TÁVOLI SZIGET
2007 január
Ha Szentgyörgyi Zsolt lát most[1], bizonyára az általam viselt nyakkendő bosszantja a legjobban: tanácstalan vagy riadt arcú kép-hősei hosszabb vagy rövidebb nyakkendőt viselnek, sőt, egy különösen ellenszenves, vicsorgó alakról három nyakkendő is lóg; háromfejű sárkánynak is beillene, csupán a nyakak és a fejek hiányoznak – egy híján – a nyakkendőkhöz. Rövid nyakkendőben és öltönyben áll a B-fejű, természetesen Bácsi is, akinek épp fejére illő, B-alakú kalapja egy félbemaradt B-t formázó fogason (állványon? bálványon?) lóg, és a Bácsi csak áll, csak áll, mert Szentgyörgyi Zsolt figurái teljesen feloldódnak abban a helyzetben, amiben éppen elkapta őket: csak ezekben az állapotokban tudom szereplőit elképzelni, vagyis – másutt látott képekkel ellentétben – képtelen lennék megmondani, a hősök mit csinálnak majd a következő pillanatban, vagy mit műveltek azelőtt, hogy képbe kerültek. A rajzok ennek ellenére nem mindig statikusak, például vannak éppen repülő madarak, őket azonban egy vénasszony-tekintetű, de hajában masnit viselő nőnemű lény, igazi vén-lány-lény, tartja fogva – vagy tartja fenn egyáltalán – egy-egy madzagon. A madarak repülnek, mégis állnak, mert a madzagok nem feszülnek meg; harmonikában, petyhüdten lógnak. Még a legdinamikusabb a kedvenc képem: itt ház látható két gyümölcsfával, a ház talán ég, de ez sem egyértelmű, mert a táncoló nyelvek közül a tetőn láthatókat nézhetem madaraknak, az ajtóban sorakozókat és az ablakból kinövőket pedig növények hosszú leveleinek. A kert alatti, a felszínnel csak egy ponton érintkező patakban – csatornában – lebegő szőrmókok – elkárhozott lelkek – valószínűleg úsznak, de nem lehet tudni, felfelé-e vagy lefelé. Egyébként tizenhárom (láng)nyelvet számlálok, ahogy egy másik képen – a vezetőt leszámítva – tizenhárom kivont kardú, vicsorgó katona menetel elszántan, viszont, mint láttuk, két gyümölcsfa és két szőrmók van, és ez az utóbbi szimmetria sok rajz sajátja; egy képen belül egy másik személy vagy tárgy ellenpontozza-tagadja, amit az egyik, legtöbbször szó szerint állva állít. Például egy nagyobb termetű, szemét simléder mögé bújtató, azaz szemtelen rendőr vagy katona kézen fogva tart egy neki alig a derekáig érő egyenruhást – bizonyára a jövő rendőrét vagy katonáját –, de már a kicsinek is épp annyi kitüntetése van – szám szerint tizenöt –, mint a nagynak, és amúgy is szakasztott mása magasabb társának. A felnőtt–gyermek viszony itt is felsejlik, mert a rajzok egytől-egyig gyermekrajzokat imitálnak, miközben gyermeket ábrázolnak felnőttként, felnőttet gyermekként, olyan éles ellentétben, mint a képek mindegyikét szigorúan meghatározó világos-sötét kontraszt. Szentgyörgyi Zsolt rajzain minden pőrén, pusztán, feketén-fehéren mutatkozik, azzal a csúfondáros, leleplező indulattal, ahogy egy eredeti gondolkodású és rajzkészségű kamasz látja a világot, legfőképpen a magukat tekintélyesnek-fontosnak tekintő-gondoló felnőtteket, a behemót, nehézkes Intézmény képviselőit. Például amit a nagydarab elefánt benyel, azt ugyanazzal a gesztussal adja ki hátul, tehát: kár a gőzért, azaz a gombócért. Bácsik türelmesen állnak sorban, hogy a „nem szabad fagylaltot nyalni” (egyáltalán: nem szabad nyalni) tábla alatt álló, tőlük alig különböző bácsitól elvegyék ugyanezt a jelet, vagyis a nem-fagylaltot. Tovább lehetne