téli förgetegben térdelhet érte szüntelen ezer térd, tízezer évig, böjtben, meztelen, tar szirtfokon, és még feléd se néznek majd a nagy istenek”. Benne van ebben mindaz a hiábavalóság is, amit akkor éreztem, amikor valahogy, valamilyen módon, fel akartam támasztani Johnnyt. Amikor azt hittem, feltámadt, elfelejtettem, el akartam felejteni, hogy akármennyire is hasonlít rá, Augustine mégsem Johnny, és hogy fájdalmat okozok Augustine-nek is, magamnak is. Valaki más helyett csak meghalni lehet, élni nem. És ahogy nem élhetünk valaki más helyett, nem is éltethetünk valakit valaki más helyett.

Mechanikusan töltött magának és nekem is, de nem nyúlt a poharához, hanem rágyújtott.

– Mondja, nagyon zagyván beszélek már? Nem untatom halálosan?

Megráztam a fejem, és nem akartam megmondani neki, hogy egyszer Augustine helyett Johnnyt mondott.

– Köszönöm. Legalább maga is látja, mennyire önző vagyok. Mindjárt hajnali egy óra.

Kortyolt egy nagyot, és valamivel nyugodtabban folytatta.

sok ajnározás

– Igyekeztem a lehető legjobbra fordítani a helyzetet. A barátja akartam lenni. Elhatároztam, hogy mindent megtanítok Augustine-nek, amit tudok – ezzel csak nem árthatok. Persze, titkon reméltem, hogy közben megszeret, mert bár általában tartózkodóan viselkedett, sohasem volt undok vagy udvariatlan; a tanácsaim érdekelték, sőt, néha ő jött hozzám. Én azonban arra vágytam, hogy kitüntessen a szeretetével. Ennek, legalábbis ami a látható jeleket illet, pontosan az ellenkezője történt. Elég nyilvánvaló, hogy miért, persze sokáig nem értettem: én vagyok a művészeti vezető és a látszatát is el akarta kerülni, hogy hízeleg nekem. Én gátlástalanul dicsértem: Augustine-ért könnyű lelkesedni; néha elképedtem, milyen könnyedséggel oldja meg a legnehezebb feladatokat, de titkon reméltem, hogy visszadicsér. Talán kritikusabbnak kellett volna lennem vele, mert a sok ajnározással biztosan sokszor elbizonytalanítottam. Ő azonban sohasem dicsért meg, nemcsak azért, mert nem akart hízelegni, hanem mert fogalma sem lehetett, hogy nekem erre szükségem van, és nem másoktól: éppen tőle akarom hallani, hogy jól csinálom.

Megint ivott egy kortyot.

– A Hamlet bemutatója után például elmentünk egy kínai vendéglőbe ünnepelni. Én tüntetőnek éreztem, mennyire kerüli a társaságomat; amikor szóba igyekeztem elegyedni vele, gyorsan válaszolt valamit, és előrerohant a többiekhez; a vendéglőben – legalábbis így éreztem – levegőnek nézett; amikor beszéltem, a mondatom közepébe vágott, vitte a szót, elővette mindenkit lenyűgöző képességét. A vacsora után – ma, ha csak a közelébe kerülök annak a vendéglőnek, elfordítom a fejem – Graham vitt haza az autójával, ő játszotta a Színészkirályt, Sylvia mellette ült, ő remek Gertrud volt, és azokon a lelkes SMS-eken és bókokon nevetgéltek, amiket Augustine küldött és mondott nekik az előadás után. „Nem baj – gondoltam magamban –, nyíltan nem akarta mondani, de majd küld nekem is egy e-mailt, vagy felhív, és elmondja, külön nekem, hogy mennyire jó voltam, elvégre a darabban Claudius a második legnagyobb szerep”. Már a harmadik előadás után voltunk, amikor írt egy e-mailt, hogy nagyon jó voltam és pont.

Elnyomta a cigarettáját, és újra akart gyújtani, de már kiürült a doboza; én rögtön megkínáltam abból, amit korábban elém tett, ebben még bőven volt.