csoportosítani a képeket aszerint, hogy ugyanazon a képen, de a képek között is, mi néz ki ugyanúgy, hasonlóan vagy másképp. Például kitűnően lehet a fogak mentén vizsgálódni: kinek látszanak és kinek nem a fogai, és főként milyen fogai: van Drakula-fog, nyúl-fog, sőt, egy beat-énekesnek kinéző pasas ötszörös fogsorral rendelkezik, egy termetes, a beat-énekeséhez hasonló fogsorú asszony egyszerre mutatja ki és tartja – mint egy pincér – a foga fehérjét, miközben a szájában tizennyolc, a kezében viszont huszonkét foga van. Csakhogy a néni egy nyúl-kacsa ábrához hasonló férfi-fejben van elhelyezve, s így a nyúl-kacsának, illetve a férfi-fejnek, ami nekünk oldalnézetből látszik, egyetlen szempillantás alatt néni-tartotta huszonkét foga lesz. A helyzet tehát a következő: a nyúl-kacsa bácsi bekapta a vicsorgó némbert, aki a bácsi fejében esetleg mosolyog, de akkor annál rosszabb; ugyanakkor a néni pincérként szolgálja ki a nyúl-kacsa bácsit, aki még az evés legalapvetőbb mozzanataiban is a nénire utalt. Ha akarom, akár a patriarchális házasság emblémáját is láthatom a képen. De mást is, mert a képek egyik jó tulajdonsága, hogy kellő teret engednek a nézőnek a nézelődésre és a gondolkodásra; semmit sem erőltetnek rá, azonban elég jelet hagynak magukon ahhoz, hogy az ember ne maradjon áruló nyomok nélkül, azaz ne érezze magát cserbenhagyva.
Kép és novella között természetesen mély összefüggések húzódnak, de nem olyan természetűek, hogy egyik a másiknak egyszerű illusztrációjává válna; valószínűleg ezért is jelentek meg novellák és képek külön-külön, két félre osztva a könyvet. A novellák tereiben is éles ellentét rajzolódik ki az Intézmény és a többnyire egyes vagy többes számú elbeszélők között. Az Intézmény: irodaház irodavezetővel, akinek minden reggel „első dolga”, hogy „beverjen egy szeget az ajtófélfa felett a falba, mivel hitvallása szerint ezzel az egyszerű módszerrel elejét” veheti, „hogy a hivatalnokok lelke titokban elhagyja a helyiséget” (21). Az Intézményt képviselik a kávéházi pincérek, akik ostoba szertartásokba kezdenek, például zsebkendőjükkel törölgetik az asztal tetejét, vagy levágják a park fái és a virágos tapéták között táncolók haját. Intézmény a gonosz szomszéd néni, igazi boszorkány, aki „erős, akár a medve, ugyanakkor elszánt, mint tundrában kóborló farkasok” (59), a tartomány vezetői, a kirendeltség parancsnoka, az aggályos öregasszony (házinéni), a tapintatlan mérnökök, akik mérgezik az erdő állatait, a díszes egyenruhájú mezőőr, a szónokló polgármester, a legendába illő, titokzatos parkőr, akinek kabátját rendjelek garmadája díszíti, és az elbeszélőt kedvenc, ősi fájáról akarja elűzni. A mogorva parkőr birodalmát átszelő útjai során „újból és újból átlépi a józan ész határát” (44), mert Szentgyörgyi Zsolt novelláiban rendszerint minden egyszerre történik kint és bent; aki rendjelek (nyakkendők, zakók stb.) mögé zárta a szívét, annak éppúgy raboskodik a lelke odabent, ahogyan belül szabad azé, aki még fára mer mászni, kidobott lécekből repülőt szerkeszt, hogy körutazásokat tegyen az égben, aki hisz abban, hogy a varjak nem fagynak meg, ha könyveket olvasunk nekik. Aki szabad, szavak nélkül is érti Anton nevű macskáját, róka jön hozzá látogatóba névnapot ünnepelni, esetleg átváltozik a számtalan madár egyikévé, akik a legnagyobb számban fordulnak meg a szerző lapjain.