– Pontosan tudtam, hogy a produkció éppolyan jó, mint a saját játékom; minden normális ember, ráadásul annyi tapasztalattal, amennyi nekem van, minden álszerénység nélkül meg tudta ezt állapítani, és nem áhítozik Augustine szavainak pecsétes bizonyítékára. Én azonban hallgatását halálosan komolyan vettem, és fájt, persze jól bele is éltem magamat a fájdalomba, másnap pocsék voltam, talán a szomorúságtól, talán dacból, dühből. Pontosan tudtam, hogy nem gonoszságból teszi, hogy fogalma sem lehet, mi játszódik le bennem, a dühöm és szomorúságom eredetét végképp nem sejthette, de szörnyű dolgot csináltam: kezdtem keresni az alkalmakat, amikor megsértődhetem.

Mélyen leszívta a füstöt.

– Azt hiszem, nyilvánvaló, mennyi mindenért kell Leontesként vezekelnem. Ugyanakkor jó volt megint éreznem, ami Johnnyhoz fűzött, sokszor csak pillanatokra, jobb időszakokban néhány napra is. Lehet, hogy ez is illúzió, hiszen nem kölcsönös, mégsem bántam meg, hogy nem menekültem el. Ha mérlegre teszem, azért többször voltam boldog, mint szomorú, és az is bizonyos, hogy sok mindent csak most értettem meg, magammal és Johnnyval kapcsolatban is. De ne kívánja, hogy megmondjam, mennyi mindebben az önáltatás.

Elhallgatott, hátradőlt és a szemembe nézett.

– És most elveszítem, megint át kell élnem legalábbis valami hasonlót ahhoz, amit idestova harminc évvel ezelőtt. Hadd ne folytassam, és főleg hadd ne elemezzem, miért érzem képtelennek magam, hogy színpadra álljak holnapután mint Antonio. Elég emberrel találkoztam, hogy tudjam: maga elég okos, hogy megtegye helyettem. Az én történetem ezzel véget ért. Most már beszélhet, kérem is rá – az volt a fontos, hogy elmondhattam, nagyon köszönöm.

Most én kortyoltam nagyot a whiskyből és gyújtottam rá, amin Anthony halványan elmosolyodott.

fájdalmas és gyönyörű történet

– Megrendítő a története, Mr. Kaufmann – kezdtem lassan, megfontoltan –, és az én tapasztalataim szerint, aki belülről lát és érez valamit, mindig sokkal közelebb áll a megoldáshoz, mint a kívülálló; a kívülálló inkább ahhoz kell, hogy a másik vállalni merje a döntést, ami többé-kevésbé már világos előtte, és amit a kívülálló nem tud pontosan megfogalmazni; a kívülálló csak bátoríthat. Tudja, hogy nagyon keveset értek a színészet lélektanához – sohasem voltam színpadon, sohasem kellett felépítenem egy szerepet, de talán olyan nagy színész esetében, mint maga, a dolog visszafordítható, és akkor egy szintre kerülhet Antonio és a művészeti vezető szerepe. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy a művészeti vezető szerepe legyen a fikció, és Antonióé a valóság: éppen nem. Arra bátorítanám, hogy egy pillanatra lássa önmagát szereplőként, fiktív alakként abban a fájdalmas és gyönyörű történetben, amit ma este elmondott nekem. Természetesen tudja, hogy saját élettörténete nem fikció, és hogy mi a húsba vágó, alkut nem ismerő, és tudom, nagyon fájó valóság. Ha erről próbálna megfeledkezni, az meghátrálás, menekülés volna. De talán nem az, ha egyszerre éli át a történetét mint valóságot és fikciót. Mintha egyenesben beszélne, mint Anthony Kaufmann, közben lenne egy másik Anthony Kaufmann, aki mindezt idézőjelben vagy gondolatjelek között mondja, és létét nem a minket körülvevő valóságnak köszönheti, hanem a ma esti történet belső és koherens logikájának. Ez volna az a belső lépcső- vagy létrafok, amin át fel, illetve beléphetne Antonio a velencei kalmár világába. Nem tudom, érthető-e, amit mondok.

– Folytassa! – mondta Anthony kurtán, előrehajolt, nagyon figyelt.

– Nem nagyon tudom folytatni, sajnos, legfeljebb még egyszer el tudom mondani. Meggyőződésem, hogy a fikció nem szemben áll a valósággal, és nem kivezet belőle, hanem éppen fordítva: a fikcióval egyrészt bővíthetjük a valóságot, másrészt abban segít, hogy szembenézzünk vele és bátran belelépjünk. Hogy végig tudjuk csinálni. Ezért tilos a valóságra azt mondani, hogy fikció, és a fikcióra, hogy valóság, mert ha összekeverjük, hogyan ismerik meg egymást?

Anthony hátradőlt, a cigarettásdobozt és a whiskys poharat szemlélte, aztán rám nézett, és akkorát sóhajtott, mint John Heminges a Theater színpadán.

– Azt hiszem, bölcsebb, mint gondoltam – mondta csendesen –, de ne haragudjon, most egyedül kell maradnom. Nagyon sok mindent kell átgondolnom. Ugye, nem haragszik?

– Dehogy, nagyon megértem – mondtam, és ahogy felálltam, éreztem, hogy legalább olyan fáradt vagyok, mint első szereplésem után, alabárdosként –, jó éjszakát.

Amíg kikísért, már egyetlen szót sem szóltunk, az ajtóban kezet nyújtott és gyorsan becsukta utánam az ajtót.

Másnap levelet találtam az egyetemi szobámban, amit az ajtó alatt csúsztatott be valaki. Jegy volt benne a másnapi bemutatóra, és egy képeslapra írt néhány sor; a képeslap a San Juan-i egyetemi színházat ábrázolta. Anthony-nak jellegzetes, férfias kézírása volt, amit csak erősített, hogy a levelet fekete tollal írta.

„Kedves Barátom!

Az előadás után szeretettel várlak a színész-büfében egy koccintásra.

Tisztelettel és köszönettel (ez a szó alá volt húzva)

Anthony Kaufmann, a velencei kalmár”

más eszközökkel játszottak

Igen, így volt: Anthony játszotta Antoniót, Ernest Black Shylockot, Augustine Al Chime Bassaniót, Sylvia Suslov Portiát, Judith Copperfield Nerissát. Lélegzetelállító, fantasztikus előadás volt. Shakespeare-ék produkciójával nem akarom, de nem is tudnám összemérni, mert egészen más eszközökkel játszottak. Egy bájos, halk szavú, idős hölgy mellett ültem, akiről kiderült, hogy Susan Kaufmann, örültem, hogy megismertem. A másik oldalamon P. R. és felesége foglalt helyet, igazán meg voltam tisztelve.

Az előadástól kicsit kótyagosan mentem a színfalak mögé: a színészbüfét kerestem. A színészek még jelmezben ténferegtek, abban a különös mámorban, amibe én kerülök egy-egy jól sikerült órám után.

Anthonyt kerestem, aki maga elé révedve állt, aztán felriadt, mert valaki határozott léptekkel közeledett felé. Ernest Black volt. Egyetlen szó nélkül kezet nyújtott Anthonynak. Anthony boldogan megragadta és egyszerre ölelték meg egymást.

Nekem – tetszik, nem tetszik, így van – ilyenkor könnyek szöknek a szemembe. Nem bírtam volna ott maradni, udvariasan csevegni, sorban gratulálni a színészeknek. Kimentem az autómhoz, rágyújtottam, néztem az óceánt, amit a színház parkolójából is remekül lehet látni. Legalább egy fél órát álltam ott; magamban levelet fogalmaztam Remkónak.

A parkoló egyre több pontjáról hallottam induló autók hangját. Nem messze tőlem három alak ugrott be egy piros sportkocsiba: Augustine, Sylvia és Judith, hangosan nevettek; az autó nagy sebességgel kanyarodott ki a főútra.

Úgy döntöttem, mégis visszamegyek és megkeresem Anthonyt. Minden tárva-nyitva volt, teljes csend, senkit sem láttam. Már éppen indulni akartam, amikor a színpad felől különös, szinte földöntúli hangot hallottam: vinnyogást, fuldoklást, hörgést. Mintha állatot kínoznának.

Anthony egy széken ült, a színpad hátsó részében, a leengedett függöny mögött. A magas, nagydarab ember kétrét görnyedt; minden tagját egyszerre rázta a görcsös, öklendező zokogás.

Kiosontam, előkerestem a csavarhúzót, beindítottam a Volvót; mivel a szemem állandóan elhomályosult, lassan, nagyon lassan indultam el. Képtelen voltam hazamenni; a főútra érve balra fordultam, a városból kifelé, az óceánpartra.

kép | shutterstock.com