Vagy az elbeszélők találják meg lelkük szabadulásának útját, mintegy elbeszélés, írás közben, vagy egy nagybácsiról, egy, vagy több öregapáról szóló történet szolgál példaképül. Szentgyörgyi Zsolt rájött – és ligetes szerzőtársaként, rendszeres olvasójaként mondom: engem a legjobb pillanatban figyelmeztetett –, hogy az irodalom – akár Az erdőkerülő című novella szerint az éjszaka – „távoli sziget, tele csodákkal és hihetetlen találmányokkal” (9), amely megmutathatja, ki a szabad; szabad arra, hogy az irodából hazatalálhasson önmagához, hogy az lehessen, aki mindig lenni szeretett volna.
aggályos pontossággal
Ennek a szabadságnak – így olvasom ki a novellákból – a legfőbb feltétele Szentgyörgyi Zsolt szerint: hit a kifejezhetőségben. Az események elbeszélhetőek, a dolgok, még a legkülönösebbek is, leírhatóak, ha kellő alapossággal vesszük őket szemügyre, és szinte aggályos pontossággal igyekszünk számot adni sajátosságaikról. A nagy tavasz című novella nagybácsija például így képviseli – és gúnyolja ki egyben – ezt az elbeszélő magatartást: Szíves örömest mesélek a háborúról (…) Sorra veszem a háború előzményeit és beszámolok a híres ütközetek kimeneteléről. Tudtotokra adom a generálisok helytállásáról szóló legendákat, és elmesélem a tüzérek bosszúját, ami az ellenséget megfutamodásra késztette. Felsorolom a legjelentősebb összecsapások időpontját, és anekdotákkal fűszerezem a harcok eseményeinek történetét. Külön beszámolót tartok a fegyverekről és fegyverek karbantartásáról. Megosztom veletek régi emlékeimet (54).
Külön ironikus, hogy ez a beszédaktusokat étvágygerjesztően kilátásba helyező elkötelezettség a történetben puszta ígéret marad, azonban az elbeszéléssel olyan szívesen társuló irónia sohasem a mesélés lehetőségét tagadja, hanem jelzi: csak akkor mondhatjuk sikeresnek magunkat, ha a leghétköznapibb jelenségekhez (elmegyek a közértbe, bemegyek dolgozni, beülök egy kávéházba, sétálok az erdőben vagy a parkban stb.) úgy közelítünk, mintha most tapasztalnánk először. Akkor azt sem fogjuk bánni, hogy az elbeszélés hallgatása közben kívülről is látni kezdjük önmagunkat, sőt, általános szabadságunk sokadik jelévé válik, ha nem restelljük az Intézmény fogságába esett személyünket kigúnyolni.
soha nem unhat magára
Aki mindent először vizsgál meg önmagának, akinek minden új, sohasem-látott: a gyermek; az ő csodaváró pillantását Szentgyörgyi Zsolt – csak úgy, mint képei esetében – a gunyoros, kritikus kamasz szemvillantásaival ellenpontozza. Elbeszélő kedve mindig szabad marad, mert – akár erdőkerülő nagyapja – nem átallja egyik lábával elrúgni lelkét a part menti sekély vizektől, és hagyja, hogy ott sodorja az ár, ahol mindig meglepheti magát, ahol soha nem unhat magára – ahol boldog lehet.
Ahol különös az álom, a távoli sziget, és hihetetlen a valóság.
-
A TIGRISEK NYARA című novelláskötet bemutatójára – a kötet rajzai is a szerző művei. ↑